(mit akarsz tenni a nyomásmérő műszer elhelyezésével megnyitásával járni amíg vége nem lesz azt állítják az űrhajós kellemetlenül érzi magát a kabinban a manométerek adatai torzítanak feltételezhetjük a hold ásványi anyagai a földével megegyeznek így történhetett hogy Somfai pulzusa felszökött és a mesterséges űrállomás a napenergia középpontjába került)
Elrejtettek egy órát egy nyájas délutánon a napsütésben. Eldugták az időgép alá, bízva a meglepetésben. Eléggé hegyes és élénk óra volt valamilyen magasságban. A mutatók görbék, és vánszorognak, mint a vakond, és a nap helyzetének megfelelően mozognak. Néha könnycseppek gördültek végig rajta. Összehasonlításokon fog múlni, mit tesznek, és miben járnak. Összejönnek, ajánlkoznak, kit kéne megkörnyékezni? Éva is közöttük van, katonaruhában, kiböjtöli, sőt még utánuk is köszön. Kevésbé pillantgatnak egymásra, pedig elérkezettnek látszik az idő. Felnéznek, körülmutogatnak, boldogtalanok. Egymás hátába kapaszkodnak, ez a sírás. Beleszúrja a tűt, öltögeti oda-vissza a bőrét. A bánatot felváltja a lelkesedés, a legendát az anekdota.
+
(a földet kikapcsolják a sűrűségváltozást jelző vonalak táncolnak a különítményesek összezsúfolódott sorfalai között rábíztam magam semmivel sem törődve üres poharakat tett le elém az újságot kiterítette olvasta amíg a betűket féken lehetett tartani Somfai kitüntetést kapott kártyát és kódot ne haragudjatok a kiéhezett emberekre a szervezete forrásait akarja tanulmányozni az ügyesek és az élénkek eléggé zavaros történetet készülnek kicsomagolni kitakarítják a kincseket és tömlőkbe varrják a megfellebbezhetetlen pusztítás összeegyeztethetetlen a földdel elindították valamilyen irányba tudnom kellene merre megmaradtam a gyertyák között tetszett a játékuk a jókedvük lelkesítőek néha egy-egy hang is)
Örökké házon kívül lesz Éva, a szalmaszál is, melybe kapaszkodik, nem mozdítja el. (az utolsó) Nem beszélek róla, mert hős volt, csak arra várok, hogy az autó bemegy a fürdőszobába, megmámorosodom tőle, kijózanodom tőle. Szavai a jóindulat láthatatlan tüskéi voltak. Játszottunk, néha megdobált kővel, vagy egyet-mást mondott, néha kicsit jobban, másszor kicsit rosszabbul. Megkezdték a fakivágást, megszólalt a zene, bekapcsolta a televíziót, csupa láz volt és jóindulat, mögém állt, le is lőhetett volna.
Az első rügyekre való hivatkozással az egész ház tele van falevelekkel, mezei poloskákkal. Rendőrök jönnek-mennek, a test meg se mukkan, csak a szomszédok felcsapó nevetése. Lecsavarta a petróleumlámpa lángját, eltitkolta az első benyomást, két fiatal katona lépett be, behúzódtak a folyosóra. Idegenek voltak, körvonaluk éles határú árnyék.
Éva hajnalfüvet rakott a sebeimre, nem haltam bele, legalábbis a helyszínen nem. Csak amikor a ruha alól kikászálódott a mezítelensége, és kis lámpákkal világítottam meg, mert pontosan ismertem. Felemelem a kancsót, iszom, szomjan halok istentelenül. A széken ült, összehasonlítottam, idegesen hárította el a szavaimat. Hozzá beszélek, amikor olyan hirtelen fázom. Ma már értelmesebbek, ilyen tekintet előtt elszégyellik magukat. Éva a ruháiba öltözteti hadonászó, bonyolult gesztusait. Be akartam szökni hozzá, és elmondani azt, hogy „Igazán semmi.” Azért, mert már az udvaromon tanácskoznak, és még szemrehányást is tesznek.
Áldassék a keze, amivel harcolt a háborúban. A tehetsége, amit a Föld iránt érzett. A fel-alájárkálások eredménytelenek a szoba zsúfoltsága miatt. (elég egy csavarintás) Éva levetkőzik, könyököl, összecsippenti az ujját. A bőre majdnem barna, látszólag makulátlanul emelkedik fel, lebeg, a súlytalanságban. Itt a földi szabványlégkörök már nem érvényesek.
