Szemek

 

 

 

Már vagy három órája gyalogoltunk a rekkenő hőségben egy többsávos autópálya mellett. Nem nézett rám. Legszívesebben kikaptam volna a kezéből a telefont, hogy az autók közé hajítsam. Folyamatosan szipogott.

-Mindjárt odaérünk – mondta. – Lesz sör.

Sörszaga volt a leheletének. Ebben a tömény kipufogószagban is ki tudtam szűrni. Akkor volt, hogy majdnem elhánytam magam. Megtántorodtam. Meg kellett kapaszkodnom egy villanyoszlopban.

-Mi bajod?

-Csak ne gyere közelebb.

Eszembe jutott egy takarítónő az általánosból, aki folyamatosan visszaszipogta a taknyát. Már akkor is idegesített, de most legszívesebben ordítottam volna.

-Csak nem vagy terhes?

Izzadtságszaga keveredett a sörszaggal és a kipufogógázzal. Ennél émelyítőbbet nehéz elképzelni. – Még csak az kéne!

Kinyújtottam a karomat, hogy távol tartsam a testét magamtól. A méregdrága napszemüvege izzadt hajában ült, mint két gonosz fekete szem. – Menjünk – mondtam. Próbáltam nem levegőt venni.

Ha azt képzelem, hogy lehunyom a szemem, minden fehér fénybe bugyolálódik.

 

 

 

Már vagy három órája vártam rá a kapunál, de minden perc legalább egy napnak tűnt. Egyik kezemmel a vaskerítést markoltam, a másikkal egy cigit. Kurva hideg volt. Szünetekben, mikor csöngettek, felbolydult egy kicsit a gimi, aztán újra csönd telepedett rá. December közepe. Három éve akkor tartott nekünk először órát. Akkor voltam tizenhét, most húsz. Ő csak tízzel több.

 

 

 

Háló

 

 

Csupán az életek titkai érdekeltek, hogy ki mit miért csinál, milyen láthatatlan szálak mozgatják a szerkezeteket, amiket mi idióta báboknak látunk. Hogy annak látjuk egymást. De nézett rám a csipás szemeivel, mintha kutakodni akarna bennem.

– Rendelünk pizzát?

Miért tennénk. Én sosem vagyok éhes, ha együtt vagyok valakivel.

Megvonom a vállam.

-Ne flegmázz – gagyogta. Nyál habzott a szája sarkában. Fél órával korábban még én vele, te jó ég.

-Ne flegmázz – ismételte. Rohadtul untam már. Az ablak sarkában egy pók mocorgott, egészen pici volt és halványzöld.

-Leviszem a kutyádat – mondtam. Megfogtam a kis fehér bolyhos dögöt, ami nyüszítve a mellemhez szorította nedves orrát. A kutya fehér volt, az orra csillogó fekete.

A kutya gazdája ez a srác volt, kvázi-férfi. Sápadt, kissé szőrős mellkas. Borosta alig.

-Simogass meg – mondta. Felém nyúlt az izzadt mutatóujjával, mintha el akarna érni, de minek? – Ha a kutyát tudod, akkor engem is!

Lövésem se volt, mire gondol. Magamhoz szorítottam a kutyát. Meleg teste volt.

-Most miért vagy ilyen?!

Magamhoz szorítottam a kutyát, és elindultam lefelé. Jól esett a lépcsőház hűvössége. A kutyát aztán elengedtem a parkban, és rágyújtottam.

 

 

 

Negyvenöt kiló voltam és nem túl magas. Magassarkú csizmát vettem fel erre az alkalomra. Vagy fél doboz cigin túl voltam, amikor észrevettem, hogy a portás egyenesen felém tart. Ugyanaz volt, mint három évvel ezelőtt, de ő nem ismert föl engem. Mindig félretett nekem, ha tej érkezett, kakaó vagy kifli, eldugta a heverője alá, mert tudta, milyen csóró vagyok. Most kurvának nézett. Úgy is néztem ki. Hölgyem, mit keres itt?, kérdezte, és olyan bizalmatlanul méregetett, ahogy a csöveseket. De tudom, hogy jó ember volt. Megmondtam neki, kit keresek. Komoran megcsóválta a fejét, és azt mondta, ő már nem dolgozik itt.

