Címke: próza

Bejegyzések

Álvaro Cunqueiro: Merlin és családja (Elimas történetei)

 

Bánatosan jártam-keltem azon a nyáron, vagy legalábbis bánatosnak akartam látszani, mert doña Simonába voltam szerelmes éppen, igaz nem nagyon láttam őt akkoriban, de elég volt nekem az is, ha a kék szemeiről ábrándozhattam, meg ott volt a hímzett zsebkendő is, amit tőle kaptam ajándékba. Mikor beleszagoltam, úgy éreztem, mintha csak újra mellettem lenne. Nem is örültem akkor az ünnepeknek, még a quintás-i Szent Barnabásnak se, pedig az nagyon híres, se a meirai Miasszonyunknak, se a belvís-i Szent Bertalannak… Egyedül és szabadabban jártam-keltem akkoriban, még alig volt munkám, annál is inkább, mert doña Ginebra a lugói fürdőben pihent, és Manueliñát is magával vitte szobalánynak. Gazdám pedig az új könyveket kezdte el olvasni, melyeket egyenesen Rómából hozott neki egy messzi földről jött árus, akit Elimas-nak hívtak. Az a hír járta róla, hogy az övéi közt csak a mágusokat nevezik így, valami Elimász után, aki összeveszett Szent Pállal. Nem volt keresztény, nem kóstolta meg se a szalonnát, se a bort, viszont imádta a kávét, és naphosszat csak a füstöt eregette díszesen faragott, hosszú pipájából. Két napig is eltartott, amíg gazdám a könyvek között válogatott, melyeket ez a különös Elimas egy bélelt kosárban hozott leóni szamara hátán. Ezalatt én valamelyest összebarátkoztam Elimas úrral: ágyába vittem a csokoládét és a kekszet, megpatkoltattam a szamarát Vilarban, és újraszögeltem a klumpáját is. Hogy mulattam Elimas úr zöld posztóbugyogóján, meg azon, ahogy szépen levette a lábáról a cipőjét és a zokniját, mielőtt belépett volna a házba.
– Már vagy húsz éve járom a világot – mondta egyszer –, a titkos tanok és az alkimista művészetek könyveit árulom, talizmánokat, amuletteket, borostyánkő poharat, olcsó és megbízható szemüveget, és bizony elmondhatom magamról, hogy mind a hat földrészt bejártam, sőt, még annál is többet. Miranda nem esett most utamba, az igaz, de hát annyira szeretem a gazdádat, don Merlint. Ha nem róla lenne szó, már rég Rómában vagy Kínában volnék, vagy épp most érkeznék meg Havannába, ahol egy igen kedves asszonyság vár énrám.
Elimas úr nem keverte el a cukrot a kávéjában, hanem csak felhajtotta a sötét levet, aztán kikanalazta a szirupot, ami a csésze alján maradt, és lassan elnyalogatta.
– Nem csak könyvekből élek ám – folytatta, – hanem a történeteimből is, amelyeket a fogadókban szoktam mesélni. Most is van a tarsolyomban egy szép kis gyűjtemény: hét igen érdekes história, és mindben van egy szemernyi igazság, úgy bizony. Mert én mondom neked, hogy még ha saját magad találsz is ki egy történetet, – akármilyen eredeti akarsz lenni –, mindig beleszövődik majd néhány valóságfoszlány, melyet észrevétlenül őriztél meg az emlékezetedben.
– Így igaz – mondta gazdám, aki eddig némán hallgatott minket –, s ma este talán meg is előlegezhetnél nekünk egy szép históriát.
– Ezer örömmel, uram – válaszolta az idegen, aki nagyon tisztelte gazdámat, – el is kezdem tüstént, ha megengedi, hogy a kisfiú hozzon nekem még egy csésze kávét.
Csak úgy repültem, hogy minél előbb felszolgálhassam neki, aztán letelepedtünk a vénséges vén, gondosan metszett fügefa árnyékába. Merlin úr a hintaszékbe ült, az idegen a földre, – úgy, ahogy máskor is –, én meg lovagló ülésben foglaltam helyet a legvastagabb ágon, mire Elimas végre belekezdett egy történetbe. De előtte még felhörpintette a kávét, és szép lassan lenyalogatta a szirupot a kiskanálról.

 

 

A kristálykád és az ördög

Pontosan egy éve történt az a szörnyűséges eset a Nagy Inkvizítor egyik unokahúgával a Pratto Nuovo birtokon, a Nápolyi Királyságban, és a történetből is jól látszik, hogy még az ilyen nevezetes keresztény családok sem szabadulhatnak a gonoszságtól. Az unokahúg, akit donna Eleonorának hívnak, fiút szült, és mindenki arra készült, hogy a még sosem használt, díszes kristálykádban fürösztik majd meg. De valahogy rosszul tették bele a kis lurkót a vízbe, és a gyerek úgy elolvadt benne, mintha csak só vagy cukor lett volna. Döbbent kiáltásoktól visszhangzott a kastély, és senki sem akart hinni a szemének, de ami történt, megtörtént, a fiúcska szőrén-szálán eltűnt. El kellett hát temetni a fürdővizet. Az üveget, melyben végső nyugalomra helyezték, fényes ceremóniával búcsúztatták el, zenével, virágokkal, válaszos zsoltárokkal, és még maga a Nagy Inkvizítor is részt vett a szertartáson, hosszú, fekete köpönyegében. Tizenöt nappal ezelőtt újabb gyermeknek adott életet az unokahúg, és mivel a babát meg kellett fürdetni, újra elővették a kristálykádat, ezt a felettébb értékes, régi tárgyat. A Nagy Inkvizítor mellett jelen volt az újszülött szobájában a palermói ördögűző is, aki a nápolyi Bourbonokból szokta kiűzni az ördögöt, amikor éppen szükség van rá, (erre minden szökőévben egyszer kerül sor), és ott volt a keresztelőn Szicília királyi főorvosa is. Már szappanozták a csöppséget, amikor eszébe jutott az anyának, hogy a nagybátyjának meg kell áldania a kádat. A Nagy Inkvizítor azonban még ki sem mondhatta felette az In nomine Patris-t, a kristálykád máris ezer darabban hevert a földön, és fullasztó kénszag áradt belőle. A palermói ördögűzőnek volt még annyi ideje, hogy ernyője görbe nyelével nyakon csípje a menekülő ördögöt, ám az végül kicsúszott a kezei közül, és elszelelt a kéményen át. Mindenki úgy tudta, hogy a kád a híres fossanói apácakolostorból való, és az apátnők fürödtek benne húsvétkor meg Szent Márton ünnepén, Szent Péterkor pedig az apácák. De bizony nem kád volt ez, hanem egy átváltozott ördög, aki a meztelen apácákat akarta meglesni.

 

 

Kína örököse

Kína örököse, egy kissé alacsony fiúcska, meg akart házasodni, és apja a szokásokkal ellentétben hagyta, hogy ő válasszon magának feleséget. A herceg nem csak alacsony volt, de beteges is, virágokat meg madarakat festegetett napestig, és minden éjjel azt álmodta a Száz Szélkakas palotájában, hogy kerekebbnél kerekebb citromokat simogat. Kína örököse nyomban megparancsolta, hogy hosszú selyemszalagokra festve küldjék el neki a Birodalom legszebb hajadonjainak arcképét, majd hosszú délelőttök és délutánok során nézegette őket, de egyik se volt kedvére való, s éjszakánként továbbra is azt álmodta, hogy keze egy madártollal bélelt fészekben pihen, melybe valaki két kerek citromot tett… A legtávolabbi tartományból érkezett a követ, aki hetven arcképet hozott a herceg úrnak, Kína örökösének. Ezeken a képeken hetven leányzó mosolygott, és hajtotta meg félénken bájos fejecskéjét. A herceg, amint letekerte a nehéz anyagot, melyen ott sorakoztak a lefestett hajadonok nevükkel és rangjukkal a szalag szélén, egyszer csak egy szépséges lányka előtt találta magát. A szépséges kisasszony kinyitotta zöld szemeit és ráemelte a tekintetét a hercegre. Hosszú, fekete szempillái olyanok voltak, mint az ecset szálai, mellyel a Sárkány nevének első betűjét festik. Sokáig nézték egymást, majd a lány visszatért a festett selyem mozdulatlanságába, és elpirult. Kína örököse nyomban megparancsolta, – ennek épp most lesz tizenegy hete –, hogy hozzák el neki a leányt, akit aztán feleségül is vett az ottani szokások szerint. Arrafelé az esküvőkön egy színes papírlámpás világít, és a vőlegénynek meg a menyasszonynak addig kell várnia, amíg elég a benne levő gyertya, s amint ez kialszik, férj és feleség lesznek. Kína örököse két napernyőt, egy igazgyöngy-nyakláncot, egy ezüstcsigát és tíz aranykörmöt ajándékozott hitvesének, majd mikor a köszöntők és jókívánságok végeztével kettesben maradtak a Száz Szélkakas palotájában, a herceg megkérdezte feleségét, hogy miért pirult el a vásznon. “Azért, – válaszolta a fiatalasszony – mert én vagyok az a két citrom, akit éjjelente simogattál.” És a herceg, Kína örököse, aki immár négy kantoni fonttal többet nyomott, a mandarinok tanácsával egyetértésben megváltoztatta felesége nevét, amit mindannyian írásba is foglaltak azokkal az egymás mellett sorakozó csudás betűkkel, hogy a hercegnőt mától kezdve így hívják: “A citrom, aki éjjel mosolyog.”

