Az a Temető utcai gangos ötemeletes mindig csendes volt, családok és öregek lakták. A legfelső emeleten, a korlát mentén kiégett virágok sorakoztak. Ide a nap csak délben sütött be, amikor a legmagasabban járt, ezzel pusztítva el a korábban virágzó növényeket. A szomszéd idős hölgy gyakran szóvá is tette az ott lakó színes férfiingeket viselő egyetemista lánynak, hogy arrébb kellene őket húzni, mert meg fognak égni. A válasz mindig ugyanaz volt: Jól vannak azok ott, ne tessék aggódni. – Az anyja hozta fel a növényeket, még mikor beköltözött. Sosem öntözte őket, mintha megfeledkezett volna a létezésükről. De egyébként sosem volt baj a lánnyal, csak kicsit furcsa volt.
Éjszakánként különös neszek érkeztek a lakásból, mintha egyik szobából a másikba szaladgáltak volna, de érthetetlen beszélgetést, veszekedést is lehetett hallani néha. A lakóközösség eleinte nem vett tudomást a jelenségekről, csak akkor, mikor egyre gyakrabban érzékelték őket. Egyedül lakott, mégis többször látták egy másik, idegen lánnyal. A közvetlen szomszédja, nem az idős hölgy – az félig süket volt -, hanem a másik panaszkodott is rá titokban a többi ott élőnek, hogy túl hangosak. Az alsó szomszéd azt nem értette, hogy miért kell az átkozott madarakat etetni, amikor az ő ajtaja elé piszkítanak. Nem szóltak semmit, ha összetalálkoztak vele az udvaron, vagy a kapuban, akkor is csak feszengve köszöntek neki, majd tovább álltak.
Június elején, mikor a háztömb délben a legforróbb lett, kicsapódott a lakás ajtaja, a lány állt a küszöbön. A lábával rúghatta ki az ajtót, mert mindkét kezével egy garnitúra ágyneműt tartott. Határozottan kilépett a folyosóra, majd a korláton át lehajította a gombócba gyűrt anyagdarabokat a belső udvarra. Az ágynemű egy gondosan megépített máglyarakás tetején landolt. A lány nem késlekedett, újabb és újabb dolgokat dobált le az ötödikről: ruhák, párnák, táskák, cipők, a tányérok csörömpölésére már a szomszédok is figyelmesek lettek.
Mi az ördögöt csinálnak? – Kiabált fel egy földszinti lakó, de válaszul – amennyiben ez válasznak mondható – csak egy mikró landolt a rakás tetején. Ezután egy dohányzóasztal, egy szárító, egy fotel következett, étkészlet és váza hullott az égből. Mire mindenki észbe kapott, az ötödik emeleti lakás, mely olyan pici volt, mint egy bögre belseje, már szinte teljesen kiürült. A szomszédok kiálltak a folyosóra, ordibáltak és kérdőre vonták a lányt, de az senkinek nem felelt. Lomtalanítasz? – Kérdezte a harmadikon lakó elvált apuka.
Legvégül a laptopját hajította a halom tetejére, majd elégedetten lenézett a kidobált dolgaira. Az idős hölgy lépett oda hozzá: Minden rendben?
A lány csak ennyit felelt neki: Jaj ezeket majdnem elfelejtettem. – Lehajolt a megégett, halott virágokért és megkoronázta velük a máglyát. Ezután még benyúlt egy műanyag kannáért a lakásba, majd bezárta az ajtót. Nem törődve a kiabáló emberekkel, akik megtöltötték a folyosókat és a gangot, ráöntötte a rakásra a kanna tartalmát. Az álló levegőt megtöltötte a benzinszag. Gyufát húzott elő a férfiinge zsebéből, megnyújtotta és ahogy a kis szál a máglyához ért lángra lobbant a halom.
Az idős hölgy, aki idő közben hátrébb húzódott, valamit mondott a tüzet bámuló lánynak. Az csak ennyit válaszolt: Ne tessék aggódni, jól vannak azok ott. – A lány levetette magát a korlátról. Öt emeletet zuhant, mielőtt elérte a lángokat.