Címke: próza

Bejegyzések

Leánybúcsú (37/10) – Éjjeli látogatás

Minden egyetemi félév során eljön az a három-négyhetes időszak, amikor az ember úgy érzi, „javában zajlik a félév”. Ez nem feltétlenül a három szorgalmi hónap közepe tájára esik, lehet előtte is, utána is, nincs benne logika. Onnét lehet észrevenni, hogy a hallgatóság tetemes része mással foglalkozik, szinte eltűnik az egyetemről: nem szállja meg a közeli presszókat, mint a félévkezdés lázas ügyintézéseinek szüneteiben, s nem vonul csapatostul a könyvtárba a vizsgaidőszak nem kevésbé fölfokozott hangulatának jeleként. Minden zökkenőmentesen zajlik: előadások, szemináriumok, gyakorlatok, tréningek, szakmai összejövetelek, s közöttük a csönd. Ilyentájt a pszichodráma-foglalkozások is nyugodtak, majdhogynem unalmasak, csak a végzősökben van valami lappangó szorongás, melyet nem lehet pusztán a következő félévi államvizsga tényével vagy a már folyamatban levő álláskeresés, kapcsolatbiztosítás bizonytalanságaival és sikertelenségével magyarázni. Valami furcsa köztesség-érzés ez, de nem az egyetem és az élet közötti átmenet természetes lelkivilága. Az ok alighanem abban a lassan hagyománnyá vált szokásban keresendő, hogy szinte senki nem a tizedik félévben akar végezni: kérvényezi a tizenegyediket, s mivel jól és jobban hangzó indok mindig akad, mindenki meg is kapja az engedélyt. Honnét lehet tehát fölismerni egy végzős pszichológushallgatót akkor, amikor javában zajlik a félév? Onnét, hogy cél nélkül kóvályog az egyetem épületében, a legszokatlanabb helyeken telepszik le, hogy az ablakon át bámulja a szemközti ház érdekfeszítő tűzfalát, mintha az elmúlt években a vizsgákra várva nem lett volna elég ideje alaposan kitapasztalni minden repedését, szívesen szóba elegyedik akár egy elsőévessel is, és nem fennhéjázó tanácsokat ad neki, hanem melegszívű figyelemmel hallgatja kedves csacsogását. A végzős szeme fátyolos; és többnyire a hangja is az, mert a végzős többet cigarettázik, mint valaha, miközben azon tűnődik, mit szeretett ebben az egészben annyira. Ez nem valami negédes nosztalgia – ó, ha csupán az volna! –, ez olyasvalami, amit talán meg sem lehet érteni. Még akkor sem, amikor a végzős egyszer csak a kínnehéz kapuból visszafordul, és köszön a portásnak, aki annyi figyelemre se méltatja, mint eddig.

A pszichodrámacsoport évfolyambulit rendezett, mint minden évben. Afféle búcsúztató ez, amelynek során a végzős hallgatókat előre nem meghatározott módon vetik alá a gólyabálon szokásos próbatételeknek. Minthogy az egyetem régóta nem foglalkozik már azzal, hogy mindennek valami hivatalos és emelkedett közeget biztosítson, a két iniciációs eljárás teljesen átkerült a hallgatóság sajátos, öntörvényű értelmezésének körébe. Mi a züllést professzionálisan űzzük – ez a meggyőződés hatotta át minden évben a készülődést. A készülődők pár évig még züllenek, aztán éppoly meggyőződésesen lesznek tisztes családapák, családanyák, szakértők, hivatalnokok, mint amilyen meggyőződéssel nem azok most. Ez az élet természetes rendje – állapítják majd meg, és igazuk van, látszik rajtuk. Vannak azonban olyanok, akik az ilyen bulikon is idegenek, és éppoly idegenek lesznek akkor, a konferenciák utáni fegyelmezett munkavacsorákon is. Nem emlegetik föl jóízűen és elborzadva a régi bulik hőstetteit, mert tudják, hogy a veszély máshol van. És nem múlt el.

Az ez évi búcsúztató nehézkesen indult. Nem verődött össze időben az a három-négy társaság, amelyik megalkotta volna az éjjeli drámajáték informális csomópontjait, az emberek inkább lézengtek, a jól begyakorolt kötések nemigen akartak létrejönni. Magam is jóval éjfél után érkeztem. Hol a gyönyör, hol van a mára nekem rendelt gyönyör? – kérdezték a szemek, mint megannyi felvillanó fény. Láttam tágra nyílt, ijedt tekinteteket, összehúzott, figyelmet imitáló vonásokat, kemény, cinkosságot kereső – különb vagyok ezeknél, és látom, hogy te is – pillantásokat, elomló, félig már síró arcokat, s láttam magábafordult szemeket, láttam jégjózan, könyörgő szemeket, csak a magam szemét nem láttam meg ezek között. Kóvályogtak még úgy, ahogy én, tétova, de bennfentes képet vágva a négyszobás lakás útvesztőiben: néhányan, akik éppoly émelyítőnek találták volna, hogy megvessék az ilyen rendezvényeket, mint hogy részt vállaljanak belőle. Velük diszkréten egymásra mosolyogtunk, és elmentünk egymás mellett.