 

A farkas, aki felakasztotta magát

Bizony, errefelé még az is újdonságnak számít, ami tavaly télen történt a Leóni Királyságban, Astorgától úgy kilenc mérföldre, Dueñas tölgyfaligetében. Palenciában és Leónban már mindenfelé az egyik legszomorúbb balladaként éneklik, csak ezen a vidéken nem terjedt még el a híre. Hogy tudniillik egy farkas felakasztotta magát. A história egy öreg ordasról szól, abból a fajtából, akit arrafele fogcsikorgatónak hívnak. Ezek mindig a városok és a falvak körül ólálkodnak, és egyáltalán nem félnek az embertől. Ez a farkas is sok kutyát megmart, sőt még a gazdájukat is megtámadta, amellett megölt egy katonát, meg egy kislányt, aki a szamarát legeltette. De leginkább a lányokra vetette rá magát, főleg teliholdkor, amikor is egészen a küszöbökig elmerészkedett, és onnan vonyított utánuk keservesen. A plébános meg egy híres vadász, a vados-i bíboros unokaöccse, don Belianís – ő egyébként puskaporról szóló könyveket szokott rendelni, tavaly adtam el neki don Biriguncho Tűzszerszámát – hajtóvadászatot szerveztek a Szent Testvériség csapataival és az astorgai márki úr fegyvereseivel. Szép rendben fel is kerekedtek, majd odaértek egy hegyhez, ahová a király kutyája vezette őket. A vérebet Segoviának hívták, a vadászok őt követték a farkas nyomán éjt nappallá téve, a vad hegyeken át, míg végre hajnalban körbekerítették a szörnyeteget Dueñas tölgyfaligetében. Segoviáé volt az érdem, de azoké az embereké is, akiknek sikerült lépést tartaniuk vele. Don Belianís már felemelt puskával indult el a tölgyek közé, és ő volt az, aki látta, hogy egy meztelen férfi felakasztja magát az egyik fára. A kötél egyik végét az ág, a másikat a nyaka köré tekerte, s aztán nagy hirtelen elengedte magát. A vadász még fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, amikor látta, hogy a férfi estében farkassá változott. Ő volt a félelmetes fenevad! Így tudták meg, hogy farkasember volt a rémtetteiről ismert öreg ordas. A plébános, aki derék és együtt érző ember volt, megparancsolta, hogy temessék el a farkast, és elmondott érte egy Pater Nostert, hátha még idejében érkezett, mert sose lehet tudni. És miközben a pap imádkozott, a farkas visszaváltozott emberré, és mindenki ráismert Romualdo Nistalra, a manzanali boltosra, akit mindenki nagyra becsült, mert sose csalt a mérleggel.

– Ez az a három történet – mondta végezetül Elimas –, melyeket az első este szoktam elmesélni a fogadókban. Persze imitt-amott változtatok rajta egy keveset, kihagyom belőle a szereplők ismertetőjeleit, és hozzáteszem, hogy jelen volt még ez vagy amaz, aki sánta, vagy aki másodjára egy gazdag süket nőt vett el. Vagy hogy az illető folyókért pereskedett, vagy bármi mást, ami csak eszembe jut. És mesélek utána a városokról is, hogy milyen hatalmasak, hogy mennyi tér és utca van bennük, és hírt hozok a leghíresebb vásárokról, a legújabb szokásokról. A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük. Romualdo Nistal életét onnan szoktam mesélni, hogy beállt őfelsége hadseregébe, és beleszeretett az egyik őrmester feleségébe, aztán elmondom azt is, hogyan talált egyszer az utcán két uncia aranyat, amiből aztán beindíthatta a boltot Manzanalban…
Gazdámnak nagyon tetszettek Elimas történetei, hét könyvet vásárolt tőle, még borravalót is adott, aztán megparancsolta, hogy csomagoljanak neki sajtot az útra. Nekem pedig megengedte, hogy Norés kutyával egészen Belvís határáig kísérjem őt, ahová a grófkisasszonykáknak vitt egy vadonatúj históriát, amelyet Párizsban volt szokás olvasni, és melyek ez volt a címe: Pál és Virginia…

Gergely Veronika fordítása

Bejegyzések

Hagofia (5. fejezet)

Ötödik fejezet

Gulliver megismerkedik Hagofia történelmével, a kerületek rendszerével és rájön, mi lesz útjának végállomása

A traumát legyőzte bennem a kíváncsiság, és ébredés után bejelentettem igényemet a tanulás folytatására. A robot egy másik ablakhoz vitt. „Ezek a diákok az utolsó tananyagot sajátítják el, mielőtt a megfigyelői státuszba helyeznénk őket, amiben lényegében maga is van. Népünk történelmét tanulják: ez az egyetlen, amit kívülről kell tudniuk, hogy ne ismétlődhessen meg a katasztrófa.”  Kértem egy vezeték nélküli fülhallgatót, amivel hallhattam őket, majd erősen figyelni kezdtem az üvegen át: csupa gyönyörű fiatalt láttam. Erősek, élettől duzzadóak, olyan emberek, akik otthon a kiretusált magazincímlapokon tündökölnek. Csodálatos, de egyben félelmetes látvány volt.

Különböző módon tanultak, ki-ki igényének megfelelően. Mint megtudtam, ezzel mérik fel, ki merre folytatja majd az életét. Három nagy kerületben élnek ugyanis az ország lakói.  Mivel semmi dolguk nincs a robotok mellett, így érdeklődési körük szerint tagolódtak szét. Más kerületbelivel nagyon ritkán tartják a kapcsolatot az iskola elvégzése után, szinte mindig egymás társaságában vannak. A történelmet tanulhatják mesék, mondák, dalok, képek útján: ők később a művészek kerületébe költöznek. Elsajátíthatják virtuálisan: hasonlóan a mi második világháborús lövöldözős játékainkhoz, egy karaktert irányítva gépen át élhetik újra az eseményeket. Belőlük lesznek azok, akik semmit nem akarnak kezdeni az életükkel: szórakoznak, buliznak, féktelenek, vagy a gépük előtt ülve játszanak. Végül a harmadik lehetőség, hogy a mi történelemóráinkhoz hasonlóan tanulnak tovább. Ők lesznek a fejlesztők, akik az iskolából újabb iskolába kerülnek, ahol természettudományos tárgyakat hallgatnak tovább. „Valami furcsa késztetés hajtja őket, azt mondják, nem akarnak tétlenül ülni.” Magyarázta kísérőm. „De tény, hogy ők lendítik tovább az ország fejlődését: ha valamit kitalálnak, például egy jobb és hatékonyabb képernyőt, automatikusan lecseréljük őket a lakóhelyeken. Mindig mindenki a legjobbat kapja.”

Úgy ítéltem meg, hogy a legjobb ismereteket ezeken a történelemórákon kaphatom meg, így a tanuló csoportot kezdtem el megfigyelni. Három hétig tanulmányoztam óráikat, jegyzeteltem a történelmüket. A tananyag végén elborzadva láttam, micsoda áldozatot hoztak a jólétükért cserébe!

Népük gyorsabban fejlődik bár a miénknél, nagy szakaszai sokáig hasonlók. Megvoltak a maguk antik filozófusai, majd királyai, nemesei, lázadásai, járványai. Hajósaik felfedező utakra jártak, és így ismerkedtek meg a ténnyel, hogy nincsenek egyedül a bolygón. Első útjuk az ókori hellének földjére vezetett. A korabeli nép csodálta hatalmukat, mellyel a tüzet kezelték, a puskákat, melyek látszatra villámokat szórtak. A maroknyi felderítőt megőrizték mondáik, és később istenekké váltak az emlékezetben. Otthon aztán megvitatták e fejlett utazók a királlyal, hogyan legyen tovább. Az uralkodó nagyon bölcsen úgy vélte, több ilyen ország is lehet, és a bolygatásuk helyett inkább megismerni kéne őket, és egyelőre figyelni. Világos volt a technikai fölény, de volt elég helye terjeszkedni saját népének, valamint nem akart embereket veszíteni egy – akkor még – kétes kimenetelű háborúban. Így vált szokássá, hogy szemmel tartsanak minket, valamint így lett a föld különböző népeinek istensége, vagy istenségei. Egyetlen egyszer próbáltak meg komolyan nyitni felénk, terjeszteni a békét, felkészíteni minket arra, hogy hozzájuk értelmi és érzelmi szinten felnőve együtt munkálkodjunk. De a küldetés kudarcba fulladt, mert a diplomatát keresztre feszítették. Hagofiában úgy emlékeznek az esetre, mint az a kis híján végzetes hiba, mellyel majdnem lelepleződtek, s amely végül elfogadható utóélettel társult, amíg diplomatájuk szavait félre nem kezdték magyarázni.

