Címke: próza

Űr mögött a semmi

 

-Minek jöttél ide, ha megint tökrészeg vagy?

Lita undorodva nézte a falat támasztó fickót. Lita szőke, száraz haja összevissza volt gubancolódva.

-Én már nem bírok nélküled létezni… Szükségem van rád! – David próbált közelebb hajolni hozzá. A pólója tele volt porral és száraz fűszálakkal.

-Úgy nézel ki, mint egy hajléktalan – Lita csípőre tette a kezét.

Kék kombiné volt rajta: előnyös ruha.

-Tudom. Ezért akarok visszajönni hozzád. Csak te tudsz egyenesbe állítani…

-Többször is megpróbáltuk, de be kell látnunk, nem megy. Miért tennénk föl állandóan a régi, lejárt lemezt?

-Szeretek nosztalgiázni.

-Pihend ki magad, David és szerezz egy állást – sóhajtotta Lita, és becsukta az ajtót.

David csak pár másodperc után jött rá, hogy egyedül van. Egy ideig csöngetett és dörömbölt még az ajtón, el is bőgte magát egy kicsit, majd lebukdácsolt a lépcsőn, és a kocsijához szédelgett. Jó ideig matatott a zsebében, mire megtalálta a slusszkulcsot, és szinte beesett a kormány mögé. Az anyósülésen papírba csomagolt whiskey, kinyitotta, ivott belőle pár kortyot, majd beindította a motort.

-Na jól van, akkor hagylak a francba.

Nagy lendülettel indult el, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt.

Majdnem leállt a szíve, amikor meglátta: egy gyerek. Egy gyerek hevert előtte az úton, sötét hajú, rongyos kisfiú. Baseball-sapkája jó pár méterre tőle. A fiú még nyögdécselt.

-Nem láttam a kurva könnyeimtől… nem láttam!

David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

David távolról hallotta saját eszelős ordítását, aztán nem bírta ki, felállt, és visszatámolygott a kocsihoz. Visszaszállt, belehúzott a whiskey-s üvegbe, aztán tolatni kezdett. Mintha puffant volna valami hátul is, mindegy. Mint egy idióta horrorfilmben! Rohadt macskák. David távolról hallotta, ahogy eszelősen dörömbölt saját, régi munkától megkérgesedett hatalmas tenyereivel Lita ajtaján.

Lita helyett egy férfi nyitotta ki az ajtót.

-Lita! Lita!!!!

-Nincs itt – mondta a férfi közönyösen. – Húzz el innen, amíg én mondom.

David nekitámaszkodott a falnak, és majdnem bőgni kezdett.

-Muszáj, érti, muszáj beszélnem vele!

A férfi beleszívott a cigarettájába, és ráhamuzott David lukas cipőorrára.

-Már engem sem ismersz meg, te szerencsétlen? Mindegy. David, figyelj ide, Lita egy emelettel följebb lakik. Én Dave vagyok.

David még mindig a falat támasztotta és nem válaszolt. Mire ismét kinyitotta volna a száját a vele szemben álló alak, ellökte magát és elindult a lépcsőn fölfelé, rohanva. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Minden egyes fokot egy örökkévalóságnak érzett.

Egy emelettel följebb ismét dörömbölni kezdett az ajtón.

-Litaaaaaaa! Litaaaaaaaaaaa! Nyisd ki, az ég szerelmére! Borzalmas dolgot tettem! Litaaaaaaa! –David bömbölni kezdett.

Egy ideig még cirkuszolt a bejáró előtt, aztán összegörnyedt és a földre ült. A kezén folyt végig a könny. Egy idő után már úgy tűnt, földöntúli nevetés az, amit kiad magából, olyan borzalmasan bőgött.

-Te jó ég, mi az istennyila van magával, fiatalember –nyitott hirtelen ajtót egy iszonyú öreg, szinte vak asszony.

– Litát keresem, ugye még itt van?

-Lita, az az aranyos kislány? –David bizakodva bólogatott. –Nos, nem, ő egyel alattunk lakik, fiam.

