Varga Csenge Orsolya összes bejegyzése

Varga Csenge Orsolya vagyok, egy káosz. 1999-ben születtem Marosvásárhelyen, majd a kolozsvári BBTE Bölcsészkarán hallgattam komparatisztikát. Leginkább verseket írok, de előfordulnak novellák is.

A horizont; A kopoltyú; A düh; A tisztaság

 

A horizont

Ha a szavak úgy jönnének
mint a gyomorgörcsök
a magány kellős közepén
vagy akár a megfelelési vágy
minden egyes nap
talán nem az alföldi
vérvörös naplementét bámulnám
csak azért hogy valami
leírható jusson eszembe

mert a napnyugta szép
de semmit sem ad
csak esztétikát az égnek
és kézzel összegyúrt egót
az elveszített énemnek
amit ugyanúgy keresek mint
a szavaimat
a megfogható valóságot
még mindig csak a horizont
van ködbe borulva
izzik az átláthatatlan homály
innen nincs menekvés
a pannon táj börtön és az
otthon valahol a sugarak
rácsai mögött várnak rám
vagy arra aki egykor voltam
és nem arra aki lettem

 

A kopoltyú

Az akváriumra nézett és
bűnös gondolata miatt
feljelentette magát.
Arra gondolt, hogy ez már
amúgyis majdnem halászlé,
de a halak csak a szárított
bolha felé pislogtak.

Narancsot bontott, úgy várta
a rendőröket. Mégsem jött senki.
Nem kérdezte meg tőle egyetlen
ember sem, hogy még normális-e,
esetleg fogyasztott-e kábítószert –
minimum annyit, hogy miként érzi magát.

Már egy hónapja nem beszélt.
Nem olvasott, nem írt.
Az akváriumban úszó halakat nézte,
majd egy hirtelen mozdulattal

kitépte a levegőztetőt.
Másnapra lebegtek a felszínen.
Hát ezt sem tudta életben tartani.
Lefeküdt a kanapéra, nézte saját
üvegbúráját és ő sem kapott
már levegőt.
A narancs kiszáradt, a kopoltyúk
nyitva maradtak.

 

A düh

mondd, mi a varázslatos
az őrületben?
miért nézed élvezettel,
ahogy elhagy az agyam
és csak egy darab düh
maradok, agresszió feléd
és felém. szavakkal
dobálózom, amiket nem is
értek, csak érzem, és te nézed –
pezsgőt bontasz, mint egy
premier után. kacagsz, akár
egy bolond. élvezed. ünnepled,
ahogy szétesek és hozzám sem
szólsz, mert nem érted szavaim,
nem érted a gondolatokat.
utolsó mondatod annyi, hogy
jól játszom az áldozatot.
nem akarom, hogy itt légy.
tűnj el és semmisülj meg.

csak úgy szimplán.

 

A tisztaság

huszonegy éves koromig
saját testem volt.
emlékszem, mindent éreztem.
valahogy az ölelések is másak voltak.
most csak lelket tudok megölelni,
mert a testemet elvették. vagy lehet,
hogy nem, de már mindenkié.
nem kell licitálni érte.
itt táncolok egyedül az árnyvárosban
és semmitől sem félek, mert
én vagyok a legnagyobb árnyék.
huszonegy évesen, lassan fogyni
kezdett a hús a testemről.
szóval ilyen, ha elveszik tőled.
százhetvennyolc centi vagyok,
negyvenhét kilót nyomtam.
becsúszott egy-két drogprobléma is,
de az nem is nagy cucc, ma már
titokban mindenki elvonóra jár, nem
kurvákhoz. vicces, mert azóta teljesen
boldog lettem. csak mindegyre
belefáradok a józanságba.

