Drága Testvérem!

Jó hírekről számolhatok be neked. A csapatommal sikerült véghez vinnünk a tervet. Talán te is érzékelted, hogy pár hétig rólam szóltak csak a hírek, még rád sem figyeltek. Kérlek, ezért ne neheztelj rám, nem a te hírnevedet akartam kisebbíteni. Nem mondom, jólesett, hogy mindenhol a saját nevem köszönt vissza. Én voltam a híroldalak sztárja, a Facebook és az Instagram császára, s még a Twitter is az én nevemet csiripelte egész nap. Most megértettem, mit akartál mondani akkor, amikor a sikerről beszéltél. Ez mámorító, drága testvérem, de a fiúk nélkül nem ment volna. Ha ők nincsenek, akkor még a laborból sem jutottam volna ki, persze nélkülem meg ők nem értek volna el semmit, de ezért vagyunk egy csapat.

A piacra mentem elsőként, oda, amelyikről már te is meséltél nekem. Könnyű dolgom volt, mindenki tolongott, habzsolták az ételeket. Oda sem figyeltek arra, hogy mit esznek. Igazad volt, ez már nem étkezési kultúra, ez csupán egy ösztön gyors kielégítése. Csak álltam ott és néztem a halámoló és kiabáló embereket. Mi persze a fiúkkal azután étterembe mentünk, nyugodtan leültünk, megbeszéltük a stratégiát, jóllaktunk és indult az akció.

K.O., tudod, a kis köpcös, Párizsba repült egy konferenciára, R.O., a krákogós, egy focimeccsre utazott Münchenbe, O.N., az a laza srác, emlékszel rá biztosan, aki mindig pirosban jár, Milánóban szállt partra, N.A., aki utálja az ízeket, New Yorkban landolt, neki a tőzsde a specialitása.

Találd ki, én hová mentem? Persze, hogy tudod, hisz az a hely a kedvencem, a bazár Isztambulban. Felkucorodtam egy szőnyeges pultjára, hallgattam a zsibongást, néztem a hömpölygő tömeget. Csak jöttek az emberek, eleinte csupán a ruháik, majd a testük is egymáshoz dörzsölődött, egyre többen és többen lettek, az arcokat már csak centiméterek választották el a mellettük elhaladók arcától. Egymás kezéből vették ki a kendőket, az ékszereket, s néha még a datolyát is.

Nem volt olyan, aki ellenállt volna a finom, puha szőnyegeknek, végighúzták a kezüket, s legtöbbször még hozzám is értek. Alkudoztak, fizettek és továbbálltak. Majd a következő standnál kezdték elölről. Nézni, érinteni, fogni, birtokolni. Az ember és a szerzési vágy. A leggyengébb pont.

N.A. szerint a tőzsdén ez sokkal bosszantóbban látszik, ott gyorsabban pörögnek az események. Az emberek pénz utáni sóvárgása százszoros fokozatra kapcsol. Ökölbe rántja a kezüket, megremegteti a szájuk szélét, már nemcsak dörzsölődnek, a nyáluk is fröccsen.

O.N.-nek könnyebb dolga volt. A fiú a menő cuccaiban, csak egy kávét iszik a Piazza del Duomón, a dolce vita társaságában, s a küldetés teljesítve. K.O.-ért sem kellett aggódnom, olyan jól beszéli a franciát, hogy bárki elhiszi a meséjét a felmenőiről, akik már a francia forradalom idején is a szabadságért harcoltak, akkor ő miért tenne másként, még ha másnak is látszik. R.O. miatt izgultam egy kicsit, elég lesz-e kilencven perc neki, de ő is teljesítette a küldetést.

A média beindult. Milliónyi követőnk lett, önkéntesek is jelentkeztek, a fiúk repkedtek ide-oda, hogy átadhassák a tudást, amellyel megállíthatjuk a világot. Láttad? Sikerült. Hogy tetszettek az üres autópályák? S a tiszta égbolt? Figyelted a radart? Hosszú percek, talán még egy óra is volt, amikor nem jött repülő. S az üres gyárak? Nem termeltek, láttad? Szenzációs volt. K.O. leugrott a Côte d’Azurre, s képzeld, a tengerpart üres volt. Én itt Isztambulban a mecseteket is végigjártam, végre nyugodtan, mert sehol nem volt senki. N.A. azt mesélte, hogy szinte mindig egyedül volt a New York-i metrón, el tudod ezt képzelni? Én alig!

Feltűnt neked a csönd? Sokkal nagyobb volt a csönd a világban. Én bírtam nagyon. O.N. szerint még a mindig hangos piazzák is elcsendesedtek, az erkélyeken az emberek madárcsicsergést hallgattak. A város közepén. Nem hitted volna, igaz? Én sem!

Képzeld el, testvérem, még a bazár is üres volt. Ott ültem egyedül a szőnyegen, és senki nem jött! Csak kiáltásokat hallottam. A világ minden pontjáról. Az első egy öreg kínai volt, a munkája nélkül a családja éhen hal – ordította. Azután az az olasz nagypapa szólított meg, aki nem akart meghalni addig, amíg oda nem adhatja az unokájának a családi ebédek receptjét. Hogyan tehetné meg, ha már a tüdeje romokban hever? – kérdezte. Majd egyre hangosabban, szinte már fülsiketítően kiabáltak nők, feleségek, akiknek nem volt hová menekülni a kék foltok börtönéből. Családanyák sikoltottak, akik nem tudták eljátszani a negyedik és ötödik szerepet is az életben. Titokban, csöndben üzentek férjek s apák, akiknek fogyott az erejük, nem tudták tovább tartani egyszerre a család és a vállalat terheit, kezelni az összes problémát, amit mi okoztunk. Robbanni fogunk – suttogták.

Kiáltottak olyanok is, akiket alig hallottam meg: például egy kis medvebocs, magára hagyták a gondozói. Érett eprek, mert nem szedték le őket. Magányos hajléktalanok, akiket csak üres kukák fogadtak mindenhol. S kiáltottak olyanok is, akiket már meg sem hallottam.

Azután volt egy fiú, autista, nem tudott beszélni, de a hangját mégis hallottam; hetek óta várta az édesanyját, minden szombaton, pontban egykor, de az nem jött. Nem jöhetett. Miattunk nem engedték be hozzá. A fiú eltépte a cipőfűzőjét, széttörte a ceruzáit, majd elbúcsúzott az édesanyjától, eltemette magában, mert azt hitte, meghalt.

Ekkor elhatároztam, hogy visszahívom a fiúkat. Megvettem azt a szőnyeget a bazárban, azon kipihenjük az elmúlt hónapokat. Azután majd meglátjuk, mekkora lesz a kísértés.

Szeretettel ölel öcséd,

Ronako

Ui.: A Corona sört sajnálom, nem akartam vele így elbánni, hisz tudom, mennyire szereted.

Illusztráció: Sulav.