 

 

 

Pettyek

 

 

Csak a szomszéd nő rikoltását hallottam, ahogy a pasija éppen ütni próbálta, vagy valami fakanállal kergette, nem tudom pontosan. A férfi a sötét szoba sarkában gubbasztott, mint valami szárnyban összeaszott varjú. Engem nézett a fotelból. Valamit magyarázott.

-…és az a nő olyan volt…

De nem figyeltem oda, hanem a szemben lévő lakást figyeltem. A férfi fakanállal vagy valami olyasmivel kergette a nőt, aki meztelen volt. Nem lehetett komoly.

-…és sosem szerette, ha kicsit erőszakos voltam vele, de a gyengédségért sem volt oda. Szóval semmi se volt jó neki…

Nem értettem, mit gagyog. Talán ki akart sajtolni belőlem valamit. Előrehajolt.

-Te egyáltalán nem vagy féltékeny?!

A férfi elkapta a nőt, a nő sikolya átcsapott hangos kacagásba. A nő teste megfeszült, ahogy a férfi sötét alakja rákulcsolódott hátulról. Felemelte a fakanalat. Aztán kiesett a kezéből, lehullott a földre.

Szánalmas volt.

-Nem tudom, mire gondolsz – sóhajtottam végül. A sóhajomnak enyhe, savanyú vörösbor-szaga volt. Erről eszembe jutott: – Lemegyek borért, jó?

A férfi a fotelban alsógatyában ült. Egyik lába átvetve a másikon. Kicsi, göndör, barna szőrök pettyezték a combját.

Az utcán rágyújtottam. Az öngyújtó kattanásának hangja visszaverődött a szomszéd ház komor faláról. Kissé hideg volt, borra vágytam.

 

 

 

Tudtam, hogy kurva nagy hazugság, de nem mutattam ki semmit. Hiszen láttam, mondtam, láttam őt reggel bejönni, és azt is tudom, a tanáriban melyik asztalnál ül. A bácsi úgy nézett rám, mint egy eszelős kurvára. Megreszeltem a torkom, megigazítottam a hajam, és azt mondtam, feltétlenül beszélnem kell a tanár úrral, mert valami létfontosságú dolgot kell mondanom neki. Csak azt, hogy mennyire szerettem. Csak szeretném, ha tudná, hogy valaki nagyon szerette. Ennyi. Nyálas szar az egész, de igaz. A portás nyelve kisiklott a szájából, és végigfutott a cserepes ajkakon. Hölgyem, elnézést, de ez lehetetlen. Ez már zaklatásnak minősül, ha én ezt megengedem magának.

 

 

 

Vörös

 

Kinéztem az ablakon át a kopott belvárosi éjszakába. Nem volt csönd. A szemben lévő lakásban be voltak húzva a függönyök. Szürke volt minden, mintha koromhó hullott volna az égből. Visszafordultam. Az idős férfi a konyhapultnak támaszkodva cigarettázott és engem bámult. A szemei szűk, alattomos rések voltak, bennük semmi fény.

-Mondj már valamit – hallottam a hangját, ami rekedt volt a sok cigarettafüsttől.

A füst kikígyózott a szájából, és felhőbe vonta az arcát.  Nem tudtam mit mondani. A férfi negyvenöt körüli lehetett, és nem nagyon emlékeztem pontosan, hogy kerültem a lakására. Ha már itt voltam, belekortyoltam a vörösborba, amit valami olcsó vizespohárban kínált nekem. Elfogyott.

-Mondj már valamit.

Sóhajtottam.

-Mesélj a feleségedről.

Végre elkezdett mesélni valamit. Csak fél szavakat hallottam, meg hangsúlytalan, rövid, tört mondatokat. Néhány múlt időt, meg hogy „ilyen”, „olyan”, „de akkor”. Talán azt hitte, hogy odafigyelek rá, de lehet, hogy egyáltalán nem is számított neki. Ezt elcsíptem:

-…de aztán ez volt a baja velem meg az, és én erre…

Nem értettem, miért van behúzva a függöny a szemben lévő lakásban, és miért nem láthatok semmit az életükből. Úgy képzeltem, két meztelen alak kergetőzik talán egy fakanállal, a nő sikolya kacagásba hajlik, a fakanál lehull a földre, és a nőalak a férfihoz simul. Ennyi, nem több. A negyvenöt körüli férfi abbahagyta a gagyogást, és hirtelen ott termett mellettem. Be volt horpadva a mellkasa, vöröses szőrökkel. – Csókolj meg – mondta. Elhúztam a fejem. Két oldalról megmarkolta a hajamat a fülem mellett. – Te dög. – Közelebb hajolt. – Dög.

