Pondrókorom óta ismerem a jáspisszemű bárót, aki egy gyárépületben lakik a város peremén. Egy gyárban, amelyben nem gyártottak még semmit, és nem is fognak soha. Az épületet az alapoktól a kéményekig réz borítja, minden szeglete, minden egyes szöge réz. Belül tökéletesen tágas és tökéletesen üres. Padlója tükrösre sikálva, csak úgy fénylenek a mennyezeten a rézcsövek. Zöld üvegablakai megfestik a belső teret. Azt képzelné az ember, nem is gyárban jár, hanem palotában.

A rézgyár egyetlen berendezése a báró. Érzékeny teremtés, virágszerű keze olykor meg-megreszket a sétapálcája gombján az ideggyöngeségtől. A báró szeret jól szabott fehér öltönyben feszíteni. De néha, ha nagyon szorong, a plafonra mászik, és a csöveken himbálódzik, akár a majmok. Máskor meg négykézlábra ereszkedve keresi elgurult jáspisszemét. Bőre sápadt, mint a hüllőké, mivel arcát csak a zöld fény éri. Hallása és szaglása a túlérzékenységig kifinomult. Agya olyan lágy, hogy néha attól retteg, kicsorog a fülén keresztül.

Hogy hol szerezte a báró a színrézből készült gyárat? Egyik afrikai utazása során éppen a Nílus vizén hajókázott, mikor rátámadt egy vérmes krokodilus. Az arcába kapott, és elnyelte az egyik szemét a vadállat. Úgy megzavarodott aztán a különös falattól, hogy világvégi jóslatokat kezdett felhörögni bűzlő torka mélyéről. A báró fogta az állatot, a hóna alá csapta, és elsétált vele a kairói piacra. Ott aztán jó üzletet kötött, a jövendőmondó krokodilust elcserélte az impozáns rézgyárért.

A mohó kezűekkel viszont nem számolt. A városi népség mindenáron ki akarta lopni a gyárból a rezet. A báró hajnalonta kisétált az épület elé, és karóra szúrta magát, hogy madárijesztőnek álcázva ijessze el a betolakodókat. Mikor ez sem segített, gépfegyvereket hozatott a Közel-Keletről. De mivel egyik szeme helyén egy hatalmas jáspiskő fénylett, a térlátása sajnos nem volt túl jó. Ha jobbra akart lőni, balra lőtt, ha balra akart lőni, jobbra lőtt szegény. Ezért aztán sokan kihasználták.

Egy nap a rézgyár árnyékában egy fehér virág tört föl a földből. A báró naphosszat az ablakban könyökölt, és a levelek növését hallgatta. Fél szeméből csorgó könnyeivel öntözte a virágot. A növény felitta a könnyeit, nőtt és nőtt, és egy nap aztán egy gyönyörű nő bomlott ki a kelyhéből, akit a báró Kálának nevezett el.

A könnyeket ivó Kála mindig szomorú volt. De a szemében ott izzott a fortély parazsa. Jáspisszemű, kedvesem, hova gondolsz, hogy kint álldogálsz a gyár előtt, a tűző nap alatt, mint egy rongyos madárijesztő? Jáspisszemű, kedvesem, hova gondolsz, hogy gépfegyverrel a válladon vársz a mohó kezűekre, mint egy rozzant terrorista? Még kilövöd egy galamb szemét, és tudod, azt nem állhatom. Fogadj fel inkább valakit, hogy őrt álljon a palotád előtt.

Aznap találkoztam először szemtől szemben a báróval. Hatalmas gyerek lévén egy hatalmas rézpáncélt borított rám, amely villámokat szórt a napfényben. Kint kellett ácsorognom a gyár előtt, hogy a ragyogásom elijessze a tolvajokat. A napra lehetett nézni, rám nem. Kála mégis szemet vetett rám. Naphosszat az ablakban könyökölt, és szomorúan nézte a csillogásomat a mélységben.

Hamarosan a báró is megszeretett. Néha lesétált hozzám, leültetett a lépcsőre, és pezsgővel kínált. A Nílusról mesélt, sárga torkú krokodilusokról, legyektől megszállt kecskefejekről a kairói bazár pultjain. Nagyokat sóhajtott közben, és szomorúan pislogott rám a fél szemével. Így lettem a báró legkedvesebb barátja.

