Drága Testvérem!

Jó hírekről számolhatok be neked. A csapatommal sikerült véghez vinnünk a tervet. Talán te is érzékelted, hogy pár hétig rólam szóltak csak a hírek, még rád sem figyeltek. Kérlek, ezért ne neheztelj rám, nem a te hírnevedet akartam kisebbíteni. Nem mondom, jólesett, hogy mindenhol a saját nevem köszönt vissza. Én voltam a híroldalak sztárja, a Facebook és az Instagram császára, s még a Twitter is az én nevemet csiripelte egész nap. Most megértettem, mit akartál mondani akkor, amikor a sikerről beszéltél. Ez mámorító, drága testvérem, de a fiúk nélkül nem ment volna. Ha ők nincsenek, akkor még a laborból sem jutottam volna ki, persze nélkülem meg ők nem értek volna el semmit, de ezért vagyunk egy csapat. Ronako bővebben… →

Ahogy megérkezett Krisztián vasárnap reggelre, a dombon már Lujzi mamáék feszülve várták a Manci nénivel, ahogy szokták. Erre a hétvégére látogattunk vissza, a Manci néni unokája, Laci, meg én is. Még sose voltunk azelőtt se istentiszteleten, se misén. Nem nagyon vártuk, azt se tudtuk, mi ez, várni kell-e vagy nem várni. Elmentünk meghallgatni a bácsit, mert a mamánk azt mondta. Rendes asszonyok voltak, csak 70 körül már nem sok szórakozásuk maradt a miséken meg a pletykáláson kívül. Ott volt mindenki Juliska nénije, aki az esemény előtt mindig kigurította a piros szőnyeget a kisteherautó elé, és az első sort megkezdve ült le a kocsival szemben. 11 órakor Krisztián körbejárt a kocsin, az egyik oldalán felhajtotta a ponyvát, és felállt a platóra, ami színpadul szolgált minden vasárnap. Összeszámolta, kik vannak ott, kik vannak többségben, és annak megfelelően eldöntötte, az aznapi mise a katolikusok örömére fog zajlani. Megkezdte mondókáját, a mindössze kilenc fős tömeg pedig odaadó figyelemmel volt felé. Amikor az áldozáshoz ért, előhúzta farzsebéből az ostyákat, vékony kabátja belső zsebéből egy aranyszínű tányért. Az asszonyok elindultak felé libasorban, ő előszedte a zacskóból a félig összetört, félig épségben maradt ostyákat, a morzsát kiszórta, majd minden asszonynak odanyújtott egyet. A mise végéhez közeledve felbontott egy üveg borocskát, abból nem kínált meg senkit, kiitta. Körbe adta a kosarat is, aznap majdnem háromezer forint gyűlt össze. Miután véget ért a mise, mindenki békével elment, Krisztián összeszámolta a pénzt, sóhajtott egyet, bevágódott a kocsiba, tekingetett, mintha várna valakit, de a valaki nem jött, ő pedig elaludt. Négy óra körül ébredt fel, beindította a kocsit és elhajtott.   Jó sokáig tanultál, Mártikám! bővebben… →

Az a Temető utcai gangos ötemeletes mindig csendes volt, családok és öregek lakták. A legfelső emeleten, a korlát mentén kiégett virágok sorakoztak. Ide a nap csak délben sütött be, amikor a legmagasabban járt, ezzel pusztítva el a korábban virágzó növényeket. A szomszéd idős hölgy gyakran szóvá is tette az ott lakó színes férfiingeket viselő egyetemista lánynak, hogy arrébb kellene őket húzni, mert meg fognak égni. A válasz mindig ugyanaz volt: Jól vannak azok ott, ne tessék aggódni. – Az anyja hozta fel a növényeket, még mikor beköltözött. Sosem öntözte őket, mintha megfeledkezett volna a létezésükről. De egyébként sosem volt baj a lánnyal, csak kicsit furcsa volt.

