– Itt van mind a kilenc – invitálta kijjebb a teraszra Renáta Rozáliát, a barátnője barátnőjét, aki nagy bonsai-szakértő hírében áll. – Egyelőre még csak kilenc van, de amint lehet, többet is szerzek. Ezt az egészet be akarom majd telepíteni bukszussal – mutatott körbe széles karmozdulattal Renáta a teraszon, amely legalább nyolcvan négyzetméter alapterületű lehetett; az ember nem is gondolná, hogy ilyen házak vannak a főváros szívében.

Rozália csettintett, és bólogatott is hozzá, mintha elismerően azt mondaná, hogy ez igen! Ezt nevezem cserepes bukszusneveldének!

– Idenézz, kilenc bukszus, 35O milliméteres cserépben. Itt a legnagyobb, ez másfél méteres. Ez lesz a minta, ennél magasabbra nem hagyom őket. Majd metszem őket folyamatosan, hogy ne nőjenek nagyobbra. Szerintem majd a gyökerüket is vágnom kell, ha nagyon megindulnának. Nem tudom, lehet, hogy nem így működik a dolog, de szerintem így kell, majd te is elmondod a véleményedet. Hát ezek nekem olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Szerintem azok is. Ezekkel is úgy kell bánni, mint a kamaszodó gyerekekkel. Ha az ember nem nyesegeti állandóan a vadhajtásaikat, akkor előbb-utóbb a lelkük is elvadul, nem igaz? Középnagy bonsai bővebben… →

Géza bácsi már kilenc éve nem tanított. A nevelés persze nem olyan mint a villanyszerelés, az embernek a vérévé válik. Küldetés ez. Étosz a javából.
Egy magányos, nyugdíjas tanár persze ritkán találkozik gyerekekkel. Géza bácsi leginkább csak a társasházban lakó gyerekes anyukáknak szokott tanácsokat osztogatni. Melyek a gyereknevelés aktuális trendjei. Melyek a tanulási zavar biztos jelei? Hogy kéne… mikor,  meddig, mennyire,. Ám ezek a nők nem voltak hálásak. Géza bácsi megpróbálkozott apróhirdetéssel: nyugdíjas tanár délutáni korrepetálást vállal. De kinek kell egy nyugdíjas földrajztanár, aki nem beszél angolul, és nem tudja, hogy mi a különbség a paralelogramma, a paradeltopipoid és a deltoid között? A szülők kinevették. Maradtak hát a buszon utazgató vagy a játszótér szélén őgyelgő anyukák. Géza bácsi nekik is tanácsot adott: mikor kell logopédushoz vinni a gyerekeket, pontosan hány óra testmozgás egészséges. De hogy játszótéren őgyelgő mamákkal szóba elegyedhessen, neki magának is őgyelegnie kellett – és ki lehet gyanúsabb, mint egy, a játszótér sarkában a gyerekeket bámuló sovány öregember?
Mi Japán fővárosa, tudod-e?, kérdezgette egyszer egy magányosan ácsorgó kislánytól. És ki volt az a hajós, aki először megkerülte a földet? Erre a padon ülő anyukák előkapták a mobiljukat, és rendőrt hívtak rá.
Ezek után Géza bácsi többnyire céltalanul rótta az utcákat vagy a konyhaablakából figyelte a társasház lakóit. Ki hánykor indul, mikor érkezik. De ha legalább lenne egy kutyája! A téren hány fontos, jó és megszívlelendő tanácsot osztogathatna! De sajnos egy ósdi rendelkezés miatt tilos volt kutyát tartani a társasházukban. Géza bácsinak időtlen idők óta csak aranyhalai voltak.
A „kutyás szabályt” egyébként még az ő édesanyja fogadtatta el a ház lakóival. Emmi néni ugyanis nem bírta az ugatást, a piszkot, a kutyákkal való rajcsúrt, a felfordulást. A macskákat is utálta, de még a tengeri malacokat és a hörcsögöket is. Példás rendet tartott, három-négy évente kifestette a szobákat, minden évben átnézette a konvektorokat és a vezetékeket, feltakaríttatta a pincét, mert rögeszméje volt, hogy a patkányok beleköltöznek a csövekbe. Hogyan költözhetnének, anyuka, hiszen bele se férnek. De Emmi nénit, az anyukát ez nem érdekelte.

