Bodrogi Csongor szubjektív lapajánlója: 

Áprilisi ajánlómhoz öt lapszámból gyűjtöttem össze a tíz írást, melyet különös figyelemmel ajánlok elolvasásra. Az ESŐ tavaszi száma majd pár hét múlva jelenik meg, és a következő ajánló anyagába kerül bele. Ahogyan az eddigi hónapokban, ezúttal is igyekeztem minél több műfajú szöveget fölvenni a listára.

A TIZEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Hagyaték [Alföld]

Ez a megrázó vers azzal a leíró mondattal indít, hogy „Álmomban megörököltem a kutyátokat.” Hogy azonban álomleírásról van szó, azt a kevésbé figyelmes olvasó hamar elfelejti, a versanyag ezután ugyanis egyre valóságosabbá és plasztikusabbá válik. A megörökölt kutya lassú haldoklása, és a haldokló kutya melletti részvétteli virrasztás válik a szöveg tárgyává. A záró versszak már az elengedésről szól, egyben pedig ki is tágul a jelentés. Mert talán nem is csak a kutyáról van szó, hanem a „szerelmetekről” is; azokéról, akiknek a vers címeződik.

A KILENCEDIK: Ádám Péter Villon-fordításai [Látó]

Francois Villon az egyetemes költészet egyik klasszikusa; mindig esemény, ha újra megszólalhat magyarul. Ádám Péter kísérlete (kapcsolódva ezzel az utóbbi pár évtized néhány fordítói kísérletéhez, gondolva elsősorban Nádasdy Ádám Dante-fordítására) a formai hűség elvetésére épül a pontosabb, könnyebben és tisztábban érthető jelentés kibontakoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy az új szövegek hozzátesznek ahhoz az élményhez, amit Szabó Lőrinc és Mészöly Dezső míves Villon-fordításai adtak. Nyersebben, maibban, lazábban szólnak, jobban megérzékeltetik, hogy a francia szerző a társadalom legalsó rétegéből érkezett a költészeti kánonba. A szövegeket alapos jegyzetanyag kíséri, valamint olvashatunk egy rövid bevezető tanulmányt is, amelyben elveit tisztázza a fordító.

A NYOLCADIK: Patak Márta: Svájci sapka, reverenda (novella) [Székelyföld]

A novella egy felnőtt nő visszaemlékezése a gyerekkorára, amely egy kertvárosi házban telt. A gyermekeket két ember rémisztgette igazán: a szomszéd Böske néni, valamint a reverendás pap, akik a cseperedő kölyköket bűnösségükkel szembesítették. De vajon mi volt a gyerekek bűne? Erről csak homályba vesző részleteket tudunk meg, valami történt fiúk és lányok között a farakás mögött; de nem is az a lényeges, hogy konkrétan mi történt. Sokkal inkább az a kifejlődő bűntudat-élmény, amely az elbeszélőt felnőtt koráig végigkíséri.

A HETEDIK: Kukorelly Endre: 2-hidroxipropánsav [Kalligram]

A Kalligram áprilisi száma a kiadó és folyóirat egyik jeles szerzőjének, Kukorelly Endrének a születésnapját ünnepli. Németh Gábor esszéje mellett olvashatunk pár hamisítatlan Kukorelly-verset is. A szövegek közül expresszív költői ereje folytán a 2-hidroxipropánsavot emelem ki. A vers a bűz, bűzlés, bűzölgés problémáját járja körül, nyilvánvalóan társadalmi kontextusba helyezve, amit egyfajta gondolatritmusként sulykol olvasójába: „Az utcán élők bűzlenek.” „A hajléktalanok bűzlenek.” „A szegények büdösek.” A szegények, a hajléktalanok, az utcán élők számára nincs meg a vízben (a tengerben) való megtisztulás lehetősége; a versszöveg nem egyfajta óceáni életérzésbe torkollik, hanem mintha elzárnák a vízcsapot: dadogásban, hiányos mondatokban, ritmustalan disszonanciában végződik.

A HATODIK: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni? [Tiszatáj]

Az utóbbi hetekben, hónapokban fölhorgadó Jókai-vitához a szerző műveinek egyik legjobb ismerőse is hozzászólt. A Tiszatáj diákmellékletében megjelenő írás nem annyira tanulmány, mint inkább afféle vitairat. Hansági Ágnes lelkesen és meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai szövegei kifejezetten modernek, izgalmasak, összetettek, magas irodalmi értékűek. Mi hát az oka annak, hogy a mai diákolvasók számára olyan nehezen megközelíthető ez az író? Hansági Ágnes izgalmas válaszokat ad erre a kérdésre; az esszé vagy vitairat feltétlenül ajánlandó minden középiskolai magyartanárnak vagy egyáltalán mindazoknak, akik Jókai találkozását a XXI. századdal jobban meg szeretnék érteni.

AZ ÖTÖDIK: Borsodi L. László: Amennyi látszik (vers) [Székelyföld]

A vers mottója: Hódolat Babits Mihálynak. Aki valamelyest ismeri a nagy nyugatos költő életművét, azonnal tudja, melyik Babits-szövegre asszociáljon: a Zsoltár férfihangra című versre, amelyik így indít: „Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért.” A Babits-vers zárlatában olvasható: „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak”. Ez az a pont, amelyikbe Borsodi L. szövege beleakaszkodik, és azt mondja el, mi az, amennyi látszik. A szöveg több, mint puszta versjáték vagy a tisztelet kifejeződése; a „mindennek én vagyok az oka” látszólagos önkritikáját fordítja maga ellen, és mutatja meg, hogy az énnek sokkal kórosabb túlbecsülésén alapul, mint amit a Babits-szöveg sejtetne.

A NEGYEDIK: Beszélgetés az Alföld-díjasokkal [Alföld]

Az idei évi Alföld-díjasok közül hárommal beszélgetett el Herczeg Ákos, három egymástól nagyon különböző, de nagyon markáns hangon megszólaló egyéniséggel. Egyikük Nádasdy Ádám, aki igen sokféle műfajban és műveltségi területen aktivizálta magát, de mintha mindig elsősorban a nyelv határai érdekelnék. A másik Gerevich András, aki hosszú éveket élt külföldön, és tapasztalatait Magyarországra hozva kamatoztatta nem csekély lírikusi tehetségét. A harmadik pedig Balogh Gergő, aki irodalomelméleti és kritikusi munkásságával hívta föl magára – már igen fiatalon – az irodalom iránt érdeklődő emberek figyelmét. A beszélgetések azért is érdekesek, mert olyan személyes mozzanatokra világítanak rá, amelyek a szerzők írásaiból értelemszerűen nem vagy nem úgy derülhettek ki.

A HARMADIK: Jász Attila: Az utolsó koncert előtt (vers) [Tiszatáj]

Jász Attila költeménye egy fiatalon, mellrákban elhunyt énekesnőnek, Lhasa de Selának állít emléket. Alkalmi vers tehát; de az alkalmi versek közül is vannak, amelyek működnek, és vannak, amelyeken érződik, hogy az alkalom fontosabb, mint maga a szöveg. Hogy Jász Attila szövege miért működik, azt nehéz lenne egyszerűen és tömören megfogalmazni. Talán a metafora miatt, amely a melltartó hiányát, a mellrákot és az alatta dobogó szívet hozza finom összefüggésbe egymással? Vagy azért, mert a szöveg a végére kísérteties, metafizikai dimenzióba lép, amikor kiderül, hogy az énekesnő utolsó koncertjén már nem is ő, nem is az ő teste énekelt?

A MÁSODIK: Márton László: Változatok tehetségre (esszé) [Kalligram]

Márton László esszéje négy nagyon különböző alkatú és sorsú emberről szól, akiket voltaképpen csak egyetlen valami köt össze: volt egy területe az életnek, amelyben az átlagosnál jóval tehetségesebbek voltak, és ezt a tehetséget a maguk módján ki is bontakoztatták. A szöveg eredetileg bevezetőnek készült egy fényképésznek, Balla Árpádnak az életművét összegző, bemutató kötetéhez. Az ő sorsán elgondolkodva jutott eszébe Mártonnak három másik, kissé hasonló sors, három másik történet. A tehetség útjai a jelek szerint kifürkészhetetlenek, nagyon sokfélék, és mintha mindenkinél más ritmusban találna utat a benn mocorgó kincs. Az esszé önkéntelenül arra készteti az olvasót, hogy saját tálentumáról merengjen el.

