Címke: próza

Leánybúcsú (37/12) – Kaland

Én csábítottam el. Már ha van értelme egyáltalán ilyen nagy szavakat használni. Az a fajta férfi volt, akit egy jól irányzott, s még csak nem is határozott mondattal el lehetett volna küldeni, amikor odalépett hozzám a presszóban vasárnap tíz óra felé. Nem volt tolakodó, talán még rámenős sem; sőt, tulajdonképpen udvariasnak tűnt, és sokkal kifinomultabb benyomást tett, mint a magafajta esti programot keresők. Az első gondolatom az volt: ez jó lesz. Hogy mire, azt nem tudtam, nem döntöttem el, nem is mérlegeltem a különböző lehetőségeket. A második gondolatom az volt: több van benne, mint amennyi látszik. A harmadik meg az, hogy végső soron mindegy.

Megengedtem, hogy leüljön, és újabb sört rendeljen. Hagytam, hadd beszéljen, s közben megfigyeltem. Biztos, hogy nem volt részeg. Ennek ellenére volt valami egyszerre bamba és éles az arckifejezésében, ehhez társult széles, ártalmatlan vigyora, ruganyos teste, viszonylag szép keze. Ez jó lesz – állapítottam meg még egyszer –, jó lesz a lealjasuláshoz.

Gyorsan átvettem a szót – éppen ott tartott az elbeszélésben, hogy műtősfiúként dolgozik, szerelmi bánatát már emlegette, egy pár sort szavalt is, József Attilától, de az „az ám, hazám”-nál elakadt. Átmentünk egy másik helyre. Az unicumospoharat feldöntötte, én pedig megtöröltem a kezét, és magam mellé ültettem. Elszántan, sietve, mereven csókolt. Megszorította a kezemet, engem pedig bizsergetni kezdett ez a mohó, mégis tartózkodó idegen test, ez a kellemesen hűvös száj. Gondoltam, próbára teszem. Az én gyermekkoromnak nincsenek vad emlékei bennem – leheltem a szájába e tagadhatatlan és szégyenletes igazságot, s ahogy sejtettem, ez a mondat kissé elbizonytalanította. Menjünk – javasoltam a tapasztalat diadalával.

Volt egyszer egy szeretőm, akinek az volt a szokása, hogy néha megemelt, majd visszadobott az ágyra. Ez a mozdulat idéződött meg bennem, amikor az első kapualjba fordultam. Azonnal belém nyúlt, de csak egy ujjal. Fölemeltem a lábamat, hogy jobban hozzámférjen, s megtámasztottam a kapu egyik faragott domborulatán. A kezét kifejezetten durvának éreztem, és ismét arra gondoltam: ez jó lesz. Nyelvével ugyanazokat az egysíkú, célratörő támadásokat intézte ezek után, s ezt hamar meguntam. Emberek jöttek az utcán, kuncogva haladtak el mellettünk.

Kiveszünk egy szobát – suttogta a fülembe. Nem – feleltem –, én itt akarom. Itt? – kelletlenül elfordult tőlem, én pedig kiszabadultam és elindultam az utcán. A hajamnál fogva visszahúzott, meglepő erővel harapott a nyakamba, a kezeit lassan és ügyesen csúsztatta végig rajtam, de éppoly érzéketlenül hatolt belém, mint az előbb. Hát, akkor menjünk le a Dunapartra – javasoltam. Ne hülyéskedj, gyere már – sürgetetett. Miért? Van annál romantikusabb dolog, mint a parton, a lépcsőkön kefélni? – kérdeztem. Erre nem tudott mit válaszolni, de a mozdulatai egyre türelmetlenebbek lettek, s valahol mélyen bennem is felgyülemlett néhány csöppnyi vágy, feszített a tudat, hogy végre elárul a testem. Ne itt – mondta még egyszer, már dühös volt. Bolond nőt fogtál ki, szegény, szégyenlős öregem.

– Gyere, lakik a közelben egy ismerősöm, fölmegyünk hozzá.

– Hol lakik?

– Itt, a rakparton.

– Kicsoda?

– Egy szerencsétlen vénasszony. Polli néni.

– Honnan ismered?

– A templomból.

– Micsoda?

– Mondom. Szobákat ad ki.

– Aha.

Tiszta, rendes ház, első emelet, szép kilátás. Polli néni szemlátomást idegbeteg, pénzsóvár vén kurva. Összefüggéstelenül károgott az éjféli időpont miatt, és meghatottan zsebre tette a pénzt. A szobában egy franciaágy, mellette roskatag fotel, üvegasztal, szemben egy ócska szekrénysor, az ablak előtt pedig egy termetes, viruló ficus benjamina. Húzok ágyneműt – Polli néni megtáltosodott, készségesen megágyazott nekünk. A másik szobában egy újságíró lakik – közölte, és eltűnt.

Nem nyúlt hozzám, sietve levetkőzött, és valami katonás izgatottsággal befeküdt az ágyba. Az alsóneműt magamon hagytam, melléfeküdtem. A hüvelykujját a számba dugta, a nyelvemen újra és újra végigfutott a saját fanyar ízem. Az előbbi indulat mintha elszállt volna belőle, hosszan, figyelmesen nézte a szám mozgását, nem csókolt, csak fölnyalta a kicsorduló nyálam. Ráfordultam, szétnyitottam a lábamat, megejtő hangokat hallatott, nem nyögött, inkább mintha dúdolt volna. Kinyalsz? – kérdeztem –, annyira szeretem. Átfordított a másik oldalra, a fenekemet olyan kényelmesen emelte meg, a lábamat olyan akkurátusan igazgatta el a vállán, mintha gyereket pelenkázna. Gyorsan, keményen nyalt, de hosszas szürcsöléssel szívta ki a nedvemet. A bugyim a kezében maradt, azzal együtt nyúlt föl a nyakamig, többször végigszántotta rajtam.

 

Magyarok vagyunk vagy mi az isten?!

Az alapkiképzés után, az új századomban írnok lettem, ami különleges, kivételezett helyzetet jelent. Az írnok mindig tudja, kit kell feltétlenül hazaengedni családi- vagy nőügy miatt, ki beteg, kinek halt meg valakije. Ezért a századparancsnok egy idő után nagyban támaszkodik rá, és általában hagyja, hogy ő döntsön helyette az eltávozásokat, kimaradásokat, szabadságokat illetően. Már csak azért is, hogy neki ne kelljen ezzel bíbelődnie.

Semmi sincs és semmi nem történhet a laktanyában, ami a sorkatona szemében felérne a laktanya elhagyásával. Semmi. Tehát az írnoknak mindenki igyekszik a kedvére tenni. Az írnoknak nem kell szolgálatba járnia. A kifogásait, hogy miért nem vesz részt a gyakorlaton vagy az éjszakai lövészeten, soha, senki nem firtatja. Az írnok jóban van a laktanya más kivételezettjeivel, mint például a szakácsok vagy a stúdiósok, ezért azt eszik, amit akar, és akkor néz filmet, amikor akar. Az írnok bicskáját az elhelyezésen a lakatosok tökéletesre élezik, ruhacserekor neki mindig új nadrág és zubbony jut, és az írnok soha nem felsőágyas. A reggeli tornán sem kell részt vennie, mert míg a többiek a sötét hajnal farkasordító hidegében az udvaron szaladgálnak és gimnasztikáznak, addig ő az ágyakat ellenőrző ügyeletes tiszt elől bezárkózik a századparancsnoki irodába, s álmos fejét az íróasztalra hajtva édesdeden alszik még fél órát. Ha a reggelire sem térne magához, a kijelölt kopasz elhozza az étkezdéből az adagját. Az írnok disznóságait soha, senki nem jelenti. És még sorolhatnám. De mindehhez túl kell élni az első időszakot, mert amíg az írnok kopasz, addig az öreg írnok kényének-kedvének a kiszolgáltatottja, s a kiváltságokból csak kevés jut neki, viszont a munka egésze a nyakába szakad.

