Pondrókorom óta ismerem a jáspisszemű bárót, aki egy gyárépületben lakik a város peremén. Egy gyárban, amelyben nem gyártottak még semmit, és nem is fognak soha. Az épületet az alapoktól a kéményekig réz borítja, minden szeglete, minden egyes szöge réz. Belül tökéletesen tágas és tökéletesen üres. Padlója tükrösre sikálva, csak úgy fénylenek a mennyezeten a rézcsövek. Zöld üvegablakai megfestik a belső teret. Azt képzelné az ember, nem is gyárban jár, hanem palotában.

A rézgyár egyetlen berendezése a báró. Érzékeny teremtés, virágszerű keze olykor meg-megreszket a sétapálcája gombján az ideggyöngeségtől. A báró szeret jól szabott fehér öltönyben feszíteni. De néha, ha nagyon szorong, a plafonra mászik, és a csöveken himbálódzik, akár a majmok. Máskor meg négykézlábra ereszkedve keresi elgurult jáspisszemét. Bőre sápadt, mint a hüllőké, mivel arcát csak a zöld fény éri. Hallása és szaglása a túlérzékenységig kifinomult. Agya olyan lágy, hogy néha attól retteg, kicsorog a fülén keresztül. A jáspisszemű báró bővebben… →