AZ ELSŐ: Rékai Anett: A versmondólány (novella) [Látó]

Laza diáknyelvi regisztereket mozgósítva számol be ez a szöveg arról, ahogyan egy tehetségesnek vélt diáklány kezéből fokozatosan kicsúszik élete fonala. A novella az „egyébként” szóval kezdődik, érzékeltetve, hogy ami történik és történt, az mindig mellékes – ahhoz képest, ami nem történt, bár megtörténhetett volna. A „szivacsagyú” kislánnyal szülei és tanítói elhitetik, hogy nagy színésznő lesz, ám miként az lenni szokott, a beteljesülés útja nem ilyen sima és egyenes. Az első kudarcok után megindul a kortársi zaklatás, majd megkezdődik a pszichológusi segítség igénybevétele, mindez azonban csak tovább mélyíti az árkot a „normális tömeg” és a „versmondólány” között. Manapság, amikor olyan könnyen visszaélnek az „erőszak” vagy a „zaklatás” fogalmával, különösen elgondolkodtató Rékai Anett novellája, amely ezeket az ember-ember közti viszonyokat sokkal finomabban ábrázolja, mint a közéleti, politikai diskurzusok szokták.

Az Új Hang rovat anyagából ezúttal is három darabot emelek ki. Bagó Tünde: A gyász című novellája a meghalt nagymama temetésének másnapján játszódik, és az élet továbbhaladásáról szól; az életéről, amelynek a kegyetlenség éppúgy része, mint a jóízű falatozás. Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről különösképpen a nyelvi leleményeivel emelkedik ki a szövegek közül, ahogyan a metaforáknak és hasonló alakú szavaknak új jelentéseket ad, miközben megmondja, miért más belebokszolni egyszer a világ képébe, mint folyton nyelni a megaláztatásokat. Feltizi-Veress András: Az ellenségem bátyja című rövid írása kaleidoszkópszerű arckép egy emberről, aki akárki lehetne, de mégse akárki, mert az egyre mélyebbre hatoló ismeretek és az egyre több eltelt idő az ellenségemet (aki az ellenségem bátyja volt) a legjobb barátommá teszik.

(A friss irodalmi lapokra itt tudsz előfizetni: www.szofa.eu)

Kép: Jacek Yerka

Divat az újrafordítás. Új fordításban olvassuk Shakespeare-t, Dantét, Camus-t, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Mostantól pedig Miltont is. De olvassuk-e Miltont egyáltalán? A Visszanyert paradicsomot fordítója, Péti Miklós lábjegyzetekkel teszi érthetővé és élvezetessé.

A Visszanyert paradicsom olvasását nem a villamoson kell elkezdeni. Három szöveg – eredeti angol, magyar prózafordítás és jegyzetek – szimultán olvasásából könnyű kizökkenni, főleg az elején. Ha viszont rászánjuk az időt és a figyelmet, ha megszokjuk ezt az újfajta befogadásmódot, sokkal többet ad, mint szokásos BKV-olvasmányaink.

Gondolnád például, hogy Milton gyakorlatilag fanfictiont írt a 17. században, csak nem a Harry Potterből, hanem a Bibliából? Vagy hogy ki mindenkit hívtak még Istenfiának Jézuson kívül? Az embereket még csak-csak, de a bukott angyalokat is? Mi van, ha ők is kísérletek voltak a megváltásra? Mi van, ha nem az első Istenfia járt sikerrel? Ha nem vigyázol, előbb utóbb te is azon kapod magad, hogy boldog-boldogtalannak az alternatív üdvtörténetet elemzed.

Nekem legalábbis ez volt az első benyomásom a Visszanyert paradicsomról. Az élmény elgondolkodtatott, miért is leszek izgatott, ha a rövid eposzról beszélek, és miért pörög az agyam napokig egy elejtett félmondaton a lábjegyzetekből. Aztán beugrott: az egyetemen éreztem utoljára hasonlót, egy-egy jól sikerült szeminárium után, amikor az előadó olyan kérdéseket hagyott bennem, melyeket nemhogy nem tudtam, nem is igazán akartam megválaszolni. Volt valami szakrális ebben az értetlenségben. Talán a mű szentsége, melyet megfejteni nem, legfeljebb csodálni lehetett.

A fordító már az elején lebukik, kiderül, hogy korántsem tette félre a professzori sapkáját. Péti Miklós egyetemi kurzust tart a lábjegyzeteiben. Lássuk be, enélkül alig értenénk valamit a Visszanyert paradicsomból. Legyen bármilyen naprakész a sorozatokon pallérozott, állásinterjúkon csillogtatott angoltudásunk, a korabeli szöveget szinte lehetetlen megakadások nélkül, folyamatos irodalmi szövegként olvasni. Egyszerűen túl sok benne az ismeretlen, az idegen, a régi, ami minden második sorban kidob az olvasmányélményből. A magyar fordítással már eggyel könnyebb dolgunk van. A szavakat, mondatszerkezeteket megértjük, nincs előttünk nyelvi akadály. Beleütközünk viszont abba a cirka 350 évbe, ami köztünk és a mű között van. Mindenki tudja, hova fut ki a történet, nem feltétlen értjük, mi is ezen akkora nagy cucc. Csupán a fordítás olvasása már ébreszt bennünk pár izgalmas gondolatot, talán bele is bonyolódunk néhány cigarettafüstös vitába hasonszőrű bölcsészekkel, de ez az egy-két pont még nem lenne elég ahhoz, hogy azt mondjam, érdemes volt megvenni, elolvasni a kötetet. És itt jön a képbe Péti Miklós, a professzor.

Általában hajlamos vagyok átugrani a lábjegyzeteket, minél több van belőlük, annál rövidebb az oldalra jutó törzsszöveg, annál gyorsabban haladok, kész szerencse. A Visszanyert paradicsom olvasásakor azonban ez teljesen megfordult. A lábjegyzetek gyakran sokkal izgalmasabbak voltak, mint maga a szöveg. És nem azért, mert a tanár úr megfejtette bennük a mű titkait, hanem, mert rávezetett, hogy én fejtsem meg őket. Rámutatott a nyomokra, mint valami önzetlen Sherlock, de az összerakás sikerélményét átadta Watsonnak.

A legjobb példa erre, hogy Péti már a kezdetektől hangsúlyozza, mennyire igyekszik a Sátán elkerülni a saját megnevezését, illetve, hogy a szó jelentése héberül ellenség. A fordító jó rendező módjára építi a feszültséget, egészen addig, míg egyetlen egyszer, a mű tetőpontján Jézus nevén nem szólítja a kísértőt: „Takarodj előlem, […] örökké kárhozott Sátán!” Ekkor üt be az „aha-érzés”, ami elmaradna, ha Péti nem ágyazott volna meg neki. “A named thing is a tamed thing”, tartja az északi mitológia, amit megnevezel, azt megszelídíted, aminek tudod a nevét, azt uralod is. Számomra Jézus ezen a ponton nyerte meg a csatát, nem a templomtornyon.

Péti kiemelései nélkül talán elveszne az is, mennyire tanácstalan a kísértő Jézus kilétét illetően, mennyire nehezére esik megérteni istenemberi mivoltát. Nem éri fel, mégis miben más ez az Istenfia. Az olvasó lelki szemei előtt pedig ott van a küzdő Milton, aki erőn felül igyekszik felfogni, feldolgozni hitének szent titkait. Olyannyira, hogy eposzt ír belőlük.

Éppen ezért gondolom, hogy a Visszanyert paradicsom tulajdonképpen fanfiction. Az író megkeresi az üresen maradt részeket, kitölti, ha tetszik, kiszínezi azokat, de semmiképp sem hajlít az alapművön. Érzi, hogy az alig egy oldalnyi bibliai szöveg mögött egy sokkal nagyobb történet van, és vállalkozik rá, hogy világra hozza azt. Én a kilencvenes évek elején születtem, a generációmat a Harry Potter szoktatta rá az olvasásra, mi abból írtunk amatőr rajongói regényeket. A megelőző korosztály hasonló rajongásból szülte meg a Star Wars kiterjesztett univerzumát. A 17. század embere számára ez a világokat felforgató, álmatlan éjszakákat okozó irodalmi mű bizonyára a Biblia volt.