Amit a legrészletesebben tanítanak, az a kétszáz évvel ezelőtti kor. Ekkor körülbelül olyan társadalom voltak, mint mi mostanság. Hierarchikusan felépülő politikusrendszer irányított, élén hasonló személlyel, mint nálunk a miniszterelnök. Voltak rendes iskolák, kórházak, rendőrök vigyáztak az utcán, szinte tökéletes mása a mi világunknak. Ugyanúgy virágzott a korrupció és a feketepiac, a vezetők pedig a mi országaink leigázását tervezték íróasztalaik mögött. Ekkor hozták létre az első Adatbázist. Ahogy az Internet is, ugyanúgy az Adatbázis is katonai célokra jött létre, hogy megfigyelhessék a környező fejletlen országokat. Azonban az emberek hamarosan felfedezték, hogyan használhatnák szórakozási lehetőségként. A forgatókönyv nagyon hasonló a mi esetünkhöz: illegális paradicsommá vált az Adatbázis. Ingyen elérhető könyvek, filmek, adatok, programok, játékok árasztották el, és a kormány hamarosan a terjeszkedés helyett ennek megoldására összpontosított. Törtvényeket hoztak, mellyel korlátozni próbálták az Adatbázist. Azonban ekkor már felnövőben volt egy új generáció, aki hallani sem akart az öreg politikusok korlátairól, törvényeiről, vagy értelmetlen háborúról. Pártot alapítottak, és hangoztatni kezdték, hogy bizonyos dolgok legyenek ingyen, ezután legálisan, az emberek pedig szerte a világon hadd éljenek békében. Egyre több követőjük akadt, de a kormány rossz szemmel nézte a reformer ellenzéket. Eleinte lecsukatta az ellenpárt vezetőit, majd egyesek gyanús körülmények között halálos balesetet szenvedtek. Ekkor a párt kivonult az országházból és átalakult illegális, szó szerint földalatti mozgalommá. Így jött az ötlet, hogy a földalatti terjeszkedés békésebb lenne, mint a szomszédok leigázása. Fiatal informatikusok sereglettek össze, és tervezni kezdték egy új világ alapjait. Megépítették az első robotot, majd lassan anyagi támogatókra leltek a kisebb informatikai és ipari cégek vezetőinek személyében, akik örömmel szövetkeztek a hatalmas vállalatok bekebelező tevékenysége ellen. Ennek köszönhetően belefoghattak a robotok sorozatgyártásába.

A mozgalom vége véres polgárháború lett. A felkelők puccsot hajtottak végre, robotjaikkal elfogatták a politikusokat és a befolyásos cégek vezetőit. Egy külön várost hoztak nekik létre, és oda zárták be őket. Hamarosan azonban újabb harcok törtek ki, és a forradalmárok eltökélték, végleg rendet tesznek. Úgy ítélték meg, a probléma gyökere az elavult gondolkodásban rejlik. Így a statisztikai adatok és egyéb mérések eredményeinek összevetése után összegyűjtöttek minden ötven évnél idősebb embert, és az új városba zárták őket. Akkorává duzzadt a lakossága, hogy országgá növelték. Így vált ketté a fiatalok országa, Hagofia és az öregek országa, Elkör.

A világ ezután dinamikusabban kezdett fejlődni. A forradalmárok a helyzet stabilizálása után lemondtak a hatalomról, és mindent a robotok kezébe adtak, mondván, a gép nem hibázik, az ember viszont képes rá. Megalapították a három kerületet, fejlesztették a technikát, az orvostudományt, építkeztek a föld alá. Hosszú folyamat volt, mire ez az új rendszer kialakult, és működni kezdett, de mára már megingathatatlan.

Elkör lakóiról senki nem tud semmit. Egy fallal elválasztott részen élnek a felszínen, melyet különböző ágyúk, mozgásérzékelők, aknák és robotok őriznek. A negyedik törvény értelmében minden negyven feletti embernek párt kell találnia negyvenegy éves koráig. Ha ez nem megy, párkereső programok segítenek az Adatbázisban, mivel mindenkiről nyilvántartás készül. Így hamar találnak egymáshoz illő embereket. A párok egy semleges zónának hívott részbe kerülnek. Itt negyvenöt éves korukig gyermeket kell nemzeniük, majd amíg a gyermek három éves nem lesz, még egyet. Két gyermek minden pár után. Az ikerszülés elkerülését beavatkozással szabályozzák: minél különbözőbb a génállomány, annál erősebbek lesznek az utódok a jövőben. Ketten beépülnek a társadalomba, ketten nem térnek vissza: tökéletes születésszabályozás. A gyermekeket három éves korukban a szülők maguktól átadják a robotoknak, és Elkörbe költöznek, hogy időskori elméleteikkel, zavaros spekulációikkal, elavult gondolkodásukkal ne hátráltathassák a társadalmat.

És ekkor rájöttem, hová tart sorsom: én, mint elavult elméjű, az újat magamévá tenni képtelen, egygyermekes felnőtt csak árthatok Hagofiának. Elmesélném nekik, milyen érzés szülőnek lenni, dolgozni a pénzért, melyről azt sem tudják, mi az. Viszont nem hagyhatom el a szigetet, mert akkor otthon elmesélném, hol van, és akkor kitörne valami háború. Megölni sem fognak, amíg van más megoldás, mert az emberéletet – a maguk biztonságát leszámítva – mindennél jobban tisztelik.

 Be fognak zárni az öregek országába, amint mindent megtanultam a fiatalok életéről. Hogy nem zártak be oda egyből, az csak a robotok hideg logikájának köszönhető, mely kényelmemet hivatott szolgálni: ne legyen tudásbeli hátrányom azokkal szemben, akik a falon túl élnek. Még nem tudtam eldönteni, várom-e az átköltözést, vagy sem. Hogy tudjam, sajnáltatnom kell-e magam, vagy örvendeni a szerencsémnek, meg kellett ismernem a három kerület lakóit. Problémámat tehát egyelőre nem tudtam megoldani, így félretettem, és vártam, hogy bepillanthassak végre a helyi emberek életébe.

Bejegyzések

A vörös Eszti (Borbély András jegyzetével)

Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz, ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapják, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad visszaadni, míg meg nem javulnak. Úgy vigyázz rá!

 

Mikor apa ezeket nekem mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül, hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát – délután ott volt a borbély -, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja ennyire fiatal.

 

Apáék kártyáztak, és nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobámban a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

 

Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle. Összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetején másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor nem akartam enni paradicsomlevest, harmadszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és mindannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobalány, hanem puhára vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka is lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina – akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie – nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképpen Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el sokszor ezt a mesét.

 

Másszor meg a rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorja a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve… Itt elkezdtem zokogni álmomban. Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

 

– Rosszat álmodott, Józsika? – és az ágyam szélére ült. Én akkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhában gyújtani. Éreztem Eszti hajának a finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

 

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott háttal, hajporos parókával egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést: – Jó estét, kis öcsém; már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta öreg embernek vigyázni kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim… ennek örülök.

 

De Andersen bácsi sohase jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem nem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szántszándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról-napra távolodtam Istentől, és süllyedtem a bűnbe.

 

Ekkor egy időre – csak rövid időre – elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi, mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.

 

Persze, ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levelében, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát; nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolíd és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházakba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a “becsület útján”.

 

Nem hatottak rám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivalóm. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosdva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.

 

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép leány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent – vörös haja megcsillant – és rám nézett. A vörös Eszti volt. Ő is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünkben, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe, mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dícsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Teát főzött és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka- és szobalányéveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisan bútorozott, nagy szoba volt. Bordó függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat, amennyire a kis vörösernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy, vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

 

Eszti szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket. Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban, a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

 

Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

 

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egyszerű paraszt vagy szolga felesége legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

 

Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbeformált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

 

Új ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve lassú mozgással, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós és egyben szédülést okozó.

 

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bujdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam.

 

Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébred, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorba nyitják a boltokat: Miskolczy István könyv- és papírkereskedése – Lőwy József sírkőraktára – Snuncer Jakab só- és lisztraktára – Kocsis Menyhért borbély és fodrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt, ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

 

Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke, fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt… A haját lesimította, ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért, hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

 

Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpást is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitják. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.

 

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

– Kezedet csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.

– Hála istennek, alig van lázad – mondotta. Eszti ezalatt fölállott a székről és amikor anyám ránézett, meghajtotta magát.

– Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

– Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám – szólottam hirtelen. – Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte:

– Mit olvastok még Andersen bácsiból?

– A Hókirálynő történetét – felelte Eszter.

– Ez az a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk – mondtam.

– Szép történet – szólott anya szelíd, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját –, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

– Igen – mondtam álmosan –, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképpen Eszti.

– Eszti sohase volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina – válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

– Nem is azért gondoltam Esztire – szólottam –, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, azt álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok és a szobalány, mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, és a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek pedig csak a csillagját találja a hamu között… ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt… – Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya és Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűen kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

 

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem: Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

 

– Fiatal barátom – szólott –, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást… meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?

– Igen – suttogtam.

– Hát emlékszel-e még az anya történetére? – kérdezte.

– Emlékszem – feleltem –, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

– E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

– Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és a könnyeit is mind – mondtam gépiesen és szomorúan.

– De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám… – szólott Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. – Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, az örvend neki… – Kis szünetet tartott, és botját csiklandóan végig húzta az arcomon. – De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás?…

 

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

– Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, elhervad a másik is… Úgy ám. No, Isten veled.

 

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.

 

Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Arra kértem, hogy olvassa el az anya történetét. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

 

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházhól visszajövet Eszti lakására vitt az első utam; azt mondották ottan, hogy az előtte való nap költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

 

Eleinte nagyon rossz volt esténként magánosan hazamenni. Olykor soká elálldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.