Lövöldözés közben egy idősebb, feketecsákós katona halálra szántan ordít. A képzelet hiányzik, azzal kell törődni, mondja közönyösen. Nem vett észre semmit, beszélgetett a jótékony csatazajban. Útjába mer állni, gondoltam, bántani meri. A feketecsákós ideges, pedig a világűrben nyugodtabbak. Csomós, zsíros hajjal repül selyempapírba csomagolva. Somfai mellette van, jegyzetel, kapkodna, ha nem volna olyan rövid az idő.
(Éva) Egyre ragyogóbb lesz, a tömböket szelektálja elképzelés szerint, a jelszót beletekerjük egy karakterbe, parancs segítségével, értem, a kulcsot is, regisztrálok. Feszül rajta a partizánnadrág, azt hiszi, vége van a háborúnak. Pedig éppen most kezdődik. Róla szólni, nevét megadni, csatazajban. Vagy valami más, legjobb, ha összefogunk még mielőtt megtanuljuk (a varázslás mesterségét).
(az nem fordulhat elő az értéke nulla anyagokat kombinálnak tükrökkel hiányzik a színekkel való keveredés nem mondanak le a bosszúról nem tudják megbocsátani mindenkit elvettek mászkálnak erre-arra az égben betömik egy rongydarabbal a kutat a rémület fekete semmit sem tanácsos húsz percnél tovább csinálni egyáltalán nem vagyunk egymás ellen kijelenti kirekeszti őket kézlegyintéssel színleli éles pillantás az arcon a szemöldök bozontos a torony még látható akkor is most is ugyanarra vagyunk kíváncsiak)
Az aláírásjeleket szerszámként alkalmazzák a radioaktív övezetekben. A második, szintén fontos szerszám Éva térde. Az érzékeny kristályok diszkriminált eredményt adnak. Éva futás közben felszívja a káros anyagokat, belélegzi. Komótosan fúj, emelkedik a melle és a csípője, tisztátalan ételekkel fertőződött. A városrészben, melyben lakik, lehetetlen legyőzni a teheneket. Barackpálinkát isznak, beadványokat írnak, pénzt gyűjtenek. A hordozórakéták teljesítményét jobban kihasználják.
Áll egy nagy ember, akivel jót tettünk, akit megtűrtünk. Az anyagisághoz kötött, számokkal kifejezhető baromságait rögzítjük. Őrzöm egy lány tekintetét, felfedeztem, akármi is fog történni, nem tehetünk egymásnak szemrehányást. Az igaz, hogy aki útjába mer állni, aki bemegy a házába? Aki csak egyszer fordul vissza, akit rendőrök keresnek és megszaglásznak, aki tűr és nem fogad el javaslatot? Aki lerombolja a házát és megkérdezi, van-e szilárd magja?
+
(odasimul a tengerhez a szeme kék víz nem árulja el azt hogy hol van a mezőn árnyéka sincs keresem visszhangtalanul)
+
(kurtaszemű katonák letapossák a virágokat a magasabb dombokat a konyhát ahol éppen ravataloznak az út poros a gyermekek vágynak tüzet rakni ezek a dolgok csak ritkán esnek egybe Éva megfog neki ez a dolga estétől reggelig veszekedésig karcsú mint a gyertya kézigránátok lógnak a derekán rakéták biztos azokból az időkből származó feljegyzésekben ugyanazon a helyen ülök fürgemozgású boldogságot ritkán érző kétkedő szeműek között)
Egyedül bolyongok a Hold és a Föld útjain. A pályaudvaron tudom meg, hogy emberek vannak a marhavagonokban. Látom a sose látott tájakat, a gyönyör utolsó morzsáit. Megragadok egy kezet, mely tele van édességgel, mindent el kell feledni, az elszállításra váró embereket, a pokoli zajt, a felemelt borospoharat.
(semmi sem változott a katonák még ma is mint a kezdet kezdetén egy autóbuszon vagy máshol piros vonalakkal osztották fel a virágoskerteket a virágok közé üvegcserepek meg tégladarabok keveredtek Éva elszaladt nem ugrott el a szótárakat nézegette mindenki nehéz posztóban repül a föld és a hold között a halálos sugárzásban)
Pörögnek, megszakad a rádió-összeköttetés, ez volt az utolsó információ. Kisebb, nagyobb emlősök magvakat meg gumókat esznek. Azokról a dolgokról beszélnek, melyeket megpróbáltunk. Koponyalenyomatokról, melyeken az agytekervények is láthatók. Fölényben van a fény, mely kiválasztja a lelket. Az arc virulens állapotban hódol Isten embere előtt. Megkezdődtek az erőszakoskodások. Bálványokat imádnak a sikátorokban.
(az átformázott szövegeket tetszőleges helyekre esetleg kőtáblákra írták)
A borítókép a szerző illusztrációja.