A konyhában már éjfél előtt véget ért az első roham, egypár szendvics árválkodott a tálcákon – körülbelül négy óráig nyugalom lesz, itt meghúzhatom magam, gondoltam. Attól nem féltem, hogy unatkozni fogok, aki szerelmes, sohasem unatkozik. Nem is éreztem rosszul magam. Ha valaki jön, akár beszélgetek is vele, ha nem, elmerülök magamban. Bort ittam, hűvös fehérbort, nagyon jólesett. Az ablakon át a Holdat néztem. Izzott, dús ezüstfénnyel, mely újra és újra arannyá erősödött, először azt hittem, a szemem káprázik. Olyan volt, mint egy álarc, melyen át- meg átsüt a mögötte sugárzó tekintet. Gyönyörű volt. Ez csoda – gondoltam. Szólj hozzám – kértem. Benyitottak a konyhába, az egyik végzős évfolyamtársam volt. Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte kissé már szétesett hangon. A Holddal társalkodom – feleltem. Szóval te is megőrülsz teliholdkor – mormogta és kiment. Hallottam, amint részeg megilletődöttséggel ismételgeti a szokatlan igét: társalkodom, társalkodom, társalkodom. Lapos-párás pillantással újra fölnéztem a látomásra. Szólj hozzám – kértem még egyszer. Szerelmes vagyok – suttogtam –, olyan nagyon szerelmes vagyok. A fejem magától hátracsuklott, de a szememet nem vettem le az ezüst-arany Holdról, nem is tudtam volna. Szerelmes vagyok, segíts rajtam. Kihúztam hajamból a hajtűket, a földre ejtettem őket. Szerelemes vagyok, segíts nekem. Kedvtelve járattam kezemet a hajamban, mintha a holdvilágot fürdetném benne. Halkan fölkacagtam ezen a közhelyes hasonlaton, s a hangomat furcsán idegennek éreztem, de tetszett a dolog. Végig tudatában voltam mindennek, de tudat és akarat teljesen eggyé vált. Kitöltöttem egy pohár bort és az ablakhoz léptem. A Hold felé emeltem a poharat. Ne mondd el senkinek – kértem, ittam egy kortyot, majd a többit puhán magamra öntöttem. Elvesztem az eszem – szólalt meg egy hang mélyen bennem. Nem baj – válaszoltam, mélyről szálló sóhajjal. Szétnyitottam a ruhámat, megmutattam magamat a Holdnak. Érzékeltem, amint valaki benyitott a konyhába, összefogtam a ruhát, karba öltött kézzel álltam, nem fordultam meg. Mariann – szólított meg incselkedő hangon az előbbi évfolyamtársam –, biztos, hogy jól vagy? Ha pszichológusra van szükséged, itt vagyok. Semmire nincs szükségem – feleltem a lehető leghidegebben, nehogy föltegye a következő kérdést, olyan fölösleges. Hát, jó, ha így gondolod – lassan csukta be az ajtót. Szerelmes vagyok – merültem vissza a Holdba – tudod? Szerelmes vagyok. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy meztelenül érintkezzem a puszta földdel, hogy besétáljak a vízbe. Mariann! Itt vagyunk, többen is! – a konyhaajtó kicsapódott, három teljesen elázott kedves bolond lógott körülötte, mindhárom a tavalyi tudományos diákkori konferencia biztos befutója. Menjetek a pokolba, miért nem hagytok békén?! – kirohantam a konyhából, a lakásból a kábulatban botladozók közül, le a lépcsőn az utcára.

