A második napon, miután összegyűltek a vizek, hogy kitessék a száraz, amit földnek nevezett el, megteremtette a fákat. A fák gyümölcsébe magot lehelt, nemük szerint valót, mely a földbe került, hogy belőle termés keletkezzék. A mag a földbe hullott, vele maradt az ő lelke, így lett a magból termés, növekedés, a magnak neme szerint.

 

És amikor látta, hogy mindez mennyire jó, megteremtette a szilvafákat, azért, hogy gondolkodjanak, a gondolkodásban megőrizzék a termést, de nem adott nekik beszédeket, csupán gyökeret, törzset és koronát reája, hogy el ne tévedjenek.

 

A gondolkodást úgy gondolta el, amely a földet visszagondolja a szárazba, mert előbb a száraz volt, utána annak neve, a föld. A földbe hullott mag kikelt annak rendje és módja szerint, ahogyan elgondoltatott, a gyökér a szárazban nedvért folyamodik, a koronában pedig szavak nélkül is megtermi gyümölcseit.

 

Az udvart szegélyező másfél méter mély árok peremén álltak a szilvafák. Az árokban a gazdasági épület mögött húzódó kiterjedt pocsolyából, amit Kerek Tónak neveztek, a fölgyűlt esővíz, illetve az istállóból kifolyó trágyalé szökhetett el. Az árok oldalában nőtt a sóska. A kerítés tövében, ahol az árok az utcán futó közösbe csatlakozott, olykor-olykor szamócát lehetett találni. Ugyanebben a sarokban csenevész orgonafa élt. A sáncba igen könnyen belegurult a labda, amivel az udvaron játszott. Ha a labda belegurult a sáncba, utána ment, de mivel rövidnadrág volt rajta, megcsípték a sáncból kiágaskodó csihányok, továbbá a labda trágyaleves lett, ami elvette a kedvét a labdázástól.

 

A Kerek Tóban csak tavasszal volt a víz, nyáron kiszáradt, de ott nem lehetett labdázni, mert akkor letapodta volna a füvet. A fű azért nőtt, hogy lekaszálják, aztán nyersen vagy szárazon odaadják a nyulaknak, ha nem döglöttek meg a járványtól, ami gyakran előfordult, a malacnak, hogy növekedjen és a tehénnek, hogy tejet adjon.

 

A fűből lett a habos tej. A tej habos, mert fejés közben a csorgás által hab keletkezik a tetején. A habos tejért rögtön oda lehet állni a kis csészével, mert a habos tej meleg. A meleg hab ráragad az ember bajuszára. Vagyis mivel akkor még nincsen bajusza, oda ahová a bajuszt képzeli magának.

 

Máskülönben ezt is meg lehet unni. Pláne, ha mindig segíteni kell. Vinni a vödröt, fogni a tehén farkát, gyertyával világítani a tehén mellett, mert az istállóban nincs villany és megkéstek a mezőn, enni adni az állatoknak az enni adó lyukon, kiszedni a jászolból a murhát, répa lapiját vágni a malacoknak, mert attól jobban híznak, mint a fűtől, és jobban is szeretik, szemet szórni a tyúkok elé, szénát hányni le a hídból vagy az odorból, ami azért is kellemetlen, mert megtelik a haja porral, murhával és egész éjjel viszket.

 

A kora hajnali kelésben van jó is, meg rossz is. Jó az, hogy friss a levegő, látni lehet az eget, ahogy még épp csak dereng, és hogy látni lehet, hogy minden olyan másabb, mint nappal, más a színe, alakja, formája. Nappal az udvar unalmas, mert már megszokta. Éjszaka az udvar titokzatos, minden apró zaj egy külön, eddig ismeretlen életet jelöl, amely élet valahol ott van a sötétben, elbújik, nem jön elő, jobb is, hogy nem jön elő, mert megijeszthetné, még akkor is, ha csak egy macska vagy egy madár, mivel éjszaka ezek is mások.

 

A korai kelés olyan hangokkal teljes, amelyek nappal nincsenek, esetleg csak késő este, de olyankor már fáradt az ember. Például a békák kórusa, de több más zaj, aminek ma sem tudja a nevét, csak emlékszik rá. A korai kelésben az a rossz, hogy az ember nem önként csinálja, hanem költik. És ha költik, akkor azért, mert dolgoztatni akarják. És mert dolgoztatni akarják, ezért nem is szereti a kora hajnali kelést.

