A jelenről

A kövek, amiket a zsebembe tettem,
kiestek útközben.
Hiába változik a város, én úgy
szerettem, ahogy veled láttam.
Valahol még mindig bennem van
a gyász, négy év után is.
Négy év után három másodpercet
kaptam belőled az éjszakai buszon,
és azóta sem tudlak hova tenni.
Legfeljebb a kövek közé, a zsebembe.
Pusztulásig szólítalak álmomban,
mert nem merek visszanézni,
visszaéhezek mindent,
ezért vagyok éltemben halott.
Így uralsz minden erőt bennem,
hogy nem is tudsz róla –
az erőfeszítéseim olyan ostobák,
hogy néha azt is elfelejtem, ki vagy.
És azzá leszel, akivé én teszlek
a jelenben. Félek álmodni,
mert felébredek. Pasztell a hajnal,
mint a vér, csorog ereimben a zuhanás.
Bámulom a vágy nyomait, a párnára
kifolyt nyálam –
kívülről sétálgat a feledés, de sosem
fog belémszállni.
Itt már semmit nem ural a befejezés,
befejezetlenek maradtunk,
akár ez a tollvonás.
Te, kő a zsebemben, magammal
viszlek –
ha nem felejtesz el.

 

Az oszlopom

felborult bennen minden
helyére tetted
újra feltűnsz
megint szeretlek
vagy még mindig
valós kudarc vagyok
nem tartalak a víz tetején
a víz fogalmát sem ismerem
téged sem
újra feltűnsz
mindig is szerettelek
köddé válsz
dér leszek

 

A reggeli

Eltűnt idő, vagy csak
én zárom ki, mint apokrifeket
a Bibliából.
Csak a reggeli fény, az az
egyértelmű, az juttatja eszembe,
hogy újabb nap, újabb galopp.
Az úton anyák, apák –
bukott isteneink játszanak
az élettel, közben beléjük hasít
egy régen olvasott
szerelmes vers. És újra
első szerelmükre gondolnak,
pont, mint én.
A startvonalra állunk titkos
fellángolással, de a pálya közepén
mindenki felbukik.
Hamis nosztalgia, eltűnt idő,
anyja szoknyájába kapaszkodó gyermek.
Az asztal terítve, szégyenfoltok
az abroszon. A kölykök később ezt követik.
Kirohad az időtlenség.
Csak folytonosság van –
végtelen galopp-pályán futó emberek –
kezükben apokrif iratok,
agyamban zárt postaládák.

 

(Illusztráció: Paul Bond: An Allegory on the Principles of Meditation)