Ennek megfelelően nappal a hétköznapi katonák hétköznapjait éltem, vagyis gyakorlatoztam, szolgálatot adtam, különböző hadászati és határvédelmi szakkiképzéseken vettem részt. Délután öttől pedig öreg írnokom, Matus Előd türelmetlenül elhadart oktatásában részesültem az előjegyzési napló vezetését, a szabadságlevelek kiállítását, heti kiképzési és takarítási terv elkészítését, havi zsoldok, étkezési pénzek, raktárkészletek, véradások nyilvántartását, és a fegyverjegyzéket illetően. És még sorolhatnám. Előd közben folyton az óráját nézte, már kimenőruhában toporgott felettem és minden kérdésemre azzal kezdte a választ,

− Hát ez nem igaz, ilyen egy kibaszott hülye kopasz, hogy nekem mért mindig ilyenek jutnak?!

Elődnek családi-szociális okokból nem másfél évet kellett szolgálnia, mint nekünk, hanem csak egyet. Tehát egy hete még kopasz volt maga is, de mivel immár csak fél éve volt hátra, azonnal az „öreg” jelzőt akasztotta magára, nagyvonalúan kihagyva a második időszakot jelentő „gumi” titulust. Vagyis előttem még soha egyetlen kopasz sem „jutott” neki.

Mielőtt elhagyta volna a laktanyát, ellátott azokkal a munkákkal, amiket neki kellett volna napközben megcsinálnia, aztán elsöpört. Hajnalig görnyedtem az íróasztal fölött, hogy aztán néhány órás alvás után fél hatkor tornázni induljak, míg Előd ugyanakkor megérkezve a századraktár zárt ajtaja mögött, a tiszta gyakorlók, törölközők és takarók megnyugtató biztonságában és melegében édes álomra hajtsa többnyire mata részeg fejét.

Kizsákmányolásom által keletkezett szabadidejét Előd kungfu- akció- és pornófilm nézéssel, csocsózással és rexezéssel, valamint a raktári készletekkel való sefteléssel és az étkezési pénzek sikkasztásával töltötte ki. A titoktartásomat egy-egy tubus bakancspucoló Bagarollal, tiszta törölközővel, konzervvel vélte megváltani, miközben nem győzte hangsúlyozni, hogy az ilyen ajándékokat csak különleges jóindulatának és főúri nagyvonalúságának köszönhetem, hiszen az, hogy írnokot csinált belőlem, önmagában is pofátlanul szerencsés fickóvá tett. Előd távollétében megejtett óvatos tapogatózásomra, miszerint vajon miként dobhatnám el magamtól pofátlan szerencsémet, századparancsnokunk határozottan nemet mondott.

− Mi a fasz…?! Ez nem kívánságműsor, bassza meg! Ez parancs!

Így hát nem volt mit tennem, vártam, hogy kiteljen az időm, s nyakamba szakadjon mindaz a jólét, amit rabtartó gazdám oly felhőtlenül élvezett.

Ahogy kiokosodtam a katonai adminisztrációban, Előd már néhanapján sem nézett a körmömre, s bár hivatalosan ő maradt a századírnok, hamarosan a magam hatáskörében döntöttem a kimaradásokról, eltávozásokról, szabadságokról. Minden egyes pénteken elkéredzkedtem magam is, de Előd sosem engedett el.

− Mindkét írnok nem lehet távol, kopasz! − felelte és röhögött. − Majd a jövő héten.

De a jövő héten megint ugyanezt mondta. Úgyhogy egy idő után magam elengedtem magamat. Sok üveg pálinka és sok csík cigaretta, valamint egy tavalyi Bíró Ica falinaptár fejében beszereztem egy szabadságlevéltömböt és egy körletelhagyási könyvecskét, s azontúl ezek segítségével elhagyogattam a laktanyát. Ha nagy ritkán létszámellenőrzés volt, akkor a folyosón felsorakoztatott álmos, egyforma pizsamás század egyik előre megbízott tagja a saját és az én nevem hallatán is beüvöltötte, hogy „jelen”.

 

Leánybúcsú (37/11) – Szakmai gyakorlat

Ez már egy más világ. Hideg és kusza. Hálátlan, gazdag, mégis sivár világ. És nem, nem békít ki magával. Minden érzése életet teremt nekem és életet vesz el tőlem, új reményt ébreszt és olt ki bennem. Minden mozdulatnak súlya van, de mindegyik a hiábavalóság súlyától terhes. Elina csak annyit mondott rá: jellemtelen alak, de mit mondhattam volna én? Mit mondhattam volna? Mit tehettem volna, hiszen a szerelmem hetek, hónapok múlva sem jelentkezett? Ha telefonon kerestem, egy-egy szellemes és nagyon kulturált üzenetet hagyva a rögzítőn, nem hívott vissza. De nem is nagyon kerestem így. Irtóztam a hangomtól, amelyik ott hangzik, egyedül a szobában, ahol azelőtt együtt voltunk. Irtóztam a hangomtól, amely remegett. Nem kerestem többé telefonon. Mindenütt kerestem. Utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban, mindenhol. De mindenhol nélkülözte őt a tér, ahol én voltam. Néha hallottam róla egy-egy elejtett mondatot, ezeket melengettem, szerkesztgettem magamban. Távoli támpontok, s egyre nagyobb képzelet: ez jutott, ez maradt nekem. Már mindent elképzeltem róla. Már a könyvéből sem tudhattam meg újat. Leveleket kezdtem írni, pedig még sohasem írtam szerelmes levelet. Az elsőket el akartam küldeni, de minél szerelmesebbek lettek a levelek, annál inkább tudtam: sohasem fogja olvasni őket. Olykor keserves sírásra fakadtam, utcákon, hidakon, presszókban, parkokban, könyvtárakban. Aztán elővettem a naplómat, és írni kezdtem. Eleinte irtóztam a papírra hulló, szakadozó, áradó tollsercegéstől, de észrevétlen hozzászoktam. Néhol lüktetett, néhol elernyedt a lendület, néha röptettem, néha csak vonszoltam a betűimet. Eleinte irtóztam tőlük, aztán megszoktam őket. Akármikor abba tudtam hagyni, amit éppen csináltam. Abbahagytam, és elkezdtem írni.

 

Amikor legutóbb átléptem házának küszöbét, olyan tüneteket produkáltam, amelyek nemcsak a jó modorban való jártasságomat illetően, de a pszichés állapotomat tekintve is kétségeket kelthettek Önben. Azt a kétségbeesett és az önuralmat szokatlanul nélkülöző magatartást alighanem zavaró, megbotránkozató, sőt talán közönséges, tolakodó lépésnek találta – mindent megmagyarázok, egyelőre csak arra kérhetem, ne haragudjék rám! Bár, ha most kellene választanom rokonszenvének esetleges elvesztése és az életéről való megbizonyosodás között, én e mostani józanabb pillanatomban is az utóbbit választanám. L. M.