Hét éve aztán rászakadt Géza bácsira a szabadság. Ő már nem tologatta hetente a bútorokat, nem hajkurászott patkányokat a pincében. A pókok elfoglalták a sarkokat, hangyák szaladgáltak a konyhaszekrényben, és mintha a függönyök is életre keltek volna: szürkésen-sárgásan lengedeztek az örökös dohányfüstben. De honnan volt anyukának annyi pénze tisztítószerekre? Hogy volt képes mindent megjavíttatni és időben befizetni? Géza bácsi annyira elmaradt a számlákkal, hogy kénytelen volt nyaranta táboroztatást vállalni. Csakhogy volt ezzel egy kis bökkenő: Géza bácsi a kerület több iskolájában tanított, és a volt kollégái nem akarták őt maguk mellé felügyelő tanárnak.  Pedig aligha volt Géza bácsinál képzettebb földrajztanár.
Tudod, melyik a föld leghatalmasabb folyója? Tudod, hogy ki mászta meg a Mount Everestet először? A gyerekek nem tudták.
A háta mögött Gizi bácsinak csúfolták.

De a legrémesebbek mégis a gyerektelen őszi és tavaszi napok voltak. Amikor semmiféle táborra nem nyílt kilátás. Géza bácsi otthon bámulta a lengedező függönyöket, és azon töprengett, milyen lenne, ha az unokájával élhetne. Példásan, mások tiszteletétől és irigységétől övezve.
A konyhaablakból figyelte a szomszéd házban lakó Hajniékat! Micsoda család! Szerencsétlenek örökbe fogadnak egy kisfiút, és lám, nem tudnak mit kezdeni vele. Hiába, pancserek. Nem értenek a gyerekekhez.
Beszélgetni próbált szegény Hajnikával, ajánlott neki szakirodalmat, de a kosztümös liba eleresztette a füle mellett. Olykor megpróbált csatlakozni a kutyáját sétáltató Bercikéhez: mesélt arról, milyen romvárosok lapulnak még a latin-amerikai őserdők mélyén. hogy hogy fedezték fel az amerikaiak Machu Picchut.
Bercikét ez egy cseppet sem érdekelte.
Pedig célozgatott rá, hogy milyen mélyen együtt érez Bercike problémáival, az ő beilleszkedési nehézségeivel. Az egész problémahalmazzal, mondta fontoskodva. Hiszen pontosan tudja, hogy milyen nehéz dolga van egy örökbe fogadott kisfiúnak. De szívesen segít a matekban, kikérdezi a Himnuszt, és elkíséri Bercikét a Természettudományi múzeumba…
–  Kopj le már, te vén pedofil – rivallt rá a játszótér szélén  Berci.
Géza bácsi halálosan megsértődött. Való igaz, hogy a nőkkel nem volt szerencséje… de, hogy ő! Soha.
Még álmában sem.

