December közepén állótömeg volt a Madách színház előterében.

Apám vett jegyet az előadásra. Hiába kérleltem, nem akarta elmondani a címét, csak hogy valami vígjátékot remél. Délutántól készülődtünk. Felvetette velem a legelegánsabb ruhám, bár tudta, feszélyezve érzem magam az ilyen ünnepélyes viseletekben. Veszekedtünk is egy sort: őszerinte szükséges a mai világban megtartani ezeket a tradíciókat, egyszerűen így illik színházba menni és punktum. Mért foglalkozok én mindig a többiekkel? Nincs igaza, mert a szokások néha változnak… de nem volt apelláta, azt kellett felvennem, amit ő akart. Férfiasan szorosra kötötte a nyakkendőmet és indultunk.

A színház udvarán többen cigarettáztak, főleg korosabb emberek; a füst, amit kifújtak, sűrűn gomolygott, körbefogta őket – összemosta a hangokat a fényekkel, a várakozással teli szófoszlányokat a városi utcazajjal. Belépve olyan ember-kavalkádba ütköztünk, hogy csaknem azt hittük, Noé többezer-éves fedélzetére váltottunk jegyet: volt itt arab, kínai, fekete, fehér, szürke, a lehető legváltozatosabb viseletekben. Így még kényelmetlenebbül éreztem magam, szerettem volna hasonlítani arra a rövid ujjú pólóban és lyukacsos farmerben, keresztbefont kézzel, esetlenül álldogáló fiúra, ott a pénztárnál.

Késett a darab. Nem is keveset. Meg kellett várnunk az előző előadás végét, utána léphettünk be. Akik kijöttek, mind olyan cinkos tekintettel néztek ránk, mintha egy kísérlet részesei lennénk amerikai pszichológusok markában. Egy kopasz férfi meg is kérdezte egyiküket, hogy milyen volt a darab. – Kitűnő! – felelte – Meglepően jó! – különösképp hangsúlyozta a ’meglepő’ szót és titkos vigyorral az arcán továbbállt. Aztán elkértem apámtól a jegyet és mikor kezembe nyomta, megütköztem valamin. Hogy egy hosszú vékony vonal áll a cím helyén, amire írni kellene, akárcsak az aláírásoknál. Tehát ezért nem árulta el apám a címet, mert ő maga sem tudta. Ez jellemző!

 

Két táborra oszlott a közönség: egyiknek bal, másiknak jobb oldalra szólt a jegye. Mi a baloldali folyosóról közelítettünk. Jegykezelés után helyet foglaltunk egy fiatal, roppant rokonszenves pár mellett.

Miután mindenki elhelyezkedett, és megszűntek a kötelező köhögések, fészkelődések, vak sötétség borult ránk. Vastag, vörös függöny húzódott előttünk, ami néha megmozdult egy kicsit, gondolom a rendezgetések miatt. Aztán egy erélyes hang felszólított mindenkit nagy komolyan, hogy „Kérem, kapcsolják ki mobiltelefonjaikat, hamarosan kezdődik az előadás!”. Várakozó taps, feszült, előremeredt tekintetek, és a függöny méltóságteljes lassúsággal elhúzódott.

Nem akartunk hinni a szemünknek. Ez valami vicc, vagy ennyire hülyének nézik az embert manapság? Ugyanis közvetlen előttünk a közönség másik csoportja tűnt föl, ugyanúgy, egymás fölötti sorokban ülve. Természetesen nekik meg mi voltunk a meglepetés.

Színpad itt nem volt, csak egy szűk tér a függöny helyének, és szemben a nézők. Vártunk egy keveset, nem történt semmi. Akkor egy fiatalember fölállt és bekiabálta, hogy: – Szerintem itt nekünk kell játszanunk. Ez a mai előadás!

Többen fütyültek, néhányan távoztak volna, nem akartak bohóckodni. De az ajtók nem nyíltak, kívülről pedig a jegykezelők bekiabálták, hogy még nem ért véget a darab és meglehetősen illetlen dolog lenne megzavarni a színészeket ajtónyitogatással. Megmondom őszintén, nem voltam feldobva, amúgy sem tudok improvizálni és kifejezetten zavart ez az öltöny és a fojtogató nyakkendő. Apámra néztem, ő lenézett rám; immár fél órája, hogy elkezdődött a sajátos ’előadás’. Szememmel intettem neki, hogy próbáljunk meg mi is kijutni; ő erre felállt, kőszoborként maga elé meredt költőien és patetikus hanglejtéssel a következőket szónokolta:

– Fiam. Mért csinálod ezt? Menekülni akarsz, mert kényelmetlenül érzed magad? Nem! Most az egyszer nem! Állj föl, légy férfi! Fogd azt a nőt ott melletted, és játsszatok! Játsszátok el, hogy szerelmesek vagytok, vagy, hogy barátok, ismerősök, ellenségek; játsszátok el, hogy haragban vagytok, hogy éheztek és nem tudtok mit kezdeni magatokkal, csak valamit játsszatok! Te meg kedves férj itt kettővel mellettünk, kérlek, bocsásd meg fiamnak, akármit csinál! Azért nem téged kérlek meg, mert olyan unalmas lenne: ti, mint férj és feleség… Ti úgyis játszotok eleget egymásnak, színpadon kívül.