Davidben megállt az ütő. Mintha rendőrszirénát hallana. Otthagyta az öregasszonyt a kis kukucskálóján keresztül és kinézett a lift melletti, utcára nyíló ablakon. Onnan nézte végig, ahogy Lita és Dave kézenfogva futnak a kisutcán át. Aztán eltűntek a látószögéből.

Nem kevés időbe tellett, míg David össze tudta magát szedni annyira, hogy újra megtaláltja a lépcsőt. Már szinte kóválygott, feje neki-nekütődött a hideg falnak, és ez fura mód rettenetesen jól esett neki, mintha magát büntethetné. Egy pillanatra lenézett a lukon, amit körülfolytak a lépcsősorok, de aztán annyira megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia a korlátba. Hirtelen valaki megérintette a vállát. -David, mit keresel itt?!

Lita már nem kék kombinét, hanem sportos tréningalsót és kapucnis pulóvert viselt, a vállán bevásárlószatyor csüngött.

David térde megrogyott, gyomra furcsán kezdett remegni a látványtól. Össze kell szednie magát.

-Lita… – kezdte. Aztán újra könnyek szöktek a szemébe. – Lita, a fiunk…

Lita mintha megszédült volna, homlokára tapasztotta a kezét, aztán kisimította a kócos szőke tincseket a homlokából, és mély levegőt vett.

-David, te jó ég, miről beszélsz? Nekünk nincsen gyermekünk. Nem volt, és nem is lesz soha! Mit tegyek veled? Már megint én fürdesselek, ahogy eddig? Én zuhanyozzalak le hideg vízzel? Én tömjem beléd másnap a savanyú uborkát?!…

Távolról szirénák vijjogtak fel.

-Lita… -sóhajtott David. – Lita, ha én felmegyek oda hozzád, megint kezdődik minden elölről, mert megint elfelejtek valami iszonyú fontos dolgot, mint a múltkor, és másnap ugyanúgy fogok felkelni, ahogy eddig mindig: elviselhetetlen lelkifurdalással, amiről nem tudom, hogy miért érdemlem.

-Ez mindig is így lesz. –válaszolta közönyösen Lita.

-De én nem akarom így. Egyszerűen csak újra akarom kezdeni. Úgy, ahogy van, mindent. El akarom felejteni, milyen hülyeségeket és ocsmányságokat csináltam veled.

– Istenem, David, gyere… – a nő kinyitotta az ajtót Davidnek, lerakta a csomagot a konyhában és betámogatta a nagyszobába. Leültette a kanapéra és melléült. David kicsit könnyebbnek érezte magát, hogy mellette foglalt helyet. –Szevasz, Dave. –bólintott oda az előtte elhaladó alaknak.

A férfi megállt David előtt, értetlenül ránézett, majd Litára:

-Ki a franc ez, Lita? Honnan ismer ez engem és miért hoztad ide?

Lita mintha kicsit elmosolyodott volna, aztán felállt, odalépett az alakhoz, és a fülébe súgta, de úgy, hogy David minden egyes szót kitűnően hallott:

-Dave, ne szórakozz már vele, légy szíves. Olyan meggyötört és fáradt. Mindjárt elintézem.

A férfi gúnyos pillantást vetett Davidre, és mielőtt átment volna a fürdőszobába, rákacsintott: -Szevasz, te skizofrén állat – és megpaskolta David roggyant vállait.

David nem bírta tovább.

-Lita, én elcsaptam egy gyereket! Elcsaptam a fiunkat!!!

Lita ingerülten beletúrt a hajába, és fölülről nézett Davidre, mint egy szigorú szent.

-Elég legyen, David! Elég! Igen, tudom, múltkor is elcsaptál egy gyereket, csak történetesen kislányt, igaz?! Ott bőgtél a whiskey-s üvegedet szorongatva a kocsi hátsó ülésén, és állandóan a nevemet ordibáltad. Aztán meg meg akartad hívni a szomszédomat, az öreg hölgyet a kocsmában egy felesre, mert rájöttél, hogy jaj, hiszen csak az ő macskáját gázoltad halálra! Csak egy macska volt, David!..