 

 

[JEGYZET]

 

Az elbeszélés olvasható a gyerekkorhoz kapcsolódó valós vagy fantazmagórikus teljesség szétrendeződésének folyamataként. A gyerekkor világa itt még nem egymással szemben álló polaritások feszültségekkel teli rendszere, hanem egymással érintkezésben lévő síkok átjárható, többdimenziós, mégis burokként zárt, a valós veszélyek ellenére is védettséget adó többszintűen egységes világ.

 

Alapvetően három síkról van szó: a valóság (szülők, testvérek, szolgálók, a meghatározó térbeli környezet); a fikció vagy mese szintje (aminek az apától kapott Andersen-mesekönyv, és azok szereplői a szimbóluma); végül pedig az álom szintje, ahol a két előbbi sík egymással fúzióra lép. A síkok közti átjárás itt még zavartalan, aminek az elbeszélésben a címadó szereplő a garanciája. Ő az, aki mindhárom szinten szerepel: valós személyként mint szolgálólány; mesebeli szinten mint a szép Katerina vagy a táncosnő; az elbeszélő álmaiban pedig mint az előző kettőhöz kapcsolódó vágyak maga alkotta, erotikus színekkel jellemzett figurája. Az elbeszélő (gyerek) úgy él és jár át a felnőttek számára átjárhatatlan világok között, mint a csecsemő a szakadék szélén: még nem ismeri a félelmet.

 

Ez a három szint egymással ugyanakkor kompenzatórikus viszonyban van: ha az elbeszélő álmában (mint egy magánmoziban) újra lejátssza A rettenthetetlen ólomkatona meséjét, ezúttal úgy, hogy saját magát és Esztit teszi meg főhősökké, a mese tragikus vagy traumatikus befejezése feloldódik azzal, hogy fölébredve ott látja maga előtt a valóságos Esztit, akit az álombeli vágytól fűtve szájon csókol. Az egyik síkon (például az álomban) bekövetkező trauma vagy veszteség a másik síkon kiegyenlíthető: emiatt kapcsolódik valamifajta befejezett teljesség asszociációja a gyerekkorhoz.

 

Hűen a modernitás nyitányához az elbeszélés ugyanakkor sajátos önreflexív szerkezetként is olvasható. Legalábbis gyanakodhatunk, hogy ha könyvről, írásról, meséről, fikcióról esik szó egy írott alkotásban, akkor a mondottak sajátos önértelmező viszonyban lehetnek magával az elbeszéléssel: a szöveg megteszi, amit mond, és azt mondja, amit tesz. „Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta…” – kezdi az elbeszélő, s ezzel maga a könyv mint fikcionális alkotás is szereplőjévé válik az elbeszélésnek. Sőt azt mondhatjuk, hogy szinte szövegszerű egyezések vannak az elbeszélés és a mesekönyv között, hiszen az elbeszélő kivonatolja, röviden összefoglalja több mese tartalmát, metatextuális érintkezésbe lép a mesékkel, újramondja, értelmezi, kommentálja őket. És ahogyan kommentálja, az azt is elárulja, hogy milyen viszony van a mesék világa és saját énelbeszélése között: „Az algebrai leckék után úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben.” A képes mesekönyv egy háttérben maradó, egészében megmutathatatlan teljességet és szépséget, a „gyerekkor panoptikumát” képviseli, amihez képest maga az elbeszélés csak töredékes reflexió. Csáth különösen egyedi eredménye, hogy ez a teljességigény a töredékben is teljességhez közelítő hatást vált ki, s hogy az elbeszélés múltideje ellenére is úgy érezzük, hogy mindvégig írás, megértés, történés jelenében mozgunk, hogy nem is lehet ennél többet és közelebbről mondani. Ez az ő saját titka: prózájának kíméletlenül csábító érzékisége.

 

Valóság, mese és álom mondhatni harmonikus, kompenzatórikus viszonyának szétvetülését, polarizálódását legelőször éppen a mesekönyv igazságigényének megkérdőjeleződése jelzi: „A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.” Látjuk, hogy „a szépség és igazság”, amiről az imént volt szó, már nem fordítható át zavartalanul a valóság, vagyis a „naturalista írók” nyelvére. Valamilyen burkolt vita zajlik itt az őszinteség/hazugság és az igazság/szépség irodalmi és ismeretelméleti értékeire vonatkozóan – mintha ez két különböző és konvertálhatatlan rendszer volna, egyikről nem lehet átlépni a másikba. Ezáltal megtörik a szépség és a valóság közti kompenzatórikus viszony. Különös továbbá, hogy az Andersen bácsi könyvének „bölcsességére” vonatkozó következtetést az elbeszélő a bonctani és szövettani ismeretek hatására (vagy ellenhatásaként?) vonja le. Azaz: szembesülve a biológiai valóság tényeivel, egyfajta hárításként megpróbálná újraalkotni a „gyermekkor panoptikumát” – csakhogy ez most már, felnőttként, inkább csak egy pszichózisban történhet meg, ami bizonyos kényszerítő tények tagadásának következményeit is maga után vonja.

 

Nehéz eldönteni, hogy az elbeszélő másodszori találkozása Esztivel Pesten már ennek a pszichózisnak a kivetülés-e, vagy tényleg megtörténik. Valóság, álom és fikció itt már nem képesek olyan kompenzatórikus teljességre, mint gyerekkorban. Gyanúsak az Esztit mentegető leírások: „Öltözéke azonban cseppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dicsértem ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki.” Közvetlenül ezután ez a „nem rossz nő” teára invitálja, és beavatja a naiv elbeszélőt az erotika rejtelmeibe. Vajon nem arról van szó, hogy az elbeszélő a „rossz nő”-ben is a régi Esztit akarná látni, mivel ezt kívánja tőle pszichózisa? Egy helyen, amikor visszautasítja magában Margit néni javaslatát a „becsület útján” maradás kapcsán, elismeri, hogy nincsen kifogása az ilyesfajta élvezetekkel szemben, és hogy férfi és nő e tekintetben szerinte nem egyenrangúak. De apjának és anyjának mégis szégyelli bevallani, hogy „kitartaná” Esztit.  Nyilvánvaló, hogy árnyalt feszültség van a vágyak és a normák között, ami így elindíthatná egy kényszerpszichózis kialakulását, amennyiben ez elviselhetetlenné fokozódik.

 

A bonctan, a gyerekkori erotikus emlékek, s a felnőttkori szexuális kényszerek összeegyeztethetetlen, ambivalens, diszharmonikus tapasztalatai itt már nem kiegészítik és kompenzálják egymást, hanem megbontják a tapasztalat koherenciáját, és megteremtik azt a fantazmagórikus és infantilis világot (erre az infantilizmusra amúgy a felnőtt elbeszélő „mesterséges gyerekhangja” hívja föl a figyelmet, ami, másfelől, akár az elbeszélő távolságteremtő öniróniájaként is érthető), amely megpróbálja elfedni, leplezni a vágyak, az álmok, a valóság tényleges, megkerülhetetlen feszültségét. Miközben ez az infantilis hang, a leplezés műveleteinek működtetője ugyanaz, mint amelyik megpróbálja racionalizálni (azáltal, hogy elbeszéli) egy fantazmagória történetét. S ez a kettősség talán sokatmondó: a racionalitás, ami a leplezés elleni „stratégia”, egy másik szinten maga is valamilyen elrendezhetetlen „valóság” elfedéseként lepleződik le.

 

Az elbeszélés befejezése azt sugallja, hogy ez a racionalizálás sikeres volt: a vörös Eszti eltűnik az elbeszélő életéből. Andersen bácsi utolsó, „soron kívüli” meséje a két egy tőből nőtt nagy virágról (árnyalatnyi didakszissal) utal a veszteségre, ami a „teljesség panoptikumáról” való szükségszerű lemondással jár.

 

Mi pedig azt kérdezhetjük, hogy vajon létezik-e a „felnőttkor panoptikuma”, megélhető-e valami, ami éppen a hiány és a veszteség leplezetlenségében talál rá valamifajta meztelenebb egészre?

Bejegyzések

Apa és fiú (Borbély András jegyzetével)

Valamelyik téli délelőttön az anatómiai intézet igazgatójának első asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgősen akart beszélni a méltóságos úrral.

Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert előadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektől.

A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember, belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erősen rövidlátó szemei előtt fekete keretű csíptetőt viselt. 

– Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a dolog annyira sürgős, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról, az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentő levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy hazajöjjek… Szóval megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait kifőzték, és csontvázzá állították össze… Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy eltemethessem… Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta, hogy e célra a szép, erős csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint én… És az intézet költségeit megtérítem…

Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:

– Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?

– Gyetvás Pálnak, mint engem.

– Az intézet ugyan nem ad ki hullákat… de ha a csontváz megvan: talán még a főzőpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.

Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.

– Kérem szépen, doktor úr – szólott az igazgató – nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelőttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevű hullát, s ha igen, készítettünk-e belőle előadási csontvázat.

Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.

Öt percnyi néma várakozás után, mely idő alatt a vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esős utcára bámult ki – berontott az asszisztens.

– A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról kaptuk. Nálunk lett boncolva a „Cé”-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelőtt állították össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be – amint méltóztatott mondani – mert az elsőévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.