 

Az Ön élete olyan gazdag! A műveltsége, a tapasztalatai, a világa, az ezek nyomán sarjadt tudása, a munkája! Mindennek van jelentősége, súlya, tétje. Csodálom magát. Tanulni szeretnék magától. Végül is mi az, ami az embert elhelyezi a dolgok között? Ugye nem elég az intellektus megtartó ereje? Ugye nem elég a megfigyelés éthosza, a tudás szüntelen gyarapításának és értékelésének útja, az emberi közösségben való önzetlen részvétel, s az a pár ember, akivel a szellemi testvériség szépsége s melege köt össze? Ugye mindenképpen szükséges, hogy az ember megtalálja a valamely hagyománnyal való egészen bensőséges kapcsolatát, ugye ez az a pont, amely végül biztonságot ad? Hogyan érezheti magát az ember otthon a világban, ha minden érzékelése az átmenetiség döbbenetéhez vezeti, s hogyan tudja elfogadni a dolgok eme kiismerhetetlen jelentőségét, ha mégis minden idegszálával őrzi a megismerés mámoros és kétségbeesett végtelenségén belül önnön létének csillapíthatatlan igazolási vágyát?

 

Szerelmes levél? Nevetséges. A legabszurdabb műfaj. Szeretem én az abszurdot? Nem. Téged szeretlek. Elmés mondatok, furfangos kísértelek, eszeveszett szavak? Nem. Ízléstelen, tapintatlan, tolakodó szöveg! Szeretem magát? Mindenki ezt mondja. Mit számít, hogy én meggyőzőbben adom elő? Mi közöd neked hozzám? Semmi, Istenem, semmi. Eleve vesztes szavak. Már elvesztett szavak. Elvesztettelek. Szerelem? Nevetséges. Klisészerű szerelem. A tehetséges és ingerszegény környezetben levő ifjú hölgy elhatározza, hogy szerelmes lesz egy tagadhatatlanul nem mindennapi férfiba, mert szüksége van erre az erőtérre, hogy – de miért is? Már nem emlékszem. Már nem tudom. Már csak a szerelmet tudom. Ugye ezt untad meg, ezt a klisét? Nem volt elég érdekes, ugye? Nem voltam elég romlott, ugye?

 

Én nem vagyok idegen. Én ismerlek. És jobban ismerlek, többet értek belőled, mint bárki más a világon. Mert én szerelmes vagyok beléd. Senki nem láthat olyannak, mint én, de én látlak a legjobban. Olyannak látlak, amilyen vagy. Terhes vagyok, terhes vagyok tőled. Rám néztél, és teherbe ejtettél vele. Nem. Nem néztél rám. Én néztelek téged. Addig néztelek, míg át nem vettelek magamba. Már bennem vagy, a terhedet viselem. A magam terhét. Tőled való terhemet. Ha tudnád, mennyire vigyázok magamra azóta! De te! Te kiteszel engem mindenféle veszélynek! Miattad fogom elveszteni magamat. Érzem, ahogy növekedsz bennem. Mindenemben növekedsz és bennem maradsz. A bőrömön érzem, ahogyan kiterjedsz bennem, kipattan tőled a bőröm. Belülről ejtesz sebeket a testemen. Belőlem nem születik élet. Belőlem nem születik semmi. Nem születsz meg belőlem. Bennem maradsz, megkötsz bennem, megölsz. És én még csak zaklatni se merlek. És még csak nem is fenyegetlek azzal, hogy megölöm magam, még mielőtt te ölsz meg engem.

 

Solvej Balle: A törvény szerint (részlet)

“Az olyan zárt rendszerben, amely nem jut energiához, a testek az egyre nagyobb rendezetlenség felé törekszenek.”

                     (A termodinamika második törvénye)

 

 

Mindenkinek, aki ellátogat a kanadai Ville de Québecbe, azonnal szembeötlik, milyen sajátos jelleget ad a városnak a fémek jelenléte. Bár a település csak néhány száz éves, kezdettől fogva igen tudatosan, a fémek változását figyelembe véve építkeztek itt, ami ritka azokban a világrészekben, amelyeket az európaiak a nagy felfedező utazások utáni időkben foglaltak el és népesítettek be. A Ville de Québec-i utcák házait az a fajta finom méltóság jellemzi, amely tudatos tervezés eredménye: tekintetbe vették, miként alakítja majd a fémeket lassan, de kérlelhetetlenül az idő, a levegő, az eső és a hó – ezt a méltóságot az egyedi ember nem érzékelheti, csak az egymást követő nemzedékek.

Az, ahogyan a rézveretes tetők zöldje megszínezte a város fényét, több ízben arra késztette Alette V.-t, hogy fölkerekedjen Ville de Québec felé, úgy tavasz vége tájt, amikor már enyhült a hideg és a jeges szél. A város patinás réz vagy bronz háztetői, szobrai, telefonkábelei és esővízcsatornái tompították az éles észak-amerikai fényt, és a kikötői negyedben a vaslemezek, vasúti sínek és régi fémbunkerek rozsdavörösen fénylettek, fehér homokbuckákkal a háttérben.

Alette V. otthonosan mozgott a legtöbb középnagy városban a világnak azon a részén, amelyet pontatlanul nyugatinak neveznek. Emberek, akik olyan városok lakói vagy látogatói voltak, mint Bordeaux, Bázel, Lübeck, Koppenhága, Adelaide, Québec vagy más ekkora, európai mintára épült városé, talán felfigyeltek egy nőre, aki fizetség fejében járókelők arcmását formázta meg. Ez volt Alette V.

Napközben Alette V. múzeumok környékén vagy nagyobb tereken tartózkodott, ahol tájékoztató táblácskáktól és gipszmodellektől körülvéve domborműveket és mellszobrokat készített, estefelé pedig azokat az arcokat, amelyeket napközben a pillantása leképezett, elvitte a mindig máshol lévő műhelyébe. Az arcmásra egy réteg gipszet rakott, kiolvasztotta a viaszt a formából, majd folyékony gipszmasszát töltött a helyére, aztán lefeküdt aludni vagy elment egy közeli kávéházba, harapni valamit. Másnap magával vitte a gipszöntvényeket, és a nap folyamán a tulajdonosaik elmentek értük.

Azok, akiknek Alette V. korai halála előtt sikerült szert tenniük egy ilyen öntvényre, tudják, milyen különös érzés, amikor az ember először látja, amint saját arca a könyvespolcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról a szobát szemléli. Van valami ijesztő ezekben a sietősen, de pontosan megformált fehér gipszarcmásokban, és előfordul, hogy a tulajdonos megkérdi magától: Vajon művész volt ez a kufár, aki így végigmért engem?

Alette V. habozott volna a válasszal. Művész, az nem volt. Ő a dolgok világába vezette az embereket.

Alette V.-t az évszakok késztették arra, hogy a városok között ingázzon. Egyensúlyt keresett, és olyan évszakokat, amikor elég meleg van, hogy a keze hajlékony legyen, és elég hűvös ahhoz, hogy ne olvadjon meg a viasz.