 

(Illusztráció: Sam Mitchell: Peeled Oranges)

A bolond; A lebomlás; Az ügyészség

 

A bolond

Bordámra nőtt a szívem,
agyamba nőtt a vágy –
amit sosem tudtam megadni.
Fejem hajtottam a válladra,
Isten tudja hányszor, és még
így is, képes voltam feladni.
Porladó csontváz voltam,
és a kinyilatkoztatás elmaradt.
A hátad mögött vártam a bátorságot,
de elcsúsztam a jégen.
Lemaradtam, utána már csak
a januári esőben ébredtem rá,
hogy sosem mondtam ki: szeretlek.
Sorkatonaságba küldtem a hibáimat,
ott menetelnek melletted,
hátha megjavulnak.
Bár elhagyott ember után tilos
sóvárogni, fordulni, ránézni, –
úgysem lesz igaz számára a tekintet.

 

A lebomlás

Egy mázsát nyom az az
elharapott mosoly, amit
feléd próbálok küldeni.
Kivasaltam a gerincem,
neked adom a kulccsontomat,
hátha kinyitod a kafkai félelmemet.
Zajos titkot csinálok belőled,
ez a költészet lényege.
Egy sablonisten leszel,
én meg zavarba jövök tőled.
Pedig én írtalak. A múzsák mind kurvák.
De te nem vagy múzsa. Te csak vagy.
Nem tudom milyen lehet
egy versben lenni –
talán kicsit olyan, mint egy
unott családi asztal mellett
mentesvizet inni, miközben
már mindenki részeg,
mégis te szédülsz egyedül.
Inkoherensen fogalmazok
és széttört cserepekkel rajzolok
egy szívet az aszfaltra, nézed,
ahogy egy teljes perc eltelik
belőlem.
Az igazság meg az, hogy 43
óra telt el.
Vért bombáztak szemeimbe,
mégis látlak.
A Kis Hercegnek rózsája volt
a búrája alatt,
nekem csak egy szétrohadt
disznószívem a palack alatt.
Megszelídítheted, úgyis,
mint a penész a falba,
beleeszem magam az emlékezetedbe
és szétcsúsznak ujjaink,
összeomlik a tüdőm –
majd búra alá teheted
egy kedvesebb bolygón, ahol
talán én is kedvesebb leszek,
nem neonzúgás és didergés.

Fogd meg az ujjam, kérlek.

 

Az ügyészség

Kérem jegyzőkönyvbe venni a
következőket:
a próba szerencse, de általában bukás.
A randik mindig kínosak voltak,
és az esetek 60%-ban nem amiatt
jöttek össze emberek.
Már minden vers közhely. Az közhely,
hogy mindenki író vagy költő.
Kérem, azt is jegyezze le, hogy ha
meghalok, a naplóimat tegyék
közszemlére. Nem érdekel a
„halottról jót, vagy semmit”.
És ettől az indoktól fogva megkérem
a tisztelt bíróságot, hogy élve
ne szembesítsenek többet a valósággal.

 

(Illusztráció: Karen Fleschler: Southwestern Pots and Baskets)

A jelenről; Az oszlopom; A reggeli

 

A jelenről

A kövek, amiket a zsebembe tettem,
kiestek útközben.
Hiába változik a város, én úgy
szerettem, ahogy veled láttam.
Valahol még mindig bennem van
a gyász, négy év után is.
Négy év után három másodpercet
kaptam belőled az éjszakai buszon,
és azóta sem tudlak hova tenni.
Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe.
Pusztulásig szólítalak álmomban,
mert nem merek visszanézni,
visszaéhezek mindent,
ezért vagyok éltemben halott.
Így uralsz minden erőt bennem,
hogy nem is tudsz róla –
az erőfeszítéseim olyan ostobák,
hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy.
És azzá leszel, akivé én teszlek
a jelenben. Félek álmodni,
mert felébredek. Pasztell a hajnal,
mint a vér, csorog ereimben a zuhanás.
Bámulom a vágy nyomait, a párnára
kifolyt nyálam –
kívülről sétálgat a feledés, de sosem
fog belémszállni.
Itt már semmit nem ural a befejezés,
befejezetlenek maradtunk,
akár ez a tollvonás.
Te, kő a zsebemben, magammal
viszlek –
ha nem felejtesz el.