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Melchior-Menyhért Roberto fiaként, délen látta meg a napvilágot. Kézenfekvő volt, mi lesz a sorsa: mihelyt felcseperedik, a családi hagyományhoz híven üvegfúvó válik belőle is. Csakhogy Menyuska nem gondolt a felcseperedéssel. Csak négy éve maradt, kicsinyke tüdeje már a születésekor olyan erőtlennek mutatkozott, hogy mindjárt nyilvánvaló volt, soha nem lesz belőle üvegfúvó. Ehelyett Menyus, noha süket volt, mint az ágyú, mivel hallatlanul érzékeny volt a rezgésekre, örökkön dünnyögött, valamiféle saját leleményű dalocskákat énekelgetett, amelyekre senki sem tanította. Némelyik olyan szomorúan hangzott, hogy anyánkat velem együtt mindig megríkatta vele, mások meg éppenséggel olyan vidámak, hogy körül kellett táncolnunk szegénykét. Valójában Melchi-Menyus dallikázása torokhangú nyögdécselés volt, egy visszamaradott gyerkőc nyifogása, amely egyedül nekünk tetszhetett. Roberto semmit sem értett az egészből, és hamarosan elhagyott bennünket. A faluban idelenn délen, a hegylakók közt nem tudódhatott ki, hogy kelekótya fiúgyereket nemzett, így hát a nagymama, Roberto la mammája gondoskodott róla, hogy mindhárman jó messzire elkerüljünk a falubeliek szeme elől. A kapucinusok rendházában talált nekünk helyet, Menyuska egész úton odafelé mindent eláruló hangerővel kornyikálta el legszebb nótáit. És mégis, a 82-es vaporetto elhaladt a Barbarido-, a Garzoni-, a Resonico-palota mellett, átsiklott a Rialto alatt. Végül az Akadémia előtti megállóban leszálltam. Tudtam, hogy itt talállak, a Santa Maria della Salute-templomban vagy valahol a téren: fiatalon vársz, vág az eszed, szókimondó vagy; arcod beesett, enyhén hajlott az orr, tekinteted metsző, nyakad feszes, kidomborodnak rajta az erek, vállad csontos, enyhén hajlott a hátad. Vajon fekete szegélyű tógádról kell hogy felismerjelek? Nem, ezúttal nem viseled majd a danaidák öltözékét. Tart a velencei karnevál, a Harlekinok és Pantalonék nyüzsgésében kell rád ismernem, három arcból álló maszk alatt (rajta négy üres nyílás két szempárnak, három orr, bal felől, valójában az arcát rejtegető személy füle helyén komikus grimasz, jobboldalt komor kép, középütt pedig merev arckifejezés, akár a halálé, meg a karneváli ismeretlen saját szeme), medúzamaszkban, strucctoll fejékben vagy kígyó alakú hajfürtök alatt. Hol rejtőzöl, Euripidész? Miféle játékot űzöl velem? Én az orvos képét öltöttem magamra, az orvosét, aki felveszi a harcot a pestissel. Hiszen tudod, Athént több ízben is megtizedelte a járvány a peloponnészoszi háborúk idején. Álorcámon hatalmas, madárcsőrszerű orr díszeleg. A szájamat szabadon hagyja, hogy utánad kiálthassak, szemem takarásban, a csőr belsejében pedig illatos füvek sorakoznak: Basilica liofozzato, Salvia, Menta. A kis mellékutcákból és közökből (Calle Boguolo? Calle del Pestin? Calle Veneziana? Calle Magazen?) ismeretlenek rajzanak elő. Az ismeretlen nők keblén „wonderbra”, mellükre tapadó kelme, hajuk boszorkányosan kibontva, a lábuk hosszú (telt combok, kecses, vékony lábikrák, keskeny lábfej), és csupa jó illat lengi körül őket. Arcukat maszk fedi el, hangosan nevetnek. Azabolátlan honi nők és a stranierák a karnevál végeztével a telihold világában valamelyik házban kötnek ki vagy egy palotában a Canalae grande olajosan fénylő vize mellett. Könnyelmuen kinyílnak a pezsgőtől és a friss, csillagfényes éjszakától megmámorosodva, amelynek csak egy kis csillaga hunyt ki, könnyelmuen adják oda magukat vadidegeneknek. A paloták kanyargós lépcsői nedvesen fénylenek. Visszhangoznak a márvánnyal kirakott alsó szinti termek, amelyekben először vetik hátra fejüket, elfogadva a csókot: kiesik kezükből a kis női táska, a legyező, felcsúszik az aranygombos blúz dereka; fenn, az emeleten pedig, a pompázatosan kifestett ovális mennyezet alatt szemérmetlenül minden ruhadarabot ledobálnak magukról, a pufók angyalkák szeme láttára, akik bámészan figyelik őket odafentről, és anyaszült mezítelenül átkulcsolnak hosszú lábukkal egy pohos pasast, ágyékát a lovagjuknak, a segniornak, a cavaliere-nek; mert a férfi odavan a nőért és a nő eped a férfiért (szerelmes leveleket írt neki az Arne mellől, az Adige folyó kőhídjára telepedve, s így kezdte őket: „Szerelmem, szólíthatom-e Önt e szóval, mert hiszen Ön a megtestesült poézis; tudnia kell, hogy már csak a neve is merő költészet; hangzása templomian áhítatos, gyermeki és merész. Az Ön neve nem cseng össze a jelennel, a múltból ered vagy a jövőből mindétiglen. Az Ön neve rendelte így, s Ön választotta ezt a nevet.”); mégpedig azért , mert az illető befolyásos ember, és egyengetheti az útját a milánói manökenkedésben; s végül mert így akarja maga is, akárcsak egykor az én bátor anyám, csak mert játék az egész, és ő azt választja, és azt dobja el magától, akit akar… De ez a velencei karnevál ideje, és tart egész éjen át. Este van, langyos mediterrán február, tíz óra tizenöt (nem pedig húsz perc múlva hat). A Fenice Színház énekesnői végeztek az utolsó előadással, arcukról szedik le a sminket, torkukat gyógyteával öblögetik. Most majd ők is fölteszik az élet álorcáját, és kilépnek Velence utcáira. A palotákban a lakájok a frakkjuk gallérját igazgatják, fehér kesztyűt öltenek, várva a sebes motorcsónakon érkező házigazdákat és velük a kisasszonyokat, a szeszélyes szopránokat; s a nevetést, a nevetésüket is várják a szolgák, a primadonnák pezsgőmámoros kacagását s kalauzuk hahotáját, a tereken pedig sok új szál fonódik. Párosával, hármasban meg-megállnak, és indenki úgy köszönti a másikat, mintha ismernék egymást. Akárcsak Shakespeare-nél a Rómeó és Júliában, akárcsak Verdinél az Álarcosbálban. Jelen vagyok én is, középkori orvosnak maszkírozva, s te is itt vagy valahol, Euripidészem – tudomásomra jutott, hogy Pulcinellaként, csak éppen képtelen vagyok kideríteni, melyik is lehetnél te a töméntelen Pulcinella közt. Rejtőzködsz, szalamiszi, mindhiába. Nincs más hátra, össze kell ismerkednünk. Tudod, hogy egynémely titkomat rád bíztam. Leírtam már három olyan emberalkatot, amely meg tudna lenni erkölcs nélkül; utánad kürtöltem, hogy a Nagy Vétkest hiába is keresnénk az emberek között; segítségedet kértem amikor kis híján alkut kötöttem a kísértőmmel. Most várlak. Euripidész, segíts! Nagy léptekkel rovom az utcákat, óvatlanul befordulok sötét zugokba, rá se gondolva, hogy ki is rabolhatnának. A víz felszínének visszfényeiben kereslek, és tudom, hogy itt kell lenned. Dogana del Mare, az üdvözlet templomának oldalánál, a Canale grande oroszlántorkában. Itt végre, az aranygömb és a zászlót tartó fiúcskaként megmintázott patinás szélirányjelző alatt megtaláltalak: áradt belőled az évszázadok levegője, amelyeket végigaludtál, rosszabbul festesz, mint amilyennek azok gondolnak el, akik szeretnek, akkori énedre emlékeztetsz, amilyen az első dionüszoszi ünnepeid idején voltál, amikor a Pella lányaival léptél fel drámaíróként. Úgy állsz ott, mintha örökkön itt vártál volna rám; végezetül leveszed álarcodat, és úgy mutatkozol meg előttem, mint tanítványaid, Prótagorasz és Prodikosz előtt. Vajon a szeretőid voltak? Manapság a pederasztia újfent az artisztikus férfiszerelem kifejeződése, gay az összes operaházi és színházi rendező, de te meg én csak két, egymásnak feszülő mutatóujj leszünk; úgy nyújtsd ki felém a kezedet, ujjal mutatva rám, mintha meginteni akarnál. Nekem szögezed: „αρ’ οισθ’ αφ’ ων ει;” „Tudod-e, ki lennél?” Hát, látod, tudom. Másféle civilizációhoz tartozom: a nyugat-rómaihoz, amely tisztában van az idő múlásával és kieszelte a fejlődés kerekét. Rátok, az ókori Görögországra gondolva évszázadok óta alapvető hibát vétünk. Hellászt a saját szemünkkel nézzük, nem a tiétekkel. Az antik vívmányokat aszerint értékeljük, hogy mennyiben előzményei a maiaknak. Sokunknak nem megy a fejébe, hogy a régi társadalmak – és ez alól a te görög világod, Euripidészem, nem volt kivétel – csaknem vakok voltak a fejlődésre. A mai ember értékrendje szerinti fejlődés ismeretlen még a görögök második nemzedéke előtt is, a Homérosz és Demoszthénész közötti korból. Úgy bizony, nálatok csaknem hat teljes évszázadon át erotikus, esztétikai és etikai elképzeléseitek körül forog minden. Ami ezen kívül