 

A délelőtt, az még jó, ha munkával telik, ha egyedülléttel, de a délután már unalmas, feltéve, ha nem engedik el a szomszédba játszani. Ha elengedik, mindig megmondják, hogy hányig maradhat. De az idő olyan képlékeny, honnan lehet azt tudni, hogy lejárt-e a másfél óra, vagy a két és fél óra, miközben közel és távol már nincs is lakott terület, csak mezők vannak, a távoli hegyekkel körül övezve, de az is lehet, hogy éppenséggel valahol a farakások között játszanak, ahol megint csak nincsen egy felnőtt sem, akitől meg lehetne kérdezni az időt. És nem bánja, ha már sötétedni kezd, mert olyan jó játszani, jó máshol lenni, kiszökni az időből, az sem baj, ha meg lesz verve miatta, mert este tízkor ér haza, ami már elég nagy merészség egy hat-hét éves gyermektől.

 

Ha viszont időben haza megy, ami mindig nagy önfegyelmet követel, akkor elvárja, hogy ezért megdicsérjék. Egyáltalán, szereti, ha mindenért megdicsérik. A dicséretből merítette az erőt, hogy ő mégiscsak meg tudja tenni, amit meg kell tenni, csak nem mindig akarja, ami azt jelenti, hogy nem képtelen rá, sőt nagyon is képes lenne mindenre, amit rá bíznak, csak ne mindig olyasmit bíznának rá, amit nem akar, nincs kedve megcsinálni. Engedelmeskedni unalmas, ezért mindig elkövet valami bűnt vagy hibát, nem szándékosan, hanem mert erre érez késztetést, noha tudja, hogy rosszat cselekszik.

 

A máshollét mámorossá teszi. Nem gondol még olyasmire, hogy az igazi élet máshol van, mert ilyen pozitív eszméi nincsenek, hisz gyerek még, egyszerűen csak szabadulni akar.

 

Nem tudja még, hogy megszabadulni a mások által állított korlátoktól saját maga még szigorúbb korlátozásával tud. Ez lenne a szabadság, vagy valami ilyesmi. Hogy miféle törvényeknek engedelmeskedik, a másénak vagy a magáénak. 

 

Például most, amikor kinéz a harmadik emeleti szoba ablakán és a platánok lombja közti foltokban láthatja az udvaron napozó lányokat és fiúkat. Ha bent marad, hallgathatja a hegedűversenyeket, ha bent marad, látja, mi van kint. Végül is milyen hűvös van ott abban a szobában. Noha nagyon vágyik rá, hogy lemenjek közéjük. Ha nem is közéjük, arra, hogy valahová elmenjen. Máshol legyen.

 

De most még szabad, ezt így képzeli.

 

Ha legyőzi a vágyakat, amelyekkel olyan könnyű becsapni bárkit, akkor szabad marad. Máskülönben lehet, hogy ők is szabadok ott lenn, egyáltalán nem azt mondja, hogy nem. Van úgy, hogy az ember kimegy, napozik, és éppen azt csinálja ezzel, amit csinálni akar. Mert nem csábította el semmi, mint ahogyan őt csábítja a napolajjal bekent testek fénye, a platánok törzse, aminek neki dőlhetne, így olvashatna, és közben szemmel tarthatná a testeket is. Eközben mindig valahol máshol lenne, mint ahol lenni akar, vagyis éppen ott volna, ahol sohasem lehet, legalábbis mindaddig, amíg a csábítás által keltett vágyak szerint cselekszik.

 

Másfelől a csábításnak engedni is akkor lehet, ha már előzőleg látta, hogy van a csábítás. Elcsábulni és engedni a csábításnak más és más. A csábításnak engedni: szabad lehetőség, amibe bele szokott esni. Ez magánügye. Szövetkezni a bűnnel, ez magánügye, azért, hogy megismerje, ahhoz, hogy legyőzze, akármiért, magánügye és kockázat. Megteheti, mert szabad. De ha elcsábult, már nem szabad, már máshol van, az orránál fogva vezetik, nem ő enged, hanem passzívan viseli el a hatást, s közben nem tudja, hogy mi történik vele, nézi a testeket, de nem gondol arra, hogy ami vele történik, az a csábítás.

 

A csábítás akkor az volt, hogy éjszakába nyúlóan átengedődni a játéknak, egyre szenvedélyesebben játszani, amikor érzi, hogy egyre kevesebb idő van hátra a napból, szaladni a mezőn, dörgölni az arcára ragadt sarat, kisebesedett térdekkel, lihegve érkezni és titkolni a lihegést, hazudni vagy igazat mondani a mentegethetetlen szabályszegés okait illetőleg, utána pedig megbüntetve lenni.

 

Amikor korom sötétben érkezett haza, belépett a konyhába, az anyja azt mondta, menjen vissza oda, ahol eddig is volt, ha annyira jó ott neki, azzal kipenderítette az ajtón. Leült a lépcsőre, nézte az éjszakát. Tudta, most csak megbüntetik.