Alette V. szeretett járni-kelni ezekben az egyforma városokban. Elég jól ismerte a tereiket, rakodópartjaikat és kikötői negyedeiket, úgyhogy nem tartozott a bolygó tekintetű és tétova járású utazók közé, viszont kellőképpen idegen volt ahhoz, hogy – amikor a városlakók vagy a kereskedők fölismerték – mint idegent ismerjék föl, mint távoli ismerőst, akinek az arcára meglehetősen jól emlékeznek, de akinek a nevét rég elfelejtették.

Alette V. lakatlan padlásszobákban, üres raktárépületekben vagy bezárt üzletekben szokta elszállásolni magát, és magabiztosan mozgott a tárgyak között ezekben a helyiségekben, amelyek egyaránt szolgáltak lakásként és műhelyként. Nem tartott sokáig, míg fölfedezte egy-egy szoba anatómiáját. Néhány perc, és begyakorolta a mozdulatot, mely legyőzte egy ajtó ellenállását, épp a kellő erőt alkalmazta, hogy meglazítsa egy ablak zsanérjait, és tudta a fogást, amellyel megakadályozta, hogy a hibás ajtókilincs állandóan leessen. Edzett pillantása gyorsan meglelte a régesrég átfestett horgokat és szögeket, melyekre a ruháit akaszthatta, és rábukkant az alkalmas párkányokra vagy kiszögellésekre, ahova néhány szükséges holmiját helyezhette. Ritkán vállalkozott rá, hogy megjavítson valamit, és sosem érzett késztetést, hogy a helyiségekben bármit is megváltoztasson. Megelégedett azzal, hogy alkalmi berendezést gyűjtsön, és néhány nap múlva olyan könnyedén mozgott a dolgok között, hogy még a legtökéletlenebb bútorok is újra stabilnak látszottak. Gyorsan megszokta egy-egy szék billenő ülőkéjét vagy egy asztal különös egyensúlyi viszonyait, és sötétben vagy fényes nappal, ébren vagy félálomban e tárgyak között olyan mozdulatokkal tudott tájékozódni, amelyek igazodtak a tárgyak széléhez és súlypontjához – még csak hozzájuk sem kellett érnie, vagy szükségtelenül kimozdítania őket egyensúlyi helyzetükből.

Québecben hamarosan talált szállást: egy asztalosműhely fölötti padlást, nem messze a kikötőtől. Mihelyt megérkezett a városba, az utcákon vándorolt, megérintett egy falat, megfigyelte az utcák lejtését a kikötői negyed felé – a teste gyorsan megszokta az utcakövek dőlését, érezte az utcák hosszát, a mellékutcák fekvését.

Egy árnyékos helyen, nem messze egy kis művészutcától, ahol helyi és utazó rajzolók és kisiparosok árulták portékáikat, Alette V. közszemlére tette táblácskáit és gipszmodelljeit, barátságosan üdvözölte kollégáit a közeli utcában, valamint a vásárlókat, akik kifizették a szokásos előleget, és modellt álltak neki. Az emberi formákat nagy gonddal alakította viasszá, amit aztán este magával vitt a műhelyébe.

Amikor másnap reggel eltávolította a gipszet a frissen öntött arcmásokról, bizonyos rokonszenvvel szemlélte az emberi arcokat, amelyek láthatóvá váltak, és amikor vevői napközben örömmel, de enyhe ijedelemmel szemlélték saját arcmásukat, Alette V. valamiféle közösséget érzett az eleven és mozgó személyekkel, akik máskor mindig hidegen hagyták. Általában nem érdekelték az emberek, ám ezeknek az embereknek félelemmel vegyes örömében Alette V. olyasvalamit vélt felfedezni, amit már ismert, titkos vágyat a világ élettelen anyagának megközelítésére, de amikor pár perc múlva tovasétáltak a papírral bélelt barna zacskóba helyezett arcmással, Alette V. érdeklődése megszűnt, és ismét anyaga fölé hajolt, hogy újabb arcmás kerüljön ki a keze alól.

Az alatt a Ville de Québec-i tartózkodás alatt, amely az utolsó lett Alette V. életében, arcmásai változáson mentek át. Egy augusztusi napon árjelző táblácskáival, a viasszal és a figurákkal elment oda, ahol dolgozni szokott, és a fák árnyékában fölállította a táblácskákat és a gipszmodelleket. Ez a nap melegebb volt a szokásosnál. A nép vizet keresett meg hűvös kávéházakat, és már jócskán délután volt, amikor Alette V.-nél feltűnt az első kuncsaft, egy idős úr, aki a városban lakott.

A hűs árnyék ellenére, amely Alette V.-re, a viaszra, az idős úrra, a táblácskákra és a gipszmodellekre vetődött, a viasz megpuhult és alaktalanná vált a keze alatt. Próbálta néhányszor megmintázni az idős úr barázdált ábrázatát, ám a viasz kisimította a formákat, és ettől szinte fiatalossá torzult az arc. Alette V. elmagyarázta a helyzetet az idős úrnak, aki csak várt türelmesen, míg ő kísérletezgetett. Az úr elfogadta, hogy pillanatnyilag nem elégíthető ki a vágya, hogy megmintázzák háromdimenziós arcmását, de azt javasolta, hogy Alette V. este, amikor már hűvösebb a levegő, menjen el hozzá az anyagaival. Alette V. beleegyezett. Az úr átnyújtotta névjegykártyáját, és barátságosan elköszönt.

Alette V. a megbeszélt időben érkezett. A nappaliban lévő asztal mellett állva mintázta meg az arcmást, miközben az úr nyugodtan várakozva ült egy széken Alette V.-vel szemben. Amikor elkészült, átvette a szokásos előleget, s megígérte, hogy majd elhozza az arcmást, ha elkészült. Úgy egy hét múlva.

Hogy hirtelen miért lett szüksége őneki, aki általában másnapra szokta vállalni a mellszobrok és domborművek elkészítését, egy egész hétre, arra csak munka közben jött rá. Úgy gondolta, hogy ezt az idős québecit nem törékeny gipszből fogja megformálni. Ezt az embert a fémek, nem pedig a könnyű gipsz világába fogja bevezetni.  

Néhány nap múlva Alette V. beszerezte a bronzöntéshez szükséges felszerelést, és a kertben, az asztalosműhely oldalában berendezett egy kisebb fémöntödét. A hét legnagyobb részét az előkészületekre és a próbaöntésekre fordította, de a hét vége felé létrehozta – első alkalommal azóta, hogy az előző évben kitanulta az arckép-mintázás módszereit – az első fémöntvényt.

Már az előtt, hogy eltávolította volna az öntvényről az utolsó maradványokat, látta, hogy az idős úr fém arcmása tökéletesebb, mint bármelyik másik, amit valaha készített. A félkész művet fölvitte a lépcsőn a szobájába, néhány órán át kitartóan dolgozott a fémmel, aztán ahogy szemlélte a kemény bronzon a nyugodt, emberi vonásokat, valamiféle rokonságot kezdett érezni ezzel az emberrel, rokonságot, mely erősebb volt, mint a puszta közösség érzése a fehér gipszarcok nézésekor.

Aznap este becsomagolta az arcmást egy darab fehér vászonba, és aztán belecsavarta két barna papírzacskóba. Nagy vesződséggel lecipelte a nehéz csomagot a lépcsőn, elment vele az asztalosműhely előtt, ment végig az utcákon, elhaladt egy kikötői kávéház előtt, amelybe gyakran betért, majd tovább a házig, ahová az arcmást szállította.

