Varga Csenge Orsolya összes bejegyzése

Varga Csenge Orsolya vagyok, 1999-ben születtem Marosvásárhelyen. Jelenleg a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán tanulok magyar nyelv és irodalmat és komparatisztikát. Egy évig pszichológiát tanultam, de rá kellett jönnöm, hogy nem teljesen az én világom. A 9-12. osztályt a Bolyai Farkas elméleti líceumban jártam, római katolikus teológia szakon. Iskola mellett három és fél évet dolgoztam önkéntesként a vásárhelyi nemzeti színházban. Mondhatom, hogy itt kerültem közelebb a művészethez és itt láttam bele a “művészvilág” rejtett szegmenseibe (hogy nem csupa csillogás és villogás, pezsgő és állófogadás az élet). Próbálkoztam novella és kisregény írással is, végül a versek mellett maradtam. Célom a saját stílus kialakítása, ezért gyakran nevezek be pályázatokra, ahonnan kritikákat és tanácsokat kaphatok. Ha saját stílusjegyekre kell gondoljak, akkor az érzékeltetést és kaotikusságot emelném ki. Nem titok, hogy gyakran a lehető legérthetetlenebbül fogalmazok, de az az érzésem, hogy így a privát szférámat is védem, és másnak is lehetőséget adok belelátni a szavakba. Játék az egész. Olyan szójáték, amely már-már szükségletnek számít.

Idegrázó; Ragadozó; Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

 

Idegrázó

A naplementés ötletek
mérgesen alszanak a dróthuzalok felett.
Magadra engeded a vizet,
a kávét, a füstöt, a mérget;
magadra engedsz embereket,
azt sem tudod miért.
Csak látod futni az áramot –
és ha lecsukod a szemed,
színes geometriai alakzatokat látsz.
Pár másodperc az egész.
Valamiféle kaleidoszkopikus hurrikánban
szinkronban úsznak a sejtjeid és
elvárod tőlük a megnyugvást. Ostoba ötlet.
Amikor porcelánná fagy az arcod,
amikor az emlékeid hibásan vannak kódolva –
labirintusrendszerekben vagy
és sosem engeded ki magad, pedig
benned van a szoba, kinyitod az ajtaját és… –
hangszigetelt a szívkamrád is.
Lebegni tanítod a lelked, pedig
lelki izomzattal sem változik soha semmi.
Végül meg gallyak és avar takarja el a tested.
Minden mondat dobszóra sétál ki
a szádból, mégis néma maradsz,
hogy ne kérdezzen senki a hibáidról.
Sajnálod, hogy elrontottad a
felhőkollekciódat, hogy képtelen
voltál átúszni a magzatvízen
és, hogy egyedül állsz a Holdon részegen.
Csak a végén köszönik meg, hogy
te voltál a gazdatest és minden, amit
magadról hittél, nem volt más, mint placebó.
Ami vagy, az egy arc nélküli karc-
megismered az idegenség illatát.

 

Ragadozó

Feszülnek a kemény idegek
agykérged medreiben.
Ez a mű életed életműve:
a csont felel, összerogysz.
Állókép.
Vágja lelked a szilánk,
az apróra tört üvegpor –
hozzám vágtad a poharat,
mert azt hitted, felriadok.
Tévedsz. Sosem tudtad,
mit jelent a szabadság szó.
Minden hazugság, de olyan
szépen hazudsz, te jó ég!
Csak fuldoklom benne,
csak merülök benne,
kacagom a kicseszett elméd,
rothadó tested.
Nem látom magam, csak
magenta színeket.
Tested a testemen van, nem engedsz.
Gégéd felé tartom elernyedt kezem,
majd ledoblak magamról.
Nekem van izomzatom, én tudom,
mi a szabadság.
Szaladj csak tovább, vágjon szilánk,
ki se hűljön bűnöd nyoma.
Vidd magaddal.
Vidd egészen a sírhalomba.
Én majd sétálok méltóságteljesen,
bevágott arccal, alvadt vérrel.
És ha majd valaki megkérdi az
úton, hogy mi történt, megmondom:
olajként futott szét rajtam dühöd.