A Visszanyert paradicsom többi titkát nem leplezem le a potenciális olvasó előtt. Ehelyett beszéljünk arról, hogy teljesít a kötet mint műfordítás. A legszembetűnőbb különbség, hogy a fordító lemond a blank verse-ről, prózában írja újra a rövid eposzt. A drámai jambus hiányozni fog a Shakespeare-életmű szerelmeseinek, ám cserébe kapunk egy ígéretet: a lehető legpontosabb fordítást fogjuk olvasni. Mégsem egy polírozott nyersfordítás az eredmény, mert az emelkedett stílus és mondatszerkesztés megmarad. A formával ellentétben a hangulatot Péti nem áldozza fel a pontosság oltárán. Törekszik arra is, hogy a nyelvezet viszonylag közel maradjon a mai köznyelvhez, hogy legalább nyelvi nehézségek ne akadályozzák a befogadást, ha már három és félszáz év távolságát kell leküzdeni. Ez a kettő azonban – az emelkedett stílus megtartása és a közérthető nyelvezet – néha összeütközik. A negyedik ének egy pontján a “tedious talk”- ot Péti „unalmas szövegelés”-re fordítja. A jelentéssel nincs gond, de a költői mondatszerkezetek között kissé idegenül hat egy ennyire mai szó, talán előnyösebb lett volna egy kevésbé hétköznapi kifejezést választani. Unalmas szócséplés például?

Az egyszerűségre, érthetőségre való törekvés néha a költői elemekből is lecsíp egy darabkát, igaz, ilyenkor a lábjegyzetben mindig kiegészíti, mi egyebet jelent még az eredeti kifejezés, így az olvasó teljes képet kap. Ugyan én is jobban kedvelem, amikor a műfordító inkább elvesz, mint hozzáad, ha már választania kell, de néhány helyen szívesebben olvastam volna bonyolultabb, több jelentéssel bíró fordítást, főleg, ha a kötött forma sem kényszerít a szöveg megnyirbálására. Erre példa az első ének egyik sora, ahol Péti megjegyzi, hogy a “The way he came not having mark’d” félmondat kettős jelentéssel bír. Jézus vagy figyelte, merre ment – emellett döntött a fordító: „Odaútját nem jegyezte meg” -, vagy nem hagyott nyomot, tehát lebegett. Ebben az esetben érdekesebb lett volna, ha a fordítás megtartja az eredeti kétértelműséget – útján nem hagyott nyomot – és az olvasóra bízza, hogy kóborló, vagy transzcendensen lebegő megváltót képzel-e maga elé.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a műfordításban a hibát mindig könnyebb észrevenni, mint a kiválót. Könnyű nagy magabiztossággal, hasraütésszerűen rávágni egy-egy kevésbé eltalált sorra, hogy így vagy úgy jobb lenne – ahogy feljebb én is tettem -, de a befogadói oldalról szinte felfoghatatlan az a mennyiségű kutatás, amit a fordító a munkájába tesz. Ő legalább húsz szempontot figyelembe vett minden egyes sor újraalkotásakor, míg én legfeljebb kettőt. A pontos és erős szóválasztás pedig nem zökkent ki a szövegből. Ha a fordító hűséges az eredeti műhöz, mintegy eltűnik a szöveg mögött, mi, olvasók hajlamosak vagyunk minden érdemet a szerzőnek tulajdonítani.

Tanulság: aki Milton művét a maga teljességében szeretné élvezni, az ne csalja el a jegyzeteket. Ezek a fordítással szorosan együtt dolgoznak, így kísérlik meg, amiről mind tudjuk, hogy lehetetlen: magyar nyelven megalkotni az angolul írt szöveget. Péti Miklós fordítása érdekes kísérlet arra, hogyan lehet a lehető legtöbbet átadni a Visszanyert paradicsomból annak tudatában, hogy a célnyelven a legegyszerűbb szó is mást jelent, máshogy hangzik, más asszociációkkal bír, és anélkül, hogy elvárná, az olvasó minimum doktora legyen az angol irodalomnak.

„Kevés a tömegben az értelmes, helyes ítélőképességű – márpedig kevés támogatótól nemigen származik dicsőség.” – mondja Jézus a harmadik énekben. Péti pedig kiemeli, Milton az Elveszett paradicsomot – bizonyára a Visszanyert paradicsomot is – a „keveseknek” írta. Ez 350 év alatt sem változott. Hiába az egyszerű nyelvezet, a magyarázó jegyzetek, nem lett könnyű olvasmány. A Visszanyert paradicsom kihívás, próbatétel, akárcsak a negyven nap böjt a pusztában. De ne felejtsük el, Jézust is az tette megváltóvá.

John Milton:  Visszanyert paradicsom,  Fordító:  Péti Miklós,   Jelenkor Kiadó,   2019.

(első megjelenés: https://revizoronline.com/hu/cikk/8877/john-milton-visszanyert-paradicsom-ketnyelvu-kiadas/)

„Ha ez a fű egyszer zöld volt, akkor majd megint zöldnek kell lennie!” – vigasztalja társait kezében egy a vastag hó alól előásott elszáradt fűcsomóval egy 1956-os magyar menekült, miután a busz megállt az átmeneti szállás előtt Hedmarkstoppenben, és a rajta utazó magyarok közül többen elsírták magukat a belső-norvégiai hópusztaság láttán. Forró Tamás könyvének 141. oldalán meséli el hosszabban ezt a történetet, ezzel is illusztrálandó az elsődleges kultúrsokkot, amely a Norvégia által befogadott magyarokat érte megérkezés után, ez pedig nem más, mint a norvég éghajlat és időjárás, különösen annak téli változata, amelyet a menekültek számára elérhető tájékoztatók próbáltak a Golf-áramlatból adódóan enyhe éghajlattá kozmetikázni.

Forró Tamás 2017-ben hunyt el Oslóban, tragikusan fiatalon, súlyos betegség következtében. Azonban ahogy Kovács katáng Ferenc is írja a könyv 2020-as előszavában: „Vigasz a tragédiában, hogy fiatal kora ellenére sikerült jelentős nyomot hagynia maga után. Diplomadolgozatában, néhány szakcikkében, műfordításaiban felvillantotta tehetségét, a jelen kötetben pedig hiánypótló ismereteket közvetít.” (A kezünkben tartott, „1956-os magyar menekültek Norvégiában” c. könyv első kiadása korlátozott példányban jelent meg, nem került kereskedelmi forgalmazásba, így sem kutatóhelyekre, sem könyvtárakba nem juthatott el. A második kiadás viszont, amelyet a Napút Kiadó 2021 elején jelentetett meg, már elérhető. Ezen utóbbi kiadás létrejötte nem kis részben Kovács katáng Ferenc érdeme, aki a mű szerkesztője és közreadója, és úgy általában a projektet menedzselte.)

Általánosságban elmondható, hogy a skandináv-magyar, és különösen a norvég-magyar kapcsolatok legújabb kori alakulásának momentumai korántsem annyira közismertek, amennyire ez a témakör egyébként megérdemelné, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanis bőven van itt miről beszélni. A norvég-magyar kapcsolatok formálisan a 20. század elejére nyúlnak vissza, és a baráti kapcsolatoknak a diplomáciai csatornákon túl először formális keretet adó Norvég-Magyar Egyesületet (Norsk-Ungarsk Forening – NUFO) 1937-ben alapították. Igaz, az első húsz évben tevékenysége nem volt jelentős, azonban az 1956-os forradalom leverése után – amikor is Norvégia is úgy határozott, hogy fogad magyar menekülteket – szerepe fokozatosan felértékelődött, és ma is aránylag jelentős. (Vajon ha itt Budapesten megállítanánk száz véletlenszerűen kiválasztott járókelőt, hányan ismernék ezt a szervezetet?)

A könyv – bár megemlékezik annak az eseményekben játszott szerepéről – természetesen nem a NUFO történetét hivatott feldolgozni, hanem a forradalom időtartamának, leverésének, majd az azt követő pár évnek az eseményeit a Norvégiába érkező magyarokkal kapcsolatban, illetve norvég szemszögből is.

