Ti legalább lábbal libegtek,
de ők kővel leveleznek,
míg én magam után eredek.

Ti tátogva zubogtok, nyitott torkotokban
az üres pirkadat nyekereg robotost,
de ők alkonyatba mormolják
fojtott vágyaikat, hogy nincs is nap nap után,
de ez nem vágy, hanem puszta ellenérv.

Míg én majszolom magát,
egy gondolat fut át a réten,
hol eredetileg fák lengedeztek, most
kikerülnek minket, úgy vigyáznak.

Feltornyosult fedetlen fal alatt
véznákkal levők eveznek az éleslátású sötétben
ellentétes testek világos vaksága peremén,
s sziluettjüket üvöltik néma füzetbe.

Megrendülők helyett helytelen rendőrök a térben,
hol napokkal ezelőtt gyáva szomjat oltott ugyanott,
pénzt fal fel a homály.

Gyomromban éhes szakadékok merednek az égbe,
s míg nevetve emésztem az élők nevét,
vén tengerek sótalan ömlenek ölembe,
hogy kimossák csapzott ágyékom.

(Illusztráció: Rachel Wolfe: An Apophenic Knowing Of Water, 2019)