 

Hullám, aki nem látta saját magát (Ragadozó 2)

Tudod, van az a perc, amikor
rágyújtasz a cigarettára, de megfogadtad –
olyan erősen megfogadtad a sohát,
hogy az óceán mítoszlebontása
egyszerűbb lenne, mint hinni neked.
15 kiló fürdősót öntöttél a kádba,
hogy elhitesd velem, hogy a tengeren
vagyok. Csak ez ne lenne.
Ez az állandó várakozás –
a félig kihűlt fürdővíz, egy emberrel teli kád.

Tudod, mi fáj? Hogy az óceán
desztillációjával lemosom rólad
az összes hazugságod és ígéreted.
Művirágmezőn futva keresztül
kergeted a lényedet. Ami nincs.
Ami már akkor megszűnt, mikor
ásítva boroztál a családi asztal mellett.
Nem kértem, hogy beszélj hozzám.
Ne suttogj, ne ordíts, ne mesélj.
Itt hagylak egy ligetes hiányban,
szó nélkül. Szóljon az, kinek még
igaz szó van ültetve a nyelve alá.
Itt maradtam, nézd.

Tudod, a hiányod megszokható.
Ablakot teszek a tükör helyett,
törött cigaretta vagy a zsebemben,
nagytakarítás az életemben.
Lomha lom, elkoptatlak, mintha
muszáj lenne, te sivatagos szótagadó.
Ne sírj. Nincs teleírva a szemed könnyel,
mindig csak csattan a zivatar magadból –
ülök és nézek ki a fejemből.
Csendesülsz, szemezek veled –
olyan akár lábujjhegyen állni
a hegytető szélén.

Tudod, itt egyedül én voltam, aki
szeretett. Neked nem fáj, csak
zsibbad. Konzervbe zárt kötéltáncos vagy,
akinek hazugságait a taps előtt isszák.
Rosszul komponált komolyzene vagy,
átírhatatlan. Szavad sincs, csak
szádból kiömlő füst –
majd az is elhal rögtön.
Még mindig nézlek, először szerető
voltam, majd vendég, aztán üldözött.
Megvakítottam zsemleszínű szemedet
és ez is csak egy kifogás, hogy
jópofa lehessek.

Tudod, mindig tévedsz, tépkeded
a sebeidet, hátha megsajnállak.
De én annak örvendek, amikor az
utolsó slukkod kifacsar.
Van az a perc, amikor belefulladsz
a függőségeidbe.
Jó lenne, ha szépen arrébb ülnél –
vagy legalább elhagynád a süllyedő hajót
és körbefonnának a szirének.
Talán valaki észrevesz, talán reggel
eltűnsz a városból.

Tudom, eddig csak úgy tettél, mintha
megpróbálnál magadhoz szoktatni.
Menekülnöd kéne, tudod, rohanni
és végre én is nyugodtan aludnék.
A képeidet meg elásom a szomszéd
virágágyásba. Káromkodom majd,
mint a sírásók, ha kemény a föld.
Rágyújtok egy szivarra és sírodon
nyomom el a csikket.
Emlékezés lesz és zuhanás,
mert előttem védtelen vagy,
pucérra vetkőztetett szűz.
Kezem ökölbe szorítom, feléd tartom
és

végigsimítok az arcodon.

Földes kézzel sárba nyomlak.
Szerettelek. Valamikor. Egykor. Talán.
Soha.