Ekkorra már Alette V. rég elfelejtette, hogy kettejük között nem volt szó sem bronzról, sem más kemény anyagról, és hogy a megrendelés gipszarcmásra vonatkozott. Alette V. meg volt róla győződve, hogy ez az arcmás annak a vágynak a kifejeződése, amely az embert a dolgok világának legkeményebb területeire hajtja. Ez a vágy nemcsak az övé: leolvasta az idős úr nyugodt arcáról is. Alette V. számára a bronzarcmás maga volt a megállapodás, a szerződés.

A idős úr barátságosan és nagy várakozással fogadta. Kitárta az ajtót, és betessékelte az előszobába, ahonnan Alette V. a nappalin átvágva ahhoz az asztalhoz ment, ahol az arcmást készítette. Az úr követte, át akarta venni a csomagot, amit Alette V. letett az asztalra. A zaj, ami abban a pillanatban betöltötte a szobát, az a természetes zaj volt, amely akkor keletkezik, ha fém és fa ütődik egymásnak egy réteg fehér vásznon és két réteg barna papíron keresztül. A zaj átvándorolt egy kisebb helyiségbe is. Olyan zaj volt, amely nem lepte meg Alette V.-t, de amelytől az idős úr tagjai megmerevedtek, és a kelleténél egy másodperccel tovább állt mozdulatlanul.

Miután a zaj elhalt, az úr nem nézett Alette V.-re, hanem körbesétálta az asztalt, és a becsomagolt arcmást minden oldalról megszemlélte. Nem mutatta jelét, hogy szeretné kicsomagolni, nem kérdezett semmit. Ehelyett kissé kitekeredett karral hátranyúlt, ami elárulta hajlott korát, farzsebéből előszedte tárcáját és egy köteg papírpénzt nyújtott át Alette V.-nek.

Alette V., aki rögtön látta, hogy az összeg nagyobb, mint amiben megállapodtak, átvette a pénzt és sietősen búcsúzott. Az úrnak sem volt több mondanivalója, megköszönte Alette V. munkáját, kikísérte az ajtóhoz, s leplezett ijedelemmel és együttérzéssel nézte őt, mint egy beteget, őrültet vagy torzszülöttet, ismét megköszönte a munkát, majd gyorsan bezárta mögötte az ajtót.

Visszafelé menet elhaladt az előtt a kávéház előtt, ahol reggelente gyakran kávézott vagy a munkanap után harapott valamit. Ha az ember úgy kívánta, a meleg italokat vidékiesen szolgáltak fel, csésze helyett jókora ivóedényben. Alette V. előszeretettel figyelte a meleg cserélődését saját maga és a környezete között, és a kávéház nagy, színes fajansz ivóedényeit megfelelő méretűnek találta. Észrevette, hogy a fiatal pincérnő fürgén és rutinszerűen az egyik ilyen színes ivóedényt vette elő, amikor kávét rendelt, ahelyett hogy először érdeklődött volna, mi az óhaja.

A bizalmas viszony feszélyezte Alette V.-t. Amikor az emberek abban a városban, amelyikben éppen tartózkodott, kezdték kiismerni a szokásait, és elmaradtak az olyan jellegű kérdések, mint “une tasse ou un bol”, “large or small”, “black or white”, “cream or sugar”, “chaud ou froid”, vészesen közeledett az elutazásának ideje.

Miközben Alette V. a kávéját itta, feltűnés nélkül átszámolta a kapott bankjegyköteget. Nagy címletek voltak. A megbeszélt összeg sokszorosa, arra is elegendő, hogy fedezze a bronzot meg az újonnan beszerzett felszerelést. Este kicserélte a tájékoztató táblácskákat. Alette V. többé nem gipsz-, hanem bronzarcmásokat kínált.

Nem sok idő telt belé, hogy Alette V. rájöjjön: senki sem kívánja, hogy a saját bronz mása figyelje a polcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról. Az első napokban türelmesen várta a kuncsaftokat, de néhány napi hiábavaló várakozás után sikerült rávennie magát, hogy ismét egypár népszerű gipszportré elkészítésével próbálkozzon.

Lehetetlen terv volt. Most, amikor már megtörtént az áttérés a gipszről a fémre, nem volt visszaút. A kezei képtelenek voltak az előtte lévő arcvonásokat viaszban megformálni. Elég rövid idő alatt sikerült elképzelnie a bronzba öntött emberi vonásokat, és az egyik gipszarcmásnak így lett élethű szemrésze, de torz orra, egy másiknak túl vastag nyaka, és túl széles állrésze, az utolsó arcmás pedig, amelyet Alette V. megpróbált elkészíteni, olyan alaktalan lett, hogy végképp föladta, nem fogadott el több gipszarcmásra szóló megrendelést, várta a kuncsaftokat több mint egy hétig, míg aztán teljesen abbahagyta, és végül már ki se ment a helyére a táblácskákkal, a szerszámokkal és a viasszal.

Rendes körülmények között Alette V. a nyár elmúltával utazott volna tovább, és az őszt Dél-Európa valamelyik középnagy városában töltötte volna, ahol az abban az évszakban megrendezett konferenciák, találkozók, valamint az akadémiai élet révén sok kuncsaftra tett volna szert, majd pedig ment volna tovább a déli félteke városaiba, az ottani nyárba, ámde Alette V. ezúttal Québecben maradt.

Alette V. figyelte az őszi napot a zöld tetőkön, a szürke ólomtetőkről visszaverődő fényt, a rozsdabarna vasakat a kikötőben a tompa színek között. Elnézte a járókelőket, akik a kikötő melletti piacon franciakiflit, muffint és gyümölcsöt vettek. Vásároltak dolgokat, elfogyasztották őket, használták őket, vagy csak nézték, de őhozzá nem óhajtottak közeledni. Ezek a lények, akik szinte rajzottak a fehér gipsz körül, de rémülten visszahőköltek attól, hogy a kemény, sima bronzban lássák meg önmagukat, olybá tűntek számára, mintha egy másik fajhoz tartoznának, amelyhez csupán annyi köze van, mint az utcai galambokhoz és a gazdátlan kutyákhoz. Megszűnt a gyönge kapocs, amely a járókelőkhöz fűzte.

Alette V. lemondott az emberről. Senki sem azzal a titkos kívánsággal jött hozzá, hogy eljusson a dolgokhoz vagy a világ anyagához. Nem ez a kívánság okozta az arcmásai iránti nagy keresletet. Épp ellenkezőleg. Azt kívánták, hogy a fehér gipszbe a történelem szelleme és saját vonásaik együtt leheljenek lelket. A kandallópárkányokon és polcokon könnyű és világos anyagokban kívántak megjelenni, olyanokban, amelyek klasszikus műalkotásokra emlékeztették őket, és néhány dollárnyi, franknyi vagy márkányi fizetség ellenében mindegyikük örömest beillesztette magát egy ilyen képzeletbeli arcképcsarnokba – csak az kellett hozzá, hogy kellőképpen hiúak legyenek, és hogy legyen elég hely a bőröndjükben. Emberi vonásokat és a történelem szellemét kívánták, nem a világ anyagát.