Ekkor megláttam a szemében valami undorító fényt, amitől felfordult a gyomrom. Szerelem volt. Szerelem volt a szemében. Tompa fény volt, a szája sarkában némi nyállal párosítva. Te jó ég, gondoltam, ez képes lenne azt hazudni magának, hogy mindent odaadna nekem, ha engedném: otthagyná a feleségét, a házát vidéken, mindent, az egész eddigi aprólékkal tákolt életét. Mert szeret. Felfordult a gyomrom.

-Le kell mennem…cigiért – mondtam, és kibontakoztam a szorításából. Egy ideig még nézett a sötét sarokból, ahogy felveszem a ruháimat. A melltartót itt hagyom neki, gondoltam, és szinte rohantam a lépcsőházban, a kabát alatt csupasz mellekkel.

 

 

Besötétedett. A tanár, gondolom, időközben kislisszolt egy hátsó kijáraton, mert a portás jelzett neki, hogy már megint itt van ez az őrült ribanc, és traktálni akarja az idióta szerelmével. Szinte láttam magam előtt, ahogy kisompolyog a gimiből. Sajnálom, mondta a bácsi, de ez már zaklatásnak minősül, ha én beengedem oda magát. De szeretem, mondtam, és ezt el kell mondanom neki, hogy tudja. A portás az arcom felé nyúlt, talán hogy megsimogassa, de aztán félbehagyta a mozdulatot, és leejtette a kezét. Ellenben van egy pohár tejem, mondta, szívesen megkínálom. Szemét perzverz, sziszegtem felé, és ott hagytam a gimi előtt. Ritmustalanul kopogott a magassarkú az aszfalton. Jól esett volna a tej, vagy a kifli, de nem voltam benne teljesen biztos.

 

 

 

Kád

 

A horzsolást néztem a térdemen, amikor a fürdőkádban ültem. Olyan volt, mint amilyet egészen kislány koromban szereztem nyári napokon. Ritmustalanul csöpögött a víz a kádba, visszhangzott a fürdőszoba. Akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. A középkorú férfi a kád mellett ült egy sámlin, és engem nézett. A vállaimat nézte. A horzsolást néztem. Nem olyan voltam, mint amilyen szerettem volna lenni. Semmit nem tudtam mondani. Ha azt képzelem, hogy nem is vagyok ébren, talán véget ér egyszer ez az egész.

 

 

(New York, Budapest, Isztambul)

Kifulladt a tüntetők első támadása, és szünetelt a harc. A főtéren eszetlen kavarodás és káosz volt, de pillanatnyilag leálltak a vízágyúk, nem repült több gránát. Kendőkkel eltakart arcú fiatalok műanyag kukákon doboltak, és a rendőrszirénákkal meg az üzletek riasztóival versenyezve üvöltöztek. A szétvert reklámkijelzők szikráztak, itt-ott kigyulladt egy autó, s a nedves macskakövek és a mindent eltakaró füstgomolyagok rozsdás színben úsztak.

A tér szélén egy alacsony, vékonydongájú srác igyekezett kimenekülni a harcból, sántítva szaladt, és befordult az első saroknál, hogy ne lássák se tüntető társai, se a rohamrendőrök, amint meglóg. Talált egy sötét kirakatot, ahol le lehetett ülni a külső párkányra, és mivel itt a könnygáz már nem volt olyan tömény, végre meg tudott szusszanni. Reszketett a félelemtől. Tenyerébe temette az arcát, és próbálta tisztázni magában, hogy mégis mi a fenét keres itt, minek jött ide ki. Negyvenöt kilójával nem igazán volt a tettek embere, de arra tisztán emlékezett: állt a fürdőszoba tükör előtt, és győzködte magát, hogy minden emlékezetes mondat vagy sor amit valamirevaló könyvekben olvasott egész életén keresztül, egyenesen ide lökte és tuszkolta, mert itt dobog a világ szíve, és ilyen nem adatik többször egy ember életében. De aztán vért látott, és csak arra tudott gondolni, hogy be fogják törni a fejét vagy a bordáját, ki fogják verni a fogát, felnyársalják, agyontapossák, a kurva életbe! Eszébe jutott, hogy haverjának, Gergőnek is itt törték szét az állkapcsát a múltkor, szájonbaszták egy gumifütykössel, s most csak szívószállal tud enni. Olajra kell hát lépni, amíg nem késő.