Teszi ezt mindenekelőtt példaértékű módszertani megalapozottsággal. Forró Tamás egyrészt a klasszikus kvalitatív módszertani készlet legjellegzetesebb elemeit használja, úgymint a levéltári anyagok kutatása, a sajtókutatás és a szakirodalmi anyagok feldolgozása. A könyv első részében sor kerül a vonatkozó – elsősorban nemzetközi jogi – definíciók tisztázására és a kapcsolódó intézményrendszer bemutatására, a történelmi háttér ismertetésére. Mindemellett számos statisztikai kimutatás is szerepel a könyvben, továbbá megjelenítésre kerülnek a norvég segítségnyújtás pénzügyi vetületei is, amely adatok maximális részletességgel számszerűsítik a könyv által vizsgált kérdések jelentős részét. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy feltehetőleg a témában elérhető források teljes spektruma feldolgozásra került a könyv megírása során.

A kötet ugyanakkor rendkívül olvasmányos, kifejezetten izgalmas, sőt életszagú. Ebben nagy szerepe van néhány olyan látószög alkalmazásának, amelyek talán kevéssé szokásosak a történelemtudósok műveiben, ugyanakkor a téma által megkívánt komplex interdiszciplináris megközelítés, valamint érzékeny, empatikus attitűd miatt a menekültügyi kutatásokban akár bevettnek is tekinthetjük. Kiemelten gondolok itt a beilleszkedés konfliktusainak elemző feltárására és több szempontból való bemutatására, amely különösen izgalmas az iskolás korú gyermekek esetében. Hiszen a központi kérdés a menekültek tartós befogadása kapcsán a letelepítés és integráció, amely megadja számukra a lehetőséget, hogy a befogadó társadalom hasznos tagjaiként legyenek képesek folytatni életüket. Persze mindezt csak a menekültek traumáinak maximális és konstruktív figyelembe vétele mellett lehet sikeresen megvalósítani,  ez pedig mindig küzdelmes folyamat a befogadó államnak és a befogadottaknak is.

Forró Tamás részletekbe menően végigköveti a fenti folyamat első éveit, és nem csak a Norvégiában történteket, hanem a norvég államnak az Ausztriában, mint elsődleges fogadó és elosztó államban kifejtett segítő tevékenységét is. Mindezt pedig tovább fűszerezik az olyan érdekességek, mint a Dominikán és Ausztrián keresztül Norvégiába került magyar menekültek esetének ismertetése.

Összegezve a fentieket, elmondható, hogy valóban hiánypótló műről van szó. A néhai szerzőt önmagában a témaválasztásért dicséretet illeti, annak kidolgozása pedig valóban komoly szaktudásról és témaismeretről, elmélyült kutatásról és a témának a nagyközönséggel való megismertetése iránti elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot.

[Forró Tamás: 1956-os magyar menekültek Norvégiában. Napkút Kiadó, Budapest, 2021, 224 o.]

Illusztráció: E. Munch: Melankólia

Az antik regények szerelmespárjai, egymást kereső családtagjai mindig a Mediterráneum jól ismert szigetei közt, Európában vagy Afrikában bolyonganak. Megszámlálhatatlan kaland vár rájuk, de eközben nem lépik át a racionálisan megtapasztalható világ határait. Bár a görög mitológia bővelkedik szörnyekben és keveréklényekben, ám az antik regények (Leukippé és Kleitophón, Apolloniosz története és közülük talán a leghíresebb, Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesekje) nem mutatnak be kitalált országokat és fantasztikus lényeket. Hőseik soha nem tévednek át az „ismeretlenbe”.

De hol játszódnak vajon a középkor nagy elbeszélései, a lovagregények, melyek ma is a popkultúra kiapadhatatlan forrásául szolgálnak? Bármilyen tudatlan is volt egy középkori olvasó, talán ő is pontosan érezte, hogy Artúr király birodalma nem egészen úgy „valóságos”, mint a ténylegesen létező államalakulatok, mint Franciaország, Kasztília vagy Lengyelország akár – a lovagregények csodái, fantasztikus találkozásai csak egy költői tér-időben, egy mesevilágban lehetnek „valószerűek”.

A lovagregények világának ma már gyermetegnek ható (az európai folklórból oly ismerős) fantasztikumát viszont árnyalja az elbeszélések többségének lélektani realizmusa. A Szent Grált elnyerő, állandóan változó, súlyos lelki válságokat átélő, de a hibáiból mindig tanulni képes, vademberből udvari lovaggá, majd keresztény férfivá változó Perceval / Parzival a mi szemünkben sokkal „emberszerűbb”, mint az antik regények soha nem változó, a külvilágban mindig ellenséget gyanító, kicsit papírmasé-szerű szerelmespárjai.

A középkor legnagyobb szerelmes regénye, a Trisztán a mi fogalmaink szerint „mesés” elbeszélés (gondoljunk csak a bájitalra), lélektani realizmusa viszont már-már tabudöntő és egészen párját ritkító. A legkevésbé sem gyerekirodalom. Nemcsak a szexualitással kapcsolatos félelmeket járja körül, hanem érint olyan, a korban tabunak számító témákat is, mint függőség, önsorsrontás, homoszexualitás, öngyilkosság, depresszió, halálvágy. A lovagi elbeszéléseket szókimondó lélektani realizmusuk és csodás, mesés külsőségeik ma is (és a középkorban is) kitűnő young adult-irodalommá teszik – nem véletlen, hogy ma is nagyon sok fantasy ezekből táplálkozik. (A lovagregényekben – egy-két „bölcs” vagy „gonosz” öreget leszámítva – mindenki tizen- vagy huszonéves, gyerekszereplőik egyáltalán nincsenek, ami azt sejteti, hogy ezek a híres elbeszélések eredetileg is nagykamaszoknak szánt olvasmányok, mesés „életminták”, exemplumok lehettek.)

A lovagok csodás próbatételeinek színhelye az artúri mesevilág. Ebben a társadalmi térben, hatalmas erdőkkel övezett királyi udvarban álom és valóság, fantasztikum és realitás kibogozhatatlanul összekeveredik. A szakralitás állandóan ütközik a mindennapokkal. Kidolgozott társadalmi szokások és rituálék szerint élő, rettentő családi traumákat cipelő fatal férfiak pünkösdkor felpattannak a vacsoraasztal mellől, hogy a Szent Grál nyomába eredjenek.

               Ezekben az elbeszélésekben a valóságszintek nem válnak szét élesen. Az első nagy középkori regényíró, Chrétien de Troyes artúri kalandokat feldolgozó regényében, az Yvainben munkásnőkkel is találkozunk, akiknek a bérével adós marad a munkáltatójuk – és ez a bizonyos „kizsákmányoló” természetesen nem más, mint egy rettegett, emberevő óriás. A legfinomabban kidolgozott, keresztény szimbolikájú fejlődésregényekben is helyet kapnak a kor popkultúrájából ismerős mitikus szörnyek, mágikus állatok. A képzőművészeti alkotások (margináliák) tanúsága szerint akkoriban minden befogadónak egyértelmű lehetett a jelentésük.

         Mára ez az óriási popkultúra is elveszett, felszívódott. Azt még érteni véljük, hogy miért lehetett a kecske sátáni állat a középkorban (a középkori sátán nyilván örökölte az antik Pán közismert attribútumait) – de vajon miért tartották a nyulakat annyira veszedelmes és harcias lényeknek? Márpedig a lovagregényekben emberevő nyulak is harcolnak (páncélben, dárdával, kopjával), ahogy a margináliák is megörökítenek számos halálos kimenetelű „nyúl-párbajt”.

Bár a középkori, a lovagregényektől elválaszthatatlan mágikus mesevilág nem minden részlete tisztázott (vagy tisztázható), ez a kevés is lehetővé teszi, hogy a középkori gondolkodás sajátságaira következtessünk.

         A középkori popkultúrában békésen megfértek benne antik motívumok, hindu, arab kölcsönzések, germán és kelta folklórelemek. A morális, fizikai, esztétikai, lelki jelenségek egymás tükörképeiként léteztek: így aztán a házasságtörő szerelem szörnyszülötteket „eredményez”, minden erkölcsi bűn megbetegítheti az embert, egy fiatal lány pedig olyan szép lehet, hogy mindenki meggyógyul, aki rápillant… Úgy tűnik, a középkorban nem hittek elkülönülő fajokban, elképzelhetőnek tartották akár egy csiga és egy griffmadár „házasságát” is. A lények örökké fejlődnek, folyton folyvást egymásba alakulnak, mint látjuk ezt Hieronymus Bosch festményein, aki egyébként sokkal középkoribb festő, ha a képeit tanulmányozva néhány bestiáriumot (középkori, mesés „állatgyűjteményt”) is fellapozunk. A csodás keveréklények mindig újabb és újabb átváltozásokra képesek, szakadatlanul változnak, mintha a Teremtés hat napja nem lett volna elég arra, hogy Isten megteremtse a Mindenséget.

