(Nem biztonságos itt, mondta.)

Illetve biztonságos, mondta, miközben egy hipnotizált egér szaladgált. Voltak, akik megszöktek, elbújtak abban a kis (…), és a padlón aludtak az ágy mellett. Az egér kihozta őket a béketűrésükből. De inkább meghaltak, a szempillák lecsukódtak, semmi szomorú nincs ebben, csak tragikus. Somfai sötét kielégülést érzett, meg vágyat elszakadni. (Az elkerülhetetlen tévedésektől fuldokolva.) Hogy érthető legyen a védekezés, megpróbálta összefűzni a pillanatokat. Örült annak, hogy képes engedni. Még ízlelgette a szót, mielőtt egy ember belépett a szobába.

A gyerek megszületett a legelőn, piros rózsák vették körül. Meghajolt, türelmes volt és méltányos. A gyerekek sorsa a bátorság, mi indokolhatja a kétségbeesést? A rózsák menetrendje másodpercnyi pontosságú és titkos. Máskülönben Istennel társalognak. Ők hajlongnak az alkonyatban. Szépség utáni vágyakozásuk közben belebonyolódnak a kínba. Szilvia azt mondogatta, hogy ő elsősorban anya, gyermekének  fogantatásakor valószínűleg csend volt, miközben a szomjukat oltották a naftalinnal átitatott szerelemmel. Tisztán, értelmesen néztek arrafelé, a látvány felé.

(megmozdultak bizonyos pillanatokban csókolództak kirepültek a térbe a gyerek a lélegzetvételével figyelmeztetett hogy létezik vagy csak az időt húzza megragadta hagyta magát gyöngédnek ismerős érthetetlen gyorsasággal még csak a kötőszavakat sem a szigor elleni lázadás elindult a csikorgó köveken a rémes tükröktől de már meg akar hódítani egy apát meg egy anyát a gyerek pompásan hozzászokott hogy a hegyek csendesen kinőnek ők eljátszadoznak a sejtek a szövetek a sejtplazma paraplazmát termel kitanulták a leckét a vénákat áramlanak az aortába még ma is érzem mondta elbízom magam mondta és fellázadok a gyomrom falán kitüremkedik a nyálkahártya)

+

Somfai szép hosszú nőket festett, zavartalanul lelógó derékig érő hajjal, az emeletről való kilépés közben, zuhanás közben, a magas fal előtt. Egészen különleges fajtájú, csigákból és kagylókból összerakott nőket. Átlendültek a hajó korlátján, sorban, teljesen be voltak kerítve, túlságosan és körülményesen. Világos a cél, a szimbolika. Mintha közeledne és távolodna, hogy megtudja, miként. Maga elé képzelte a hosszú hajú lényeket, amint a szemébe néznek, rohangálnak és köddé válnak. Széttárt ölű madarak repdesnek a levegőben, pöfékelnek. Szorítják a gép szárnyát, és várják, hogy megmozdul a felhő. Ha elengedik, összekoccannak, mint a tojás. Bosszantotta, hogy a híg festék kifolyt az Opel csomagtartójában. Lapos ecsetjével megformázta, megfeszítette a bőrt a fenekeken. Benedvesítette a vásznat, lecsorgott a festék, fogódzót keresett a magány elviseléséhez.

+

Tiltották a kíváncsiskodókat. Megdöbbenés kísérte szőrösen és csatakosan. Gyerekek játszanak a törmelékek között. Megjönnek és összegzik emlékeiket. Felépítettek, elkülönítettek, az utca szempontjából folyamatosak, befejeznek valamit. Az utca fölött repül egy megszámozott hölgy, egy lajstromba vett, a derekánál fogva eltaszított, mint ahogy az ősanyák szoktak. Katapultál, repülnek, a denevérek ugatnak, marokra fogják a kardot.

(a hinta kileng, állítsák le kiáltottam nem kértem semmit csak kimondtam ha lehetséges nem törtem össze a világűrben a fejem elszállt amikor a végponton voltam hangja volt a fűszálnak hangyahang a nyolcadikon laktam egy albérleti szobában a holtpontra jutottam, húztam az időt féltékenységemben elképzeltem Szilvia rólam beszél az ordításnak el kellett hangoznia)

Nem sokkal azután, hogy a gyermek megszületett, született egy kiskutya. Min mennek keresztül a hegyes orrú kiskutyák! Fehér vászonból varrott ingecskét viselt, legyezgettem, nem tudtam mit kezdeni, visszaindultam. Beült az űrhajóba, és felépített magának egy apát. Belegabalyodtam a Szilvia utáni világba. Élvezetes volt elképzelni Szilviát, ahogy egy kiskutyát visz a hátán. (Méltóságba burkolódzva ugatott a folyosón.) A fogaival a hajába kapaszkodott. Kiderült, hogy az egyetlen, nincs más kiút, és nem is lesz.