A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A professzor pedig az előbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:

– Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? – ugyebár, egy hullamacerálás és összeállítás harmincöt korona.

Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sőt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így szólt:

– Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.

A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban ott állt a „kérdéses” csontváz. Hatalmas, erős csontú, gyönyörű koponyájú, porcelánfehérre főzött skeletum.

Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínű, hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a szolgára és az asszisztensére.

Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az előadáson volt dolga.

Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A tudományát szedte elő.

– Ilyen gyönyörű skelettel, kérem, már régen nem találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.

Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.

Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak könnyezik a szeme, és ő maga is kötelességszerűen elérzékenyült:

– Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?

– Az édesapám volt!

– Az apja. Hm, hm. Hát bizony… – Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.

A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és érzelemvihart, melyet a lelkében készülődni érzett, ki kell engednie.

De a vihar, mielőtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett előre furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt.

Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte. A fiú az apját.

 

[JEGYZET]

 

 

 

 

Az Apa és fiú Csáthnak azok közé a novellái közé tartozik, ahol az egy-két jellegzetes vonallal jelzett lélektani szituáció annyira sűrítetten van ábrázolva, hogy ez a sűrítettség átbillenti a problémát a pszichológiai síkról egy egzisztenciális vagy filozófiai síkra. Éppen ezért állítható, véleményem szerint, a sokkal népszerűbb Anyagyilkosság című szöveg mellé (annak apai „pártörténeteként” is) mint vele egyenrangú. Itt a probléma talán még zártabb, hermetikusabb formát kap, első olvasásra alig találunk rajta fogást: az elidegenítő hatású orvosi szaknyelv és nézőpont, illetve a túl könnyen adódó esztétikai kategória (groteszk) mögött szinte meg sem fogalmazódik a trauma, a probléma maga. Mintha éppen emiatt – a trauma nyelvének hiánya miatt – rendelkezne a szöveg ezzel a sajátosan „hideg”, már-már elidegenítő feszességgel.

 

 

 

Ami talán a mai olvasónak nem rögtön ötlik eszébe a novella olvasásakor, az a vázlatosan, de határozott vonalakkal jelzett társadalmi háttér. Arról a kivándorlási hullámról van szó, amelynek során a 19. század második felétől az I. világháború végéig közel kétmillió ember hagyta el Magyarország területét Amerika irányába a jobb megélhetés reményében (A novella 1908-ban keletkezett). A kivándorlásnak az én értelmezésem szerint nemcsak a novella cselekményi szintjén, hanem lélektani szinten, azaz a mérnök sajátos „gyászának” (vagy arra való képtelenségének) megértése kapcsán is jelentősége van. Az „elidegenedés”  problematikáját a szöveg is jelzi: „Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszél.” A mérnök tehát fizikailag, testi jegyeiben, ahogy ma mondanánk: „megjelenésében” tűnik idegennek, miközben nyelvileg úgymond „otthon van”, vagy „haza érkezett”. Csakhogy milyen ez a nyelvi otthonosság? Egy teljesen bürokratikus, udvariassági és szaknyelvi fordulatokból építkező formularendszer „diktatúrája”, amin lehetetlenség bármi autentikusat, vagy érzelmileg is jelentőset közölni.

 

 

 

Ha számolunk ezzel társadalomlélektani háttérrel, azt is tudatosíthatjuk, hogy az apa kérdése egyéni szinten mindig egyben a múlt, a történelem, az emlékezet, a közösség és az eredet kérdése is, amellett, hogy az „utód” identitásának radikális megkérdőjeleződésével annak megalkothatósága kerül veszélybe. Ha szimbolikus szinten is, de a mérnök saját haláláról is szó van, legalábbis a „ki is vagyok/lehetek én?” kérdés örvénylő szakadékáról. A kivándorolt fiú visszatérése után az apa halálával való szembesülés egyúttal az elhagyott otthon és haza, s így egy genealógiai, közösségi, emlékezetközösségi szakadás ténye is. Az apa csontváza a közösség pusztulásának, a haza pusztulásának a képe is lehet. S éppen ezért olvasható a szöveg a tékozló fiú bibliai történetének kifordításaként, hiszen a fiú idegenné válását itt már nem oldozhatja föl az apai megbocsájtás. Mintha azt is sugallná ez, hogy aki egyszer elhagyta otthonát, annak számolnia kell azzal, hogy itt is, ott is mindvégig idegen, vándor, nomád marad, hiába tér vissza.

 

 

 

Innen nézve – s ez persze csak egy értelmezés – egy trauma nyelvtelenségének ad nyelvet a szöveg a mérnök hosszú, önparódiába (legalábbis a gyász paródiájába) fulladó, izgatottságtól hadaró beszédében. A mérnök udvarias alázatossága mögül kihalljuk megalázottságát, a tények, a történelem tényei általi megalázottságot, a teljes tanácstalanságot azzal szemben, amivel az apja halálában találkoznia kellett – de: a szavak, a kifejező beszéd ellehetetlenülése miatti testi megalázottságot is. Figyeljük meg további mozdulatait: miután kiderül, hogy előkerült az apa csontváza, a preparált örökség, a mérnök, aki itt „jövevénynek” van nevezve „valami hirtelen görcsös taglejtést tett.” (Csáth a fiú megnevezéseinek váltogatásával folyamatosan jelzi a kivándorlásból következő határhelyzetet vagy identitásválságot.) A mérnök viselkedése, „mondanivalója” mindvégig testi gesztusaiban, gesztusainak bőbeszédűségében fejeződik ki a leginkább sokatmondóan: „Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat…” Azt hiszem, tényleges beszélgetés ez halott és élő, apa és fia között, csakhogy nem szavakkal, hanem a szavakkal való beszéd szüneteiben. Számomra a legsűrűbb, legsokatmondóbb gesztus-sorozat ez: „Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.” Túl a példa morbiditásán vajon nem ugyanilyen lehetetlen, vagy csak nyelv nélküli, testi gesztusokban lehetséges legtöbbször bármelyik apa és bármelyik fiú közti kommunikáció? Olyan némaság ez, amely éppen a legmélyebb tanácstalanságot mondja ki mégis az apa és a fiú, az „előd” és „utód” közti (talán mindig?) traumatikus viszonyt illetően.

 

 

 

A „csontváz fiának” némasága, görcsössége, zavarodottsága, megalázottsága és abszurditásában is sokatmondó gesztusnyelve számomra nem a gyászon inneni, hanem bizonyos értelemben a gyászon túli jelenség. Nem a gyász képtelensége ez az elidegenedés miatt, hanem szembenézés a semmi fehérségével. Túl a gyászon: a tanácstalanság fehérsége, amiben mégis katartikusan feloldódik az érzelmi vihar, a gyász, a fájdalom: „és fölolvadt a nagy ablakok világosságában.” Micsoda tisztaság, miféle fehérség, miféle „kilátástalan belátás”? Miféle gyászmunkán túli gyász? S végül a haláltánc: az apa csontvázával, a halállal ölelkezve…

 

 

 

A legkülönösebb az egész novellában, hogy először úgy tűnik, mintha minden szereplő „érzelmi hulla” lenne, akik képtelenek nyelvet adni érzéseiknek, megdöbbenésüknek, mintha nem vennének tudomást az alaphelyzetben rejlő provokatív erőről, mintha nem lennének képesek „emberi nyelven” beszélni, csakis udvariassági és szaknyelvi fordulatokban. A végén pedig úgy érezzük, olyan intenzív érzelmi kommunikáció zajlik a szövegben, amit nyelvileg képtelenek lennénk utolérni. Hogyan sikerülhetett ez Csáthnak?   

 

 

 

 

 

(A jegyzet megírásához a Babes-Bolyai Tudományegyetem harmadéves magyar szakos hallgatóival tartott Csáth-szeminárium, az ott fölvetődött ötletek is inspirációt adtak. Így ez a jegyzet az ők munkájukat is dicséri.)    


Bejegyzések

A rajzos gyilkos

 

 

Életem első csókja nem velem történt meg.

 

Nem tudom miért, de ez jut eszembe, miközben a sápadt arcot bámulom. És ezen nevetnem kell. A szürke szemek nem nevetnek velem.

 

Pontosan emlékszem a napra. A nagy fűzfa alatt ültünk a tóparton, ahogy mindig, epres fagyit ettünk édes tölcsérben és próbáltuk valahogy elhajtani a körülöttünk keringő muslicarajt. Rengeteg szúnyog és muslica volt azon a nyáron, több, mint előtte vagy utána bármikor. És akkor elmesélte. Hogy a táborban megtörtént. Hogy Petinek hívják, grafikusnak készül és hosszú, selymes szőke haja van, mint egy lánynak. Az arca nem igazán helyes, meg aztán kicsit túl vékony és görnyedt is, de iszonyú édes humora van, és jól el lehet vele beszélgetni. Azon az éjszakán is végig beszélgettek, és aztán megcsókolta. Egyszerűen odahajolt, és megtette, éppen akkor, amikor a nap vöröslő széle felbukkant a Balaton felett. Kicsit talán túl giccses is volt már, de azért jó. A végén telefonszámot cseréltek, és most várja, hogy felhívja.