van, magánügy. A csillagok, az égitestek mozgása, a világegyetem alapjai, a fizika egyik-másik törvénye, ötletek a hadviselés megújítására , mindezek távoli ügyek, feltárásuk nem köti le nemzedékek kíváncsiságát: figyelemre méltó, de nem nagyra tartott témák. A sok-sok hellén településen, szanaszét a szigetvilágban először is Szapphó, Anakreón vagy Pindarosz strófáinak felidézgetésével bíbelődnek, azután, te szabad szalamiszi, fáklyás ünnepséget rendeznek Dionüszosz isten tiszteletére, az emberi történelemben először osztanak ki és játszanak el szerepeket, végül pedig a szümpozionokon ifjaik kibontakoztatásával és ismereteik elmélyítésével foglalkoznak. Mindazonáltal anyagi gyarapodás valójában nincs a hellén világban. Időszámításotok az olimpiai játékokkal kalkulál, de azért tíz olimpia nem alkot nagyobb egységet, dekádot, és az olimpiák előtti kort sem igyekeztek a négyéves szakaszokat visszavetítve tagolni és korszakolni. A régi idők mérföldkövei a nagyobbfajta barbár betörések vagy egy-egy híres ostrom, mint például Milétoszé vagy a lydiai Szmirnáé. Az ennél is régebbi korok teljesen ködbe vesznek, és merőben mitikus időközökkel számítódnak. Tudom, te is azt tartod, hogy az istenek nem ölthetnek határozott alakot, mert vagy mindenütt jelenvalók, vagy elérhetetlenek, el tudod-e azonban képzelni, mennyit fáradozott azon történészeink és filológusaink egész hada nemzedékről nemzedékre, hogy Krisztus keresztre feszítésétől visszafelé felparcellázza történelmetek folyását? A peloponnészoszi háború 431-től 404-ig tart, Euripidész, Mneszarkhosz fia 484-ben születik meg Szalamiszban, Szókratész 399-ben üríti ki méregpoharát, Szolón 483-ban lát hozzá reformjai végrehajtásához, a szapphói akadémiát 626-ban alapították, Alkhaiosz 601-ben tér vissza száműzetéséből, s veszi számba fegyvereit. Így énekel: „μαρμαίρει δε μέγας δόμος χαλκωι: παισα δ’ ’Άρηι κεκόσμηται στέγα” „Házamban fénylik a fegyver bronzverete, udvaromban Arészra emeljük serlegeinket.” Mégis, Euripidészem, te tudod, hogy az emberek nem lehetnek hitetlenek, mert hiszen megállapítottuk: ha nem hinnénk abban, hogy a másvilágon számadással tartozunk a bíró előtt, ha nem hinnénk a Megváltó színeváltozását, nem lenne etika sem. Három válfajuk van a hívőknek; de lépjünk be most a Santa Maria della Salute-templomba – a látvány, amely fogad bennünket, nem olyan, amilyennek építője, Baldazare Longena megálmodta, mert az oldalajtón léptünk be. Az első fajta az ateista hívőké, akik keresik saját vallásukat. Halottaik velük élnek, beszélnek is velük, de nem képzelik őket a temetőbe, kőlapok alá, sem pedig a szentélyek altemplomainak fémajtós szekrénykéibe, melyek előtt homokba állítva olvadoznak a holtak lelki üdvéért gyújtott gyertyák. Javarészt tudósok tartoznak közéjük, olyan emberek, akik a Mars spóráit kutatják és mechanikus karokkal, röntgen-spektrográffal ellátott szondákat bocsátanak fel az urbe; azok, akik a kollektív tudattalant tanulmányozzák, és Amerika-szerte (az én Amerikámban, az én lerombolt New Yorkomban) pszichoanalitikusi díványra fektetve kérdezik ki pácienseiket; mindazok, akik jó századéve arra jutottak, hogy az ember, a kozmosz, a tudat fejlődésében lennie kell valamilyen logikának , amely pótolja a Teremtő feltételezését, így nyílt sebet ejtettek a hagyományokon, és szélesre tárták az ajtót, amely a huszadik század sötét bugyraiba vezetett. Az ateisták nem tévednek be a kis zöld függönnyel elfedett ablakú ódon fa gyóntatószékekbe, amelyek felirata „p. spirituale”, sem pedig azokba, amelyeké meg „p. coauditore”. Lépj be most te, Euripidészem… természetesen ez utóbbiba („coauditore”), és valld meg a bűneidet, ha vannak. Halk hangon seppegsz, te hitetlen, görögül, de úgy hallom, te is bűntelen vagy, majdhogynem makulátlan. Az ateistáék, szalamiszi, feltekintenek az égre, és csak azt látják ott, ami az orruk előtt van. „Istenem, mennyi csillag!”, motyogják maguk elé, de az élet átlényegítésének elvetése, az, hogy lehetetlen az egyetemes hóhér szerepében látniuk magukat, őket is hívővé teszi. Nyilván a csillagmiriád, a rózsaszín és kék égi buborék, nyilván a hívogató, mélységes feketeség, melynek nem lehet belátni határát, ösztökéli őket arra, hogy higyjenek; higyjenek ők is, a leendő hitetlenek. Tekints fel, Euripidész, itt, az angyali üdvözlet szentélyében. Az oszlopokat veres posztóba burkolták, fejünk felett a nyolcszögletű központi boltozat tizenhat ablakkal. Longena, az építész hatalmas kupolát gondolt el, amely uralja a Grand canale bejáratát, koronának képzelte, amely Szűz Máriát magasztalja. Egymilliónál is több kőtömbből emelték a templom falait, Longena több mint fél évszázadon át irányította a munkálatokat. Hiába, nem érhette meg a befejezést, a napot, amikor felmagasodva állt a Máriának szentelt egyház, várandós pocakjához hasonlóan domborodott, mint anyám hasa. 1630-tól 1682-ig vezényelte Longena az építők munkáját, akkor elvitte valamiféle trópusi láz (talán az „el tor” néven emlegetett kolera, amely rejtélyes módon a karavánutakon négy-öt évenként rendszeresen megtámadta Velencét). Nem fejezte be templomát, amely alakjával – nagy kör és kicsiny, kereszt alakú toldalék – mintha eleve a női nem jegyét hordozná, de a hívő emberek e másik fajtája sem kételkedik, Euripidészem, a saját – építészi, szónoki, vezéri – nagyra hivatottságában. A magukfajták saját magukban találnak az istenre, és vallják, minden gnosztikusnak a szívében lakik az istene, azt tartják, hogy a hitet ismeretekre és tudományos igazságokra lehet alapozni. A hívőknek ez a második fajtája becsüli az arányosságot, az áttekinthetőséget, a szimmetriát; tekintetét nem az üres égen jártatja, mint az előbbi, hanem örömét leli az ívekben, boltozatokban és templomhajókban; viszontlátjuk marhabőr kötényben, rajta jelzésekkel, melyek a szabadkőműves-páholyok nagymestereiről árulkodnak; megtaláljuk a vetélytársaikat gyűlölő zongoravirtuózok között, s mint bűvészt, színészt, pantomimest, bábjátékost, titkosírás-kódolót és -fejtőt. Így érvel: „Spinoza istenében hiszek, aki a létező harmóniájában nyilvánul meg, nem pedig olyan istenben, aki az emberi lények sorsáról és cselekedeteiről visel gondot.” Bárcsak felrepülhetnénk a levegőégbe, és letekintve mint feltartott esernyőket láthatnánk meg az üdvözlet templomának kupoláit: egy hatalmasat, karcsú laternával és körben tizenhat szoborral, mellette a kisebbet két barokk oszlopával és mögötte ugyanolyan laternákkal; ha ezt láthatnád, megértenéd, mire gondolok, és miért van az, hogy ezek az utóbbiak csak Spinoza istenét hiszik. A hívők második fajtája valójában hitetlenül hisz. Nem fogadhatják el a halál tartományának merő sötétségét, mert az áttekinthetetlen, beláthatatlan és cseppet sem harmonikus. Bizonyosan közéjük tartozik a mi építészünk is, Longena, aki után fennmaradt az üdvözlet templomának nagy kupolája nyolc osztatú koszorúpárkánnyal, tizenhat ablakkal és mindegyik márványszobor mellett egy-egy kőcsigával, mint a barokk Velence páratlan ékessége. Ilyen fokú összhang nem lehet semmiképp sem lehet hiábavaló, Euripidészem. Sok gnosztikus éppen ezért észember, aki szereti az életet, és nem foghatja fel, mire lenne jó annyi szépség, az ember alkotásainak ilyen változatossága, kire lenne jó az önfeláldozó munkálkodás létrehozásukon – vagy épp az összes botlás a tragédiáidban – ha mindennek a végén a semmi vár, a semmitlen semmi örökkön örökké. Ők is hisznek, Euripidészem, mint ahogy végezetül a hívők harmadik fajtája, akik egyedül nevezik magukat isten gyermekeinek és mindenben az isteni elgondolást fedezik fel, a magasan felettük álló Teremtőét, s a saját életüket hajlamosak jelentéktelen porszemnek tekinteni a jó és a rossz nagy mérkőzésében. Ők, akik áldozati darabot vesznek magukhoz Krisztus testéből, és kortyolnak a Megváltó véréből, lakóhelyről álmodnak Krisztus országában, függőkertekről az elnyert paradicsomban. Az övék a harmadik, egyben az utolsó fajtája azoknak, akik morális elveknek vetik alá magukat, az összes ember e három csoport valamelyikébe tartozik. Mneszarkhosz fia, te is köztük vagy. Én is köztük vagyok. Én mint hívő; te mint gnosztikus. Én mint keresztény; te mint pogány. Én mint barbár; te mint hellén.

