Bajoroknak fődjén keresztfának dűlve
jegyzém fel e verset, falevélre, kűre.
Két férfiút hallék, tán szellemek vótak,
ők diktálták nékem magyarul e szókat.

Az őseink, mondták, nem valának birkák,
s bár az új tanokat rájuk vassal irták,
útjokról letértek, két szemük kisírták:
Krisztust egymást között Fa Jankónak hítták.

Nem vót rossz ő csakhát kilehelte lelkét,
s az gonosz papjaik szemünket kiverték.
Papoltak, raboltak, nagy volt lelki terhük –
az bűneiket már nehogy mi szenvedjük!

A Mitrász-kultuszig nyúlott el a karjuk,
szent angyalok egyszer, máskor vótak varjuk.
Állhattunk vigyázz-ba, imára térgyeltünk,
egy vala a vége: megtöreték testünk.

Fából vaskarika, okkultista majmok,
mindig terme nálunk szédítésben bajnok.
Ez sokat nem árta, tenyerénél fogva
figg a keresztfáján évszázadok óta.

Semmi nem változa meg soha magátúl,
csodát váró népek kikopnak a mábúl.
Addig várod te is, leesik az állad;
törekedj a Jóra, attúl Menj-be szállhatsz!

Isten akkor segít, ha segítsz magodon:
ez legyen a jelszód a vándorbotodon!
A józan eszét a nép is vegye elő,
bennünk él az Is-te-en: egységben az erő!

 

(Illusztráció: Kamila Kokoszynska: Holy Cross)