Somfai egy délután, tök józan állapotban a kiskutyával beszélgetett. A kutya lábujjhegyen házról házra járt. Ugatott, a talaj csúszós volt, a szőrét feketéről vörösre festette, ez semmire sem volt jó, ez volt az út legnehezebb része. Elmesélte, hogy feltalálta a mobiltelefont, és csak néhányan néztek rá értelmesen. Szilvia kihajolt a kádból mosolytalan arccal. A kiskutya azonnal kiszemelte magának az áldozatokat, a helyes kis mindentudó nőket, a szemüvegeseket, akik átmásznak, lebegnek, megpróbálnak a dolgok végére járni. Akiknek lóg a mellük, laposak, az egyik félrelöki a másikat, igénytelen verseket (…) áhítatosan. (De azért még megfordulnak.) Azok a lépcsők a színes üvegajtón keresztül meglazulnak és semmivé lesznek. (A folyosón reflektorok, a vécéből lihegés.) Szilvia kihajol a fürdőkádból, forr a víz, ideje van a történelemnek.

Somfai biztos benne, hogy hallotta a szellemeket. Azt gondolta, hogy majd csak talál valakit, és a képeket a kocsija hátsó ülésén, a teherautóhoz közel, a semmire sem emlékezők között helyezte el. Megértette a fenyegetést, és becsapta Szilvia előtt az ajtót. Szilvia kéjsóvár volt, és utálta a svábbogarakat. Féllábon állt, nem tudom meddig maradt meg ebben a pokolban. A kocsi hűtője jelezte, hogy valami katasztrófa készül. Káromkodott, nem törődött vele, hogy megsérti az autó érzelmeit. Ebben a pillanatban az autó megbokrosodott, kiszabadult, és száguldott. Somfai rájött, hogy Szilvia ért a vezetéshez. Egy másik autó közelítette meg hátulról. A kinézetét soha sem fogja elfelejteni. Karambolozott, tolatás közben, mert elfelejtett visszakapcsolni.

+

Szilvia szerette azokat a férfiakat, akik egy cigarettafüstös éjszaka után elszenderednek. Akik nem veszekednek, (nem veszélyesek) amikor megmondják nekik, és minden nap megszámolják a gyermekeiket. Ott tartják a kezüket a kormánykeréken, a gyermekek arcán, azzal a gondolattal, hogy megmenekülnek, ha sikerül felkapaszkodniuk egy mentőhelikopterre. Szökni próbálnak, és kitekerik ellenségeik nyakát. Hazajönnek a szigetekről, az árnyékból, a mélybe vezető úton. Meg hogy lakjon náluk, (Szilviánál) gyalogoljon, pofozkodjon, miközben cigánygyerekek potyognak az égből.

Az igazság minden érzést elnyom. Filctollakkal firkálja össze magát, hogy megtudja, meddig tart a halál. Előfeltételekkel felmászik a mozgólépcsőn, és megpróbál visszamászni. Feláll. Felemeli a számítógépet, kicsúszik a kezéből. Közel férkőzik és összetöri. Jóformán , természetesek mint a vadmacskák, megérkeznek, lezuhannak és azt mondják, hogy. Mászkálni kell, nem állítom, hogy számolatlanul. A férgeket kisütik, Szilvia kékszeműeket eszik, fából, száraz levéllel, egyre nagyobb foltokban. Azt hiszem, hogy fölkeltem, de még az ágyban fekszem, az álom határain. A kutya jön utánam, felemeli a fejét, a kimerültségtől visszahanyatlik.

+

Kicsit beteg az ember két kiló krumplival a szatyrában, a folyosón, mely egyébként nem működött, nem működik ma sem. Valószínű eladták, vagy befalazták, kockáztattak. Kivágták furnérlemezből, sokan érezték a szükségét annak, hogy kivágják és befejezzék, és megjelenjenek vele. A véletlen ennél kellemesebb, felemeli a fejét, visszahanyatlik, nekem nincs erről tudomásom. Arról sincs, hogy Szilvia krétaport eszik. Elképzelte, hogy nem fogja locsolni a kaktuszait. Az egyik jobban szeretné, a másik kevésbé, kétségbeesetten nyújtóznak. Gyötrik, kívánják a vizet, meg isznak valamit. Ezeknek a figuráknak túl kifejezéstelen az arcuk, hogy felálljanak és elmenjenek. Sajnálják egymást, a városban sok a riporter, főképp lányok, ott ülnek a hangár végében, arról duruzsolnak, hogy katasztrófa készül. (Sohasem játszottak egy jó meccset.) Aztán mégis felálltak, és újra és újra megkérdezték ugyanazt minden délután, és a csajok egyike elővett egy fegyvert a retiküljéből. Semmi különös oka nem volt annak, hogy elhaladjon az ablak alatt. A szomszédból egyetlen hang sem jött át. (A medve megöregedett, és folyton folyvást ott járt az esze. Ismerte mindegyiket, csak nem tudta a nevüket. Csak azt tudta, hogy pisilniük kell.)

Semmi közöm az erősebb, kiszámíthatatlanabb énemhez, gondolja Somfai, aki trükközik, szolidáris a világgal, érzi annak rőt fanyarságát, boldogtalanságát és nem nyugszik bele. Hallgatja annak pontos tartalmát, kacsintással válaszol, közben pedig elnyújtózik az őszben. Bekormozza magát, a lelkesedését. Értelemszerűen kövekből és templomokból. Vétkezett, mert olyan képet festett, mely behatol a  titkaikba. Hegedűszót hallottam és láttam, igazi sötétbarna, elfullad néha. Az ablakomból más világokat látok. A hang észlelhetetlen, hiába üvöltözöl, megdolgoztál érte.

 

 

 

A borítókép a szerző Kötélpálya című illusztrációja.