Egy eltévedt kő sípolva repült el a feje fölött, és hangos csörömpöléssel törte be a kirakat üvegét. A lezuhanó nagyobb üvegtáblák szerencsére kikerülték, de a nyaka tele lett szilánkokkal. Miközben gallérja alól igyekezett kisöpörni a szemcséket, körülnézett a felszabadult kirakatban. Valami divatos régiségkereskedés lehet ez, gondolta a srác, amolyan nyugati turistáknak kitalált, nyálas-nosztalgiázó giccsbolt, ami borsos áron kínálja a szocreál kacatokat. Az ilyenekben ipari mennyiségben halmozzák fel az egzotikusnak átfestett gulyáskommunizmus mindennapi kopott tárgyait és rongyait, amit éhező nyugdíjasoktól és megbundázott árverésekről harácsolnak össze, hogy aztán az idióta amerikai vagy skandináv tinédzserek csillagászati összegért megvegyék, s otthon vigyorogva büszkélkedjenek a kelet-európai zsákmánnyal.

Szanaszét gurultak a járdán a gömbölyded Marx és Lenin fejek, a dicsőséges munkásportrék, a példamutató fejősasszonyok bronzszobrai, egymásra omoltak a vörös csillagos szőrmesapkák, a tenyérnyi réz és alumínium munka hőse kitűntetések, a sarlós-kalapácsos cigarettatartók, kulacsok, távcsövek, bicskák, cuclik és zsebórák, összedőltek a Tetra magnetofonok, a Szokol rádiók és a Tesla lemezjátszók, imbolyogtak az ÁVOs bőrdzsekikkel és orosz katonai nagykabátokkal megpakolt fogasok, s az erősödő huzat felborzolt egy vastag, szürke családi albumot. A megszökött tüntető, miközben az eléje tárult kincseket bámulta, nem is vette észre, hogy a kirakat sarkából egy hatalmas zászlórúd zuhan feléje, s csak kevesen múlt, hogy nem verte agyon. Éles csattanással ért a járdára, esés közben kibomlott, és egy lobogó, vörös vászon-zuhatagba borította a megrémült srácot. Ott állt az üvegszilánkok és a mellszobrok között, mint egy farsangi vörös kísértet.

Nagy nehezen sikerült kiszabadulni belőle, és a földre dobta magáról a nehéz és fullasztó, de mégis olyan puha, paplanszerű, finom, dús, omlós, már-már melengető és ringató vörösséget. Semmi írás vagy ábra rajta, biztos valamelyik hajdani május 1-es felvonulásról, vagy egy népszínmű díszletéből maradhatott hátra. A srác ilyet csak a tévében, képeslapon és tankönyvben látott, élőben még soha, ugyanis ő már nem lehetett sem haza sólyma, sem pionír, sem kisdobos, sem úttörő a kontinens e bizonyos részében. Hiába olvasott el egy raktárnyi okos könyvet erről az aranykorszakról, csak az információ gyűlt a fejében, Sopronpusztától Kamcsatkáig, de semmiféle megértéshez nem jutott közelebb. A járdán szétterülő hatalmas zászlóban számára egy múzeumi tárgy idegensége, egy közhely unalmassága és egy tiltott gyümölcs érdekessége keveredett. Volt benne egy émelyítő mélyvörös vonzás, és egy frusztráló, keserű, ijesztő taszítás. S mégis, minél tovább nézte a zászlót, annál jobban gyökerezett oda a lába, muszáj volt neki ott lebegni a kitárult szakadék fölött. Bénultan töprengett, hezitált, teketóriázott, tökölt, morfondírozott, hümmögött és nagyokat nyelt. Még a farka is felállt, és ezt már végképp nem értette.

Nem tudta elképzelni, hogy mit lehet ezzel az izével kezdeni, hogy kell hozzányúlni, miként kell megfogni? Lehet ezt valamire használni? Ami azt illeti, az a zászlórúd elég szolid, remek esztergályos munka. Azt az átkozott vízágyút pont szét lehetne verni vele, vagy eldugni a száját, vagy lefeszíteni a csövet, vagy valamit. Nem kell annyit tökölni, egyszerű ez, csak markolni a zászlót és szaladni, és ütni, és hasítani, és föl, föl rabszolgahad, indulj velünk, a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk s minden leszünk…

S már nyúlt is volna a zászló után, hogy a vállára terítse, mint egy világmegváltó köpönyeget, ahogy a képregényekben látta. De mozdulata megfagyott a levegőben, visszariadt a sáros, lucskos vászontól. Kattogott a fejében valami, akár egy romlott ventilátor.