 

Az oszlopom

felborult bennen minden
helyére tetted
újra feltűnsz
megint szeretlek
vagy még mindig
valós kudarc vagyok
nem tartalak a víz tetején
a víz fogalmát sem ismerem
téged sem
újra feltűnsz
mindig is szerettelek
köddé válsz
dér leszek

 

A reggeli

Eltűnt idő, vagy csak
én zárom ki, mint apokrifeket
a Bibliából.
Csak a reggeli fény, az az
egyértelmű, az juttatja eszembe,
hogy újabb nap, újabb galopp.
Az úton anyák, apák –
bukott isteneink játszanak
az élettel, közben beléjük hasít
egy régen olvasott
szerelmes vers. És újra
első szerelmükre gondolnak,
pont, mint én.
A startvonalra állunk titkos
fellángolással, de a pálya közepén
mindenki felbukik.
Hamis nosztalgia, eltűnt idő,
anyja szoknyájába kapaszkodó gyermek.
Az asztal terítve, szégyenfoltok
az abroszon. A kölykök később ezt követik.
Kirohad az időtlenség.
Csak folytonosság van –
végtelen galopp-pályán futó emberek –
kezükben apokrif iratok,
agyamban zárt postaládák.

 

(Illusztráció: Paul Bond: An Allegory on the Principles of Meditation)

Bölcsőkilengések felnőttkorban

 

1.

anyám temperamentumát örököltem,
apám türelme, akár az UHT tej.
az indulás rezgésével
tépett szenteket rángatok magam elé –
üvöltés közben, kérem, ne zavarjanak,
hallgatás alatt maradjanak csöndben.
én anyám léptei után megyek,
apám kikövezte az utat,
és nem akarsz velem jönni,
ezt most tisztázzuk:
ha kell, átverlek, nem félek már
az átmosott szavaktól.
mielőtt megemlítenéd, hogy
ilyet bárki tud írni,
ezt is tudom, nem változtattál
a semmin sem.
nagyobb probléma, hogy a
Katonába nem tudok jegyet venni –
hiába üvöltök a város után,
pedig anyám hangját örököltem,
apámtól várost kaptam születésemre.
előadásom alatt, kérem, ne kérdezzenek,
nem készültem válaszokkal,
ahogy az életre sem készültem,
azt hittem, nézőtéren maradok örökre,
de ide sem vettem jegyet.
mennék, mert van hova, de
bársonyos a honvágy,
egy kicsit otthon ez is,
kicsit mégsem.
megszokom a testem,
amit rám adtak, mert az az otthon,
kicsit – és nagyon is.
apokrifként csorog át kabátomon
a szél, én tudom, mégsem fogadja
el senki, mert nem tudtok olvasni,
hiába aludt anyám, apám könyveken,
vérvonalas füzetembe már senki
más nem képes jellemet firkálni.

2.

sosem tudtam megszokni
a fogaimat hiába vezettek
végig rajtuk egy vasútvonalat
a fogak mellett kérjük vigyázzanak
biztonsági sávra nem futotta
elloptam
biztos cigire kellett a pénz
csak mindig jólnevelt önpusztító voltam
étkezőasztalon és porcelánon
tálaltam a félelmet
urizálás
biztos egóra kellett
egyetlen roppanás vagyok
inkább kérnék üvegbeton gerincet
lehet azon át is látnék kicsit
magamon keresztül
a látótávolság ködös
méhükben hordják a nők a
megfelelést
biztos a családnak kell
nekem csak darazsam van
átszúrok vele egy utcaképet
arcomra rajzolok egy új fogsort
gyermekem leszek örökre

3.

apa, a bunker rámomlik,
ha nem erősítünk rajta.
nézd, már giliszták hordják
a földet fejem alá.
anya, a párna szétfeslett,
míg távol voltam.
százlábú-valóság tapossa
ki a lelkem,
főzz belőle levest, anya,
úgy boldogság lesz belőle.
hol a fészek, apa?
elhordták a fecskék,
belerepültek a jövőbe,
minden szétesik lassan,
csak a hangok szürreális
közlekedése a hallójáratokban,
csak az ment meg, az elárvulástól.
belém költöznek a viharfelhők.