Lita fel-alá járkált a szőnyegen, és egyre idegesebbnek tűnt.

-…David, hányszor kell még elmondanom, hogy nem akarok tőled gyereket. Ez az egész egy kurva olcsó és nagyon átlátszó fogás! Kihúztunk téged a szarból párszor már Dave-vel, de úgy látszik, hiába, teljesen hiába, te skizofrén áll-…

-Sssssss – Dave odalépett Litához, mintha csak egy szellem volna, akit Lita hívott életre a kétségbeesésével, és megsimogatta a lány vállát. – Nyugodj meg – s csókot adott a homlokára.

Dave másik kezében egy csurig töltött whiskey-s poharat tartott. Odanyújotta Litának, aki egyből, habozás nélkül felhajotta.

David szájtátva bámulta a jelenetet.

-Még – sóhajtotta Lita. – Kérlek, Dave, hozz még egy üveggel. Igen, egy üveggel. A pohár felesleges – és Lita leejtette a kezéből a poharat, ami ripityára tört a padlón.

-Mennem kell. –pattant föl a kanapéból és mire Lita oda tudott volna nézni, a bejárati ajtó becsapódott David mögött.

Sebesen szedte a lépcsőket, páron meg is csúszott, de szerencséje volt, hogy reflexből azért rámalkolt a lefelé vezető kövek szegélyezte korlátra. Aztán megállt, ahogy leért a Lita lakása alatt lévő emeletre. Leült a lépcsőre és a falat bámulta.

Nem véletlenül, hiszen meglátta Litát, ahogy az ajtóban áll a kék, csipkés kombinéjében.

-David, azt hiszem, mondanom kell valamit. –mondta a nő az ajtófélfát támasztva.

Pár másodpercig teljes csönd vonta be az egész lépcsőházat.

-Tudod mit, Lita? Nem érdekel. –simította át az egész arcát David. –Tudom, hogy nem vagy itt. Már nem lehetsz itt.

-De itt vagyok, nagyon is. –fogta meg David vállát. Tényleg ott volt. Tényleg érezte. –Gyere be. –hívta beljebb úgy, hogy a kezén fogva kezdte húzni. David nem állt már nagyon ellen. Ereje nem volt hozzá.

-Ülj le, szépen. Így, ni. –szorította le a kanapéra Lita és ült mellé szorosan. Valamivel ismét könnyebbnek érezte magát, hogy ott van mellette Lita.

-Daveeeeeeee! Kérlek, gyere egy picit! Itt van ismét! –kiáltotta a nő vékony, sipító hangjával.

Dave lehajtott fejjel kullogott be a szobába. Rá se nézett David-re.

-Mondd el neki, kérlek. Tudom, hogy nem könnyű, de muszáj. Rajta. –szugerálta Dave-et Lita.

Pár másodpercig csönd lett, majd nagy sóhaj után Dave belekezdett:

-David. Be kell vallanom valamit. Én igazából te vagyok. Szó szerint, csak jó pár évvel fiatalabban. –mondta, miközben a barna, szépen összerakott parkettát bámulta. –Csalódott vagyok, hogy nem ismertél föl. Csalódott vagyok, hogy nem ismerted föl magadat.

Akkor Lita hirtelen felnyerített. Úgy kezdett röhögni, hogy a hasát fogta, és közben nyálcsöppek fröccsentek szét a szájából. – Dave, hozz egy whiskey-t!

-Jézusom – suttogta David maga elé. De ezzel már nem ért el semmit.