 

Tökéletesen fel tudom idézni, mit éreztem közben. Irigység? Nem ez a jó szó. Inkább düh. Harag. Olyan elnyomott, meddő, fojtogató harag. Nem Bettire haragudtam, hiszen ő nem tehetett semmiről. Eredetileg együtt mentünk volna a művészeti táborba, de aztán Anyu meghalt a tavasszal, és így nem mehettem. Egyik pillanatról a másikra történt. Az infarktus gyorsan öl, nem szenvedett sokat. Apu és én – nos, mi igen.

 

Érdekes módon már nem kelt bennem fájdalmat az emlék, igaz, mostanában amúgy sem érzek semmit. Éhséget sem. Dél van, és azon gondolkozom, vajon hány napja nem ettem. Talán szerda este óta. Még Apu is észrevette, hogy valami nincs rendben, pedig az nagy szó. Azt mondtam neki, csak valami gond van a gyomrommal. És ez így igaz. Van benne egy görcs, ami nem oldódik fel.

 

Azon a nyáron egyfolytában rajzoltam. Előkerestem a régi fotókat, és lerajzoltam mindenkit. Magamat kisbabaként, Aput katonaruhában, Mamáék esküvői képét, sosem látott, komor, kalapos-kendős dédszülőket. És persze Anyut, főleg őt. Egy egész sorozatot készítettem róla. Kislány, kamasz, fiatalasszony és büszke anya mind-mind fekete vonalak halmazává lett a kezem alatt. Ha összefogtam a rajzokat, olyan volt, mintha a kezemben tartanám az életét. Ez valamiért megnyugtatott. Aznap este megkerestem Betti fiúját az interneten, és őt is lerajzoltam. Tényleg nem volt helyes, de értelmes tekintete és gyönyörű, gyönyörű szőke haja volt. Elképzeltem, milyen lenne beletúrni, és kifésülni az ujjaimmal. Nekem kellett volna csókolóznom vele. Ennyi igazán járt volna. De nem. Bettinek jutott, ez is, mint minden más. Még egyszer megnéztem a képet, aztán apró darabokra téptem.

 

Akkor jöttem rá, hogy alapvetően mások élik az életemet. A barátaim, az unokatestvéreim, a szappanoperák és valóságshow-k hősei a tévében. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ők megvalósították az álmaikat, én pedig nem. Ők valamennyien az én álmaimat valósították meg. És a legrosszabb az volt, hogy minden azt sugallta, mintha ez rendben lenne így.

 

Ősszel az összes rajzot bevittem az iskolába, és megmutattam a rajztanáromnak. Nagyon jónak találta őket, és azt mondta, érdemes lenne megpróbálnom a felvételit a Képzőművészetire. Még van három év, éppen időben kezdeném el a készülést. És én elkezdtem. Ebbe öltem minden energiám. Rajzoltam, festettem, magoltam a művészettörténetet, és közben a többi tárgyból is igyekeztem jó eredményeket elérni. Ritkán jártam bulizni és egyáltalán nem foglalkoztam a fiúkkal, mintha akkor, amikor összetéptem Peti arcképét, a szőke herceg meséjével is végleg leszámoltam volna. Azt akartam, hogy felvegyenek, semmi nem számított. Híres akartam lenni. Híres, elismert festőművész. Olyasvalaki, akinek saját élete van, olyannyira saját, hogy még a halál sem veheti el tőle, mert hátrahagy annyi halhatatlan művet, hogy örökre emlékezzenek rá. Én viszont nem sok mindenre emlékszem abból a három évből. Őrült alkotási lázban teltek el.

 

Elfordítom a szemem az arctól, és bekapcsolom a tévét. Persze, pontosan tudom, miről lesz szó a hírekben. Még mindig nem kapták el, pedig a rendőrség nagy erőkkel nyomoz. Eddig hét áldozat van, de úgy sejtik, lesz még. Minden jel arra mutat, hogy egy elmebeteg sorozatgyilkosról van szó. Persze még nem tudni, milyen szisztéma szerint öl: eddig egy izraelita vallású bolttulajdonos és a felesége halt meg, és egy roma család, mindannyian Komáromban. Az indítékok valószínűleg személyes jellegűek, de több, mint valószínű, hogy a tettest szélsőjobboldali eszmék is vezérelték. A rendőrség szűkszavú az ügyben, csak annyit mondtak, mindent megtesznek, hogy kézre kerítsék az elkövetőt.

 

 

Aztán eljöttek a felvételik. Máshová be sem adtam a jelentkezésem, csak a Képzőművészetire. Lehetetlennek tartottam, hogy ennyi munka után ne vegyenek fel. Mégis így történt. A saját rajzaim alapján behívtak, de a második fordulóban, az élő modell rajzolásakor valahogy leblokkoltam. Sosem szerettem élő modelleket rajzolni, jóformán mindig fotók alapján dolgoztam. Némán bámultam a középen álló hájas, középkorú férfit, és pecekig egyáltalán nem tudtam rajzolni. A lábam remegett a kezem pedig cserbenhagyott. Aztán valahogy mégis nekiálltam. Gyenge rajz lett. A felelés sem ment valami fényesen. És nem hívtak újra. Nem kellett, hogy megjöjjön az a bizonyos júliusi értesítő sms: tudtam, hogy nem vettek fel sehová. Érettségi után mindjárt elmentem a komáromi telefongyárba dolgozni. Ott kerültünk közel egymáshoz, Sanyi és én.

 

Sanyi az osztálytársam volt, de a négy év alatt nem nagyon vettünk tudomást egymásról. Egy kicsit olyan volt, mint én fiúban: órákon alig szólalt meg, és szünetekben is csak a néhány haverjával beszélgetett, másokkal szinte soha. Nem tudtunk egymásról semmit, de mikor az első reggel mellém ült a gyárba menő buszon, beszélgetni kezdtünk. Őt sem vették fel sehová, pedig nagyon reménykedett a közgázban, de aztán elcseszte a matek érettségit. Jövőre talán újra megpróbálja. Én nem akartam újra megpróbálni. Igazság szerint fogalmam sem volt, mit akarok. Örültem, hogy találtam munkát, és nem kellett otthon ülnöm a gondolataimmal. Miközben a futószalagon elém gördülő parányi műanyagalkatrészeket illesztettem össze, igyekeztem nem koncentrálni semmi másra. Dúdolgattam, semmiségekről beszélgettem a munkatársakkal, és közben tökéletesen üresnek éreztem magam.

 

Persze a legfélelmetesebbek a rajzok. A tettes, miután a vadászpuskájával végzett az áldozatokkal, levetkőztette majd végigfektette őket a padlón, lenyúzta az arcuról a bőrt, a helyére pedig odaillesztette az őket ábrázoló portrét.

 

Sanyiban és bennem a kudarcérzésen kívül semmi közös nem volt, ám ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy összekovácsolódjunk. Minden nap egymás mellett ültünk a buszon és mivel nem lakott messze tőlünk, esténként a legtöbbször hazakísért. Néhány hónappal később összebalhézott a családjával és elköltözött egy olcsó komáromi albérletbe. Egy este, mikor az üzemi busz valamiért késett, felajánlotta, hogy aludjak nála. Elfogadtam. Akkoriban Sanyi volt az egyetlen ember, akit valamennyire közel éreztem magamhoz: Bettivel és a többi barátnőmmel azóta nem beszéltem, hogy egyetemre mentek, Apuval pedig már évek óta csak a legelemibb párbeszédekre redukálódott a kapcsolatunk. Sanyi viszont meghallgatott, és én is meghallgattam őt. Nem voltam belé szerelmes, még csak nem is tetszett, pedig tulajdonképpen nem nézett ki rosszul, sőt: a haja ő is szőke volt, mint Betti Petijének, igaz, durvább szálú és nem olyan hosszú, viszont sokkal magasabb és izmosabb volt, már-már altétatermetű. Csak a szemei zavartak, azok a nagy, halványkék szemek. A vízi hullákra emlékeztettek, és megakadályoztak abban, hogy bármiféle fizikai vonzalmat érezzek iránta. Mégis hagytam, hogy aznap este leüljön mellém az ágyra és megcsókoljon. Arra gondoltam, úgysem ez az első. Azt is hagytam, hogy levegye a ruháim, végigfektessen az ágyon és belém hatoljon. Azzal bíztattam magam, hogy valaki már biztos a szüzességem is elvesztette helyettem.

 

Nem csak a tévében beszélnek egyfolytában a gyilkosságokról, az embereknek is ez lett a kedvenc témájuk. Ha kinyitom az ablakot, hallom, ahogy a szomszédasszonyok erről diskurálnak az utcán hangos jóistenkedések közepette, sőt, tegnap még Apu is megjegyezte, hogy jobb, ha mostanában nem mászkálok sötétedés után. Miközben beszélt, a széntől fekete ujjaimat bámultam. Kíváncsi vagyok, észrevette-e.

 

Néhány héttel később odaköltöztem Sanyihoz. Sokkal kényelmesebb volt onnan bejárni a gyárba, arról nem is beszélve, hogy így végre elszabadulhattam otthonról. A régi házban már nem csak Anyu emléke nyomasztott, hanem az íróasztalom is. Már hónapok óta nem rajzoltam semmit, a rajzszén, a rajzlapok és a festékek éppen úgy hevertek ott, ahogy a felvételi előtti este hagytam őket. Egyszerűen nem volt erőm sem eltenni, sem eldobni semmit. Használni még kevésbé.

