Ahogy megérkezett Krisztián vasárnap reggelre, a dombon már Lujzi mamáék feszülve várták a Manci nénivel, ahogy szokták. Erre a hétvégére látogattunk vissza, a Manci néni unokája, Laci, meg én is. Még sose voltunk azelőtt se istentiszteleten, se misén. Nem nagyon vártuk, azt se tudtuk, mi ez, várni kell-e vagy nem várni. Elmentünk meghallgatni a bácsit, mert a mamánk azt mondta. Rendes asszonyok voltak, csak 70 körül már nem sok szórakozásuk maradt a miséken meg a pletykáláson kívül. Ott volt mindenki Juliska nénije, aki az esemény előtt mindig kigurította a piros szőnyeget a kisteherautó elé, és az első sort megkezdve ült le a kocsival szemben. 11 órakor Krisztián körbejárt a kocsin, az egyik oldalán felhajtotta a ponyvát, és felállt a platóra, ami színpadul szolgált minden vasárnap. Összeszámolta, kik vannak ott, kik vannak többségben, és annak megfelelően eldöntötte, az aznapi mise a katolikusok örömére fog zajlani. Megkezdte mondókáját, a mindössze kilenc fős tömeg pedig odaadó figyelemmel volt felé. Amikor az áldozáshoz ért, előhúzta farzsebéből az ostyákat, vékony kabátja belső zsebéből egy aranyszínű tányért. Az asszonyok elindultak felé libasorban, ő előszedte a zacskóból a félig összetört, félig épségben maradt ostyákat, a morzsát kiszórta, majd minden asszonynak odanyújtott egyet. A mise végéhez közeledve felbontott egy üveg borocskát, abból nem kínált meg senkit, kiitta. Körbe adta a kosarat is, aznap majdnem háromezer forint gyűlt össze. Miután véget ért a mise, mindenki békével elment, Krisztián összeszámolta a pénzt, sóhajtott egyet, bevágódott a kocsiba, tekingetett, mintha várna valakit, de a valaki nem jött, ő pedig elaludt. Négy óra körül ébredt fel, beindította a kocsit és elhajtott.   Jó sokáig tanultál, Mártikám! bővebben… →