A vége

A térdére emlékszem, ahogy
kiállt a csontja. A tapintása,
akár a preparátumoké.
Mégis, gyönyörű volt.
A kocsiban ültünk –
legalábbis így mondom cenzúrázva.
Egy könyv volt mellettünk –
tanúja a szerelemnek.
Kettészakadt mégis: a könyv és mi is.
A hajam az arcába zuhant,
ez a vonzás törvénye.
Dühből kapaszkodtunk egymásba –
helyben vagyunk.
Elkenem a könnyeit, elken egy pofont.
Belemar a vállamba, széttépne,
ledob magáról – gonosz vagy –
mondja.
Én a térdét nézem, miközben
véres járatokat váj a hátamba,
és ordít, mert örökre elhagyom.
Egyedül ül a kocsiban, utánam dobja
a ruhákat és a szakadt könyvet.
A köldökömre nézett utoljára.
Látszott rajta, azt kívánja:
bár ne születtem volna meg.
Érintésem sziklaszilárdan nyúlt felé,
ő mégis telibe leszarta; rálépett a
gázpedálra és már nem hallotta az
őrült visítást, ami a neve volt.

Csipkebokor vessző

Gyalog galopp, hatot lépek,
elérem az akadályt,
homokba zuhanok.
Én itt vagyok a fronton –
frontin ég a gyomromban.
királygyilkosságot hordok.
Egy, kettő, ügetünk, egy, kettő –
csipkebokor vessző
szúrása a szemem.
Egy, kettő, három, most
jöhet a vágta.
Mondd, mennyi az időd, ha zárt a pálya?
A magabiztosságod nagyobb, mint a lovad,
a pofád nagyobb, mint a lónak a /cenzúra/.
Hányszor fényezed a csizmád?
A realitásod ferde, mint a gerincem. Stagnál
a valóság, szívják a vérem.
Sosem leszek jó lovas: a káoszból
edzettem. Megtanítottam a káosznak
a harmóniát, mégis néha csak
a szettem tart össze, és a lovam
összeszedett lépése.
Egyszer voltam versenyen, mert adrenalint
akartam – senkinek sem szóltam róla.
Egy, kettő, csipkebokor vessző.
Én vagyok Kafka, átváltozom és
rád rontok. Királygyilkosság a tervem.
Nézz a szemembe, hogy te is félhess,
ahogy kifutnak alólad az évek.

A lovakat kilövik

Az elvárások ijesztenek,
inkább az összeset elvarrom.
Nézheted, ahogy rettegek, úgysem ismersz –
farkasszemet nézek magammal.
Hibázni nem bűn, legalábbis ezt mondják,
de ne merj hibázni, mert elvágják az artériád.
Itt maradok –
nem örökre, csak amíg egyedül rám
licitálnak, mint ökörre.
Aztán út haza. Mert nekem a
hegyek és a fenyves. A boldog emberek,
nem a hentesek.
Hiába gyújtok rá, nem marad más, csak a hiány,
és összetört elvárások. Egy ígéret leszek,
bármikor megszeghető.
Túl alacsonyan vagyok, nem tudok levegőt venni,
eltűntek az emberek. Többé nem akarok egyedül
lenni.
Nem akarom, hogy mindig figyelj –
mi van, ha nem látsz jól?
Felemészt a gyerekkori álmom, a valóságban
csak a rém marad az agyban, ágyban.
Hagyjatok menni, tartsatok itt.
Én egyedül sosem tartok ki.
Méginkább lefelé ások, nincsenek
hegyek, csak sík tájak.
Beleásom magam magamba,
nem kérek szemkontaktust,
nincs tőle komfortérzetem –
mégsem érdekel, mit gondolsz rólam
(mert én pontosan tudom). És azt is,
hogy mindenben te hibázol, Ólomkatona.
A lovakat kilövik egyszer. Ne nézz oda.