Bognár Antal fordítása

Bejegyzések

Lépni kell, át

1.

Messze mögöttem gyűrűzik a zene. Ezüstös füstkarikák zengik körül.
Hol is vagyok?
„Kipukkadt egy újabb világ.”
Z. elereszti a kezem. A híd opálos derengés a folyó tükrén. Hol a lény?
Z. nekiveselkedik. Rohan, eszébe villan a Hídavatás képe, rohan, megtorpan a szélén. Táncol. Táncol a fényekkel.
Z. zeniten ülő hangjának langymelege, „Blaha Lujza tér”. Nikotintól ázott szavak. Csók marad nyomukban. Nedves, vörös folt.

Nézem az asztalok népét. Megint mások. Szépek, rókaképűek, szemük kocsányon lóg, megveszekedett tekintetek, idomítható tekintetek. Közönséges, megsárgult képek. Csak őt keresem. Asztallaptól plafonig, plafontól magamig. Váltják egymást a népek. Az asztalok népe. A biciklik és a marihuána népe. Engem senki se vált.
A karfa szellem nagyapó súlytalansága alatt süpped meg. Cigarettát rág, ködszín cigarettát. A túlvilágon talán nincs tűz.
– Halott embert – bólintok rosszallóan.
Elhessegetem nagyapát. A szemem sarkából úgy látni, a lámpa mögé bújt. Még hallom a huhogását. Élvezi, hogy halott.
Tejfölszőke kislány szuszog a szemközti kanapék préselésében. Nem szorul be. Tolja őket, szét! Erős, szívós lány. Odébb tolja a robosztus marhabőr-akadályt, ganésai segítséggel: „Gyere kicsim, megyünk”, hallom apját. „Nyinyinyinyinyinyenyenye”, válaszolja a pedáns lányka, és kötelességtudóan követi.
Ha még beszélnék gyereknyelven, biztosabban tudnám, mit jelent a nyinyerészése. Így csak sejthetem. „Igenis, légiós elöljáró!”, vagy „Pukkadj meg, de azért jövök, apafej!” Az utolsó ember a Földön, aki beszélte még ezt a nyelvet, rég kihalt. Belőlem. Z. elvitte magával. Nagyapa falaz neki.
 

„Micsoda pakli!”
„Kézzel festett, nagyapámtól kaptam még.”
Vertük a blattot. Láncdohány. M. a negyedik körben esett ki. Gatyáját vesztetten.
Kutyák csaholtak. Futottunk a tanyán keresztül, tábortűz képe rémlik. Szitáló jégesőben. M. az ingemet csavarta-tépte.
„Hová tetted az eszed? Hová?!”
Rongy-kalászok közé préselődtünk. Langyos homlokáról patakzott valami. „Rohadtul ne viccelj, M., rohadtul ne viccelj!”
Dőltünk a röhögéstől. Két szivar között piramisban nyakaltuk a feleseket. Z. Éváját esőköpennyel takargatva talált ránk. Aztán sátrat képzett az esőköpenyből hármasunk fölé.  „Gatyátlanodtam, szintén.”
Rózsavörös karja:  futónövény-kosztüm mellein.
 

