Zörgettek Florentin farönk házának ajtaján. A ráncokkal barázdált arcú mester fölnézett a falra szerelt fekete rigós órára, amelyben csak két perc választotta el a madarat, hogy kigördüljön és fütyörészve jelezze az este nyolc órát.

A Fekete-erdő már ebben az órában, még így nyáron is sötétebb volt, mint amire a neve utalt.

Megpördült a forgószékkel, legörgette az öléből a szőke kislányok göndör hajtincseire emlékeztető faforgács darabokat és az ajtóhoz ment.

– Minden jót, Florentin, elnézést kérek az óráidtól és tőled, de eltűnt személyt keresünk. Nem láttál egy kínai férfit ma errefelé? – érdeklődött Edwin, a fiatal rendőr. A mester jól ismerte már gyermekkora óta a nagy füllel és borjútekintettel megáldott fiút. Udvarias gyermek volt, s tudta, hogy kit és mit kell tisztelni a Fekete-erdőben. A szülei érdeme. Florentin készítette a rendőravatására a család ajándékát, a rendőrőrs mögé rejtett órát, no meg a benne pörgő kakukkot. Mindenki azért a birtokháborító, önző madárért volt oda, kivéve őt. Mielőtt válaszolhatott volna Edwinnek, a háta mögött az általa sötétbarna fából faragott óra ajtaja kinyílt, felbukkant a madár, megpördült a tengelye körül és rigófüttyel töltötte be a helyiséget.

– Fekete rigó? – kérdezte kíváncsi tekintettel Edwin.

– Az – válaszolta kurtán, majd a sárgacsőrű előadása után hozzátette –: nem járt idegen ma erre. Meg sem várta, hogy a rendőr elköszönjön, bezárta a nehéz faajtót, amelynek vasból készült zárja csörögve feküdt rá az ajtófélfa nyelvére.

– Állandóan elkóborolnak a turisták, azt hiszik, hogy a Fekete-erdőből majd csak úgy kitalálnak – dördült fel magában az órásmester. Vacsora után felpakolta az elmúlt hónapban készített kakukkos óráit a háti fatartóra, kikészítette a tiszta ruháját, csomagolt magának némi sonkát és kenyeret a másnapi útra, és mire a rigója kifütyölte a kilencet, őt a tölgyből faragott ágyában álmai vették karjukba.

A hajnali pára átlátszó cseppjei legördültek az erdei út fölé hajló páfrányok leveleiről fekete csatos cipőjére. Florentin beljebb lépett, mert nem akarta, hogy fehér harisnyáját vagy fekete bársony térdnadrágját beszennyezzék a növények. Amikor az óráit ment eladni, akkor még a legjobb barátjának, az erdőnek sem engedte meg, hogy kifogástalan öltözékén foltot ejtsen. Minden lépésnél megcsördült a hátán a tucatnyi kakukkos óra egyike-másika.

Hat fertályórán át gyalogolt a szurdok mentén, s amikor a tó melletti tisztásra ért, a nap sugarai már fekete, rövid derekú, gombos kabátját feszegették a mellkasán. A tóparti pihenőnél megállt reggelizni. Figyelte a madarak énekét és a víz mélységének színében való megjelenését. A fekete-erdei tavak feneketlenek és sötétek, de ez itt, amelyet majdnem teljesen fenyőerdő vett körbe, a legsötétebb éjszakák színét tükrözte a felszínén.

A második szelet sonkát kanyarította le, amikor mögötte ág reccsent és megzördült az aljnövényzet. Hátrafordult, és egy kínai férfi állt a tisztás szélén. Vállán hátizsák lógott, cipője lucskos volt az erdő reggeli nedvétől, ruháján sárfoltok és falevelek képeztek szabálytalan mintázatot. Florentin néhány másodpercig csak nézte az arcát. A kínai nem mozdult, csupán rémület szemeket meresztett a mester kezében pörgetett bicskára.

– Ne féljen, csak reggelizek – hördült fel, de gyorsan meg is bánta a hangos szót és a bicska felmutatását, mert a kínai hátralépett és átesett a mögötte heverő farönkön. Néhány percig csak hörgött az idegen, de nem mozdult. Florentin letette a kést, majd felsegítette és a pihenőhöz vezette.

– Magát keresték a rendőrök az este?

A férfi nem válaszolt. Tágra nyílt pupillákkal nézte az órásmester kezét, amelyben még mindig ott volt egy darab sonka.

– Á, éhes, akkor tessék, egyen csak – s feléje nyújtott egy falatot.

A férfi mohón befalta a fenyőkérgen füstölt húst és a mester kemencéjében előző nap sült kenyeret. Florentin a kínai ujjait fürkészte. Vékony, hosszú ujjak voltak apró sérülésekkel. Vágásnyomok, régiek és egészen frissek is. Az övé is ilyen volt a fafaragástól. Ráspolyra emlékeztető.