(Illusztráció: Gisele Chastain: Rebirth)

A horizont

Ha a szavak úgy jönnének
mint a gyomorgörcsök
a magány kellős közepén
vagy akár a megfelelési vágy
minden egyes nap
talán nem az alföldi
vérvörös naplementét bámulnám
csak azért hogy valami
leírható jusson eszembe

mert a napnyugta szép
de semmit sem ad
csak esztétikát az égnek
és kézzel összegyúrt egót
az elveszített énemnek
amit ugyanúgy keresek mint
a szavaimat
a megfogható valóságot
még mindig csak a horizont
van ködbe borulva
izzik az átláthatatlan homály
innen nincs menekvés
a pannon táj börtön és az
otthon valahol a sugarak
rácsai mögött várnak rám
vagy arra aki egykor voltam
és nem arra aki lettem

A kopoltyú

Az akváriumra nézett és
bűnös gondolata miatt
feljelentette magát.
Arra gondolt, hogy ez már
amúgyis majdnem halászlé,
de a halak csak a szárított
bolha felé pislogtak.

Narancsot bontott, úgy várta
a rendőröket. Mégsem jött senki.
Nem kérdezte meg tőle egyetlen
ember sem, hogy még normális-e,
esetleg fogyasztott-e kábítószert –
minimum annyit, hogy miként érzi magát.

Már egy hónapja nem beszélt.
Nem olvasott, nem írt.
Az akváriumban úszó halakat nézte,
majd egy hirtelen mozdulattal

kitépte a levegőztetőt.
Másnapra lebegtek a felszínen.
Hát ezt sem tudta életben tartani.
Lefeküdt a kanapéra, nézte saját
üvegbúráját és ő sem kapott
már levegőt.
A narancs kiszáradt, a kopoltyúk
nyitva maradtak.

A düh

mondd, mi a varázslatos
az őrületben?
miért nézed élvezettel,
ahogy elhagy az agyam
és csak egy darab düh
maradok, agresszió feléd
és felém. szavakkal
dobálózom, amiket nem is
értek, csak érzem, és te nézed –
pezsgőt bontasz, mint egy
premier után. kacagsz, akár
egy bolond. élvezed. ünnepled,
ahogy szétesek és hozzám sem
szólsz, mert nem érted szavaim,
nem érted a gondolatokat.
utolsó mondatod annyi, hogy
jól játszom az áldozatot.
nem akarom, hogy itt légy.
tűnj el és semmisülj meg.

csak úgy szimplán.

A tisztaság

huszonegy éves koromig
saját testem volt.
emlékszem, mindent éreztem.
valahogy az ölelések is másak voltak.
most csak lelket tudok megölelni,
mert a testemet elvették. vagy lehet,
hogy nem, de már mindenkié.
nem kell licitálni érte.
itt táncolok egyedül az árnyvárosban
és semmitől sem félek, mert
én vagyok a legnagyobb árnyék.
huszonegy évesen, lassan fogyni
kezdett a hús a testemről.
szóval ilyen, ha elveszik tőled.
százhetvennyolc centi vagyok,
negyvenhét kilót nyomtam.
becsúszott egy-két drogprobléma is,
de az nem is nagy cucc, ma már
titokban mindenki elvonóra jár, nem
kurvákhoz. vicces, mert azóta teljesen
boldog lettem. csak mindegyre
belefáradok a józanságba.

(Illusztráció: Sam Mitchell: Peeled Oranges)

A bolond

Bordámra nőtt a szívem,
agyamba nőtt a vágy –
amit sosem tudtam megadni.
Fejem hajtottam a válladra,
Isten tudja hányszor, és még
így is, képes voltam feladni.
Porladó csontváz voltam,
és a kinyilatkoztatás elmaradt.
A hátad mögött vártam a bátorságot,
de elcsúsztam a jégen.
Lemaradtam, utána már csak
a januári esőben ébredtem rá,
hogy sosem mondtam ki: szeretlek.
Sorkatonaságba küldtem a hibáimat,
ott menetelnek melletted,
hátha megjavulnak.
Bár elhagyott ember után tilos
sóvárogni, fordulni, ránézni, –
úgysem lesz igaz számára a tekintet.