 

Az albérlet nem volt éppen összkomfortos, sőt. A szomszédban egy cigány család lakott, mindig üvöltött náluk a tévé meg a gyerekek, és, bár én nem éreztem semmit, Sanyi a bűzre is panaszkodott, ami szerinte az ő lakásukból szivárgott át a miénkbe. A plafon tele volt repedésekkel és a vécé néha eldugult, de végeredményben azért el lehetett benne lakni. Sanyival hamarosan rákaptunk, hogy esténként kibontsunk néhány üveg bort, és leigyuk magunk a sárga földig. Néha az újdonsült haverjai is feljöttek a gyárból. Az egyikük időnként hozott egy kis füvet is. Az éjszakáink mámorban úsztak, a reggelek józanodással teltek, a munka óráit pedig félálomban csináltuk végig. Igyekeztünk minél kevesebb időt a valóságban tölteni. Másrészről viszont normális pár voltunk. Munka után együtt vásároltunk be, együtt ettünk és együtt zuhanyoztunk. Még Apunak és Keresztanyának is bemutattam. Szimpatikus volt nekik. Ilyen szempontból úgy érezhettem, végre sínen vagyok.

 

Tegnap este az egész Fókusz a gyilkosságról szólt. Megkérdeztek egy szakértőt is, szerinte művészileg értékesek-e a rajzok. Azt mondta, nem remekművek, de a technikájuk mindenképpen profizmusról árulkodik. Az sem kizárt, hogy valamelyik ismertebb kortárs festő munkái.

 

Másrészről viszont hamar kiderült, hogy Sanyi és én nagyon különbözőek vagyunk. Egy csomó apróságon vitatkoztunk: ő a Doktor House-t nézte kedd esténként, én a Vészhelyzetet, ő sósan ette a túrós tésztát, én édesen. ő vadászni járt, én pedig hevesen kiálltam az állatok jogaiért. A legnagyobb különbség mégis az volt, hogy én nem soha többé nem akartam az álmaimról beszélni, ő viszont folyton azokról beszélt. Pedig igazából nagyon nehezen körülhatárolható volt, mit is szeretne valójában. Azt hiszem, leginkább nagy ember akart lenni. Politikus. Vagy nem. Inkább diktátor. Király. Meg akarta váltani Magyarországot. A világot. Volt egy csomó terve meg elmélete is. Kiirtani a zsidókat, a cigányokat meg a régi komcsikat. Kilépni az Unióból. Visszafoglalni, ami a miénk volt. Beszüntetni a kapitalizmust: bezárni a gyárakat, a plázákat, a Tescót. Mindenki termelje meg, amit megeszik. Bio módszerekkel. Ne legyen gazdagság, se szegénység, se igazságtalanság, se semmi rossz. Minden magyar ajak zengjen magyar népdalokat, a gyerekek tanuljanak meg rovásírni és a többi. Ha nem ismertem volna, el sem hiszem, hogy létezik ilyen. Egy két lábon járó sztereotípia volt; a képzetlen, beszűkült gondolkodású szélsőjobboldali fiatal eleven szobra.

Órákon képes volt ilyesmikről szónokolni. Néha magamban jókat nevettem ezeken a szentbeszédeken, máskor a hideg is kirázott tőlük. Egy idő után azonban már pusztán untam őket, rettenetesen untam. De sosem vitatkoztam vele. Nem láttam értelmét. Talán mert tudtam, hogy hosszú távon semmit sem akarok Sanyitól. Ő viszont nem így gondolta.

 

A zsidó házaspár rokonai úgy döntöttek, elárverezik a portrékat, és a pénzt jótékony célokra fordítják. Rájuk kerestem az interneten. Az éjjelnappali volt az övék. Éjszakás műszak után néha ott vásároltunk Sanyival. Utálta, amiért drágább volt, mint a Spar vagy a Tesco.

A licit már majdnem egymilliónál tart.

 

Egy este közölte, hogy hamarosan meg fogja kérni a kezem. Mert, hogy nem helyes, amit csinálunk. Ez vadházasság. Ő ugyan nem vallásos, de hisz a keresztény értékrendben. Tizenkilenc éves, lassan húsz, itt az ideje, hogy családot alapítson. Gyerekeket is akar. Lehetőleg fiúkat. Az elsőnek persze Sándor lesz a neve, az ő családjukban minden elsőszülöttnek Sándor a neve már legalább száz éve. Az apja is Sándor, a nagyapja is az volt, hát a fia is az lesz. A második fiú általában az anya apjának nevét kapja, de ehhez nem ragaszkodik, ha nekem nem tetszik a György. A lányt is úgy nevezem el, ahogy akarom, bár a legjobb lenne, ha ugyanúgy hívnák, mint engem. Persze még ennél is jobb lenne, ha csak fiaink lennének. Egy ilyen világban nagyon nehéz egy lányra vigyázni.

 

Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Eleinte azt hittem, Sanyi csak viccel az esküvővel meg a gyerekekkel kapcsolatban, de aztán láttam a szemén, hogy nem. És akkor elgondolkoztam, akarom-e ezt. Hiszen ez sem az én életem. Reggelre döntöttem. Összepakoltam a cuccaimat, és megmondtam Sanyinak, hogy nekem ez a tempó túl gyors, hazamegyek egy kis időre. Megütött. Nem volt igazán nagy pofon, inkább a meglepetés erejétől tántorodtam meg és estem el. Akkor már biztos voltam benne, hogy végleg elhagyom. Szerencsére többször nem állt az utamba, talán ő maga is meglepődött azon, amit tett. Soha többé nem akartam látni. A gyárban másik műszakba kértem magam, hogy még véletlenül se találkozzunk, de hál istennek nem sokkal később a keresztanyám szerzett nekem egy állást helyben, a munkaügyi irodában. Könnyebb munka több fizetéssel. Furcsálltam, hogy Sanyi egyáltalán nem keres, de örültem neki. Aztán egy este se szó, se beszéd beállított hozzánk. Nem tudom, miért, de beengedtem.

 

Úgy hívják, hogy a rajzos gyilkos. Lehetne a vadászpuskás is, de hát ez tényleg sokkal találóbb.

 

Tiszta inget és farmert viselt, a haja kopaszra nyírva. Először megijedtem, hogy talán mégis meg akar kérni, de csak egy üveg bort hozott. És kedvesebb, figyelmesebb volt, mint valaha. Elmondta, mennyire sajnálja, ami történt. Hogy ő volt a hibás, rám zúdított mindent, természetes, hogy megijedtem. Megütnie sem kellett volna, de annyira félt, hogy elveszít. Hagytam, hogy beszéljen, miközben a bor lassan elfogyott. Aztán elővette a fotókat, és én elvállaltam. Először nem akartam, de aztán mégis. Rábeszélt. Hogy nagyon jó lehetőség, és ő bízik bennem. Jól fogok keresni, és talán még híres is leszek. Aznap este megint szeretkeztünk. Egy szavát sem hittem el, és sejtettem, hogy valami sötét dolog áll a háttérben, másnap mégis elkezdtem rajzolni. Nagyon hiányzott már, ahogy tulajdonképpen Sanyi is hiányzott. Lehet, hogy mellette nem a saját életem éltem, de rá kellett jönnöm, hogy nélküle szinte egyáltalán nincs életem.

 

Nem emlékszem az arcokra. A rajzolás extázisában csak egyes vonások vésődtek belém: szemek, orrok, ráncok, mosolyok. Nem tudnám újra összerakni őket. Igaz, nem is akarom. Annyira jólesett újra rajzolni, hogy egyáltalán nem gondolkodtam közben. Nem érdekelt azoknak az embereknek a története. A saját történetem érdekelt.

 

Sanyi kért, hogy ne írjam alá a rajzokat. Nem érdekelt, miért. Úgy sejtettem, talán valami híresebb művész nevével akarja eladni őket. De az is lehet, hogy legbelül tudtam. Igen, tudtam, mindvégig. Ezért nem akartam gondolni rájuk. Nem akartam gondolni semmire. Csak rajzolni akartam.

 

Egy szerda este jött el értük. Csak beugrott. Izzadt volt és rémült. Engem is megrémített. Odaadtam neki mindet, és becsuktam mögötte az ajtót. Nem akartam látni többé. A görcs akkor költözött a gyomromba. Azóta nem tudok enni. Aludni sem tudok. Mikor másnap hallottam az első hírt, szinte megkönnyebbülés volt. Elmúlt a szívdobogás. Hűvös lettem.

 

Életem első csókja nem velem történt meg. Elég régi és béna sztori ahhoz, hogy nevessek rajta, de az arc, azok a szürke szemek ott a tükörben nem nevetnek. Csak bámulnak, fáradtan, mereven.

 

Leakasztom a fogasról a fekete kendőm, és letakarom a tükröt. Most már nincs más dolgom, csak várni. Befejeztem mindent. Jó érzés. Az utolsó rajz egy éjszaka alatt készült el. Talán a természetes fény jobb lett volna, de most már mindegy. Este odaadom Sanyinak. Csak úgy, ajándékba. Megmondta, hol kereshetem. Ha már nem találom meg, akkor minden sokkal nehezebb lesz. Nem baj. Megoldom valahogy. Mert akarom, hogy az emberek megismerjék ezt a portét. Egészen jól sikerült, ahhoz képest, hogy sosem szerettem élő modellt rajzolni.

