Címke: vers

Körforgalom

 

Körforgalom

Gyorsan, amíg még
meleget áraszt a föld magából,
és van tér a sok üvegtégla közt
elültetek egy kósza gondolat-magot,
hogy mire észhez tér a tél után az élet,
kész legyen a tettre is az elmélet
akkor, mikor minden újraindul,
születés, körforgás.
Lassan, ahogy csak élet képes váratni magára,
életképes várat épít magánya
fedél feje fölé, étel asztalán,
lesz idővel társasága,
kikkel osztozhat a jobboldali szilvafán,
amit egy furcsa gyerekkori emlék tart sakkban
elmém túlzsúfolt tisztaszobájában.
Itt az idő, ott egy végtelen szőnyeg,
amin morzsaként elszórva hever egymás mellett
minden, amire csak szüksége lehet;
illatok, utazás, néhány kártya, árnyék és könyvek
a rokonság ráncos hangja,
én közben törökülésben pogácsát adok a kutyának.
Te egy másik szobához tartozol magyarázattal,
és a szökésre gondolsz ismét, remélve,
hogy az emlékezet a leghanyagabb börtönőr,
miközben a mozdulatlan redőny rései közt
beszűrődő sárga fény
pengeként hasítja át kabátod,
lassítva táncoló porfelhőaurád.
Gondolatom épp csak egy pillantásod látja,
hogy vagy, de megáll abban a pillanatban,
elidőz benne és szerelmes lesz,
a kihűlt vágyban végül magához térve a nagy,
ködös szürke kalap a szabad ég alatt
elterül temérdek emlékére, s ő zavartan néz előre;
csak egy újabb álom hagyta itt megint.
A szél unottan gyűjti maga köré a felhőket
karmesterként a nap elé hangolja őket,
páran kerékpárra pattannak,
vagy egymás hegyére, hátára,
hogy ott esőként lecsapódva húzódjanak félre
tolakodása ellenére.
A gondolat gombol egyet zakóján,
elegánsan aprót dob egy kalapba,
majd körbenéz, és
zsebre tett kézzel átsétál a zebrán.
Nem siet,
megszületett és előtte az élet.

 

(Illusztráció: Erla S. Haraldsdóttir)

ibolya; kötés

 

ibolya

elfelejtettem meglocsolni.
fonnyadt szirmai,
mint penészes pelyhek,
a halál semleges szaga.
kókadt szárak hajolnak előre,
ha lenne bokájuk, megérintenék.
beletúrok a kásás földbe,
száraz, lapos gumó,
egy kaspó szépség helyén.

a földet hamuval elfedem.
csikkek rajta,
egy-egy szál liliom.
virágot hogyan kell temetni?

 

kötés

mosodába jártunk,
te cipelted a szennyest.
üvöltöttél, hogy semmire
nem vagyok képes,
aztán én is meztelenül
a párnahajba.
a szívemmel vertelek agyon.
most sincs mosógép,
csak a bubbles öblítőjének illata.

a szennyest magamnak cipelem.

 

(Illusztráció: Vikki Wicks: Columbine In Violet)

Dekameron, 2020.

Megduplázza magát a történelem, akárcsak az évszám.
Nemes boccacciói urak és hölgyek helyett
Gucci-maszkba bújt a félelem.
Üres képtárakban epednek
A Medici, Farnese, Borghese hercegek és dámák
Jelenbeli csodálókért.
„Hisz a bámulatért születtem vászonra,
hova legyek így innét?
Koronám adnám, ha bárki rám nyitná az ajtót…
Hm, talán most mégsem csábít sokakat ez az ajánlat…”
A 16 millió Filoména földjén
vécépapírért és kézfertőtlenítőért
hallgat a zaj és egy dicstelen,
Legvilágosabb óráért reszket a csend.

Medál; Utazás

 

Medál

Van remény, csak az üvegfalon
túl, jól láthatóan fekszik, lábát
felhúzva, takarója az álláig ér.
A víz felett pihen, erősen
párolog, gyurma testén ujjnyomok.
Egy tenyér is látszik, az élet-
vonala rövidülő, talán
fél a derékban karcsú lánytól,
aki mereszti szemét.
Hová néznek apró lábain a cipők,
mit látnak a fekete bőrtől, látják-e
a falon a sárga festéket, dől
belőle az izzadtság, mintha
dolgoztatnák a színeket, ki
érti meg a festőket, és kit
értenek meg a színek. A lányt nem,
még mindig bámul, lábait
okosan mozgatja, eltörpül a
képen, ami a nyakában lóg.

 

Utazás

Torkom néma, fogva tartja
a hideg, ami a fogasokon lógó
kabátokkal kezében a cipőkbe
szagol, hull fekete szőre,
éhes gyomrokkal játszik.
Előbb tücsök zenélt,
zöld bőrét eltakarja a lépcsőház,
a lemosni próbált kocsonyás
faggyú, a fordulóknál egy-egy
csikk, üres sörös doboz vázlat,
az átevett, átivott délutánok
sárga csendje. Törpék
zajonganak hófehér sapkában,
keresik a lakást a negyediken.
Kinyitják a várost, a tetők
alá szorult árnyékokat rászabadítva
a gyalogosokra. Meleg tüdővel
vízpermetet köhögnek beton
utcabútorok közé, bicegve
koldusokat etetnek,
érzik az idő kanyargását.

 

(Illusztráció: Gyuri Lohmuller)

Halak a hálóban; Lírai én

 

Halak a hálóban

léket ütnek halászok
álmok
izzanak horgokon
rokon
a hal s ki halálát adja
vézna
világot fest a tél

varjak az éjben
ébren
virraszt a tó mélye
fényre
vágyó némaságban
bátran
hasít jeget a csend

 

Lírai én

A kilincsen én
az értelem – ha megértem
a kőhideg, hangsovány szó enyém.

Arcom névtelen
elhasadva az emlék – vesztes én
én vagyok, a kulcsok is
mind csak én – a kilincsen én.

És a vége én
szégyen nélkül – a zárban
a néma, kegyetlen rezzenés.

És betűkké sötétül otthonom
a papíron elbomló ráncok én

belém lép a vers
én lépek belém

 

(Illusztráció: African Tingatinga Art)

Összekulcsolom nyakadon a lábam

 

Szárnyaid felborzolták alvó szőrömet.
Megtanultam csendben maradni.
Ha beszélni kellett, nem találtalak,
hogy lefordítsd némaságom.

Akkor sem vagyok magasabb nálad,
ha lábujjhegyre állok előtted.
Összekulcsolom nyakadon lábam.

Földből kikelt tested szorítom,
sárból edzett öklöd az ég felé tartom,
kirajzolódom körvonaladban.

 

(Illusztráció: Away I Fly Photography)