De kik is ezek a szörnyek?

Jeffrey Jeromy Cohen kutatásaiból is tudjuk[1], hogy ezek a középkori képzőművészetben vagy lovagregények mellékalakjaiként nyüzsgő szörnyek, a „másság” korabeli megtestesítői gyakran leigázott népek vagy őslakosok emléknyomai, valamiféle, a lovagi kultúrán kívüli történelmi emlékezet megtestesítői. A szörnyek „jelenléte” képes a lovagi elbeszélések, a kelta meseerdő időbeli és szemléleti kereteit kitágítani.

         Maga az európai lovagság a muzulmánokat tartotta a legfőbb ellenségnek – egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a nyugati kereszténység fiatalabb, mint a mohamedán vallás, hiszen a kora középkor végén, a mohamedán térhódítás ellenében született. Már az első nagy, európai eposz, a Roland-ének is a mórokkal vívott háborúnak állít emléket. Számtalan lovagregénynek van tragikus, muzulmán hőse – ők többnyire elátkozott, fekete páncélban hadakozó, a hölgyek szerelmére hiába áhítozó lovagok –, ahogy a groteszk rémalakok (sárkányok, szörnyszülettek) többsége mögött is egy-egy mohamedán „rejtőzik”.

        Tényleg fekete páncélban harcoltak a mohamedánok? Vagy emberevő óriásokként riogatták a szüzeket?

A középkor csak jelöli a másságot, de nem „ábrázolja”. Bármennyire érdekelne minket – legalábbis engem biztos érdekelne! – egy mohamedán fiatal integrációja egy középkori udvarban, az ő sajátos tapasztalatai Nyugat-Európáról, a regények nem sok információval szolgálnak. A középkor egyik legszebb szerelmi elbeszélésében, az Aucassin és Nicolette c. elragadó chantefable-ben (verses és prózai elemeket kombináló mesében) Nicolette egy keresztény családban nevelkedő „mór leány”, aki csak számos kaland, családi vita után mehet hozzá szerelméhez, Aucassin grófhoz. A „fényes arcú” Nicolette szőke, előkelően törékeny, ráadásul a bőre oly fehér, hogy éjszaka még az erdő is kivilágosodik tőle. Egy időre visszatér a szülőföldjére, de erről a „mór világról” sem tudunk meg sokat, apja cartagenai udvara pontosan a provanszál Garin gróf udvarának tükörképe[2]. Nicolette bemutatását ma semmiképp sem tartanánk egy arab tinilány realista ábrázolásának.

         De nem sokkal realistább Wolfram von Eschenbach híres Parzifaljának afrikai féltestvére, Feirefiz. Feirefiz apja egy nyugati lovag, anyja pedig egy „fekete” hercegnő – Feirefiz bőre tehát fekete-fehér kockás. Ez a szokatlan, bizarr külső (bár a mi elvárásaink szerint cseppet sem „realista”) mélyen kifejezi egy, a keresztény és muzulmán világ határán hányódó, törvénytelen születésű  fiú identitászavarát, elidegenedettségét és „hontalanságát”. De feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy megtérése után Feirefizből (még így, kockásan is!) a Grál lovagja lesz, ahogy természetesen Nicolette is megtalálja a boldogságot Aucassin oldalán.

         A középkori udvari kultúra mélyen hitt az integrációban és a szabad akaratban. Megingathatatlan meggyőződése volt, hogy nemcsak a szörnyek, az emberek is szabadon változhatnak.

         Még akkor is, ha a szexualitáshoz mégiscsak az idegenség vagy az állatiasság értékét társította. Számos nagy középkori família ősatyja egy ragadozómadár (a heraldikai jelképek erre utalnak), a legnevezetesebb ősanyák között találunk sellőt, szarvast, őzet stb. A portugál nemesi évkönyvek is megőrizték a dona pé de cabra, vagyis a kecskelábú asszony történetét. Ő nem egy ártatlan és jóságos állat (a kecske a középkor szemében ördögi lény), hanem egy szépséges boszorkány, aki férjétől, jövendő gyerekei apjától azt kéri, hogy ne vessen keresztet többé. Ám ennek a szerencsétlen, elsietett házasságnak a gyümölcse, a „kecskelábú asszonynak” a fia  mégiscsak jó keresztény lesz.[3] Hiszen az „állati szülők” arra is megtanítanak, hogyan bocsássunk meg a szüleinknek – és eközben hogy tartsunk távolságot tőlük, hiszen keresztényként elsősorban a saját tetteinkért vagyunk felelősek.

A középkor „nőideáljai” többnyire idegenek. Szépek és félelmetesek.

Az egzotikus messzeség megsokszorozza a vonzerejüket. Ez nemcsak a Cartagenában született Nicolette-re vagy az egyik legnagyobb trubadúr, Jaufre Rudel „amor de lonh”-ára (távoli szerelmére) igaz, hanem a középkor egyik legkedveltebb női szentjére, a kislánykora óta német nyelvterületen élő Árpád-házi Szent Erzsébetre is. A középkor legnépszerűbb szerelmes regényének hősnője, Izolda is messziről érkezett: egy ködös, messzi, „elérhetetlen” szigeten, Írországban látta meg a napvilágot. Szexuális vonzerejét, bámulatos szépségét nemcsak a varázsital, hanem az egzotikus „távolság” is ellenállhatatlanná teszi.

A Zöld szigetről származó Izoldával már meg is érkeztünk a tündérekhez. És mivel a legtöbb lovagregény a kelta-breton mondakört dolgozza fel, ezért nem is meglepő, hogy a kelta mesevilág nemcsak a nyugati magas irodalomban (gondoljunk csak a Szentivánéji álomra) terjedt el, hanem az európai mesekincsben is.

A mindennapi, könnyen megtapasztalható, racionális valóságot kiegészíti egy titokzatos, „tündéri” dimenzió. Ahogy a magányos várkastélyt körülöleli a természet, úgy a józan emberi világot is egy racionálisan kevéssé megfejthető, titokzatos birodalom. A vágyak, a halál vagy erdő „mélye”. A tündér-világot  a középkor nem a gyerekkor, az ártatlanság, hanem a szexualitás „idejével” kapcsolta össze – a lovagregényekben csakis serdülő fiúknak adatik meg, hogy találkozzanak a tündérekkel.

A tündérek világából gyakran nincs visszatérés. Az erdőben vagy patakparton elcsábított fiúk engednek a tündér csábításának, kilépnek a megszokott valóságból – hogy aztán soha ne lássák viszont az övéiket. A tündér „megkísérti” a kiválasztott lovagot, olyan gyümölccsel kínálja, ami után nem lesz éhes, nem lesz szomjas, és már nem képes földi táplálékot magához venni. A tündér-menyasszony az első találkozás után sokszor magára hagyja a kedvesét, aki számtalan veszélyt és megpróbáltatást vállalva megpróbálja felkutatni.

Mert a nők titokzatosak. Mert a nők kiszámíthatatlanok és érthetetlenek. Ráadásul „nem hagyják békén a férfiakat”. Elcsábítják, utána elveszejtik őket. Szinte minden lovagregény egy patriarchális világot tükröz – ami nem is csoda, hiszen a szerzőik férfiak, akik (legalábbis kezdetben) nemesi ifjakat próbálnak a helyes, „lovagi” viselkedésre felkészíteni. A tündérlányok valósága (a nők társadalma) csak egy vágyott és félt, soha nem egészen uralható, titokzatos ország, ami „elveszejti” a férfiakat. A lovagokkal szemben a tündérlányoknak nincs igazi múltja. A „semmiből” perdülnek elénk, hogy aztán egy patakparton „elragadják” a férfiakat.

