Ahogy megérkezett Krisztián vasárnap reggelre, a dombon már Lujzi mamáék feszülve várták a Manci nénivel, ahogy szokták. Erre a hétvégére látogattunk vissza, a Manci néni unokája, Laci, meg én is. Még sose voltunk azelőtt se istentiszteleten, se misén. Nem nagyon vártuk, azt se tudtuk, mi ez, várni kell-e vagy nem várni. Elmentünk meghallgatni a bácsit, mert a mamánk azt mondta. Rendes asszonyok voltak, csak 70 körül már nem sok szórakozásuk maradt a miséken meg a pletykáláson kívül. Ott volt mindenki Juliska nénije, aki az esemény előtt mindig kigurította a piros szőnyeget a kisteherautó elé, és az első sort megkezdve ült le a kocsival szemben. 11 órakor Krisztián körbejárt a kocsin, az egyik oldalán felhajtotta a ponyvát, és felállt a platóra, ami színpadul szolgált minden vasárnap. Összeszámolta, kik vannak ott, kik vannak többségben, és annak megfelelően eldöntötte, az aznapi mise a katolikusok örömére fog zajlani. Megkezdte mondókáját, a mindössze kilenc fős tömeg pedig odaadó figyelemmel volt felé. Amikor az áldozáshoz ért, előhúzta farzsebéből az ostyákat, vékony kabátja belső zsebéből egy aranyszínű tányért. Az asszonyok elindultak felé libasorban, ő előszedte a zacskóból a félig összetört, félig épségben maradt ostyákat, a morzsát kiszórta, majd minden asszonynak odanyújtott egyet. A mise végéhez közeledve felbontott egy üveg borocskát, abból nem kínált meg senkit, kiitta. Körbe adta a kosarat is, aznap majdnem háromezer forint gyűlt össze. Miután véget ért a mise, mindenki békével elment, Krisztián összeszámolta a pénzt, sóhajtott egyet, bevágódott a kocsiba, tekingetett, mintha várna valakit, de a valaki nem jött, ő pedig elaludt. Négy óra körül ébredt fel, beindította a kocsit és elhajtott.  

Másnap érkezett a faluba Juliska néni unokája, Márti, aki az egész tavaszi szünetet a mamájánál töltötte. Maradása mindössze két hétig tartott. Sokat segített nagyanyjának a ház körüli munkákban, csendesen elvoltak ketten, de valahogy senki sem kedvelte őt a faluban. Magabiztos kiállása volt. Senkinek nem köszönt soha, csak ha egy öregasszony addig bámult rá, amíg Márti oda nem kiáltott neki; Csókolom! Mi kéne? Olyankor szegény öregasszonyok összeszégyellték magukat, lesütötték a szemüket és odaszúrtak egy Szevasz Mártikám!-ot. A lány évek óta minden ilyen szünetet a mamájánál töltött, nem nagyon szeretett hazajárni a szüleihez, a mamának meg mindig jól jött a segítség.

A következő vasárnapon elkísérte mamáját a dombra. Ilyenkor szokás szerint vele már tízen vannak jelen és istentiszteletet tart Krisztián, mert egyenlő létszámnál a legidősebb dönthet, aznap mi legyen. Juliska néni volt a legidősebb, ő meg református. Márti többnyire unta ezeket az összejöveteleket. Az istentisztelet után hazakísérte mamáját, de alig hogy beértek a házba, elköszönt tőle, mert el akart menni, hogy a szabadban tanulhasson. Ez sokszor előfordult, mikor nála volt, Márti gyerekként is sokat járt ki a szomszédos kiserdőbe játszani. Kezébe vett egy könyvet és visszaindult a domb felé, a kiserdőbe vezető út amellett ment el. Meglátta, hogy Krisztián kocsija még ott áll, a férfi pedig bent ül és valamit olvas. Bekopogott az ablakon, Krisztián felkapta a fejét, elmosolyodott és kiszállt.

-Bovaryné?

-Az.

-Hmm…

-És te?

-Nem érdekes.

Krisztián megölelte, megfogta a derekát és adott egy csókot a szájára.

-Hiányoztál. Miért nem írtál, hogy mikor jössz?

-Nem volt időm. De most itt vagyok.

-Meddig maradsz?

-Már csak a jövő hétig. Egy hét múlva vasárnap utazom vissza.

A férfi erre hevesen csókolni kezdte, felemelte a ponyvát, felmászott, majd kezet nyújtott a lánynak, hogy felsegítse a platóra.

Márti öt óra körül ért vissza a nagymamájához, aki már a vacsorát készítette.

-Jó sokáig tanultál, Mártikám!

-Tudom.

Azzal kivette mamája kezéből a kést, vágott még két szeletet a szalonnából, kisütötte, megterített a mama helyett. Neki már csak annyi volt a dolga, hogy egyen és aludjon. De Juliska néni nem látott hozzá a vacsorájához, mert minket várt. Márti falt, nem értette, miért nem eszik a mama. Hat óra előtt kicsivel befutottunk mi is a Lacival. Juliska néniéknél aludtunk, mert az én nagymamám nem volt jól, olyankor mindig a Laci mamája ment át segíteni, a papám meg jobban szerette, ha nem vagyunk ott, ezért odaszólt, hogy várjanak minket. Ennek már vagy tizenöt éve. De sosem felejtem el, hogy fulladozott egy kenyérdarabtól szegény Juliska néni, amikor elmeséltük, hogy láttuk Mártit felmászni a kisteherautó platójára, amin addig ugrált, hogy majdnem felborult.

 

 

Borítókép forrása: Link.