A gyerek eltűnt a kijáratnál, apja nyomában.
– Tizenkét képkocka, percenként – súgja nagyapa hangja.
– Annyi az életem. Foghíjas emlékpróbálkozások.
Nevetnem kell. Nem tudok.
Ölelkező pár két óránál. „Menjetek szobára.” Valami rág, valami düh. Egyre megy. Rossz a hely, rossz az idő.
A gyomromban pokol nyílik. A pokol nagyon mély, talán végtelen, és nekem tériszonyom van. Húz-szippant magamba, zuhannék, fortyogok, émelygek.
Intek a pincérnek, és otthagyok egy kétujjas V-ét a távolságnak. Iszkolásában kilátszik felemás zoknija. Nevetnem kell. Nevetnem.
Mire felocsúdok, már el is kotródott. Kezében szent-jogar a kávéscsészém. Varázsolt a helyébe újat, egy szál zöldellő cigarettával. Akár a tavasz. Ránézek, kérdőjel tátong a fejem felett. A messzeségből még visszaint, Kossuthos elszántsággal néz a szemem közé, mielőtt elmosolyodna, és a hozzám húszlépésnyire árválkodó asztalra mutatna.
Ajándék.
Pislogok az árva asztal árva, fehér hajú, hátulgombolós tündérére. Mégis mit kezdjek vele? Egyedül a pácban?
Nagyapa a távolban huhog, krákog. Megütögetem recsegő fülemet. Az ember menekülőállat. Lohol Amszterdamig, mi végre? „Remélem ez legalább nem francia.”
Kedvesnek tűnik, különben. Tíz lépésről már egészen megjön a kedvem, fű ide vagy oda. Öt lépésnél már valómban izzok. Ez veszedelem.
 

Ülünk a kandalló előtt, giccses, szecessziós, rozsdavörös huzatú ülőgarnitúra-szetten.  L . az aranyozott giccskarfára hajtja fejét. Frakkja rendetlen deltába gyűrődik mellkasa felett.
Ópiumfüst. M. ziláltan felnevet. Kezében csontfaragott pipafej – koponya, esetleg beesett férfiarc, akárcsak M-mé, aki csíkos ingben, mellényben feszít.
Z. rakott szoknyában lebeg be a képbe. Rövid kezeiben egy-egy kék-arany csésze. Angolosan huppan mellém. Puha vállát hozzám dörgöli.

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Cosimo – A templom egerének Húsvétja (Első fejezet)

Egy Firenze melletti kis faluban, Topolinóban nagy a készülődés. A kis Cosimo alig várja már a Húsvétot. Ilyenkor mindig kicsinosítja a lakását, meg saját magát is. Ez a Húsvét sem más. Már az utcákon és lakásaikban sürögnek-forognak az emberek. A templom előtti főtéren, rengeteg virágárus között nyüzsögnek az asszonyok, rohangálnak a gyerekek. Mindenki színes virágdíszekkel szépíti otthonát, hiszen szeretnék a húsvétot illően köszönteni.

Már a templomot is elkezdték feldíszíteni, és a kis Cosimo is elcsent egy-két szirmot és kisebb virágfejet. Kitakarította kis vackát, majd megtisztogatta bajszocskáját és útnak indult. Mikor mindenki készülődik, siet valahová, könnyebb elcsenni egy kis élelmet, főként sajtot. A húsvéthoz hasonló nagy ünnepeken más finomságokat is rejtenek az emberek kamrái. Ám Cosimónak nagyon óvatosnak kell lennie, hiszen a pap macskája veszélyes ellenség. Eddig azonban mindig túljárt a macska eszén.

Mikor még szüleivel élt itt a templomban, apja, Luigi ment el a pap macskáját kijátszva élelemért, és valóságos kitüntetés volt, ha valaki vele mehetett a dicső küldetésre. Míg apja és a szerencsés kiválasztott megszerezte az élelmet, anyja, Isabella és a többi kis testvér feldíszítették a lakást. De most nem ér rá Cosimo a nosztalgiázásra, sietnie kell, ha a misére és a körmenetre vissza akar érni. Nagyon szerette hallgatni a Stabat Matert éneklő embereket. Ráér még este is tollakból és rongydarabokból készített puha ágyacskáján visszagondolni gyerekkorára; a testvéreivel való játszadozásokra, az édesanyja által otthonossá varázsolt kis vackukra, a trükkökre, melyeket apja mutatott neki.

Így tehát, mivel az idő sürgette, gyorsan beosont a környező házakba, és ünnepi lakomát gyűjtött: sajtot, sonkát, tojást. Nagyon óvatos volt, nem akarta, hogy bárki is meglássa. Egy pillanatra meg is ijedt, mikor egy vidám kislány visszaszaladt a lakásba a bennhagyott rongybabájáért. De hál’ istennek a gyermekek nem úgy reagálnak, mint a felnőttek. Számukra egy egér nem kártevő és nem is ijesztő. A lányka egész aranyosnak találta, talán még meg is simogatta volna. Mikor azonban Cosimo elbújt és az édesanya is kiáltott a gyermekért, hogy igyekezzen, békén hagyta az egeret. Cosimo kapva kapott az alkalmon, kis batyujába berakott egy-két falatot és elindult.

Útközben találkozott jó barátjával, Bobbal, a foxterrierrel. Bob egy angol nemes úr vadászkutyája volt, aki idemenekült Itáliába a hideg, nedves angol időjárás elől. Szegénynek nehezen ment a beilleszkedés, hiszen egészen más volt a temperamentuma, mint az ittenieké. A foxterrierek általában véve eleven, élénk kutyák, de Bob emellett nagyon jó nevelést is kapott. Mindenkivel udvarias volt, az idegenekkel pedig kimért. Ezzel szemben az olasz ebek, mint gazdáik is, borzasztó közvetlenek. Nem értették Bob tartózkodását, azt gondolták, fennhordja az orrát. Mikor egyszer elkeseredett, találkozott a jólelkű Cosimóval, és elmesélte neki szomorú helyzetét, melybe igazán nem akart kerülni, és amelyből sehogyan sem tudott kikeveredni. Cosimo megértette őt, és barátságot kötöttek, mely az idő során egyre mélyebbé vált; igazi cimborák lettek. Könnyebben beilleszkedett a kutya most már, hogy volt kire támaszkodnia, és Cosimótól bármikor tanácsot kérhetett.

– Helló, Cosimo! – üdvözölte Bob az egeret.

– Hogy vagy, Bob?

– Szeretem a húsvétot, ilyenkor a gazdám mindig leejt egy pár finom falatot. De ezek a díszek nagyon zavarnak, a sok illatos virág összekeveri a szagokat, folyton csavarja az orrom a tüsszögés.

– Szegény Bob, én szeretem mindezt, magam is vittem a vackomba egy kis virágot.

– Erről jut eszembe Cosimo, találtál magadnak új helyet? – kérdezte a kutya nagy együttérzéssel.

– Miért kéne elköltöznöm? – Szegény Cosimo semmit sem tud. Bob talán már sajnálja is, hogy elszólta magát, igazán nem akarta elrontani Cosimo ünnepi hangulatát, ráért volna később is figyelmeztetni. De hát nem tudhatta, hogy Cosimo fülébe semmi sem jutott el a szóbeszédből.