A középkori tündér nemcsak megmutatja, hanem – a képzelet pompázatos szivárványszíneibe öltöztetve – el is rejti a történelemben élő nőket. A nővéreket, feleségeket, anyákat, nagymamákat. A tündér földöntúli szépsége ugyanolyan álruha, mint ellentéte (ellentéte?[4]) a boszorkány púpja, fekete ruhája, vasorra. A mesék vasorrú bábája, ez a másik „erdei lény” ugyanúgy elveszejteni akarja a hőst, miközben szinte évődik vele („szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál…”)

Tündérekkel szinte mindig csak királyfiak és kóbor lovagok találkoznak.

Vagy mégsem?

A magyar romantika egyik legeredetibb és talán egyik legigézetesebb alkotásában, Petőfi János vitézében egy parasztfiú jut el Tündérországba. Ezt a remek fantasy-t olvashatjuk egy középkori, Jean le chevalier-szerű történet kiforgatásának: János, a „vitéz” (chevalier) találkozik a vízparton a tündérlánnyal (Iluska, Tündér Ilona), akit számtalan kaland, bujdosás, kóborlás után (sárkányok és más fenevadak fölött aratott győzelem, Franciaország felszabadítása a muzulmánoktól) viszontlát Tündérországban. Iluskának nemcsak a neve és a szépsége „tündérszerű” és középkorias, hanem a nyugati középkor hagyományához kapcsolja a víz (patak, tó), a boszorkány mostoha, de még a sírjáról szakított a vándorló Jancsit az illatával tápláló rózsa is.

Bámulatos, hogy ennek a kamaszos műnek a kamasz szerzője mennyire visszatalál a „tündérség” középkori értelméhez. Tündérországban Jancsi kész a halálra, hiszen mikor bedobja a rózsát a tóba, „nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…”. A boldogság birodalma (ahol Jancsi átéli a korábbi szerelmi egyesülésük előtti pillanatot, hiszen Iluska most is épp kikel a vízből, szinte a szeme láttára születik meg) nem valami gyerekes álomvilág, hanem az orgazmus örökkévalósága. Petőfi bizony nem kertel: „Ha a földi ember először lyányt ölel, / Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.”

Útkeresés. Más(ik) Világ. Próbatétel.

Majd dicsőséges beteljesülés.

Csakhogy itt a dicsőség nem egy udvari lovagé, nem egy eltévedt királyfié, hanem egy helyét kereső (és nem találó) parasztfiúé.

Petőfi majdnem forradalmi módon kiforgatja a lovagi elbeszélések társadalmi viszonyait. És ennek a „kiforgatásnak” a nyomán érzékeljük milyen lázadóak lehettek a maguk korában az „eltévedt lovagokról” szóló középkori elbeszélések is.

Hiszen az igazi Tündérország nem véneknek vagy éppen gyerekeknek való vidék. Hanem a szerelem halálos valósága. Az itt a földön el nem érhető túlvilág.

[1] Monster Theory: Reading Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996.  (Editor). Of Giants: Sex, Monsters, and the Middle Ages. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1999., The Post-Colonial Middle Ages. New York: St. Martin’s, 2000.

[2] Aucassin és Nicolette. Ófrancia széphistória. Tóth Árpád fordítása. Gyoma. Kner. 1921.

[3] Minderről bővebben: Bánki Éva: Másság és kulturális idegenség tapasztalata a lovagi elbeszélésekben – In: http://ujnautilus.info/massag-es-kulturalis-idegenseg-tapasztalata-nyugat-europai-lovagi-elbeszelesekben

[4] Solymossy Sándor: A “vasorrú bába” és mitikus rokonai. Bp., Akadémiai Kiadó. 1991.

A kötet címe már egy legalább félévszázada használatos műfaj egyik darabja, az egysoros versek közül való. Az ilyen verssor rímtelen, csak a szótagok száma adható meg. Nem a vers minimuma ugyan (a versminimum, vagy pontosabban a költeményminimum d’une seule lettre, egyetlen betűből álló vers, az Oulipo, vagyis a Lehetséges Irodalom Műhelyeinek egyik munkatársa, Jacques Jouet 2007-ben írt ilyeneket). „A vers előzménye egy egysoros  /”Fürdő gyöngyszakáll.”, melyet Weöres az Itáliában írt kéziratos kötetbe másolt be” – tudhatjuk meg Polgár Anikó tanulmánykötetének 180. oldaláról.  Talán 1947-es keletkezésű, mivel Károlyi Amy és Weöres Sándor 1947-1948-as kéziratos verseskönyvéből való, amely 1993-ban jelent meg.

Maga a tanulmánykötet hosszú periplumot és kanyarokkal teli utat jár be. De talán kezdjük a tanulmányok „hozadékával”, a megszólaltatott új forrásokkal! Horatius 12.epódosza miatt Polgár Anikó rendre fölsorolja az ismert fordításokat, Édes Gergely, Erdődy János, Orbán Ottó, Bede Anna. És az újdonság: „Az említetteken kívül nemrégiben egy tudomásom szerint kéziratban maradt változatra bukkantam, Kemény Dezső epódosz-fordítására, mely a Petőfi Irodalmi Múzeumban lévő Devecseri-hagyatékban maradt fenn. A fordítás  a ’Versgyűjtés a Horatius összes versei c. kötethez’ feliratú dosszié része, több más, a kötetbe módosított változatban vagy más költő fordításában bekerült szöveggel együtt” (Polgár, 79. p., a teljes versszöveg a 85-86. oldalon olvasható). A rákövetkező, Kétarcú Horatius című tanulmányban aknázza ki Polgár Anikó Devecseri Gábor A költői műfordítás elvi és gyakorlati kérdései című írását (vitazáróját), valamint így járt el a Devecseri Gábor – Áprily Lajos-levelezés esetében is.

Erre épülnek rá a nyomtatott források.
Mindig az eredeti mű és ennek magyar fordítása áll a szövegvizsgálat középpontjában. Azaz többnyire legalább két szöveg, de inkább több. Itt is több réteggel számolhatunk az értelmezés területén. Elsődleges a hagyományos, mondhatni, konzervatív (nyelvi-filológiai) interpretáció. Ilyen a kötetben például Janus Pannonius egyik epigrammájának értelmezése, vagy egy XVII. századi értekezés értelmezése. Ez annak a Mösch Lukácsnak a Vita Poeticája, akinek a művére évtizedekkel ezelőtt, 1971-ben Bán Imre ráirányította a figyelmet (Irodalomelméleti kézikönyvek Magyarországon a XVI-XVIII. században). Polgár Anikó körültekintő és óvatos: nem ácsol újabb és újabb állványzatokat a leíró jellegű és hagyományos nyelvi-filológiai megfigyeléseire, ami alapvető erény. De folytassuk tovább az értelmezésfajták katalógusát! Szintén régi hagyománya van az allegorézisnek vagy allegorikus értelmezésnek. Ilyen a tanulmánykötetben Gyöngyösi István (és részben Czobor Mihály) Charicliájának allegorikus értelmezése. Igen fontosnak tartom a mitológia, a fiktív antik tér és Gyöngyösi István korának valós tere közötti allegorikus megfeleltetés e hármasát: „Mercurius = Chalisiris = Gyöngyösi” (42. p.). Mert itt a rejtőzködő hajlamú Gyöngyösi István személyéről tudunk meg valamit.

Azután itt van a jungiánus értelmezés. C. G. Jung egyébként kitűnő filológusi filológusi eredményekkel dicsekedhet is, engem nem kábít el világnézetének centruma, a kollektív tudatalatti feltételezése. És Kerényi Károly is erős értelmezési gesztusokkal élt.