 

(Illusztráció: Iris Scott: After the Snow Fell)

Est a Napúton; Akit a legjobban

 

Est a Napúton

mondjuk hogy meghaltam
és mégis jobban vagyok mint ti
a kémiai anyagokban pezsgő
véretekkel
ami engem illet
annyira nem is érdekel
hogy ki mit tol
és ki mit mond tollba nekem
a versnyelvem nem
az amit elvársz
patetikus nyers és világos
érti az akinek értenie kell

hogy a Napra megyek
az egyszer biztos
és holtabb leszek a
legtöbb élőnél
mégis én leszek
aki merev tekintettel
háromszögbe fogja a világot
a felhőket és a szelet
a maradék méltóság
a motiváló inger
elszánt a menekülésre
remélem nem feledem el
a lélegzetvétel ritmusát

én meg ti akik vagytok
itt a földön azt hiszem
egyek vagyunk és
végigkövet minket a Nap
és saját magunk ahogy
telünk az időben
lemeztelenedve a valóságban
ezt egyszer túladom
vagy túladagolom
szó-ta-gol-va
ta-gad-va
hogy csak a saját űrömben
utazom majd

éjszaka a Napra ülni
az Androméda ködét
beszippantva
visszaváltunk mindent a
józanságra de
újra meg újra ugyanazokat
a köröket lefutni
hazudhatod hogy nem
minden pillanatban
tör ki az érzés a repedéseiden
hogy zúzni kell a hegeket
ti meg én
füst, sóhaj de ugyanazok
a körök
elvtársak ugyanazokkal a
körökkel mit fogunk kezdeni?

 

Akit a legjobban

technikolor ősz ez
rongyba tekert halott madár
üres szatyorba tett rothadó avar
elvesztettem az éjszakáim
keretbe foglaltam az ágyam
a lábaim jegesek
leszedáltan ringok
gyere és érints meg mert
megannyi fölösleges orgazmus
és mégtöbb fölösleges szédülés
van nélküled
mert utálom amikor elmész
és várok (a semmire)
a bódulatra ami nem jön
nyelvemen fél szedatívval
hazudok magamnak
és neked szerelmem
és neked Uram
nem is tudom mikor lelted
utoljára örömöd bennem
azt akarom hogy senki
ne értsen meg
csak te
aki azonosulsz
és segítesz abban hogy
kimondjam szeretetül
azt hogy bocsánat

 

(Illusztráció: Jeffrey Smith: Dissection Of Memory)

Hajnal; Majdnem mindent a láthatárról

 

Hajnal

Addig maradok a paplan alatt
amíg már nem kapok levegőt
és megjelennek a
szinkronúszó sejtek a szemgolyómon.
A kora reggel befészkel a kócos hajunkba –
fél hat lehet, de végülis mindegy,
mert az idő te magad vagy,
(csak ne kéne kimondani a múlásod).
Érzem, hogy milyen erővel
szorítják maguk közé az ujjaid a kétségeim.
Roppanásig feszül.
Ez az ízületek hangosan megélt orgazmusa.

 

Majdnem mindent a láthatárról

mint kifűthetetlen bérházak
szobájában ahol
egyedül a szesz melege
szoktat hozzá a belefáradásba
hogy nincsenek új tájak
csak udvaron álló rozsdás porolók
pont ilyen a te és én

a mellkasodra tetovált pannon táj
elérhetetlen délibáb lett
amire nem hajthatom a fejem
mert horzsolás lennék rajtad
kibogozhatatlan néma rutin
amit bármikor levakarhatsz

de úgyis kibomlik a másnap
és mentségemre válik minden kudarc
fejemre húzom a pizsamát
mert jobban ijeszt a tudat
hogy nézel
mint óvodában a versmondás
hiába lesz vége az ünnepnek

hiába megyünk haza
mert nem érti a környék
a nyomodban mocorgó
gondolatbuborékot
amiben az áll hogy
jó lenne egy kis ideig megállni
többé nem kimondani a
szeretleket
mert gyávák vagyunk hozzá
és ettől egyre inkább
hideg neoncsövekké válik
a testünk ami nem a fűtés –
a kötődés hiánya

 

(Illusztráció: Chalermphol Harnchakkham: Merge)