Forogni kezdett a szoba körülötte. Látta, hogy Dave óvatosan és gyöngéden megcirógatja Lita combját, és az ujjai feljebb csúsznak a csipkés kombiné alá. Látta, hogy Dave haja jól ápolt, feketén csillogó, a koponyájára simuló; látta, hogy Dave karjai erősek, nem ahogy az övéi, amik már gyengék és puhák voltak. Dave fantasztikusan jóképű volt: felkapta Litát a levegőbe, és David orra előtt a szőnyegre fektette, aztán ő is ráfeküdt, de gyöngéden, nehogy összeroppantsa. Lita elejtette a whiskey-s poharat. Mielőtt újra csókolózni kezdtek volna, mindketten mélyen belehúztak az üvegbe. A whiskey szaga belengte a szobát, ahogy a meztelenre vetkőztetett testek és a pina szaga is…

-Ne! – David a saját ordítását hallotta, de eleinte úgy, mintha a kocsin kívülről érkezett volna.

Nagy lendülettel elindult, de hirtelen valami irtózatosat puffant a kocsi elején. David olyat fékezett, hogy majdnem lefejelte a kormányt. Egy pillanatig még ült, mielőtt kipattant volna a kocsiból, elkente szemében a könnyeket, hogy tiszta maszatos lett az arca. Aztán nagy levegőt vett, és kiszállt. Távolról mintha szirénák hangját hallotta volna. Ennek sosem lesz vége?! Mint egy idióta horrorfilmben. David leguggolt, de hatalmas testével majdnem rázuhant a parányi testre. A kisfiú felnyögött, és valamit mintha suttogott volna. David közelebb hajolt.

-Apu…ó, apu…végre…

Allah mindenkit szeret (Patrick de Mela: Fordított)

 

Allah mindenkit szeret.

De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek.  Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?

AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?

Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.

Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?

De hát milyen fiúk voltak?

Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.

De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.

Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.

A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.

Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?

A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…

Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz

Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.

De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.

Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.

Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….

De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.

Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.

De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

 

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.

Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.

Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.

Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.

Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.

De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.

Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?

Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.

A serleg, amit csordultig töltöttek…

De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?

A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.

A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!

És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.

Allah majd megbocsát nekik.

 

                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

 

        

        

 

Judit tudta, hogy festve van a szemem

 

 

 

Szinte marja a hideg víz az bőrömet. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e; képtelen vagyok úrrá lenni valami… pánikon. Épp, hogy egy perce szorongatja a torkomat, mégis már levegőért kapkodok.

 

Általános élethelyzetemben másfél-két percig bírom levegő nélkül. Most viszont csak kapálódzok magatehetetlenül, bőszen, leverve apámtól örökölt egypengés borotvámat, valamint egy üveg kölnit ’desanyám kispolcáról. Rohanok, mert üldöznek, felém is csak kard nyúlt a barlangomból.

 

Az inszomnia már-már népbetegség. Ismerem az ellenszerét. Nem tudom, megoszthatom-e Veled, de… Judit egy igen

– Jó kedélyű

– Festett szemű

– Szöszi

– Kajla

Ma Nőként definiálnám. Sejthettem volna, hogy az… Hogy ő… valahogy mégis az!

 

Minden tulajdonom az itt és most. Éjjel arannyal, nappal ezüsttel álmodom. Sosem alszom nyugodtan, a huszonnégy órás nyitva tartás engem is munkára ösztönöz. Tulajdonképpen egész nap álmodom. Ha tehetem.

 

 

Nulla óra-egy perc

 

Kocsmatulajdonos vagyok, rock sztár vagyok, doktor J.T. vagyok, bestseller író vagyok. És boldog családapa. VAGY van egy kávém, és egy, maradék dohányból sodort igen kétes illatú cigarettám. Meg négy álmom. De öt.

 

Mikor belépett az ajtón, csak ő látta, hogy alszom… A feltűnést kerülve melléült szépen, a vállamra hajtotta Szöszi fejét és velem aludt. Nem ő az első nő, aki a vállamon tér nyugovóra, mégis az az illat, azaz illatáradat, amit a Kajla nőszemély magával hordozott, megrészegített. Alvásunk aktusa kívülről azonban korántsem lehetett ennyire idilli. Csukott szemű Jó kedélyű, és a látszólag nyitott szemű réveteg tekintetű fiatalember sziluettje, kávéval a kézben.