– Azt rebesgetik, hogy fel akarják újítani a templomot, ráadásul a pap haragszik Lorenzóra, a macskára, amiért képtelen megfogni az egereket. Gyakran hallom, mikor elmegyek az udvar mellett, ahogy Demetrio atya leszidja: „A teremburáját Lorenzo, hát ma sem fogtál egeret? Hiába az a sok ugrabugra, mindig túljárnak az eszeden?”

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Leánybúcsú (37/9) – Szerelem

Megjelent a Felügyelő könyve. A könyv, a kriminológiai összefoglaló, amelyről az első találkozásunkkor beszélt nekem. Adott egy példányt, amelybe ajánlást is írt: Mariannak, szeretettel és nagyrabecsüléssel, Báthory Ervin. Olyan nagy becsben tartottam ezt a kötetet, amelyhez képest Bernáth Antal könyveinek kultusza igazán jelentéktelennek minősült. Pedig valójában nem szerettem ezt a könyvet. Nem, nem ez a jó szó. Inkább: idegen volt nekem ez a könyv. Idegen, és mégis… minden, minden sora visszaigazolta számomra azt, amit a Felügyelőről az első pillanattól kezdve gondoltam. És éppen emiatt mögéláttam jólformált sorainak, mögéláttam szenvedélyes, sokszor körülményes gondolatmenetének, s annak ellenére, hogy sohasem tartottam túlságosan egyértelmű, közvetlen összefüggésnek az ember személyes világának és pályaválasztásának kapcsolatát, sőt kifejezetten durva és közönséges dolognak tartottam ennek firtatását, világosan éreztem, hogy számára ez az egész kriminológia – ürügy. Olyan terület, amelyben megélhet bizonyos élményeket, bizonyos tartalmakat, s jóllehet ez korántsem von le szakmai értékéből, mégis kiáltóan látszik a személyes vonatkozás. Hőskomplexus? Kíméletlen, néhol szinte émelyítő ingerkeresés? Nem. Nem így. Sohasem kételkedtem a Felügyelő munkájának hitelességében, de éreztem azt a másik világot, az ő világát, amit ezzel rejt el, s amibe én mindenáron betekintést akartam nyerni. Ezért volt idegen nekem ez a könyv, ezért keltett bennem ellenszenvet, bár nem tudtam elválni tőle, magamnál hordtam mindig: bizonyította, majdhogynem dokumentálta számomra ezt a világot, ugyanakkor azonban kijjebb tolta megismerhetőségének határait, s tovább fokozta vágyamat, hogy teljes bizonyosságot találjak mögöttes tartalmának valóságáról. Nyugalomról szó sem lehetett. Előttem volt a bizonyíték, és előttem volt az akadály. Ittam ennek a könyvnek a betűit, mértéktelenül merültem alá a Felügyelő szellemébe, és olyan zaklatott voltam, mint még soha. Olvastam, olvastam, olvastam, aztán egyszerre csak fölnéztem, és hangosan a következőket mondtam. Ebbe a férfiba bele fogok szeretni. De szólhat-e ez az érzés másról, mint az ő erejéről és az én vágyamról? Milyen szerencsétlen találkozás. Lehet-e ebből szerelem? Valami tiszta? Vagy már most romlott és hazug az egész? Mert én nem áhítom sem az ő démonait, sem a magaméit. Nem tudom, kívánom-e igazán ezt a veszélyt. Pedig minden jel arra mutat, hogy igen. Mert, igen, elszánt vagyok és kegyetlen, olyan vagyok, mint ő, és ha rá gondolok, mindig érzem a minden megfontolást nélkülöző őrület közelségét. És ez az őrület olyan ígérettel lép föl, amit nem tudok elveszteni. Hiába fáj. Én nem tudok elgyengülni. Belepusztulok, ha nem bonthatom meg a magányát. Ebben az érzésben nincsen irgalom.

Egyszóval megérintett valami, amit végzetnek szokás nevezni. Tébolyult voltam aznap este. Mászkáltam össze-vissza. Végül elmentem a Kamillába. Ittam egy sört. Még egy cigaretta – gondoltam –, és hazamegyek. Egyszer majd kikezeltetem ezt a jó kis Kékszakáll-komplexusomat, döntöttem el. De nem most. Fölnéztem, mintha kilökném a jövőmbe e majdani terápiát, és az ajtóban ott állt a Felügyelő.

Az ajtóban ott állt a Felügyelő. Azt hittem, rosszul látok. Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha látomásom van. Ilyen állapotban. De nem. Ő volt. Nem lehet igaz – gondoltam –, és igaz volt. Ez most a Gondviselés, a keserves mindenségit neki, vagy valami más? Ennek most így kellett lennie vagy lehetett volna másképpen is? Most azért van itt, mert ide vonzotta az, amit érzek? Azért, mert szükségképpen összeránt a végzet? Reménység! mely hitegettél, nemcsak a szerelem ígéretével, hanem azzal is, hogy érzéseinknek van helye a létezésben, ez volt a legszebb csalásod. Sohasem gyűlöltelek érte, magamat gyűlöltem, amiért hittem neked, és a magam kicsiny üdvtörténetébe vezettem a vegytintával írott soraidat. Pedig te ismeretlen nyelven írtál. Odavezetted, odavonzottad hozzám, akit szerettem, és én mélységesen megrendültem, mert gondviselésnek véltelek, mely egyértelműen hozzám szólsz és engem tartasz azon az úton, melyet magam választottam, de a jóváhagyásoddal. Tudom már, hogy csak kényszerítettelek rá, hogy megcsalj, én küldtelek magamhoz ezzel az ördögi tervvel. Reménység, mely éltetőm voltál, s az vagy még ma is, ez volt a legszebb csalásod. De nem az utolsó.

Varázsütésre kezdtem el remegni, mint mindig, ha megláttam. És varázsütésre öltöttem föl magamra, ösztönösen, minden szándékosság nélkül, számomra is mindig meglepő tökéletességgel a legsikerültebb szerepemet: a tehetséges, öntudatos, kissé bolond pszichológusnő álarcát. Fölálltam, odaléptem, kezet fogtunk. Nagyon jó illata van, hatódtam meg, biztosan randevúra készül. Remélem, nem itt lesz.

– Hogy van? – kérdezte.

