„Nem mondja, honnan ered,
s hogy majd hová ködlik el,
de vár, vár minden ilyen kérdést.”
Wisława Szymborska: Egy szó a lélekről
(ford. Báthori Csaba)
Hogy Báthori Csaba egyik legjobb értője s művelője a formanyelvi játékoknak, egyebek közt A lírikus 123 epilógja című kötete mutatta meg. Az adott alaktani dimenzió sorozatos elmélyítésére a Melankólia szonettjei nyújtottak példát. De a költő (esszéista, műfordító) valahány verseskötete ezt a gazdagon áradó lírikusi ambíciót bocsátja figyelmünk elé: a klasszikus poétikai ethosz és a létköltészeti komolyság munkálatait. Amelyek azonban – bár Shakespeare, Hölderlin, Rilke eszméleti zónájáig térnek vissza igazoló mintáért – nem maradnak adósak a groteszk, az abszurd, a nonszensz villódzásaival sem.
Kortársaink közül kevesek mernek (és képesek) ennyire hagyománytudatosak lenni. Csillagokat faggató eltökéltség nyilatkozik meg Báthori legutóbbi verseskönyvében is.
A hosszú táv a korábban megismert témairányokat távlatosítja a szerzőtől szokott nyelven és színvonalon. Az elpárálló idő az egyik perdöntő beszédtárgy („Ha tested elvész, megdől minden égtáj” – Négysoros II.). A megtartó szerelem a másik („Mi csak egymást ismerjük, ez a titkunk. / Nincs levegőnk, csak egymás közelében” – Hosszabban nevetni). Külön verscsoport világítja be ezúttal is a családi emlékezet zugait („Nincs testvéred, ez is boldogtalanság” – Semmi zokszó); és jellegzetesek a költészetről, a nyelvről, a versírásról valló futamok is („A költészet azt akarja, / ne bármi történjen veled, / hanem az, amiért élsz. […] Tudod, sokan titokban élnek. / A költészet hozzájuk odahajlik, / akiket hiába keresel” – Ars poetica).
A kötet három ciklusa közül az első (Visszakönyörgés) a számvetés és önelemzés szólamait variálja. Önmegszólító szabatossággal: „Fordul a föld hogy itt a reggel. / De történt-e csoda eszeddel / éjszaka? Vagy csak annyi: néma / voltál pár órát, szakadékba / estél? Sötét volt legalábbis / álom-hosszan a földi bázis” (Napforduló), identitáskereső tudattal: „egyetlen dal van, én vagyok a dal” (Mérleg) és természet felé forduló műgonddal egyaránt: „A szarvas hátán három ujjnyi hó, / lehull a szél, kondul a levegő” (Tél).
A második egység (Hosszabban nevetni) a szerelmes társ jelenlétével teljes („olvasva szerelemmel / gyógyul az üres ember” – Kis tryptichon); az utolsó harmadban (Álmatlanul és meztelen) pedig mintha összegződnének szándékok, hitek, tudomások: e rész a külvilágot veszi tágasabban szemügyre, társak létmódját méri föl, s ország és világ horizontjain helyezi el emberiségre tartozó észrevételeit. (Gyönyörű itt például a Tandori Dezső emlékének ajánlott Piaci kettős hosszú hangzata.)
Érzéki képek (még elvont, fogalmi síkokon is ilyen találatok környékeznek: „a semmi, ez a kék labirintus” – A tárgyak látomása), plasztikus rímek, szellős énekek és drámai jambusok sorjáznak lapról lapra; bámulatos szókészletet mozgósít, s tónusváltó leleményeivel is meggyőz Báthori lírája. Melynek kezdetektől védjegye a szentenciává faragott poézis: „felrepülni csak a hontalan mer” (Elég, ha a szív zavar); „Este múltán minden / az élet után van” (Éjszakai felvétel); „Nincs ellen-igazság / édesebb, mint a földön túli álom” (Az örök téma) stb.
„Egy hófehér rom volt a házunk / Érd sarában…” – így indítja a könyvet a ciklusok elé vont Földön, föld felett, kíméletlen önvizsgáló hajlamot tanúsítva: „Nem ismerem, ki lappang ott benn / eltérített szívem alatt”. Beszédes, hova jut el, mibe torkollik a verssorozat. A kötet deltájában szívünkre vehető, naphimnuszos jókívánságot találunk: „…s legyen boldog mindenki, aki eltűnt, / legyen út előttünk és Nap fölöttünk!” (Napok s utak szalagján).
Báthori Csaba: A hosszú táv
(Napkút Kiadó, Budapest, 2020)