Éjszakánként különös neszek érkeztek a lakásból, mintha egyik szobából a másikba szaladgáltak volna, de érthetetlen beszélgetést, veszekedést is lehetett hallani néha. A lakóközösség eleinte nem vett tudomást a jelenségekről, csak akkor, mikor egyre gyakrabban érzékelték őket. Egyedül lakott, mégis többször látták egy másik, idegen lánnyal. A közvetlen szomszédja, nem az idős hölgy – az félig süket volt -, hanem a másik panaszkodott is rá titokban a többi ott élőnek, hogy túl hangosak. Az alsó szomszéd azt nem értette, hogy miért kell az átkozott madarakat etetni, amikor az ő ajtaja elé piszkítanak. Nem szóltak semmit, ha összetalálkoztak vele az udvaron, vagy a kapuban, akkor is csak feszengve köszöntek neki, majd tovább álltak. Fészekhagyó bővebben… →

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége… Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Feleségét majd szétvetette a… Na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel.

– Te vagy a világ legcukibb mackója – gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején.

Naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.

– De hát mi bajod? – kockáztatta meg egyszer óvatosan Ádám úr.

– Még kérded? Mindenki sürög-forog, bátyád villát épít, sógorod mester lett, egyedül te vagy olyan hamvában holt. Aki mindent elintéz bővebben… →

(Nem biztonságos itt, mondta.)

Illetve biztonságos, mondta, miközben egy hipnotizált egér szaladgált. Voltak, akik megszöktek, elbújtak abban a kis (…), és a padlón aludtak az ágy mellett. Az egér kihozta őket a béketűrésükből. De inkább meghaltak, a szempillák lecsukódtak, semmi szomorú nincs ebben, csak tragikus. Somfai sötét kielégülést érzett, meg vágyat elszakadni. (Az elkerülhetetlen tévedésektől fuldokolva.) Hogy érthető legyen a védekezés, megpróbálta összefűzni a pillanatokat. Örült annak, hogy képes engedni. Még ízlelgette a szót, mielőtt egy ember belépett a szobába.

A gyerek megszületett a legelőn, piros rózsák vették körül. Meghajolt, türelmes volt és méltányos. A gyerekek sorsa a bátorság, mi indokolhatja a kétségbeesést? A rózsák menetrendje másodpercnyi pontosságú és titkos. Máskülönben Istennel társalognak. Ők hajlongnak az alkonyatban. Szépség utáni vágyakozásuk közben belebonyolódnak a kínba. Szilvia azt mondogatta, hogy ő elsősorban anya, gyermekének  fogantatásakor valószínűleg csend volt, miközben a szomjukat oltották a naftalinnal átitatott szerelemmel. Tisztán, értelmesen néztek arrafelé, a látvány felé. Nem bővebben… →

Pondrókorom óta ismerem a jáspisszemű bárót, aki egy gyárépületben lakik a város peremén. Egy gyárban, amelyben nem gyártottak még semmit, és nem is fognak soha. Az épületet az alapoktól a kéményekig réz borítja, minden szeglete, minden egyes szöge réz. Belül tökéletesen tágas és tökéletesen üres. Padlója tükrösre sikálva, csak úgy fénylenek a mennyezeten a rézcsövek. Zöld üvegablakai megfestik a belső teret. Azt képzelné az ember, nem is gyárban jár, hanem palotában.

A rézgyár egyetlen berendezése a báró. Érzékeny teremtés, virágszerű keze olykor meg-megreszket a sétapálcája gombján az ideggyöngeségtől. A báró szeret jól szabott fehér öltönyben feszíteni. De néha, ha nagyon szorong, a plafonra mászik, és a csöveken himbálódzik, akár a majmok. Máskor meg négykézlábra ereszkedve keresi elgurult jáspisszemét. Bőre sápadt, mint a hüllőké, mivel arcát csak a zöld fény éri. Hallása és szaglása a túlérzékenységig kifinomult. Agya olyan lágy, hogy néha attól retteg, kicsorog a fülén keresztül. A jáspisszemű báró bővebben… →