Megbénított a közelsége, mint mindig. Hogyan tudtam mégis mindig ilyen összeszedett, majdhogynem szellemes lenni? Hogyan?

– Köszönöm. Egészséges vagyok, életerős és boldogtalan.

– És bővebben?

– Sokat dolgoztam, és megszomjaztam.

– Én is. Van társasága?

– Nincs. Leülhet.

Leült, rendelt, beszélgetni kezdtünk. Észrevettem, hogy ivott már. Féloldalasan ültünk, ha nem néztem rá, a dekoltázsomat bámulta. Milyen védtelen – gondoltam magamban.

– Bocsánat, igyekszem jobb társaság lenni – mondtam, néhány perces csönd után, mikor a jelentéktelen témákból kifogytunk. Fölélénkült.

– Nem. Olyan legyen, amilyen.

Ha tudná, hogy lehetetlent kér! Ha tudná…

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

lllighaen olyan tudást örökölt, hogy már-már az Idő urának érezte magát.

         Mert kicsodák is a királyok? Parázna bábok mind – hangosak, tudatlanok, ostobák. Egész életükben csatáznak: nyernek vagy vesztenek; véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek, ha  megpillantják az örökösüket. Persze a tizenkét királyságban akadnak olyan férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik jóslataikkal megbolondítják az apákat, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy csak meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit. Visszaadják az öregemberek erejét, és tündérlányokat küldenek az álmatlanok útjába. Mert hiszen minden férfinak el kell vesztenie valahogy a szüzességét, és el kell tölteni az öregség óráit… Az ilyen bíborköpenyes, tekintélyes csodatévők mellett persze akadnak egyszerű, vásári varázslók is. Hiszen van-e olyan háziasszony, aki még nem fizetett egy kóbor szerencselovagnak, hogy keresse meg a birkáját, vagy találja meg az elveszett gyűszűjét?

         Illighaen lenézte a varázslókat, nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni  – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű iniciálék, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen. De a tenger attól még tenger marad, ha sietteted a vihart, vagy ha hamut szórsz bele. Na de ki tudná a holtakat a sírból előszólítani? Az időt visszaforgatni? A tengert szárazzá, havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?  

         A világ igenis érthető. És nemcsak érthető, hanem tanulmányozható, sőt kiismerhető is. Ám csak a tompa agyúak hiszik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ugyanolyan ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik. Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a rögeszméje, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két  Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy  boldogabb világra emlékeztette. Mert ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség, a vérszomj és a szenvedély.

         Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy darabkát, egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó, titokzatos boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével. 

         Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: az Illighaeneknek csak mérlegelniük kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg vagy beteges, akkor összeismertették egy tengerparton kóborló magányos katonával vagy egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a katonák, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka, áldott gyermek! Vigyázz rá nővérem!

         Mert hiszen volt miből válogatni. A tizenhét királyságban több árva gyerek lakott, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Visszatartja a föld a magokat? Az Illighaeneknek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította a saját életét. Ne veszítsd el a fejed! Gondolkodj ésszerűen! Ne szomorkodj sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!

         Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. A közrendűek pedig vásznat, gabonát, szárított ürühúst hoztak, vagy  csak legeltették a marháikat. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos virágkezű, ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.

         Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.

 

         De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott. A baj mindig a fejekben kezdődik el, pletykákkal, híresztelésekkel, zavarosnál is zavarosabb történetekkel. Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. A nap mindig keleten kel föl. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, nyomoztak mérgezések, rejtélyes eltűnések után, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, szép, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.

         A zavar mindig a fejekben kezdődik el. A félelem pedig eltorzítja az eseményeket.

         Partra száll egy szedett-vedett hódító sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben meg nem született normann hercegek magukkal csalják a rengetegbe.

         Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy hercegkisasszony a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe.  És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói, akik az Illighanek hazájában leltek menedékre.

         De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak

visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem?

         Most a legkisebb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje. Hol zavarodott meg az idő először? Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Ott van az a semmibe vesző, kopár szigetecske Írország mellett!  Mintha ez a csúf kis sziget – aminek még a nevét sem meri senki kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják,  ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet arról a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A normann hercegné, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy azt állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem az álmok vagy valami titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-vissza a tengeren keresztül a szavakat…

         Ha az asszonyok nem alusszák ki rendesen magukat, képesek az időt is megfordítani, töprengett ingerülten. De persze hogy elégíthette volna őt ki ez a magyarázat? 

         De mi is az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből, hiszen a félelmet és a véletlent a legnehezebb nyomon követni vagy megigazolni. Látott-e már valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik? Pedig meglehet, tényleg léteznek ilyen különös kövek, csak erről sohasem beszélnek a krónikások, az események szakértői. 

         Hiszen a történészek a rendet kutatják. Nem törődnek a háborúk vagy járványok kitörését megelőző félelmekkel és előjelekkel. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett megnyernie a csatát.  

    De egy sziget, ahol már a természet törvényei sem érvényesek?

        Illighaen azon töprengett, hogy ez a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás mindig idővonalat húz, és azon lépeget, pedig ő maga is tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, mi mind a Krisztus utáni VII. században élünk. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez, a tündérekhez és a szellemekhez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.

        Illighaen amúgy sajnálta ezeket a változásokat. Hiszen a stílus a mondanivaló

 teste. És ő az ír papok kacskaringós, ide-oda indázó jövendöléseinél jobban kedvelte az evangéliumok emberi lélegzetvételhez hasonló kijelentéseit.

        Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen úgyis csak a tényeket szerette.

 

         Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a nyomorult kis szigeten. Késett a tavasz, és mintha siratnának valakit, olyan haragosak voltak a felhők a kikötőben.

       Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott, sértegetett. Hiszen a tenger törvényei mindenhol egyformák! A hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a kapitányok csak nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse….

         Illighaen csak hahotázott ezen. Bár persze gondolatban nem zárta ki, hogy a szigeten betegség tört ki, és mára mindenki megbolondult.De fennhangon csak a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely ilyen életerős férfiakat is képes nyálcsorgató vénasszonyokká változtatni… 

         A rakparton csend támadt, mégpedig egycsapásra. Az egyik fickó, egy marcona, de ingerült hajóskapitány már nem hallgathatott tovább :

         – Ne sipítozz tovább, te kecske! – szólt dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében.

          A valóság mindig lealacsonyítja az eszméket, gondolta lllighaen.

  

                                                              

                                                                                 Bánki Éva fordítása