 

Szembeötlő!

 

Évek óta festem a szemem, elkerülve a felesleges szájjártatást a semmi érdemesről. A lelki szemetesláda rendszeresen kiborul, túlcsordul. Egy ideje már álmaimban is csak az álmaimmal foglalkozom. Azon röpke órákra, amikor pupillám reagál a fényekre, egy figyelmes ember megragadja a tekintetem. Megragadhatja. Talán Carpe diem! Annyira szeretném tudatni az engem körülvevőkkel, hogy hány éve, milyen kifejezetten aprólékos munkával dolgoztam ki, hogy miként fessek két csukottból két nyitottat.

 

 

Huszonhárom óra-ötvenkilenc perc

 

Mikor beléptek az ajtón, feltűnést keltve, illegetve vonultak az asztalok között, s hely híján mellém telepedtek. Mély álomból ébresztettek. Cserfeserzsi kotnyeleskedése, bakfiszsófi naivsága és szerelmesemese ömlengése kiborított. Úgy három percig voltam aktív résztvevője a társalgásnak, majd szemhéjamat lecsukva, folytattam szendergésemet. Nem vették észre. Majd’ három órán keresztül beszélgettek mellettem/nekem/velem. Cserfeserzsitől megtudhattam mindent az ország összes párkapcsolatának tragikus történénetéről, bakfiszsófi elmesélte újabb szerelmi kalandjának drámai, egyben érdektelen részleteit, szerelmesemese pedig csak mesélt és mesélt… patakzott szájából az alvadt nyál. Szerelmes Emese szerelme se mese. Szerelmese mese. A szóvicc szar, a sztorik is.

Tudom, csupán három percig hallgattam őket, mégis elkaptam tőlük; már kotnyeles, bakfis, de még szerelmes is vagyok. Köszönöm nekik, hogy ennyi új tulajdonsággal gazdagodhattam, bár ne így történt volna. Hiszen ők cserfességüket, „bakfisságukat”, szerelmes meséjüket maguk mögött hagyták, könnyeden távoztak, törődtek is azzal, hogy, hogy mit, kire róttak.

 

 

Megunhatta talán pár perccel éjfél után…

Szerényebben is lehetett volna, hiába otthon vagyunk. A jéghideg víz kimarja a pofámat, levegőt sem kapok, és különben is… így ki ba(…)brálni az emberrel… Nehezen viselem el a vasat a szervezetemben, mert nem oda való, ha a helye jogos is. Tudta, nem beszélhetne ilyenkor, de hát annyi mondanivalója van. Szerelmet akar vallani, dicsekednie kell az új ruhákkal; tudatni akarja, ért engem, de… ő az egyetlen.

 

 

 

 

Summa cum laude

 

 

A kurva életbe, már megint végigmész vizes cipővel. Mint egy csiga, úgy húzod magad után a nyomodat. A cipőd talpa teli van az utcával. Hangosan kopogsz a közé szorult apró kavicsokkal, hadd hallja mindenki, hogy a ház ura itthon van. Ott van a márkajelzés a járólapon. Ezt legközelebb nem venném észre, az biztos. Csak lenne még egy legközelebb. Túlkopogod a radiátort is, ami most hűl ki végleg. Vége a szezonnak. A függöny már csak a hideg levegő miatt libben meg néha, ami az ablak rései alatt átúszva a szobába siklik.

Itt ülünk tizenhét perce és huszonöt másodperce az asztalnál, lopva felpillantok az órára, aztán az arcodról próbálok meg következtetéseket levonni, megállapítom, hogy szép vagy és teljesen közömbös. A szépséged önmagában annyi örömöt okozott az életben, amennyit még soha semmi más. Már ezért megérte megszületnem. Emlékszem, Brigi mennyit viccelődött ezen… egy férfi nem szép, hanem helyes. Szép férfi nem létezik, csak jóképű férfi. Pedig ez nem igaz.