– Hogyan vesztette szem elől a csoportját? – kérdezte, de a kínai száját semmilyen hang nem hagyta el. Florentin felállt, megigazította piros mellényét, fejére tette fekete magas kalapját és az órái után nyúlt. Amikor már vándorbotja is a kezében volt, akkor mutogatni kezdett a város irányába, majd magával invitálta a kínai férfit. De az csak rázta a fejét, hogy esze ágában sincs arra menni.

– Jól van, ön tudja, nekem mennem kell, Günther várja az órákat – mondta közömbösen, majd biccentett a férfi felé és útra kelt.

A város határában leszakított egy lila erdei derécét és sötét kabátja gomblyukába tűzte. Óvatosan átkelt a Fekete-erdő forgalmas főútján, integetett Kriszkosznak, aki zörögve nyitogatta a fehér falú étterme ablakainak kék spalettáit. Kedvelte az idős görögöt; bár soha nem értette meg, hogy minek is nyit valaki a Fekete-erdő közepén görög éttermet, de ettől még szívesen megivott vele egy snapszot, ha hazafelé indult. Most azonban Günther óraboltja felé vette az irányt, majd délben lehet, hogy megáll arra a pálinkára.

– Hallottad, mi történt? – kiáltott utána a görög.

Az órásmester bólintott, de közben folytatta az útját. Bizonyára a kínaira gondol – nyugtázta magában.

Az órabolt maga is egy óra volt.

Kakukkos óra, amely már az előtte folyó patak túloldaláról is jól szemügyre vehetően álldogált a helyén, csaknem száz éve. Fehér falak, barna fagerendák és két kis ablak piros függönyökkel, de csupán csak egy ajtóval a tető alatt. Itt járt ki-be a közel egyméteres kakukk. A fenyőtobozra emlékeztető súlyok az ablakok alatti mélyedésben lógtak, előttük a világos fenyőből készült inga járkált ide-oda. Az ablakok közötti számlapon a mutatók a nyolc órát jelezték, mire Florentin átkelt a patak fölötti hídon. Különösen nagy csend honolt az üzlet körül, holott Günther ilyenkor már mindig kinyitotta az oldalajtót és kigördítette a placcra a fekete-erdei bazárt.

A mester így hívott mindent, ami nem óra volt, s csupán a turisták kedvéért árulták itt az erdő közepén.

Az üzlet ajtaja résnyire nyitva volt, bentről beszélgetés és óracsörgés szűrődött ki. Florentin belépett és a szája tátva maradt. A földön kakukkos órák hevertek összetörve, széttaposva. A falon maradottakból a nyakuknál fogva lógtak ki a madarak. Egyes szerkezetek állandóan ismételgetve csörgették a hat órát, ahol a mutatójuk elakadt.

– Mi történt itt? – tette fel a kérdést a káosz közepén beszélgető Günthernek és a rendőr Edwinnek.

Mindkét férfi az órásmester felé fordult, aki időközben levette a magas, csattal díszített fekete kalapját és fehér szövet zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát.

– Tegnap este zárás előtt kicsivel berontott egy kínai turista és angolul kiabálva azt kérdezte, hogy melyek az eredeti fekete-erdei órák és melyek a kínaiak – kezdte a történtek előadását Günther, a boltos. – Amikor megmutattam az olcsó, kínai kakukkos órák részlegét, akkor előrántott egy botot és nekiesett azoknak.

Florentin az üzlet másik felére nézett, ahol teljes épségükben a falon lógtak az általa és számos fekete-erdei mester által gyártott eredeti, drága kakukkos órák.

– Őt kerestük tegnap – tette hozzá Edwin.

– Miért tehette? – kérdezte a mester.

– A rombolás után a kezembe nyomott egy papírt, amelyen az állt, hogy harminc évig dolgozott egy kínai kakukkosóra-gyárban, ahonnan azért bocsájtották el, mert az ő kakukkja nem hasonlított a fekete-erdei kakukkra. Nem értjük egészen – mondta a boltos.

– S azóta sem találjuk – tette hozzá Edwin.

Az órásmester lepakolta a portékáit, átvette a fizetségét, s mit sem szólva arról, hogy ő bizony látta ma reggel a romboló kínait, sebtében hazaindult. Még a snapszról is lemondott, inkább a tónál időzött két-három falat sonka erejéig.

Mielőtt rákanyarodott volna a házához vezető erdei útra, már sötétkék felhők vágtáztak a nyomában. Szaporábban lépdelt, nem szerette volna, ha ünnepi ruhája megázik. Amikor háza elé ért, csaknem besötétedett a nyári zivatartól. Az ég dörgött, a fák suhogtak és a kínai férfi ott ült Florentin házának lépcsőjén.

Faragott.

Kismadarat.

Egy rigót.

 

 

 

Borítókép forrása: Link.