Alette V. a város egyik rézpatinás szobra mellett haladt el. Egyszerű kémiai fogással fémarcmásait csábítóvá tehetné a járókelők számára, egy kis réznitrát a bronz felületén újjáteremtené a történelmi illúziót, és az arcmásokat díszként adhatná el tornácoszlopokhoz, kocsibehajtókhoz és elővárosi kertekbe. Csakhogy Alette V. a bronzarcmásait nem óhajtotta a történelem kémiájának gúnyájába bújtatni. Az emberek visszahőköltek a fémtől, és ő nem kívánt, mint valami méregkeverő, mézet kenni a serleg szélére, hogy enyhítse az ital keserű ízét.

A kikötői negyedben egy kisebb hidat ácsoltak. A puhafa benyomódott a szögektől, amelyeket gondosan bevertek a nedves deszkákba. A munkások barátságosan üdvözölték Alette V.-t, de ő nem válaszolt. Úgy érezte, kevesebb köze van az emberekhez, mint a deszkákhoz, amiken olyan fürgén, gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak.

Alette V. nézte a vizet, ahogy a parti köveknek csapódik, meg a talpfákat a rozsdavörös vasúti sínek közt. Ő is a dolgokhoz tartozik, de voltaképpen micsoda? Fafajta, kőféleség vagy fém? A kérdés jelentőségét vesztette egy nagyobb kérdés súlya alatt: Mit csináljon a holttesttel? Hogyan oldható meg, hogy ne kelljen hátrahagynia holttestet, hogyan kerülhető el a tragédia, a rémisztő látvány?

Az egyetlen, ami Alette V.-t utolsó napjaiban foglalkoztatta, az saját végső, emberből dologgá való átváltozása volt. Hogyan vetkőzte le emberi vonásait? Hogyan kerülte el, hogy átváltozása emberinek tűnjön, hogy olyan jelleget öltsön, mintha egy szívfájdító és túlságosan is emberi cselekedet volna, rémisztő gesztus? Hogyan kerülte el, hogy egy testet, amelyben lezajlott a változás és a dolgok világának részévé vált, úgy tekintsenek, mint egy élettelen embert?

Alette V. a kikötőbeli kávéházban ült éppen, a nyitott ablak mellett, amikor rájött a megoldásra. Épp kihozták a kávét egy sötétsárga ivóedényben, amikor hűvös szél fújt be az ablakon. A meleg kávéról a helyiség belseje felé kergette a gőzt, néhány építészeti és design-magazin pedig, amely az ablak alatt hevert, csapkodni kezdett a szélben. Őszi szél, amely nem elég hűvös még, hogy az ablakot be kelljen csukni, de ahhoz elég hideg, hogy jelezze a közelgő fagyos éjszakákat, és hogy hűtő fuvallatot bocsásson a színes fajanszedényre és a még meleg innivalóra. A szél egy pillanat alatt elült. Eső előtti szél volt, odakint az utcán rögtön utána megeredt az eső, olyan szél, amely a Rivière St. Laurent-on cirkáló hajók vitorláit kidagasztja, mielőtt megfordítaná őket, hogy aztán csapkodjanak egy kicsit és elforduljanak az árboc körül, miközben fennáll a hirtelen borulás veszélye. Néhány hét múlva az esőt hó váltja majd fel.

Alette V. ezt értette a “sors” szón. A világ véletlenszerű betörését az ember érzékeibe. A sors nem valami titokban irányító kéz vagy pontos terv, hanem egyszerű mozgás, ami számtalan olyan beszámolóból felismerhető, amely az embernek a dolgok világába való bepillantásáról tudósít. A Newtonról szóló beszámolóból, aki egy alma váratlan leeséséből értette meg a nehézségi erő működését, vagy az Arkhimédészről szóló történetből, aki egyszer séta közben mélyen elgondolkodott a komplex testek térfogatáról, s épp akkor egy szirakuzai közfürdő előtt haladt el. Rövid ideig várt egy alacsony márványpadon, majd bement a férfiak csarnokába, és a gondolatait foglalkoztató probléma akkor oldódott meg, amikor teste egyszerűen belemerült a langyos vízbe. Így értette meg Alette V. a “sors” szót – egy lepottyanó alma, egy medencényi szabályozott hőmérsékletű víz, egy eső előtti hűvös fuvallat.

Emberi létében már nem sok tennivalója maradt hátra. Alette V. elintézte a szükséges formaságokat, úgy végrendelkezett, hogy halála után testét tudományos célra használják. Tanulmányozta azt a hosszú folyamatot, melynek során az emberi test időtálló anyaggá változik át – a formalinos balzsamozást, az egy hónapos, tartósító folyadékokban való tárolást, az azt követő, rendkívül alapos preparálást, valamint a tanintézetekben és múzeumokban való kiállítást. Az eljárás egyezett a kívánságaival. Kitöltött egy formanyomtatványt, és megerősítésképpen megkapta a másolatot.

Alette V. megvárta a telet. Amikor erős éjjeli fagyot jelentettek, egy fuvarozó cégtől kocsit rendelt különféle tárgyak hazaszállítására. Vásárolt egy üveg Moët & Chandon márkájú pezsgőt. Összeszedte a papírjait, és borítékba tette őket.

November volt. Este könnyű hó esett. Az éjszakák fagyot hoztak, de reggelente a hideg rendszerint meghátrált, és az elővárosi vízállásmérőkön a hó eső gyanánt volt leolvasható.

Alette V. leült a szoba egyik fala melletti asztalhoz, egy pohárba pezsgőt töltött, és az üveget az asztalra tette, pontosan arra a helyre, ahol az üveg megakadályozta, hogy az instabil asztal megbillenjen. Lassan ivott a pohárból, és valahányszor megtöltötte, az üveget mindig néhány centivel távolabb helyezte, követve az asztal súlypontváltozását. Levetkőzött, összehajtotta a ruháit, és egy székre tette. Nézte a széket, az asztalt, amelynél ült, a mintázáshoz használt szerszámait, a cipők sorát az egyik sarokban, az összehajtogatott ruhákkal teli polcot. Az ébresztőórát úgy állította be, hogy 7:42-kor csörögjön, és a padlóra tette, az ágy mellé. A borítékot látható, de nem túlságosan szembeötlő helyre tette az asztalon, benne volt az útlevele és a papír, hogy a testét bocsássák a tudomány szolgálatára.

Alette V.-nek nem volt szüksége felkavaró gesztusokra. Nyugodtan kinyitotta az ablakot. Lemeztelenített testén nem érezte a hideget. Figyelte a hideg hatását.

 Éjszaka volt. Alette V. testét a szoba legtávolabbi fala mentén álló alacsony ágyra helyezte. A hideg már átölelte, és félálomban várta, hogy áthatoljon a bőrén. Az alkoholtól kitárultak a pórusai, és hajnal felé a hideg áthatolt a felszínen. Egy pillanat múlva a testhőmérséklet lassan süllyedni kezdett, és amikor az ébresztőóra 7:42-kor megcsörrent, az ágyon lévő test egy volt a helyiségben lévő többi tárgy között.

Senkit sem fogad elborzasztó látvány, aki belép a szobába. Egy testet pillantanak meg a helyiség egyéb részletei közt, és bár valaki talán azt állítja majd, hogy halott embert talált, a hangja nem remeg a félelemtől. Mindenki tudja, hogy ha az “ember” szót használják a helyiség egyik fala mellett lévő tárgyra, csak azért teszik, mert nincs rá pontosabb kifejezés, megszokásból mondják. A télre tárt ablakú helyiségben néhány különböző méretű, színű és alakú tárgy van, és a hideg, amely árad be az ablakon, már rég elkezdte kiegyenlíteni a szoba tárgyai közti hőmérséklet-különbséget.