Na, álljon meg a menet!, ezt az egészet meg honnan a fenéből szedtem?, hökkent meg egyszeriben önmagától a srác. Miket harsogok itt össze-vissza, mint valami zöldfülű aktivista, s még a dallamára is emlékszem? Ennyire elment volna az eszem, hogy az interneten terjedő nagyszakállú, vörös professzor-mikulások és őrült, selypítő kripto-filozófusok bujtogatásainak eredményeként egy kidobott díszleti vászonnal próbáljak forradalmat csiholni egy közönséges, városi zavargásból, miközben a zsaruk alig várják, hogy lilára püföljenek. Nézzünk oda, úgy begerjedtem erre a vörös izére, mint egy partizán bika. Na, basszátok meg, elvtársak, én most akkor inkább hazamegyek…

Akárha kéjdús mámorból ébredne, beleremegett a teste, el akart rohanni, gyorsan haza, a húsz négyzetméteres, összkomfortos sarokszobájába, nézni a terjedő penészt a falon, és várni a telet. De hirtelen, nagy trappolás és röhögés között, befordult a sarkon egy másik srác, egy nagy tahó, vigyori pofával, vérző szemöldökkel, tépett pólóján pedig vigyori Sztálinnal.

Egymásra ismertek, s a tahó fogvégről odavetette:

„Szevasz, te kis beszari, hát te innen erősíted az akciót, mi?”

Aztán visszafordult, és mobiltelefonjával filmezni kezdte az újból kitörő összecsapást.

„Basszus, tök jó ez a buli! Ezek az idétlen zsernyákok mindjárt hazahúznak az anyukájukhoz…” A telefonnal most a srácot kezdi filmezni: „Na, öregem, itt az alkalom, mondjál valami magasztost, valami forradalmit, valami történelmi aranyköpést, gyere, megörökítlek az utókornak, nagy leszel.” A srác bambán bámult a készülék apró szemébe, érezte, hogy hányinger környékezi, nem bírt megszólani.

„Hát, te aztán sziporkázol, hapsikám. Le vagy szarva magasról!”

A tahó ekkor látta meg a zászlót a földön, és azt filmezte tovább. „Odasüss, ez pont jó lesz. S még ilyen korrekt vörös színe is van. Olyan jó igazi csegevárás.” Maga fele fordította a kamerát, és rekedten beleüvöltötte, hogy: „Hasta la vista, baby!” Ezután pedig marokra fogta a tömör zászlórudat, s artikulálatlan hangokat kiadva, fülsiketítő bömböléssel belerohant a tér közepén növekedő dulakodásba. A srác kihajolt a sarkon, és az alászálló füstfelhőn keresztül még annyit ki tudott venni, ahogy a zászlórúd teljes súlyával fejen talál egy alacsony, vékonydongájú egyenruhást.

 

melyben valaki biztos nekidobott egy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Én a templom tetejét megbontva néztem végig, amint az ég, ez a piszkos termopán rásül a falakra, cserepekre és fákra, akár a makaróni aznap a kantinban.

 

Emlékszem, talán Juliánuszt kérte rá meg, hogy laskát vásároljon, és azzal csillapítsa le a tömeg éhségét, mivelhogy Juliánusz vezényelni is tudott, csattantak is a kanalak a tányéroknak, és majd később a vakolókanalak is a falaknak, mivelhogy az a kis taknyos folyton késett, kitűnt, művészkedett, körbevették, leköpdösték, mire odaértünk, hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el, mire matarászni kezdett a zsebében, a kiscsákó, a köcsög, a hülye gyökér; valami repült, s vele a villany. Magától bűzlött a szerencsétlen öt perc múlva, mikor elvitték őt a basszusok. A hangszórókból a János-passió ment, ömlött, akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.