Úgyhogy nem is kopogott rá Bercire, mikor anyukáját, azt a nagyképű libát elvitték a mentők koronavírussal. Ő nem akaszkodik senkire! Csak tévézze magát hülyére az a hálátlan kis patkány! No de hogy patkány! Géza bácsi egy pillanatra elszörnyedt magától. Egy pedagógus… ejnye-ejnye! Elszégyellte magát, de közben egyre nagyobb gyűlölettel figyelte az utcákon ténfergő Bercit.
Patkány, patkány, patkány. Talán már bele se férne a csövekbe, olyan kövér, gondolta elégedetten. Hogy meghízott pár nap alatt! Az a sok csipsz, csoki, kóla! És elképzelte, hogy a magányos Berci beszorul egy nap a bejárati ajtóba, és a tűzoltóknak kell kiszabadítani.
Pár nap múlva Berci egy négy-öt éves gyereket vonszolt magával az utcán. Rabolt magának egy kis társat, gondolta komor elégtétellel Géza. Egy ilyen gyerektől minden kitelik. A szemét a mocskos konyhaablakra szegezve most valami nagy drámát várt: visító anyukát, visító apukát, fel-alá  rohangáló szomszédokat, rendőröket, de nem történt semmi.
Ki lehet ez a kisfiú?, töprengett Géza bácsi.
Hogy lehet, hogy senkinek nem hiányzik?
Ám mint pedagógus nem engedhette, hogy egy ártatlan gyermek áldozatul essen ennek az elhízott, hálátlan Bercinek.
Pontosan tudta, hogy kell a gyerekeket – különösen a rossz tanulókat – megfélemlíteni.
Becsöngetett Hajniék lakásába, és egy dossziét szorongatva elkezdett a gyámhatóságról, az emberi jogokról, az államtitkárokról, a gyerekvédelmi ombudsmanról fecsegni.
Ombudsman? Emberi jogok? Államtitkárok?
Berci a felét se értette, de nagyon megszeppent. Úgyhogy a kisujját sem mozdította, mikor Géza bácsi a dossziéját szorongatva bemasírozott a nappaliba.
Micsoda rendetlenség! Géza bácsi majdnem elcsúszott egy kóla-tócsában. Talán nagyobb itt a kupi, mint az ő lakásában.
– Hol az a szegény kiskorú? – kérdezte egy családlátogatásra induló osztályfőnök hangján.
Ám az ütődött Berci csak meglapult a folyosón.

A kisfiú összekuporodva ült a nappali szőnyegén, és kifelé bámult az ablakon.
Talán valami baj van a fülével?
– Hogy hívnak, gyermekem?
A kisfiú lustán felé fordította a fejét.
Mint valami halacska az akváriumban, akinek megkocogtatták az üvegét. Géza bácsi rámosolygott, és könnyedén felemelte.
– Tiszta idióta ez a gyerek – fakadt ki Berci a folyosón. – Nincs ki a négy kereke. És talán nincs is neve.
Géza bácsi megcsóválta a fejét.
Hiszen mindenkinek van neve. A kutyáknak, az aranyhalaknak is. Talán azoknak a szigeteknek is, amiket nem fedezett fel senki.
De ő most a hatóságokat, a törvényt, az emberi jogokat képviselte.
– Csak van anyja valahol! Beviszem szegényt a rendőrsége.

De ahogy a gyerekkel a karján kilépett az utcára, egészen más járt a fejében.

Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek

A gyerek II.

Drága, drága! (A gyerek III.)

A gyerek IV.

„A pestis életérzés, tagadás nincs.”

(részlet James Francis Leathersock Földszagú Úristen című eposzából)

Megfáradtan tapadt a gerendára, tüdeje a nagy zihálástól majd’ szétrepesztette potrohát. A rongyos újság és durva szitkok elől való menekülés azonban megérte a fáradságot. Színültig zabálta magát a kutya ürülékével. Hosszú idő után végre újra érezhette az utánozhatatlan zamatot. Manna volt a rothadó húshoz vagy gyümölcshöz képest. Egyetlen étel íze múlta felül a bizsergetően fanyar kutyaürülékét: a legalább három nap óta a tűző nap martalékává vált patkány testében érő salakanyag. Összes szárnyát odaadta volna, ha ismét érezheti gyerekkorának meghatározó ízét. Szentül hitte, hogy az az íz határozta meg fejlődését, repüléseinek útvonalát, meneküléseit, nappalait és éjszakáit. Mintha ő maga egy üres hüvely lenne, s azzal szállta volna meg valamiféle démon. Ez a démon mintha napról napra gyengült volna benne, de mielőtt teljesen eltűnik, még pusztító függést akar kényszeríteni rá. Megszállott lett. Nem tudta, hogy amit keres, az egyszeri csoda rövid életében, s ezt hajszolni a legnagyobb hiba, ami megeshet a világban. James Francis Leathersock: Legyek vacsorája bővebben… →

(mit akarsz tenni a nyomásmérő műszer elhelyezésével megnyitásával  járni amíg vége nem lesz azt állítják az űrhajós kellemetlenül érzi magát a kabinban a manométerek adatai torzítanak feltételezhetjük a hold ásványi anyagai a földével megegyeznek így történhetett hogy Somfai pulzusa felszökött és a mesterséges űrállomás a napenergia középpontjába került)