A lebomlás

Egy mázsát nyom az az
elharapott mosoly, amit
feléd próbálok küldeni.
Kivasaltam a gerincem,
neked adom a kulccsontomat,
hátha kinyitod a kafkai félelmemet.
Zajos titkot csinálok belőled,
ez a költészet lényege.
Egy sablonisten leszel,
én meg zavarba jövök tőled.
Pedig én írtalak. A múzsák mind kurvák.
De te nem vagy múzsa. Te csak vagy.
Nem tudom milyen lehet
egy versben lenni –
talán kicsit olyan, mint egy
unott családi asztal mellett
mentesvizet inni, miközben
már mindenki részeg,
mégis te szédülsz egyedül.
Inkoherensen fogalmazok
és széttört cserepekkel rajzolok
egy szívet az aszfaltra, nézed,
ahogy egy teljes perc eltelik
belőlem.
Az igazság meg az, hogy 43
óra telt el.
Vért bombáztak szemeimbe,
mégis látlak.
A Kis Hercegnek rózsája volt
a búrája alatt,
nekem csak egy szétrohadt
disznószívem a palack alatt.
Megszelídítheted, úgyis,
mint a penész a falba,
beleeszem magam az emlékezetedbe
és szétcsúsznak ujjaink,
összeomlik a tüdőm –
majd búra alá teheted
egy kedvesebb bolygón, ahol
talán én is kedvesebb leszek,
nem neonzúgás és didergés.

Fogd meg az ujjam, kérlek.

Az ügyészség

Kérem jegyzőkönyvbe venni a
következőket:
a próba szerencse, de általában bukás.
A randik mindig kínosak voltak,
és az esetek 60%-ban nem amiatt
jöttek össze emberek.
Már minden vers közhely. Az közhely,
hogy mindenki író vagy költő.
Kérem, azt is jegyezze le, hogy ha
meghalok, a naplóimat tegyék
közszemlére. Nem érdekel a
„halottról jót, vagy semmit”.
És ettől az indoktól fogva megkérem
a tisztelt bíróságot, hogy élve
ne szembesítsenek többet a valósággal.

(Illusztráció: Karen Fleschler: Southwestern Pots and Baskets)

A jelenről

A kövek, amiket a zsebembe tettem,
kiestek útközben.
Hiába változik a város, én úgy
szerettem, ahogy veled láttam.
Valahol még mindig bennem van
a gyász, négy év után is.
Négy év után három másodpercet
kaptam belőled az éjszakai buszon,
és azóta sem tudlak hova tenni.
Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe.
Pusztulásig szólítalak álmomban,
mert nem merek visszanézni,
visszaéhezek mindent,
ezért vagyok éltemben halott.
Így uralsz minden erőt bennem,
hogy nem is tudsz róla –
az erőfeszítéseim olyan ostobák,
hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy.
És azzá leszel, akivé én teszlek
a jelenben. Félek álmodni,
mert felébredek. Pasztell a hajnal,
mint a vér, csorog ereimben a zuhanás.
Bámulom a vágy nyomait, a párnára
kifolyt nyálam –
kívülről sétálgat a feledés, de sosem
fog belémszállni.
Itt már semmit nem ural a befejezés,
befejezetlenek maradtunk,
akár ez a tollvonás.
Te, kő a zsebemben, magammal
viszlek –
ha nem felejtesz el.

Az oszlopom

felborult bennen minden
helyére tetted
újra feltűnsz
megint szeretlek
vagy még mindig
valós kudarc vagyok
nem tartalak a víz tetején
a víz fogalmát sem ismerem
téged sem
újra feltűnsz
mindig is szerettelek
köddé válsz
dér leszek

A reggeli

Eltűnt idő, vagy csak
én zárom ki, mint apokrifeket
a Bibliából.
Csak a reggeli fény, az az
egyértelmű, az juttatja eszembe,
hogy újabb nap, újabb galopp.
Az úton anyák, apák –
bukott isteneink játszanak
az élettel, közben beléjük hasít
egy régen olvasott
szerelmes vers. És újra
első szerelmükre gondolnak,
pont, mint én.
A startvonalra állunk titkos
fellángolással, de a pálya közepén
mindenki felbukik.
Hamis nosztalgia, eltűnt idő,
anyja szoknyájába kapaszkodó gyermek.
Az asztal terítve, szégyenfoltok
az abroszon. A kölykök később ezt követik.
Kirohad az időtlenség.
Csak folytonosság van –
végtelen galopp-pályán futó emberek –
kezükben apokrif iratok,
agyamban zárt postaládák.