 

Hontalan izzadságtól csatakosan rohant rögtön kezében két gyertyával ide, és éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy megint minden tiszta makaróni. Hogy ez az ötödik gyerek ezen a héten. Juliánusszal csitítgatni próbáltuk, mindegy volt neki. Nem lehetett. Csak habzott a szája és kirohant, a János-passió nyitányakor, ha jól emlékszem. Egymásra néztünk Juliánusszal, mást nem tehettünk, csaptuk a kanalakat a falhoz, minden tiszta mocsok volt, csak elkentük jobban. Hontalan időszakos felbukkanásait kivéve mindent mi intézünk Juliánusszal. Most is vakarhatjuk a falakat, hogy felrobbantak a főzőgépek.

 

 

És valamit ki kell találni a szülőknek is, csak nem írhatjuk meg, hogy villamosszék meg izé, még ha kalinyingrádi körzet, akkor sem. Hontalan is csak pedagógiai célzattal jön le: ordítani. Woland bezzeg, akit Pilátus távozása után ismerhettem csak meg, bezzeg ő mindent precízen intézett. A kivégzések előtt hol egy Bach-korált, hol egy genfi zsoltárt daloltatott az áldozatokkal, külön foglalkozott velük, hangképzés, lélegzés szempontjából, bemelegítőket énekeltetett és mindig a feloldások előtt kapcsolta csak rájuk az áramot. Nem spaklis makaróni, ajakfény meg hidratáló. Hanem pontos és tiszta, mint egy német mester.

 

Na de most már áram sincs, csak a passió még szól a boxákból, ahogy ezek mondják. De a passió más. Telepről működik, akárcsak az orgona, melyet néha bekapcsol Hontalan, hogy megkíséreljen valami rendet teremteni, mert csak a barokk zene hozhat ide rendet vagy a váltóáram. Sötét van, hiába van elemlámpám, mintha a falak nyelnék a fényt, és elviselhetetlenné kezd válni a rend, a zaj, az állandó szekvenciális ütögetés, az, hogy egyszerre veszünk levegőt, hogy egyszerre csapkodjuk a vakolókanalakat, hogy nem tudok különbséget tenni a vezetékjavító brigád és a saját szívem között, persze, mert Hontalan tanácsára szívemet szavakkal helyettesítem be, hát akkor a szavaim fogják majd ezután pumpálni a vért, elzsírosodni és elmeszesedni, a szavaimat cserélik majd ki pacemaker-re ha túl sok sört iszom és sokat fogok majd szivarazni; a szavaim izzanak majd fel a kezemen, ahova Margarita ráírta, hogy Közöttünk mindennek vége, éppen szívalakba.

 

Négy napja szökött meg Woland a körzetből, akkor játszották el azt a gigantikus színdarabot, melyet Hontalannal ketten már évek óta terveztek, és mind előlem, mind pedig Juliánusz elől titkolták. Azt sem tudtuk, hol tartanak a tervezésben, csak egyik reggel, pont négy napja hívatott Woland, szemügyre vett és elmondta, hogy most lesz, meg hogy figyeljek nagyon jól, meg számíthat-e rám, mert tudnia kell. Habozás nélkül mondtam igent. Azután csak arra emlékszem, hogy kint vagyunk a cipóosztó erkényen, ahova négy nagy fotelt toltak ki. Azokban ültünk mi: a sátán, a költő, az énekes és az orvos. A többieket kivezényelték az ablakba, megszólalt a tűzriadó. Nem volt nézőtér, sem színpad. Színészek jelentek meg maszkokkal, az álarc képünket ábrázolta. Most már kapiskálni kezdtem, mit akartak ezek.

 

A színészek minket játszottak, mi néztük saját magunkat az udvaron, a fa körül, amint kóruspróbán vagyunk, vagy sorban állunk kenyérért, miközben megállás nélkül megy egy Sosztakovics-valcer, melyet újratettünk, ha lejárt, azaz újratette ellen-önmagunk, miközben mi könyöklünk, és Woland mester elégedetten szemléli a dolgok alakulását. Aztán hirtelen már nem volt a fotelben, hanem az udvaron; félrelökte a Pilátust alakító színészt, és helyére lépett, ott ripacskodott. Hontalan fel sem nézett, ő kritikát írt a darabról, jobban mondva újraírta azt a fotelben, a játék nem érdekelte igazán. Woland ekkor adta meg a jelet, hogy tegyem Hontalan lábai elé a csokor kéknefelejcset. Ő meg csak rugdosta azt szórakozottan és írt.