Elrejtettek egy órát egy nyájas délutánon a napsütésben. Eldugták az időgép alá, bízva a meglepetésben. Eléggé hegyes és élénk óra volt valamilyen magasságban. A mutatók görbék, és vánszorognak, mint a vakond, és a nap helyzetének megfelelően mozognak. Néha könnycseppek gördültek végig rajta. Összehasonlításokon fog múlni, mit tesznek, és miben járnak. Összejönnek, ajánlkoznak, kit kéne megkörnyékezni? Éva is közöttük van, katonaruhában, kiböjtöli, sőt még utánuk is köszön. Kevésbé pillantgatnak egymásra, pedig elérkezettnek látszik az idő. Felnéznek, körülmutogatnak, boldogtalanok. Egymás hátába kapaszkodnak, ez a sírás. Beleszúrja a tűt, öltögeti oda-vissza a bőrét. A bánatot felváltja a lelkesedés, a legendát az anekdota. Éva bővebben… →

Zörgettek Florentin farönk házának ajtaján. A ráncokkal barázdált arcú mester fölnézett a falra szerelt fekete rigós órára, amelyben csak két perc választotta el a madarat, hogy kigördüljön és fütyörészve jelezze az este nyolc órát.

A Fekete-erdő már ebben az órában, még így nyáron is sötétebb volt, mint amire a neve utalt.

Megpördült a forgószékkel, legörgette az öléből a szőke kislányok göndör hajtincseire emlékeztető faforgács darabokat és az ajtóhoz ment.

– Minden jót, Florentin, elnézést kérek az óráidtól és tőled, de eltűnt személyt keresünk. Nem láttál egy kínai férfit ma errefelé? – érdeklődött Edwin, a fiatal rendőr. A mester jól ismerte már gyermekkora óta a nagy füllel és borjútekintettel megáldott fiút. Udvarias gyermek volt, s tudta, hogy kit és mit kell tisztelni a Fekete-erdőben. A szülei érdeme. Florentin készítette a rendőravatására a család ajándékát, a rendőrőrs mögé rejtett órát, no meg a benne pörgő kakukkot. Mindenki azért a birtokháborító, önző madárért volt oda, kivéve őt. Mielőtt válaszolhatott volna Edwinnek, a háta mögött az általa sötétbarna fából faragott óra ajtaja kinyílt, felbukkant a madár, megpördült a tengelye körül és rigófüttyel töltötte be a helyiséget.

– Fekete rigó? – kérdezte kíváncsi tekintettel Edwin.

– Az – válaszolta kurtán, majd a sárgacsőrű előadása után hozzátette –: nem járt idegen ma erre. Meg sem várta, hogy a rendőr elköszönjön, bezárta a nehéz faajtót, amelynek vasból készült zárja csörögve feküdt rá az ajtófélfa nyelvére. A kínai rigó bővebben… →

– Szóval így történt. Bepróbálkozott nálam.

– A főnököd? Tényleg?

– A főnököm, igen. Így kerültem a zsíros kenyér másik oldalára.

– Hogy jön ide a zsíros kenyér?! Hogy kerültél oda, Gyémánt? A zsíros kenyér másik oldalára? Mi az? A hatalom? Van a zsíros.

– Ne, ne, ne. Ne add a szájába, inkább kérdezz, kérdezd meg tőle.

– Elmondhatom?

– Igen.

– Igen, de nem kell didaktikusnak lenni.

– Tamás! A zsíros kenyér másik oldala…

– Az a csóróság.

– Na, most mért dumálsz bele!

– Jó, na, na, jó!

– Maradj csöndben!

– Az egészen mást jelent. Tehát…

– Már értem.

– Már érti!

– Tehát akkor, amikor arról beszélünk, hogy a kenyér másik oldala, akkor ez azt jelenti, Tamás, már legalábbis azokban a körökben, ahol én mozogtam addig, hogy megdugsz.

– Értem, értem. Tehát azt jelenti, hogy van a nagypénzes és a csóró.

– Nem, nem, nem!

– Hát? Egy talált tárgy, avagy értekezés a zsíros kenyér két oldaláról bővebben… →