4.

szorosan tartom
magam mellett
halad a bőr
szegek ütik
homok dörzsöl
tengervíz nyarak
sziklaszilárd telek
otthon melege
van kutyám
rendes könyvespolcom
biciklim
ágyam
első emlékem
karácsonyi asztal
emberek nyugtatnak
ma tabletták
Elektra vagyok
sírni tanultam
sosem diplomáztam
tejfogam gyökere
belenőtt húsomba

5.

akkor éltem a legtöbbet,
mikor közöm nem volt az élethez.
akkor kezdtem menekülni előle,
mikor már rég belelógott a lábam.
a szabadsághíd sem szabad,
láncok tartják, betonoszlopok,
mert várost köt a várossal.
csak azt nem értem,
miért hívtuk ezt anyaországnak,
itt csak önállósodás van,
kiszakadok a buborékomból,
pofánbasz a kurvaélet
egyszer, kétszer,
megértettem, itt nincsen anya,
csak ország van. egy idegen.
cukrosbácsiország.
na az lehetne. vad és dübörög.
legalább itt nyíltan lehetek mérges,
hangosan lehetek köcsög,
ez hungarikum. úgyis azt mondják,
magyarnak lenni igenis jó.
ha van pofád hozzá. ha nincs, hát ennyi.
nekem nincs, szóval annyi.
„minek mentél el?”
„minek jöttél ide?”
kimegyek az útra, lecsapolom
minden frusztrációmat, a párlatot
megisszák, én kihányom.

 

(Illusztráció: John Monson: No. 12)

Idegrázó; Ragadozó; Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

 

Idegrázó

A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.

 

Ragadozó

Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.

 

Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.

Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.

Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.

Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.

Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.

Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és

végigsimítok az arcodon.

Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.

 

(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)

Est a Napúton; Akit a legjobban

 

Est a Napúton

mondjuk hogy meghaltam
és mégis jobban vagyok mint ti
a kémiai anyagokban pezsgő
véretekkel
ami engem illet
annyira nem is érdekel
hogy ki mit tol
és ki mit mond tollba nekem
a versnyelvem nem
az amit elvársz
patetikus nyers és világos
érti az akinek értenie kell

hogy a Napra megyek
az egyszer biztos
és holtabb leszek a
legtöbb élőnél
mégis én leszek
aki merev tekintettel
háromszögbe fogja a világot
a felhőket és a szelet
a maradék méltóság
a motiváló inger
elszánt a menekülésre
remélem nem feledem el
a lélegzetvétel ritmusát

én meg ti akik vagytok
itt a földön azt hiszem
egyek vagyunk és
végigkövet minket a Nap
és saját magunk ahogy
telünk az időben
lemeztelenedve a valóságban
ezt egyszer túladom
vagy túladagolom
szó-ta-gol-va
ta-gad-va
hogy csak a saját űrömben
utazom majd

éjszaka a Napra ülni
az Androméda ködét
beszippantva
visszaváltunk mindent a
józanságra de
újra meg újra ugyanazokat
a köröket lefutni
hazudhatod hogy nem
minden pillanatban
tör ki az érzés a repedéseiden
hogy zúzni kell a hegeket
ti meg én
füst, sóhaj de ugyanazok
a körök
elvtársak ugyanazokkal a
körökkel mit fogunk kezdeni?

 

Akit a legjobban

technikolor ősz ez
rongyba tekert halott madár
üres szatyorba tett rothadó avar
elvesztettem az éjszakáim
keretbe foglaltam az ágyam
a lábaim jegesek
leszedáltan ringok
gyere és érints meg mert
megannyi fölösleges orgazmus
és mégtöbb fölösleges szédülés
van nélküled
mert utálom amikor elmész
és várok (a semmire)
a bódulatra ami nem jön
nyelvemen fél szedatívval
hazudok magamnak
és neked szerelmem
és neked Uram
nem is tudom mikor lelted
utoljára örömöd bennem
azt akarom hogy senki
ne értsen meg
csak te
aki azonosulsz
és segítesz abban hogy
kimondjam szeretetül
azt hogy bocsánat

 

(Illusztráció: Jeffrey Smith: Dissection Of Memory)