 

Szétbomlott, erre eszmélt Iván és lerohant, a méteres hóra esett a leány, körbevették, Woland álságosan osztogatta a parancsokat, mentőt hívott, Hontalan csak Margaritával törődött, a teleírt papírlapjai meg szálltak szanaszét, a felét össze tudtam szedetni, a többit agyontapodta a tömeg. Woland kihasználva az általános fejetlenséget, előszedett egy láncfűrészt, és kivágta a diófát az udvar közepéből, kábé úgy, mintha fogat mosna. Közben a valcer ment, a maszkurák játszottak. Szétbomlott a csokor, erre eszmélt Hontalan, és ezt használta ki a Moderátor, hogy eltűnjön a körzetből. Nem akart elindulni, idegesen telefonált az orange-os meg a vodafone-os telefonjával is, még Hontalannak is intett, hogy nem késő vele menni, hagyja itt ezeket, hisz lényegtelen, végülis, Margaritának vége, jöjjön már, de Hontalan nem ment, hanem újra és újra lerohant az erkélyről a lányhoz, szétverte a lemezjátszót, minket meg arra kért, hogy addig is csináljunk valamit, mert egy óra, amíg a mentő ideér a szomszéd utcából, a határzár meg az aknák miatt. Odarohant Margaritához, szétverte a lemezjátszót, minket megkért, hogy csináljunk már valamit, hívjunk mentőt, habár egy óra amíg a szomszéd utcából ideérnek, az aknák miatt.

 

Hontalan folyton csak beszél vagy ír, és ez az ő baja; folyton szememre veti, hogy megléptettem a lányt, és ez már mindhármunk baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy nem látogatja senki. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha hívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember. Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, ahogy ébren is van, épp sofőrvizsgázik.

 

Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. Látom, ahogy Margarita szökik az átjárón keresztül, és ahogy az ég beszorul a háztetők közé. A rendőr és az oktató a hátsó ülésen tanakodnak, persze a lányt egyikük sem veszi észre, jobban is teszem, ha lemászom és beregisztrálom a hangszert, hogy ne halljam, vox caelestis, nyelvek el; fönt az ablak körül már valamennyire világos lehet, s habár csak egy traktorról átszerelt visszapillantóban követhetem a történéseket, azt hiszem, végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.

 

 

A hét éves Bence csöndesen kártyázott édesapjával a Budapest-Szeged irányú gyorsvonaton. Egy megviselt, másodosztályú kupéban ültek, ahol az ülések piros kárpitjáról egy késsel akár lehúzhatták volna a megfeketedett emberi zsírt.

Bence nyáron már betöltötte a hetet, de megbeszélték otthon, hogy a kalauz bácsinak majd azt mondja, hogy csak hat éves. Az elvált apuka saját jegyét is alig tudta kifizetni, a kisfiúéra már nem jutott pénze. Persze autója sem volt, ezért kellett vonaton hazavinnie Bencét az anyjához. A nő ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek ne utazzon még egyedül.

-De nem bűn hazudni a kalauz bácsinak? – kérdezte aggódva Bence, amikor beszálltak a vagonba.

-Ez apró hazugság. Meg tudjuk vele spórolni két tábla csoki árát is! – mentette magát az apa. Ez úgy tűnt megnyugtatja a fiút, és nem is firtatta tovább a kérdést. Valahogy úgy képzelte, amikor leszállnak, apja belenyúl kopott bőrtáskájába, és ő megkapja belőle a csokoládét.

Talán mondhattam volna neki kevesebbet is, mint két tábla csoki – morfondírozott a férfi, miközben végignézett saját, rongyos nadrágján, kopott pulóverén és lyukas sarkú barna műbőrcipőjén – Úgysem nagyon érti még a pénz használatát. Vajon elfelejti, amíg odaérünk, vagy be kell majd vallanom, hogy nem tudok neki venni semmit. Remélem akkor az anyja kiment. Bár erre kicsi az esély, inkább még élvezné is a helyzetet. Még jó, hogy a másodosztályon nincs büfé kocsi. Lassan végignézett fia ápolt külsején, frissen vágott szőkésbarna haján, szép új öltözékén. Örült, hogy legalább a magas összegű tartásdíj, amit volt neje a drága ügyvédekkel kiharcolt, jó helyre megy. A gyermek csöndben kotorászott mesefigurás kistáskájában, majd egy pakli Fekete Péter kártyát húzott elő, hogy ne unatkozzanak a hosszú úton.