 

        

                                               SZAPPANOS GÁBOR fordítása

                                               

Románc

Mentségemre nem sokat hozhatok fel.

Lejáratott sztori, milliószor kifacsarták már; nem szívlelem az ilyet. Nem nézek tévét,  nem hallgatok rádiót. Olvasok, ahogy a szakmámhoz illik; ma már nem olyan lelkesen, mint az elején. Kövület vagyok. Egyszerű ember vagyok. Szeretem az életet. Harmincnyolc éves vagyok, anyám halott, apámmal nem beszélek. A belvárosban lakom, utálom a vidéket. Tanárkodom egy középkategóriás főiskolán, a fizetésem nagy részét magamra költöm. Néha hangversenyekre járok egyedül.

Szeretők elvétve vannak. Van egy állandó és van pár alkalmi. Ne erről beszéljek? Jól van, a lényeg: nem vagyok egy párkapcsolat-párti. Egyszer megpróbáltam, ment három évig, összeköltözésbe torkollott; egy szép tavaszi hajnalon köszönés nélkül, részegen távoztam, még a holmijaimért sem mentem vissza soha többé.

Azért van pár dolog:

– mindig is vágytam egy kislányra. Csak úgy, magában; legyen zöld szeme és piros almaarca, a többi lényegtelen. Szőke? Barna? Göndör? Egyenes? Tökmindegy. Majd örökbefogadom.

– a kávét cukor nélkül iszom sok tejjel.

– szeretem a friss, meleg pogácsát és a szalonnát hagymával.

– fürdeni szoktam, nem zuhanyozni.

–  jóban vagyok a főiskola idős, hajlott hátú és hajléktalan szagú portásával.

– vastagbélrákban fogok meghalni iszonyú szenvedések és vagy hat sikertelen kemoterápia után, hatvankét évesen.

Magas vagyok, kissé pocakos, fekete hajú. Szeretek órát tartani, szeretek beszélni a könyvekről. Még ha nem is figyel oda senki. Inkább magamnak beszélek, néha kiadok egy versírási feladatot. Elgyönyörködöm a leplezetlenül el-nem-nyomott vagy álcázni sem próbált ásításokban, a padok tetején sátorként szétterülő hajkölteményekben. Különösen szeretem a homlokra ragadt könyv-, füzet-és ruhaujj-nyomok negatívjait.

A lány, legyen Nikolett a diszkréció kedvéért és hogy ne törjem derékba jövendőbeli karrierjét, értelemszerűen tehát azzal tűnt fel először, hogy nem ásított, sőt, valami figyeléshez egészen hasonló dolgot művelt valamelyik órámon. A sablonsztorik jellegzetes figuráival ellentétben ő nem hordott szemüveget, nem volt zsíros a haja, és még csak nem is a lábánál három számmal nagyobb koszos bakancsot hordott. Nikolett csinos volt, de nem feltűnően. Nikolettet Nikolettnek hívták.

Nikolett eleinte késett az óráimról, amiért haragudtam rá. Később összeállt a kép: azért késett – jött be lobogó hajjal, hangos robajjal, táskájával ennek-annak nekiütközve, lemaradva minden szertartásról -, hogy feltűnjön nekem. Nem ezzel tűnt fel, jelzem. Határozott ellenszenvet éreztem iránta. Szemtelen, hülye liba, gondoltam. Aztán kirohant előttem az ajtón: majdnem félrelökött. Hogy meri! És az arcán az a nyílt, igen, nyílt, szinte lekezelő mosoly, mintha értene a férfiakhoz. Mert hogy én, és ezt korán éreztette, férfi vagyok a szemében.

Na, ez hamar megzavart. Szerepzavar. Egyszer észrevettem, hogy figyel. De nem arra persze, amit mondok! Bár lehet, hogy arra is. Volt egy-két értelmes megjegyzése, amire néha még az igazak álmát alvó vagy halkan pusmogó évfolyamtársai is felfigyeltek. De a lényeg, kérem, higgyen nekem, ami igazán kényelmetlen érzéssé kezdett bennem felhízni: hogy nem csak figyelt, hanem engem is. Ahogy gesztikulálok. Ahogy szuszogok. Közel ült hozzám, néha véletlenül összeértek a lábaink. (Nem kapta el a lábát!) Néha véletlenül mutogatás közben hozzáértem az akármijéhez. Nem kapta el az akármilyét (vállát, kezét stb)! Mindegy. Figyelte, milyen ruha van rajtam; mennyire borotválkoztam meg; hogy fésültem a hajam; másnapos vagyok-e vagy álmos stb.

Elképesztő, és nehéz elmagyarázni, de amikor ott ült tőlem nem messze, mintha az ő szemével kezdtem volna látni magamat. Mintha sokszorosára osztódott volna a figyelme:

–  volt egy olyan figyelme, amivel arra figyelt, amit a szavaimmal közölni akartam (jelentés),

– volt egy olyan figyelme, amivel arra figyelt, ahogyan a szavakat megformáltam és bedobtam a levegőbe (hangzósság),

– volt egy olyan, amivel arra figyelt, milyen ruha van rajtam, milyen az illatom stb (produkció),

– és volt egy olyan, amivel azt mérte fel, ahogyan én figyeltem azt, ahogy ő figyelt engem (reflexió),

– és aminek a következtében máshogy kezdtem beszélni és másról, ezen kívül megigazítottam a hajamat, ha rosszul állt egy tincs (intimitás).

De nem csak az ő, hanem az én figyelmem is osztódni kezdett. Észrevettem például (reflexió), hogy valamiképpen sokkal élesebb, koncentráltabb, lényegbevágóbb és szebb észrevételeim voltak a könyvekkel kapcsolatban akkor, ha ő figyelt rám.

Néha már azt gondoltam, nem csak a saját élvezetem miatt vagyok ott, azon a főiskolán, abban a teremben; hanem esetleg valami homályos, ám annál komolyabb cél, talán egyfajta közös élvezet, közös élmény megteremtésének kedvéért (produkció; játék). Ez megzavart.

 