 

 

Bejegyzések

Tiszta nyelv, tiszta ország (Patrick de Mela: Fordított)

 – Minden a fiatalokkal kezdődik – kezdte Illighaen. – Egy életunt hercegi udvarba megérkezik egy talpraesett, ügyes fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a lányokat táncolni tanítja, a hercegnének versekkel kedveskedik. Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, a kamarásnak, de még az öreg udvarhölgyeknek is, és van valami páratlanul ügyes trükkje, amivel eléri, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon. Minden herceghez érkeznek ilyen ügyes fiúk – minden korban és minden országban, de sohasem maradnak sokáig. Hamarosan rajtakapják őket, hogy szerelmesek a hercegnébe, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, vagy rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat, vagy észreveszik, hogy tánctanítás közben a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus, az ifjú költő elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy morzsákkal lakjon jól, hogy kamarásokkal barátkozzon, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Nem szeletelt fácánt, nem csipkedte az udvarhölgyeket, nem tanított senkit sólyommal vadászni vagy táncolni. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok magukat lágyan riszálva énekelnek a herceg előtt. Micsoda versek!

Álmok. Jóslatok. Varázslatok.

De ez a Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette a csípőjüket lágyan ringató vagy áttetszően  sápadt költőnőket. Nem szerette a zűrzavart, a homályt, a rendetlenséget. Nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek könnyedén áttévednek egy másik világba, hogy üzeneteket hozzanak a hercegnek. Nem hitt a látomásokban, a galagonya jótékony hatásában, az év 367. napjában, amit csak a halál kapujához hurcolt, beteg gyerekek láthatnak meg. De legyen elég annyi, hogy annyi mindenben nem hitt…! Az ő verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan nyugodt és feddhetetlen méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy a hercegnek felolvassa a verseit.

 

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
     tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van –
mint ez a sárga szín a levelekben,
     amitől annyifélék.

 

– Ki ez a Lídia? – kérdezte a herceg.

– Olyan tündérféle. Maximus a ciprusok földjéről jött, ámbár olyan petyhüdt, olyan fakó volt a bőre, mintha egy tojás belsejében töltötte volna a gyerekéveit.

– Honnan tudsz te ennyi mindent, Illighaen?

Illighaen mindentudóan elmosolyodott: – Eljött az igazi költészet ideje, a hét és tizenegy-sorosoké, a biztonságot sugalló metonímiáké, a Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan, a fejlődésképtelen költőket persze rögtön száműzték, de a tanítványok ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és azonnal lecsaptak minden rendetlen verssorra, ami csak előóvakodott valamelyik koszos kunyhóból. A tanítványok még a fejfákról is letöröltették a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem kockáztatott. Testvér, te hány szótagos vagy? A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak egy szolid kőrakás emlékeztetett az elhunytakra: egy nagyobb a férfiakra, egy kisebb az asszonyokra. És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.

– Micsoda mesélő vagy! – sóhajtott a herceg. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb, legsivárabb fejezetére.

– Tizenegy évig tartott a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos indulatszavak is, egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat. De hogy épp milyen káromkodás számított illetlennek és főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Az emberek inkább semmit sem mondtak, csak morogtak, hümmögtek, az óvatosabbak a saját nevüket se árulták el, mert melyik normann név lehet elég választékos Maximusnak… Valahogy beleragadtak a szavak az emberek torkába. De talán még a torkukig sem jutottak el: ott lapultak, ott erjedtek az álmaikban. Ám a gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket, és nemcsak megromlanak-megbomlanak, hanem külön életet élnek, mint az út szélén eltemetett vagy a kutakba dobált csecsemők, akikről mindenki próbál megfeledkezni, pedig az anyjuk őket is kilenc hónapon át a testében őrizgette. Ám az ilyen lények túl kicsik ahhoz, hogy átjussanak a másik világba, ezért aztán az utak szélén is hallani a motyogásukat. Mert hiszen annyi, de annyi árnyalata van a felejtésnek!

– Egy rossz költő köré micsoda rémtörténetet kerítesz!

– Nem volt rossz költő ez a Maximus, hidd el! Néha egy vers tovább tart, mint egy egész élet! 

– No de mért szorult rá arra, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?

– Ó, ez csak egy költői játék volt, úgy hiszem. Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Hány percbe telik lefirkantani egy verset? És mit tegyen egy költő, ha csak múlnak a napok lassan, egyformán, pöffeszkedve, ha csak telnek-múlnak öregesen, betegesen, és még egy háború sincs, hogy az időt felpezsdítse. És mennyi töprengés, mennyi-mennyi ábrándozás kell, hogy dohos hercegi antológiák megőrizzék a nevét?  Maximus ennél igazabb és tartósabb halhatatlanságra vágyott: a nyelvet akarta megváltoztatni.

– Nem újdonság ez, barátom. Minden varázsló pattanásos költő-tanoncokból toborozza a segédeit.

– Ámde Maximus nem akart zavaros fejű vénemberek útján járni, nem akart egy elhagyott, bűzlő barlang mélyén költőiskolát alapítani. Délről jött, ahol apáról fiúra száll az ékesszólás, és ahol  Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek.

– Összedőlt az a birodalom, híre-hamva nincs.

– De mindegy is ez, herceg. Maximus úgy viselkedett, mint az égiek küldötte, mint egy augur maximus, a latin nyelv pontifexe. Ő maga talán nem hitt abban, hogy egészségesebbek leszünk, ha szép, kerek hétszótagosokban beszélünk, vagy nem gondolta, hogy a nyarak hosszabbak lesznek, ha kerüljük az indulatszavakat, hanem csak szerette a szép, szabályos mondatokat. És van-e a nyelvnél maradandóbb, múlhatatlanabb?

– Kár rá több szót vesztegetni!

–Tizenegy felesége volt, hét kastélya: hatalmas úr volt, a szántóföldjeit, a legelőit még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. És mikor eltemették, a műveletlenek még akkor is csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr, kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi teringettét, semmi búvalbaszom, semmi, hogy a fenemegettevégre… A tizenegy feleség is szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus, miközben zengtek fölöttük Maximus hősi, diadalmas tizenegy-szótagosai… De a rémálom nem ért véget. A te nagyapád  a nyitott sír felett kijelentette, hogy a nyelv megtisztításáért indított harcot folytatni kell.

– Ne feledd, Illighaen, hogy a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden földet, minden tenget, hát nem maradt más meghódítani-való szegény nagyapámnak, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! Egyik évben a disznóhúst tiltják be, másikban a szarvasgombát, aztán a tehéntejet.

– A te nagyapád hóbortja sem tartott sokáig. Még abban az évben leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel, és szép lassan a fél partvidék elnéptelenedett. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül? És szavak nélkül az áldozatok hogy védekezzenek? Hogy védekezzen az, aki nevet se mer adni a tulajdon gyermekének, aki ellensége temetésén is csak nyökög, hümmög, motyorászik? Az alattvalók bosszantására kieszelt Maximus-terv elvezetett az alattvalók leigázásáig, , és ehhez már nem is volt szükség többé hóbortos költőkre. 

– De mi közöm közöm ehhez a Maximushoz, ehhez a tizenegyező félnótáshoz, aki nem talált elég örömet a nőkben?

– A szavak, herceg! A szavak! Azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, és nemcsak betegségek, hanem rémálmok a sérelmek, amik szép lassan összezavarták a mi időnket.

– De ma már bárki szabadon káromkodhat! Szabadon szidhatja akárki anyját, nagyanyját, sógornőjét, nénikéjét, kivéve természetesen az enyémet. Senkinek sincs oka rá, hogy dühösen motyorásszon egy  sír felett.

– Amit nem mondunk ki, herceg, az nem tud véget érni.

– Kérjek talán elnézést a Redekindektől? Kövessem meg a szellemeiket? Állíttassak sírköveket azoknak a csecsemőknek, akik sajnálatos módon épp Maximus idejében hunytak el? Tegyem a káromkodást kötelezővé? Akkor megszűnnek a járványok és a hajóim biztonságban lesznek? 

– Krónikás vagyok, herceg, nem jövendőmondó.

– Túl sokáig laktuk ezt a partszakaszt. Ez a mi bajunk, nem a betiltott káromkodások, nem a hét- vagy tizenegyszótagosok, nem a kutakba dobott csecsemők. Nem lett volna szabad letelepednünk, vnem lett volna szabad elhúzódnunk a szél elől. Milyen normann az, aki mások titkai közt kotorászik, koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi?

Illighaen nagyon jól tudta, hogy a herceg mire gondol: egy új partra, egy új szigetre, az újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. No de a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek már van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

Ha követek érkeztek, és fürkészőn az arcába néztek, már látták a szemében a félelmet.

És ő maga talán? Vajon nem szeret-e jobban jól fűtött termek mélyén az idő romlásáról diskurálni, mint örökös izzadtságszagban hányódni egy tucat dühös, neveletlen katonával? És egyáltalán mi is az a lakatlan sziget? Hány évnek kell eltelnie, hogy az új országban ne érezze az ember a halottak bűzét a levegőben? Hát nem izgalmasabb a megoldás módozatain egy fűtött teremben töprengeni, feltárni, megvitatni, megtárgyalni és megoldani…?

Csak hát vannak nyelvek, amiknek nincsenek semmiféle szabályaik.

 

 

Régebbiek:

 http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/allah-mindenkit-szeret-patrick-de-mela-forditott/