Nappal a báró látogatott, éjjel Kála. Első éjszaka megvillantotta előttem a bokáját. Második éjszaka kitárta nekem a köntösét, hófehér haja hófehér mellére omlott. Harmadik éjszaka azt suttogta a fülembe, hogy a világ végére is elmenekülne velem.

Azt beszéltük, ki fogjuk fosztani a bárót. Egy fényűző partit rendezünk a számára, s ha minden vendég csak egyetlen rézkilincset feszeget le a helyéről, csak egyetlen rézszöget süllyeszt a zsebébe, mi már gazdagok leszünk, és eljuthatunk akár a világ végére.

Egy beszélgetésünk alkalmával, mint a legkedvesebb barátja, azt javasoltam a bárónak, hogy ismerkedjen meg a város népével, hagyja, hadd enyhítsék a szomorúságát. Kála arról kezdett panaszkodni neki, hogy mennyire unatkozik a kongó gyárban egymagában. Fejébe ültettük a gondolatot, mintha csak a saját ötlete lett volna.

A báró unszolására kezdtük meg a parti szervezését, ő maga mégsem tűnt boldognak. Hosszan ücsörgött a lépcsőkön, és a cipőjét bámulta. Tudta, mint ahogy a féreg érzi előre az esőt, mint ahogy a vad szagolja ki a telet. A zsigereiben érezte, hogy ki fogjuk fosztani. De a parti éjszakája csak elérkezett.

A városi népség tömegével tódult be a gyárba. Itassuk meg a disznókat!, üvöltötte a báró, és már az ajtóban töltött mindenkinek. A falakon faágak árnyai kígyóztak. Az erdő sziluettje betöltötte a gyárépületet, beárnyékolta az arcokat, a kiálló gallyak olykor megborzoltak egy-egy frizurát. Az italom hűvös fénnyel világított, és gőzfelhő párolgott belőle.

A falak mentén hordók arany pikkelyei sorakoztak. Kála az egyik hordó hátán lovagolt éppen, és engem nézett. Mikor észrevettem, szemérmesen simította a füle mögé hatalmas szempilláit. A zene mintha a mennyezetről hullott volna le ránk, a talaj közelében felerősödött kristályos neszezése.

A báró már az emelvényen állt, és hosszasan beleszagolt a mikrofonba, akár egy nyíló virágba. Azt hittem, el fogja sírni magát, szaggatott lélegzetvétel zöreje reszketett az épületben. Mellettem egy nő támaszkodott a pultra rovarszárnyszerű frakkjában, kába csápjai az italába lógtak.

Kála rám talált a tömegben, az oldalamhoz simult, és a szemét álmos pillangóként nyitogatta rám. Úgy unatkozom, lehelte a fülembe. Nem megyünk már? Sss, válaszoltam. Hátulról átkaroltam, és ringatni kezdtem őt.

Először alig volt hallható a szívdobogás. Gyenge volt és szabálytalan, réveteg ütem a falakból. Aztán hallani véltem azt is, ahogy a vér surran az erekben, ahogy szempillák rebbennek. A báró négykézláb állt az emelvényen, és a mikrofont meztelen mellkasához nyomta. Félig levetett inge a padlót verdeste. Megkeresett a szemével a tömegben, és úgy nézett rám, mintha nem a gyárától, a testétől készülnénk megfosztani. A szívzörejek leereszkedtek ránk, zsibbadt a homlokom a különös szimfóniától.

Ekkor pattant a padlóra az első rézszög. Csilingelve gurult el a lábak között. Aztán még egy. És még egy. A tömeg nekiesett a gyárnak, a falakról kezdték feszegetni a hatalmas rézlemezeket. Menjünk, mondtam Kálának, és közelebb vontam magamhoz.

Semmi sem maradt a gyárból, mire megvirradt. A báró négykézláb kúszott az emelvény tövében, kilopott jáspisszemét kereste. Szégyenét csak az egykori gyár pőre váza takarta.

 

 

 

Az illusztráció Amar Saleem fotója a Pexels oldaláról