Leánybúcsú (37/10) – Éjjeli látogatás

Minden egyetemi félév során eljön az a három-négyhetes időszak, amikor az ember úgy érzi, „javában zajlik a félév”. Ez nem feltétlenül a három szorgalmi hónap közepe tájára esik, lehet előtte is, utána is, nincs benne logika. Onnét lehet észrevenni, hogy a hallgatóság tetemes része mással foglalkozik, szinte eltűnik az egyetemről: nem szállja meg a közeli presszókat, mint a félévkezdés lázas ügyintézéseinek szüneteiben, s nem vonul csapatostul a könyvtárba a vizsgaidőszak nem kevésbé fölfokozott hangulatának jeleként. Minden zökkenőmentesen zajlik: előadások, szemináriumok, gyakorlatok, tréningek, szakmai összejövetelek, s közöttük a csönd. Ilyentájt a pszichodráma-foglalkozások is nyugodtak, majdhogynem unalmasak, csak a végzősökben van valami lappangó szorongás, melyet nem lehet pusztán a következő félévi államvizsga tényével vagy a már folyamatban levő álláskeresés, kapcsolatbiztosítás bizonytalanságaival és sikertelenségével magyarázni. Valami furcsa köztesség-érzés ez, de nem az egyetem és az élet közötti átmenet természetes lelkivilága. Az ok alighanem abban a lassan hagyománnyá vált szokásban keresendő, hogy szinte senki nem a tizedik félévben akar végezni: kérvényezi a tizenegyediket, s mivel jól és jobban hangzó indok mindig akad, mindenki meg is kapja az engedélyt. Honnét lehet tehát fölismerni egy végzős pszichológushallgatót akkor, amikor javában zajlik a félév? Onnét, hogy cél nélkül kóvályog az egyetem épületében, a legszokatlanabb helyeken telepszik le, hogy az ablakon át bámulja a szemközti ház érdekfeszítő tűzfalát, mintha az elmúlt években a vizsgákra várva nem lett volna elég ideje alaposan kitapasztalni minden repedését, szívesen szóba elegyedik akár egy elsőévessel is, és nem fennhéjázó tanácsokat ad neki, hanem melegszívű figyelemmel hallgatja kedves csacsogását. A végzős szeme fátyolos; és többnyire a hangja is az, mert a végzős többet cigarettázik, mint valaha, miközben azon tűnődik, mit szeretett ebben az egészben annyira. Ez nem valami negédes nosztalgia – ó, ha csupán az volna! –, ez olyasvalami, amit talán meg sem lehet érteni. Még akkor sem, amikor a végzős egyszer csak a kínnehéz kapuból visszafordul, és köszön a portásnak, aki annyi figyelemre se méltatja, mint eddig.

A pszichodrámacsoport évfolyambulit rendezett, mint minden évben. Afféle búcsúztató ez, amelynek során a végzős hallgatókat előre nem meghatározott módon vetik alá a gólyabálon szokásos próbatételeknek. Minthogy az egyetem régóta nem foglalkozik már azzal, hogy mindennek valami hivatalos és emelkedett közeget biztosítson, a két iniciációs eljárás teljesen átkerült a hallgatóság sajátos, öntörvényű értelmezésének körébe. Mi a züllést professzionálisan űzzük – ez a meggyőződés hatotta át minden évben a készülődést. A készülődők pár évig még züllenek, aztán éppoly meggyőződésesen lesznek tisztes családapák, családanyák, szakértők, hivatalnokok, mint amilyen meggyőződéssel nem azok most. Ez az élet természetes rendje – állapítják majd meg, és igazuk van, látszik rajtuk. Vannak azonban olyanok, akik az ilyen bulikon is idegenek, és éppoly idegenek lesznek akkor, a konferenciák utáni fegyelmezett munkavacsorákon is. Nem emlegetik föl jóízűen és elborzadva a régi bulik hőstetteit, mert tudják, hogy a veszély máshol van. És nem múlt el.

Az ez évi búcsúztató nehézkesen indult. Nem verődött össze időben az a három-négy társaság, amelyik megalkotta volna az éjjeli drámajáték informális csomópontjait, az emberek inkább lézengtek, a jól begyakorolt kötések nemigen akartak létrejönni. Magam is jóval éjfél után érkeztem. Hol a gyönyör, hol van a mára nekem rendelt gyönyör? – kérdezték a szemek, mint megannyi felvillanó fény. Láttam tágra nyílt, ijedt tekinteteket, összehúzott, figyelmet imitáló vonásokat, kemény, cinkosságot kereső – különb vagyok ezeknél, és látom, hogy te is – pillantásokat, elomló, félig már síró arcokat, s láttam magábafordult szemeket, láttam jégjózan, könyörgő szemeket, csak a magam szemét nem láttam meg ezek között. Kóvályogtak még úgy, ahogy én, tétova, de bennfentes képet vágva a négyszobás lakás útvesztőiben: néhányan, akik éppoly émelyítőnek találták volna, hogy megvessék az ilyen rendezvényeket, mint hogy részt vállaljanak belőle. Velük diszkréten egymásra mosolyogtunk, és elmentünk egymás mellett.

A konyhában már éjfél előtt véget ért az első roham, egypár szendvics árválkodott a tálcákon – körülbelül négy óráig nyugalom lesz, itt meghúzhatom magam, gondoltam. Attól nem féltem, hogy unatkozni fogok, aki szerelmes, sohasem unatkozik. Nem is éreztem rosszul magam. Ha valaki jön, akár beszélgetek is vele, ha nem, elmerülök magamban. Bort ittam, hűvös fehérbort, nagyon jólesett. Az ablakon át a Holdat néztem. Izzott, dús ezüstfénnyel, mely újra és újra arannyá erősödött, először azt hittem, a szemem káprázik. Olyan volt, mint egy álarc, melyen át- meg átsüt a mögötte sugárzó tekintet. Gyönyörű volt. Ez csoda – gondoltam. Szólj hozzám – kértem. Benyitottak a konyhába, az egyik végzős évfolyamtársam volt. Mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte kissé már szétesett hangon. A Holddal társalkodom – feleltem. Szóval te is megőrülsz teliholdkor – mormogta és kiment. Hallottam, amint részeg megilletődöttséggel ismételgeti a szokatlan igét: társalkodom, társalkodom, társalkodom. Lapos-párás pillantással újra fölnéztem a látomásra. Szólj hozzám – kértem még egyszer. Szerelmes vagyok – suttogtam –, olyan nagyon szerelmes vagyok. A fejem magától hátracsuklott, de a szememet nem vettem le az ezüst-arany Holdról, nem is tudtam volna. Szerelmes vagyok, segíts rajtam. Kihúztam hajamból a hajtűket, a földre ejtettem őket. Szerelemes vagyok, segíts nekem. Kedvtelve járattam kezemet a hajamban, mintha a holdvilágot fürdetném benne. Halkan fölkacagtam ezen a közhelyes hasonlaton, s a hangomat furcsán idegennek éreztem, de tetszett a dolog. Végig tudatában voltam mindennek, de tudat és akarat teljesen eggyé vált. Kitöltöttem egy pohár bort és az ablakhoz léptem. A Hold felé emeltem a poharat. Ne mondd el senkinek – kértem, ittam egy kortyot, majd a többit puhán magamra öntöttem. Elvesztem az eszem – szólalt meg egy hang mélyen bennem. Nem baj – válaszoltam, mélyről szálló sóhajjal. Szétnyitottam a ruhámat, megmutattam magamat a Holdnak. Érzékeltem, amint valaki benyitott a konyhába, összefogtam a ruhát, karba öltött kézzel álltam, nem fordultam meg. Mariann – szólított meg incselkedő hangon az előbbi évfolyamtársam –, biztos, hogy jól vagy? Ha pszichológusra van szükséged, itt vagyok. Semmire nincs szükségem – feleltem a lehető leghidegebben, nehogy föltegye a következő kérdést, olyan fölösleges. Hát, jó, ha így gondolod – lassan csukta be az ajtót. Szerelmes vagyok – merültem vissza a Holdba – tudod? Szerelmes vagyok. Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy meztelenül érintkezzem a puszta földdel, hogy besétáljak a vízbe. Mariann! Itt vagyunk, többen is! – a konyhaajtó kicsapódott, három teljesen elázott kedves bolond lógott körülötte, mindhárom a tavalyi tudományos diákkori konferencia biztos befutója. Menjetek a pokolba, miért nem hagytok békén?! – kirohantam a konyhából, a lakásból a kábulatban botladozók közül, le a lépcsőn az utcára.