Talán szándékosan játszol most, hogy semmi megnyugtatót ne olvashassak le rólad. A feszültségkeltés mestere vagy. A szaft már a tányérba száradt, a húsdarabkák kissé megszikkadtak. Finom pörkölt volt vacsorára, ahogyan csak mi tudjuk.

A bőröndöd ott az ajtó előtt, egyik kereke még bent, másik kereke már szinte átgördült a küszöbön. Érzem, hogy a szomszéd vénasszony ráragadt a kukucskálóra, és várja, hogy végre történjen valami. Ne menj el! Amint itt hagysz, elő fog jönni, és a részleteket szeretné. Aztán meg vigasztal. Mire kitalálom, hogyan küldjem el, már rég bent is ül, és sopánkodik.

Anyámék megmondták, Kati megmondta… örülök, hogy valakinek igaza lett, mert így holnaptól azt hallgathatom, hogy mi megmondtuk, hogy…

A végét már szaggatottabban és halkabban mondtam, mert közben felpillantottál rám, hidegen és szúrósan néztél. Ennyiből megértettem, hogy fogjam be azonnal, ne spekuláljak, és ne kezdjem el újra a jelenetet, mert dühbe gurulsz. Csak azt akartam, hogy történjen valami. Hatalmasat sóhajtottál és felálltál az asztal védelme mögül. Azt kívántam, bárcsak elkezdenél ordítozni, hogy milyen hisztis majom vagyok és eleged van belőlem, és marokra foghatnád a hajamat is, de csak nyugodtan álldogáltál, mintha ennek így kellene lennie, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az egyetemet befejezted, mondtad, itt maradtál négy hónapot ezen felül, mert kértelek. Nem mintha nem tudtad volna, hogy te itt úgysem fogod megszokni, arról nem is beszélve, hogy már amikor idejöttél, tudtad, hogy csak az egyetemet akarod elvégezni.

Áh, szóval csak az olcsó tandíjat szeretted meg a lakásomat, ahol időnként elaludhattál és vacsorát kaphattál. De nem mondtam ki. Ha így is volt, hiába dobtalak volna ki rögtön, csak lerövidítettem volna a búcsúzást.

Volt valakid, semmi kétség… Amikor közeledtem puszit adni az arcodra, gyorsan lecsaptad a laptopod tetejét, nem tudtam mire vélni, te is meglepődtél ezen a hirtelen mozdulaton.

Mi? Ezt most miért emlegettem fel, értetlenkedsz, imádom az akcentusodat.

Sandra a gyerekkori szerelmed, ő nézett volna farkasszemet velem a monitorról. Megtudta a szüleidtől, hogy készülsz haza – vajon a szüleid hamarabb tudták már, mint én? – és újra kivetette a hálóját. Belegabalyodtál a szkájpokba és ímélekbe és már itt is van a nyár, mindig felhőkkel és esővel, és ti mehettek a tengerpartra rugdosni a homokot tánc közben, míg én a bőrt rugdosom a lábamról, amikor megbotlok a tükörsima aszfaltban. Nahát, felbukkant egy régi ismerős, gondoltad, aztán a régi szerelmem, és végül nahát, mégis szeretem. Sok régi történet, közös bolondságok.

Mondd, mi lenne, ha veled mennék? Amint feltettem a kérdést, láttam, mi lenne… nem az országgal van a baj, nekem nincs helyem az ő életében. Hirtelen úgy éreztem, már a sajátomban sincs.

Visszaadtad a kulcsokat, bár nem mondtad, de én tudtam, hogy azért, hogy hamarosan majd másnak adhassam őket oda. Úgy dobtam vissza, mintha tüzes vas lenne, nem, mondtam, tedd el, tedd csak el ide, tuszkoltam a zsebedbe, hogy fogsz bejönni este, nem alhatsz az ajtó előtt. Úgy ráztál le magadról, mint egy kutya a vizet, és letetted az asztalra, ha nem, hát nem. Mintha kicsit haboztál volna, lehet, hogy eszedbe jutott, hogy a pizsamádat nem tetted be a bőröndbe, és vissza kellene menned a hálóba, de mégsem teszed. Most nem visszafelé kell haladnod, hanem előre, most nem fordulhatsz vissza. Akárhogyan is, ez jól jött. Trükközni szerettem volna. Talán megérezted, hogy bezárhatnálak a szobába.