(Illusztráció: Paul Bond: An Allegory on the Principles of Meditation)

1.

anyám temperamentumát örököltem,
apám türelme, akár az UHT tej.
az indulás rezgésével
tépett szenteket rángatok magam elé –
üvöltés közben, kérem, ne zavarjanak,
hallgatás alatt maradjanak csöndben.
én anyám léptei után megyek,
apám kikövezte az utat,
és nem akarsz velem jönni,
ezt most tisztázzuk:
ha kell, átverlek, nem félek már
az átmosott szavaktól.
mielőtt megemlítenéd, hogy
ilyet bárki tud írni,
ezt is tudom, nem változtattál
a semmin sem.
nagyobb probléma, hogy a
Katonába nem tudok jegyet venni –
hiába üvöltök a város után,
pedig anyám hangját örököltem,
apámtól várost kaptam születésemre.
előadásom alatt, kérem, ne kérdezzenek,
nem készültem válaszokkal,
ahogy az életre sem készültem,
azt hittem, nézőtéren maradok örökre,
de ide sem vettem jegyet.
mennék, mert van hova, de
bársonyos a honvágy,
egy kicsit otthon ez is,
kicsit mégsem.
megszokom a testem,
amit rám adtak, mert az az otthon,
kicsit – és nagyon is.
apokrifként csorog át kabátomon
a szél, én tudom, mégsem fogadja
el senki, mert nem tudtok olvasni,
hiába aludt anyám, apám könyveken,
vérvonalas füzetembe már senki
más nem képes jellemet firkálni.

2.

sosem tudtam megszokni
a fogaimat hiába vezettek
végig rajtuk egy vasútvonalat
a fogak mellett kérjük vigyázzanak
biztonsági sávra nem futotta
elloptam
biztos cigire kellett a pénz
csak mindig jólnevelt önpusztító voltam
étkezőasztalon és porcelánon
tálaltam a félelmet
urizálás
biztos egóra kellett
egyetlen roppanás vagyok
inkább kérnék üvegbeton gerincet
lehet azon át is látnék kicsit
magamon keresztül
a látótávolság ködös
méhükben hordják a nők a
megfelelést
biztos a családnak kell
nekem csak darazsam van
átszúrok vele egy utcaképet
arcomra rajzolok egy új fogsort
gyermekem leszek örökre

3.

apa, a bunker rámomlik,
ha nem erősítünk rajta.
nézd, már giliszták hordják
a földet fejem alá.
anya, a párna szétfeslett,
míg távol voltam.
százlábú-valóság tapossa
ki a lelkem,
főzz belőle levest, anya,
úgy boldogság lesz belőle.
hol a fészek, apa?
elhordták a fecskék,
belerepültek a jövőbe,
minden szétesik lassan,
csak a hangok szürreális
közlekedése a hallójáratokban,
csak az ment meg, az elárvulástól.
belém költöznek a viharfelhők.

4.

szorosan tartom
magam mellett
halad a bőr
szegek ütik
homok dörzsöl
tengervíz nyarak
sziklaszilárd telek
otthon melege
van kutyám
rendes könyvespolcom
biciklim
ágyam
első emlékem
karácsonyi asztal
emberek nyugtatnak
ma tabletták
Elektra vagyok
sírni tanultam
sosem diplomáztam
tejfogam gyökere
belenőtt húsomba

5.

akkor éltem a legtöbbet,
mikor közöm nem volt az élethez.
akkor kezdtem menekülni előle,
mikor már rég belelógott a lábam.
a szabadsághíd sem szabad,
láncok tartják, betonoszlopok,
mert várost köt a várossal.
csak azt nem értem,
miért hívtuk ezt anyaországnak,
itt csak önállósodás van,
kiszakadok a buborékomból,
pofánbasz a kurvaélet
egyszer, kétszer,
megértettem, itt nincsen anya,
csak ország van. egy idegen.
cukrosbácsiország.
na az lehetne. vad és dübörög.
legalább itt nyíltan lehetek mérges,
hangosan lehetek köcsög,
ez hungarikum. úgyis azt mondják,
magyarnak lenni igenis jó.
ha van pofád hozzá. ha nincs, hát ennyi.
nekem nincs, szóval annyi.
„minek mentél el?”
„minek jöttél ide?”
kimegyek az útra, lecsapolom
minden frusztrációmat, a párlatot
megisszák, én kihányom.

(Illusztráció: John Monson: No. 12)

Idegrázó

A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.

Ragadozó

Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.

Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.

Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.

Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.

Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.

Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.

Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és

végigsimítok az arcodon.

Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.

(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)