A fordítások történeti szempontból is átláthatóak (valamelyest). Például kiindulási alapnak tekinthető a kulturális közeg fordítása, az általam nosztrifikációnak nevezett fordítástechnika. A XVIII. században és a XIX. század elején bevett gyakorlatot Polgár Anikó akkomodációnak nevezi. Én is beleütköztem a jelenségbe, népnyelvi (és nem latin) ügyben. Dugonics István Voltaire Zadig-ját egyszerűen áthelyezi a X. századba, Taksony vezér idejére, Magyarországra, részben Sepel szigetére. A technika eredetileg a festészettörténetben terjedt el: hiába a tárgya valamely festménynek egy bibliai jelenet, a megfestett környezet, legfeltűnőbben a ruhák a jelenidejű emberi környezetből valók: a ’régi’ bibliai történet beleíródik a mű keletkezésének jelenidejébe. Ha például André Chastel mára már klasszikussá vált tanulmányában végignézegetjük Salamon király és Sába királynője ikonográfiáját, látható, hogy Piero della Francescánál a szereplők gyönyörű 14. századi ruhákat viselnek, Dietrich Pottgiessernél pedig 17. századiakat. Ez utóbbi címe egészen konkréttá teszi a nosztrifikációt, a jelenhez idomítást: Heinrich de Groote mint Salamon, hitvese mint Sába és gyermekeik (André Chastel, Fabulák, formák, figurák, Bp., Gondolat Kiadó, 1984, 35-48. p.). Ez hosszú időn keresztül nemcsak festészeti, hanem fordítói eljárás is volt, Dugonics András és Kazinczy Ferenc nemzedéke természetes módon alkalmazta. Ma egyre népszerűbb franciáknál a translation helyett a transductionnak nevezett eljárás: elegendő elolvasni például Petroniustól a Satyricont Horváth István Károly (hagyományosnak nevezhető) prózafordításában és Csehy Zoltántól a Satyricont, aki hexameterekben ’magyarította’ (az utóbbit 2014-ben jelentette meg a Kalligram kiadó).

Ez nemcsak magyar, de európai gyakorlat. Ha már Catullusnál tartunk, egy-egy fordításkötet – mert a különböző nemzeteknél más és más az egyes fordítások státusza, hol megbecsültebb, hol kevésbé megbecsült és csak ritkán kerülnek be a fordítások a szerző munkái mellé, egyenrangúként, s mi, a magyar irodalom hívei, igencsak jó helyzetben vagyunk – például roppant különleges státusza miatt lett az amerikai irodalom nagyra becsült darabjává: a Catulli Veronensis Liber kétnyelvű, latin – angol kiadásáról van szó, Celia és Louis Zukofsky fordításában. Szenzációs! Egy lényegében fónikus vagy hangzó fordítás.

Évekkel ezelőtt antikváriumban vettem egy francia nyelvű kötetet: szerzője Le Tasse, azaz Tasso volt, a mű maga La Jérusalem délivrée, A megszabadított Jeruzsálem. Az év nélkül kiadott fordítás még a fordítót sem érdemesítette nevének feltüntetésére (egy bizonyos M. V. Philipon de la Madeleine volt). A művet természetesen prózában fordította le, s bár a mű költői erényei javarészt elvesztek, soha ennél érthetőbb fordítást! Hogy hazai példát említsek, így járt el Döbrentei Gábor is, amikor 1817-ben a Magyar Muzéum Hetedik Fűzetében megjelentette tanulmányát és fordítását Boileau Despreaux’ élete ’s Poetikája címmel. A teljes ars poétikát, de prózában!

Most megint átadom a szót Polgár Anikónak, aki rendre hasznos összegzéseket ír az egyes tanulmányok végére. „A magyar műfordítástörténet a 20. század folyamán két korszakváltáson is keresztülment: az első a népnemzeti iskolával szembeforduló Nyugat első nemzedékéhez, a második a /Nyugat/ harmadik nemzedékéhez kötődik. /A ’népnemzeti iskola’ a legnagyobb teljesítményét talán a Shakespeare-fordításokkal adta – Sz. Cs./ Míg azonban az első nemzedék az egyéni különbségek megléte ellenére az előző korszak műfordításeszményével való szembefordulás tekintetében egységesnek mondható, a harmadik nemzedék – bár tagjai nagy része kénytelen volt engedményeket tenni – nem volt az új műfordításfelfogás híve. A korszakváltást leginkább Devecseri Gábor fordítói életműve szemlélteti, a fordítói elvek ingadozását, a fordítókra nehezedő hatalmi nyomást, a korábbi fordítói nézetek átörökítésének igényét pedig a Horatius-fordítások kapcsán kitört vita tárja elénk. A harmadik nemzedék fordítói közül többen (Takáts Gyula, Rónay György, Vas István) ki is álltak később a fiatalon megtanult elvek mellett. Devecseri Gábor viszont a radikális újítás híveként a műfordítástörténeti jelentőségű Horatius Noster tudatos felülírását készítette elő.” (110. p.) A Poszeidón gyöngyszakálla kötet e társaság költői, műfordítói és publicisztikai , darabjait vizsgálja, különböző szempontok alapján (Weöres Sándor, Hajnal Anna, Devecseri Gábor és mások munkáit). Vagyis egy jó fél évszázaddal korábbi állapotát a versnek. Polgár Anikó e tanulságos és „kovidos” hónapjainkban szórakoztató, elmés és vidám könyve bepillantást enged a műfordítástörténet izgalmaiba. És lehetőséget ad a mai állapotok megrajzolására.

A mai állapotnak is vannak előképei. Nemrégiben a kezemben járt – ismét – egy 1968-ban megjelent verseskötet, a Merülő Saturnus Weöres Sándortól. A fordítás franciából készült, címe: Nareki Gergely himnuszaiból. Utána olvasható a Középkori örmény szerzetes énekei című kisciklus, és e két mű összetartozik. Még a következőt is megtudjuk: „Grigor Narekaci örmény egyházfő, élt 951-1009. Himnuszkönyvének itt közölt részletei Luc-André Marcel francia fordításából készültek”. Rajta hát, el kell olvasni Luc-André Marcel Grégoire de Narek et l’ancienne poésie arménienne (Nareki Gergely és a régi örmény költészet) című kötetét! Hogy kiderüljön, mennyire „eredeti”, és mennyire „fordítás” ez a két mikrociklus Weöres Sándor verseskötetében. Köszönöm a tippet.

(Illusztráció: R. Magritte: Le faux miroir)

 

Lebilincselően izgalmas könyvet olvastam el a héten. Karácsonyi ajándékba kaptam egy kedves baráttól, és bár a kötet elég vaskosnak és nagy darabnak tűnt, szűk egy hét alatt “befaltam”. A könyv szerzője Tilmann Lahme, német irodalomtörténész, a címe pedig A Mannok. Alcíme szerint Családregény, de természetesen nem az, azaz nem fikciós mű: Thomas Mann családjának, azaz feleségének és hat gyermekének életeseményeit dolgozza föl az érintettek leveleinek, naplóinak és egyéb személyes feljegyzéseinek segítségével. Az alcím nyilván azért lett Családregény, hogy ezzel utaljon vissza a szerző egy 2001-es filmre, amely a német televízióban volt látható, és amely A Mannok. Egy évszázados regény címet viselte. Az a film tele volt legendásítással, féligazsággal és dezinformációval, így Lahme munkája szigorúan az elérhető (a film óta újabb fontos adalékokkal duzzadó) feljegyzésekhez ragaszkodik, szinte teljesen mellőzve azok kommentálását. Dehát így lesz a könyv igazán megdöbbentő.

Hogy a Mann-család különleges volt, azt persze már a kortársak tudták. A hat gyermek mindegyike írt — valamit. A legidősebb gyermek, az 1905-ben született Erika Mann egészen különböző műfajokban alkotott; a második, a 43 évesen öngyilkos Klaus Mann elsősorban regényíró volt (hihetetlenül termékeny és önkritikátlan, de különösen két műve, a Mefisztó, illetve a Vulkán máig olvasható nagy értéke a német irodalomnak); Golo Mann (1909—1994) a XX. század második felének egyik legkiválóbb és legnagyobb hatású német történésze lett; Monika Mann (kétes értékű)  impresszionisztikus novellák és regények szerzője; Elisabeth Mann a tengerek és óceánok kutatója, környezetvédő, a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék alapítója; Michael Mann pedig zenekritikus, irodalomtörténész volt, 1976 szilveszterén elkövetett öngyilkosságáig.

Már így, első pillantásra sem “akármilyen” család, de ha megismerjük a részleteket, melyekben köztudomásúlag az ördög lakozik, benyomásunk csak megerősödik. Ennek a családnak a tagjai folyamatosan színezték a valóságot, legendákat, mítoszokat gyártottak maguk körül, életüket azonban állandó irigység, féltékenység, szeretethiány vagy éppen eltorzult szeretet, belső démonokkal való küzdelem rángatta.