Visszaülök az asztalhoz. Nem akarlak látni többet, nem akarom később újra és újra visszajátszani a jelenetet, ahogyan kimész az ajtón. Menj és vigyél magaddal mindent, ami a tiéd volt. Az ablakon át utánad küldöm az illatodat, nem kell semmi.

Harmadik hete hirdetem a lakást, eltévednek a szemek a napi viccek és az állatok megmentése között. Majd ha beindul az egyetemista szezon. Anyu most vitte ki a tálcát, ne bőgj már annyit, kibőgsz a zsebkendőkészletemből. Majd hamarosan, majd hamarosan, bólogatott bizakodva. Minden tálcánál elmondja ugyanezt. Igen, majd hamarosan.

Ugyanez elmondható bármiről

 

                                                                     1

S ott állottál a kockaköveken. Akartad újra? Talán nem, talán én sem akartam, de a pillanat eltalált.

Kiszáradt torokkal ébredtem. Azt éreztem, hogy majd szomjan halok, a pulzusom minimum százhúsz, mintha szimpla pedállal tripláznának a billentyűk. 1-2 óra elteltével már volt erőm felkelni, körülnéztem a szobában, nyomokat kerestem. A képlet egyszerű volt. Elhajított nadrág a padlón, fel-felcsillanó apró itt-ott.

Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mivé váltam az éjjel. Aztán idővel fölvillantak a képek, az ablakra néztem, és a tekintetemmel ráfestettem őket az üvegre. Amit azután láttam elég kusza volt, össze-vissza moslék.

Azt hittem, hogy le tudom majd kaparni, de nem sikerült. Kinyitottam az ablakot, hátha a huzat leviszi, de nem. Kimásztam és elmenekültem. Reggel ugyanígy ébredtem, és egy újabb bizarr éjszaka kenődött el a szemem előtt az ablakon. Végül olyan vastagon lerakódott az elszáradt festék, hogy bennragadtam örökre.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Fogalmam sincs, hogy mikor rúgtam be életemben először, de azt tudom, hogy tizennégy voltam, amikor elsőnek tekertünk spanglit. Tizenhat évesen bejártuk a Tejútrendszert salviával, sőt még a jövőbe is utaztunk, és láttuk, ahogy az Andromédával ütközik. Korábban nem hittem volna, hogy egy félszobából ilyen messzire el lehet jutni. A szintetikusakat utáltuk, soha nem próbáltuk volna ki őket. Az volt minden, ami idegen, hideg, és gyűlölni való. Aki él vele menthetetlen. Másrészről jó volt tudni, hogy a zuhanás számunkra még nem ért véget.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Tizenhét voltam, amikor az első adag gyorsat szippantottam fel. Fél évre rá már vénába küldtük a hernyót. Nem voltam még tizennyolc, amikor kétszáz lasztival bebuktunk a Keletiben. Onnantól nem toltam semmit. Engem toltak Tökölön. Én lettem a szer. Ez a tudat menthetetlenül romantikussá tett.

Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. A ketrecben sok mindent elhatároztam. Később arra jöttem rá, hogy semmit sem lehet elhatározni, meghatározni.

2

S ott állottál a kockaköveken. Dermedt pillákkal közelítettem feléd, és te folyamatosan lassulva lebegtél át a betonon. Miután elhaladtam melletted, már teljes merevségben, moccanás nélkül voltál. Tetőtől talpig láttalak. Lelassultam én is, mint te az előbb, félkörívben a hátad mögé kanyarodtam, szolid léptekkel megközelítettelek. Ahogyan kezem a fejedhez tört, kimért szaggatottsággal az arcomba fordultál, a szemünk összeért. Meleg összefonottságban indultunk akkor tovább, át a hídon, a felkelő nappal szemben, a vörösbe. Szavak nélkül a beszédes csöndben.