Lámpalázas vagyok. Ezt apám pontosan tudta, és mégis ilyen helyzetbe hozott. Azon töprengtem, hogy most gyorsan, még mindennek a kezdetén betöröm az ajtót, kirohanok innen és leköpöm a szervezőket, de a taps a szemben ülőktől egyre harsányabbá vált, és a szégyentől való félelem erősebb volt bennem, mint a menekülés. „Na jó!”, gondoltam magamban, „Ha így akarod, hát legyen így!”

Kézen fogtam a lányt, és dühből középre rángattam, a függöny helyén lévő kis keskeny térre. A fehér és sárga fények hirtelen felgyúltak, fentről a szemünkbe világítottak.

– Te büdös szajha, te… Megcsalsz a férjeddel? (Nevetés és kisebb taps.) Beteg voltál, én elmentem messzire, hogy elhozzam neked a gyógyírt. Megtaláltam és eladtam az aranyórám, amit születésemkor kaptam öcsémtől! (Megint taps, ez jó.) Mégis eladtam, és több mint három kiló antidepresszánst hoztam neked, dacolva az áfával, a vámmal és az új adótörvénnyel! (Kis fújolás és fütty a jobb oldalról.) Erre te visszamész hozzá, saját koszos férjedhez? Mit köszönhetsz neki verésen, gúnyos szavakon, elvágyódó álmokon és kielégületlenségen kívül? Mondd mit? De itt lapít most ő is, ott ül a nyolcadik sor szélén. Jöjjön le vénember, védekezzen! Mégis, mit akar huszonévesektől, mért vette el, ha nem tudja megtartani és boldoggá tenni?

És felmutattam, egyenesen apámra, aki annyira akart ma játszani. Láthatóan meghökkent, ezt nem várta volna, kicsit bele is pirult. Szegény nő meg csak állt, rongybabaként, egyszer-egyszer felnézett tanácstalanul az igazi férjére, akinek szívébe túlságosan nem lophatta be magát előadásunk.

Apám akkor már kopasz volt, azaz csak egy keskeny sávban féloldalt maradt haja, mint a szerzeteseknek. Bajusza sűrű, fekete, tartása kicsit fáradt és mindehhez ötvenöt éves. Óvatosan lelépdelt a nőhöz, én meg vissza a helyemre. Furán mutattak így kéz a kézben, azzal a lánnyal.

– Igen, valóban követtem el hibákat, és kérlek, bocsáss meg. Valóban vertelek, bár annyi enyhítő körülményt hadd hozzak fel mentségemre, hogy nem puszta kézzel. (Kis mocorgás a közönség nőtagjai felől.) Viszont mindig jót akartam neked! Amikor elvettelek, azt hittem meghalok és te örökölhetsz mindent. Szomorú, tudom, de kérlek, ne haragudj ezért, hogy nem haltam meg. Nem így akartam. Tudod, azt hittem nincs tovább, utolsó erőmmel egybekeltem veled, te életet leheltél belém, én pedig átörökítettem rád – úgy tűnik – ragályos depressziómat. Váljunk el, ha akarod, de egy valamit még szeretnék kérni. (Hatásszünet.) Ne ehhez a szélhámoshoz menj! Hidd el, én ismerem őt jól, vele lakom és tudom, hogy milyen dolgai vannak. Későn kel, nem dolgozik, inkább henyél. Csak vágyakozik, és nem tesz semmit vágyai beteljesüléséért. Megkeseredik! Inkább nézd! Ott fönn a negyedik sor közepén ül egy jóvágású úriember! Meredt szemekkel, haragosan néz most ránk, de valójában egy érző lélek, kenyérre kenhető margarinszívvel! Menj hozzá! Ő jónak tűnik!

És rámutat szegény lány valódi férjére, majd leszólítja a ’színpadra’. Óriási taps és füttyvihar. A férj bosszúsan lejön a lányért és sietve távoznak a teremből. Érdekes módon az ajtó rendesen nyílik nekik.

Szerintem mi megtettük a magunkét. Ezután elindult egy újabb játék-hullám: egyszer az egyik, aztán a másik közönség játszott, felváltva, néha bevonva egymást is a játékba. Volt ott keserves sírás-rívás, túljátszás, ripacskodás, tragédia, komédia, szatírjáték, egyszóval minden, ami a népnek kell. És végül is jól éreztük magunkat azon az estén.

Amikor pedig meguntuk mindezt, kimentünk együtt a színház elé, sokatmondó vigyorral arcunkon. A következő előadás közönsége értetlenül nézett minket, de kicsit sem érdekelt. Állótömeg volt most is a Madách színház előterében.

Otthon majd a jegyre írok valami címet, a vonal fölé. Az előadás címét, jó frappánsat. Talán az első benyomás és az, hogy hova jutottunk belőle.