A játékban a férfi valahogy rendre veszített, pedig végig jól láthatta Bence lapjait. Erre finoman többször figyelmeztette is kisfiát.

-Most te húzol apu! – szólt pajkos tekintettel Bence, és egy lapot kicsit előrébb tolt a többinél a kezében gyűrődők közül.

-Ez ugye nem a kormos képű Fekete Péter, amit felkínálsz nekem? – kérdezte ártatlan arccal az apa.

-Persze, hogy nem az! – vágta rá sértődést színlelve a kisfiú.

-Esküszöl?

-Esküszöm hát, csak vedd el! – nevetett már előre Bence.

-Az esküdtek nem hazudhatnak. – szólt szelíden, de határozott hangon a férfi.

-Mert akkor mi történik? – kérdezett vissza aggódva a gyermek.

-Az élet valahogy mindig megbosszulja az ilyen hazugságokat. – bámult maga elé az apja. -Tudod, valami rossz történik velük. – magyarázta. -Ez lehet apróbb, vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, attól függ, mekkora az esküszegés mértéke, és kinek ártottak vele. De ha a bíróságon szeged meg az esküdet, akkor börtön is járhat érte. – fűzte még hozzá komolyan, majd rájött, hogy aki előtte ül csupán egy gyermek, és nem folytatta tovább a hangos tűnődést.

-Te szegtél már meg esküt, apa? – kérdezte naivan Bence.

-Egyszer igen. – válaszolt gondolataiba mélyedve a férfi, aki számított a kérdésre, és közben idegesen forgatta ujján a jelentését vesztett karikagyűrűt.

-Mi volt az? – faggatta éhesen tovább.

-Ha nagyobb leszel, elmondom. – mosolygott keserűen az apja.

-Ugye ezért nincs munkád, és ezért vagy szegényebb, mint a többiek apukája? Mert az élet megbüntetett érte.

A gyermek könyörtelen, de vádaktól mentes őszintesége váratlanul érte, és arcul csapta a fiatal férfit. Igen, – gondolta magában – persze, hogy megbüntetett az élet. Egy másik nő kedvéért megszegtem Isten előtt tett eskümet, és erre ráment a házasságom, a válóperben elvesztettem kevés vagyonomat, a fiamat kéthetente látom, és pont ekkor jött a gazdasági válság is, ami miatt leépítés volt, és ami miatt most munkanélküli vagyok.

-Igen. – mondta végül indulatmentesen. -Igen, azt hiszem, ezért van minden.

Bence feszülten figyelt minden szóra, majd visszatolta a kártyát, és egy másikat csúsztatott a helyére. Arcáról eltűnt a mosoly, fiatal fejével a hallottakon gondolkodott.

Ahogy játszottak, a ceglédi megállóhoz értek. A hangosbeszélő alig érthetően, recsegve megszólalt: „A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak! A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak!”

-Apu! A néni a hangszóróból azt mondja, a sofőrt valami Aladárnak hívják. – A férfi olyan jóízűt nevetett, amilyet már nagyon régen nem sikerült. Bence értetlen arcát látva gyorsan elmagyarázta a fiú félreértését, aki szintén kacagni kezdett saját elhallásán.

Sokáig nevettek így önfeledten, de hirtelen belépett a helyiségbe a kalauz, és megfagyott a kabinban a levegő.

-Jó napot, kezeletlen menetjegyeket kérném! – szólt rutinos, érzelemmentes hangján. Látszott rajta, igazi, munkájában elhivatott férfi.

-Jó napot! – erőltetett természetes hangot az apa, és odaadta a jegyét.

-A kedvezményre jogosító igazolást legyen szíves átnyújtani! – darálta gépiesen az egyenruhás. Az apa elővette rongyos tárcájából a kopott kártyát, és odaadta a jegykezelőnek. Az bólintott, majd a fiúra nézett. Olyan nyájasan szólt a gyermekhez, mintha az fogyatékos lenne:

-Hány éves vagy kisfiú?

-Hat. – vágta rá büszkén Bence, és lopva az apjára pillantott. Ezt a karszalagos férfi azonnal észrevette és könyörtelenül fojtatta tovább a vallatást.

-Szóval hat éves vagy. Megesküszöl rá?

 

A gyermek elsápadt, apja pedig behunyta a szemét és nagy levegőt vett.