Alkonyatkor már világossá vált számomra, hogy az életed, amit gyermekfejjel irigyeltem tőled, a visszájára fordult. Pompa helyett egy elfeledett lakás, törődő család helyett karikás szemaljak, és tág pupillák voltak a vezérfonal. De én annál jobban kívántam a lelkedet. Mert két csonka negatív talán összeforr majd egymásban. Nagyjából ebben a tudatban másztunk fel a vadászlesnek megformált villanyoszlopra. Innen indult ki tekintetünk a hegyek által behatárolt horizontra. És akkor tudtuk, hogy az ifjúkorit, ami meg sem történt, már nem élhetjük át, csak a hangulat marad meg, és a mesterséges emlékek. Mi pedig ezután olyanok leszünk egymásnak, mint egy bosszantó seb a szájpadláson. Ha nem törődnénk vele elmúlna, de ott mélyen tudjuk, hogy van, és nem bírjuk nem megpiszkálni.

Miután megriadtunk a távoli rendőrségi szirénától, a bokrok felé indultunk. Átsegítettük egymást a kerítésen, ami a világunk és a vadon között feszült. És nem tudván, hogy a törvény, vagy pedig a természet az erősebb, megindultunk a rácsok mentén.

Néha-néha megtorpanunk, betemet minket a magas fű, és én nem tudom, hogy a lelked tisztul-e már, vagy egyre bűnösebb leszel.

3

S ott állottál a kockaköveken. Miben bízhattam volna?

A vonatnak jó, nekem nem jó. A vonat végigfut a síneken, a sínek olyan stabilak, olyan szabályzók, szép fényes a használatban lévő felületük. Én egy létrán mászom végig, ami olyan kopott, száraz és csapongó. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a létrának léteztek-e valaha is stabil fokai, és csak mostanra korhadtak el, vagy mindvégig zuhantam, és valójában az elmém fokait megmászva fedeztem fel az ürességet. Talán átugrom majd, ha a semmiből anyagi gyúrható. Vagy a táguló univerzummal a lelkem is egyre jobban nyúlik, laposodik, míg az is semmivé válik, és ha létezik olyan, hogy legvége, önmagába pusztul bele. A gondolatok fénysebességgel távolodnak majd egymástól, és a betűk is kifutnak a lap széléről. Nekivágnak a világűrnek, szép csöndben pusztítják el a távolban menekülő igazságot.

Nem tudom, hogy elmúlt, még meg sem történt, vagy még mindig tart, egy bizonyos csak: a név és az alak. Ő Emma. Emma alakja vetül ki elém a semmit mondó bámulásokban. Emma a lesből megfigyelt préda, Emma fekszik végig a város háztetőin, ő a rácsok és az égbolt.

v

És ott állsz majd a kockaköveken, és elhagyatnak akkor mindenek.

Utószó

Emlékszem, hogy egyszer már megtörtént. Emlékszem, hogy megszámlálhatatlan dolog volt bennünk, és még egy. Emlékszem, hogy egy őszi táj jelent meg előttünk, mindenfelé beton, és jellegtelen házak. Az eső esett. Minden tárgy menekülni próbált. A kutyák nyüszítettek és vergődtek, a betonból ki, a betonba be, a lyukas tereken keresztül. A lovak felmásztak a hatalmas, csupasz fára, s beleolvadtak a környezetbe, az elnehezült levegőben.

Rókafejű emberekkel kezdődött minden, velünk pusztult el. Mindig az ég felé törtünk, másképpen felelve meg az elmúlást; pedig régen a hegyeket szerettük, oda jártunk ki, még nem gondoltunk semmire, nem volt ami változzon, az ösztönök vezéreltek. Folyamatosan összementünk és kitágultunk, ez a mozgás frissen tartott, ez volt a boldogság. Naivan boldognak lenni.

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet

Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

 Bognár Antal fordítása