A legnagyobb démonok egyike nyilvánvalóan a homoszexualitás volt. Magam hajlamos voltam elfogadni az érvet, hogy Thomas Mann úgymond nem lehetett homoszexuális, ha megházasodott egy nővel, akivel hat gyermeket nemzett. Az életrajz részletei fölülírják ezt a naiv elképzelést. A naplókból kiderül, hogy Thomas Mann-nak a legkevésbé sem okozott gyönyört a feleségével való együttlét, ellenben élete utolsó éveiig kezdeményezett viszonyt különféle fiúszeretőkkel. A családban öröklődött a hajlam. Klaus teljesen nyílt homoszexuális életet élt (és megírta az első, a témáról teljesen nyíltan beszélő német regényt is A jámbor tánc címen); Erikának is számos női szeretője volt, bár ő férfiakkal is létesített viszonyt (Klausnak csak egyszer, Greta Garbo közelében fogant meg a gondolat a fejében, milyen lenne egy nővel…); Golo pedig szintén számos férfi szeretővel élt élete során, melyek közül az egyiket, Hans Becket hivatalosan örökbe is fogadta. (A három kisebbik gyereknek ilyen hajlamairól kevesebbet tudunk, bár házasélete egyiknek sem volt éppen közönségesnek mondható. Elisabeth például a koránál mintegy 20-30 évvel idősebb férfiakhoz vonzódott.)

Mindez pletykálkodásnak, irodalmi bulvárnak tűnhet, de az intimitáshoz való (nevezzük így) zavart, nehézkes  viszony nagyon is kulcsjelentőségű a Mann-szövegek értelmezésében. A kifejezés állandó problémává vált, és ez megmutatkozott a család fölöttébb furcsa politikai állásfoglalásaiban is.

Thomas Mannt tisztelni szokás azért, mert nyíltan kiállt a “fasizmus”, vagyis a nemzetiszocializmus ellen, rádióbeszédeiben folyamatosan bírálta Hitlert, és már 1933-ban megszakította kapcsolatait a Harmadik Birodalommal. A történet szépen hangzik (a Mann-család mindig gondosan ügyelt a “szép hangzásra”), csak éppen nem tárja föl az igazság minden részletét.

A család politikai nézeteinek olvasása közben egyébként is sokszor fogja el kínos feszengés az embert. Klaus és Erika fanatikusan náciellenesek voltak, amivel nem is lenne semmi baj, nagyobb gond, hogy ezt a fanatizmust az egész német népre kiterjesztették, gyűlölettel írtak mindenkiről, aki Hitler hatalomra jutása után nem emigrált; és a világháború után kategorikusan megtagadták a Németországba való visszaköltözés lehetőségét. Fanatizmusukkal megfertőzték apjukat is, akinek egyes naplórészletei a pusztulás feletti örömről tanúskodnak, miközben a XX. század másik nagy európai diktatúrájáról, a kommunizmusról fölöttébb elnézően jóindulatúnak mutatkoztak.

Üdítő kivétel az egész családban Golo Mann, “a család konzervatívja”, akinek politikai állásfoglalásai már a világháború idején éleslátásukkal tűntek ki. Már a harcok közepén megjósolta, hogy az angolszászok és a szovjetek szövetsége nem lesz tartós, és a frontvonalak nemsokára e két nagy tömb közé kerülnek majd. Golo pedig tisztán látta, hogy a németek jövője a nyugati elkötelezettségben és a békeprogramban lehet. A harmadik gyerek számomra amúgy is egyre rokonszenvesebbé nőtt, ahogyan megismertem a család “viselt dolgait”. Kinőve a családi komplexusokat, a filozófushallgató történész egyre inkább a komoly és alapos munkának szentelte magát. Az jutott eszembe, hogy talán éppen ez, vagyis a filozófiai felkészültség óvhatta meg őt a kínos tévelygésektől, a politikai, társadalmi helyzet teljesen torz értelmezésétől.

De hogy példát is mondjak e torz értelmezésekre. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, Thomas Mann nagy örömmel konstatálta az eseményt, a következő okokból: 1, Németország hamar legyőzi majd a Szovjetuniót, de ezzel legalább kis időt nyernek az angolszászok [a Mann-család Hitler ellenségeinek “szurkolt” a háborúban]; 2, a támadás azt jelzi, hogy Hitler teljes mértékben tábornokai kezében van; 3, Sztálin legyőzése után a német hadvezetés gyorsan kiiktatja Hitlert; 4, a béke tehát már nagyon közel van. (Mindez ugye 1941-ben történt; a világháború, mint tudvalevő, 1945 nyaráig tartott.) Négy állítás, négy elképesztő tévedés. Ezt már az egyébként fölöttébb szűkszavú Tilmann Lahme sem állja meg kommentár nélkül:

“Hogy egy másik, jobb Németország képviselője a politikai események elemzésében folyamatosan melléfog — ebben az esetben mindjárt négyszeresen —, szerencsére csak kevesen tudják meg.”

Thomas Mann úgyszólván mindig melléfogott, ha politikai kérdésekről volt szó. Mint írtam róla az első világháború során elkészült esszéáradása (Egy apolitikus ember vallomásai) kapcsán, ezek a tévelygések hozzám közelebb hozták a szerzőt, mert az íróként rendíthetetlen, jéghideg kősziklaként fölénk tornyosuló szobor-alaknak megmutatkozik benne az emberi oldala. Aki nem tud mindig mindent, aki feltevésekbe bocsátkozik, spekulál, és a valóságot a fantáziájával keveri.

Vajon miért bosszantóbbak Thomas Mann-nak a második világháború idején és után nyilvánvalóvá váló tévedései, mellényúlásai és torz helyzetértelmezései, mint a korai esszé Thomas Mannjáéi? Miért, hogy azt a nagy esszét — minden torzsága dacára — inkább örömmel olvastam, ezeket az újdonsült spekulációit pedig elfintorított arccal?

A fő ok, azt hiszem, az, hogy a korai Mann sokkal őszintébb és így tisztességesebb volt, mint a kései.

Mit tudott Thomas Mann a társadalom mélyebb rétegeiben lezajló folyamatokról? Egész életét elképesztő luxusban töltötte, pénzhiánnyal, pénzgondokkal sohasem küszködött. Felesége szülei Németország leggazdagabb emberei közé tartoztak, München központjában, egy gyönyörű palotában éltek; és Thomas Mann családja sem éppen egy rozzant viskóban lakott a Poschinger utcában.

Amikor egy ilyen ember elkezd bizonyos kommunisztikus nézeteket hangoztatni — anélkül hogy bármiféle fogalma lenne róla, milyenek voltak a kisemberek hétköznapjai a sztálini Szovjetunióban vagy akár az NDK-ban —, akkor abból valami nagyon-nagyon disszonáns hangú szöveg fog keletkezni. Egy ilyen ember sokkal hitelesebben és szerethetőbben szólal meg, amikor a szív demokratizmusáról beszél, mint amikor az észéről.

“Szerencsére” ezt azonban kevesen tudják.

Tilmann Lahme itt nyilván ironikusan szól. A tudás mégiscsak jobb, mint a nemtudás, pláne egy tudománnyal foglalkozó embernek, mint amilyen A Mannok szerzője.

De egyébként is. Ne higgye senki, hogy a könyv elolvasása után kevésbé szeretem Thomas Mannt és becses családját. Épp ellenkezőleg. Gyengeségeik, hibáik, tévedéseik, ostobaságaik és — úgy nagy összességében — szenvedéseik megismerése közelebb hozta őket hozzám. Nagy ember gyerekeinek lenni sohasem könnyű, és pláne nem az, ha az a nagy ember tele van elfojtásokkal, komplexusokkal, és képtelen kimutatni a szeretetét. Ugyanakkor nagy embernek lenni sem könnyű, és pláne nem az két világháború, különféle brutális diktatúrák és zűrzavaros politikai rendszerek árnyékában.

Az vesse rájuk az első követ, aki sohasem tévedett.

Én biztosan nem fogok köveket hajítani. Szeretettel gondolok ennek a családnak minden furcsa tagjára, akik, úgy ahogy van, kifejezték saját koruk mindenféle visszásságát. Számomra inkább a tanulság marad meg: aki politikai kérdésekben megnyilvánul, az nagyon nagy valószínűséggel tévedni és tévelyegni fog. Arcátlan föltevés azt hinni, hogy a tisztánlátás a tehetségesek kiváltsága.

 

 

https://mondataink.blog.hu/2021/01/16/meleg_ugyek_es_forro_temak?layout=5