 

És ekkor mondta azt, mert szeretett hangosan beszélni, amikor egyedül volt, hogy az anyja …, itt egy csúnya szó következett, nem szolga ő neki, az anyjára gondolt, vagyis az anyja anyjára, és ebből is látszik, hogy nem tudhatta még, hogy a játék csábításának engedni nem megszabadít a szülők zsarnoki uralmától, hanem éppenséggel kiszolgáltat neki. Olyan, mintha ők maguk adnának lehetőséget a szökésre a játékban, hogy aztán annál jobban megbüntessenek.

 

De nem volt jó az sem, amikor legyőzte a csábítást, akkor sem érezte igazán jól magát, mert ekkor ugyan azt gondolhatta magáról, hogy ő jó, de egyszersmind szegény, aki rá van utalva az ők dicséretére, kiszolgáltatott, mert a felnőttek nem sokáig becsülték meg az ő erőfeszítését, amivel legyőzte a csábítást. Ezért aztán nem törekedett különösebben jóvá válni, ha néha sikerült, az rendben volt, de ha nem, akkor meg legalább harcolhatott önmagával.

 

Az érzéki és a morális vágyak kibékíthetetlen küzdelme, ha nevezheti így, később is jellemző maradt. Ha helyesen cselekedett, vagyis szigorította saját törvényeit a mások által rá szabott törvényekhez képest, akkor nyugodt volt. Erre azért volt nagy szüksége, mert érzékei olykor a gátlástalanságig fokozták cselekvési és alkotó készségét, mindezeknek a morális fázisba való átlépés által sikerült gátat szabnia. Az érzéki számára az itt és most-ot jelentette, míg a morális mindig a jövőt.

 

A múlt számára nem létezett. Mert a múltat a jövő nyelte magába: minden, ami egyszer volt, majd a jövőben lesz egyszer újra megértve, és az is lehet, hogy minden újra megtörténik ugyanúgy, hisz ki tudhatja, hogy valójában hogyan történt. Miképpen az is lehet, hogy mindig ugyanaz történik, a változás illúzió, tényleges változást csak a leges-legnagyobb szellemi és lelki erőfeszítéssel lehet elérni, de szerinte ez is elég bizonytalan.

 

A jövőt végtelennek képzelte, s noha tudta, hogy létezik a halál, nem hitt benne. Nem élte még elégszer át mások halálát, hogy hihessen benne. S később is, amikor objektív bizonyossággá vált számára, csak annyit fogadott el belőle, hogy: rendben, meghal, de nem tudhatja, mit jelent meghalni, mivel egyrészt a halált csak az élet felől tudja elgondolni, azt tudja, amit az élet felől nézve jelent, s kétségtelen, hogy az élet nem minden. Másrészt mindig csak mások halálát tapasztalja, valami olyasmit, amiről soha nem lehet közvetlen benyomása, csak egy már halott testen keresztül szembesül bármilyen halállal. Saját halála viszont ismeretlen marad előtte, éppen mivel mindig előtte van, mindaddig, amíg meg nem hal, noha lehet, hogy utána is.

 

Efféle gondolatok gyakran fordultak meg a fejében. Például amikor a szilvafákat figyelte, amelyek nem születtek és nem haltak meg, hanem mindig is ott voltak a sánc peremén. Ki volt feszítve közöttük egy spárga, amire a száradó ruhák kerültek.

 

Négyévente roskadoztak az ágak a terméstől, télen két-három ujjnyi hó is rakódott a vékonyabb ágakra, nyáron, ha még nem volt érett a termés, le lehetett kaparni a macskamézet, ami beleragadt a fogába. De a legtöbbet akkor gondolt a szilvafákra, amikor kiköltözött a nyári konyhába, ahol valaha Beréné lakott.

 

A nyári konyhát kitakarította, mert a házban nem volt elég szoba, ahol lehetett volna tanulni a középiskolai felvételire. Sok volt az egérszar, például. Meg mindenféle kacat. De voltak régi bútorok, amit már nem használtak, ebből itt külön kis lakást lehetett berendezni. Igaz, minden szétesőben volt, leszakadt ajtók a szekrényeken, törött, koszos edények. Mégis jó volt ott lakni, egyedül. Pontosabban jó volt arra gondolni, hogy ott lakik egyedül, és maradhat ott.

 

A szilvafák lettek a barátai. Nem a termés, vagy a macskaméz miatt, ami szigorúan véve nem termés, csak melléktermés, hanem csak azért, mert ott voltak, körülvették a nyári konyhának nevezett házikót. És főleg este. Mert este nem látszott világosan, hogy ez a ház egy másik házzal közös udvaron van, amelyben az apja, az anyja és a testvérei laknak. Hanem úgy látszott, hogy ez egy ház, és látszottak a szilvafák, amelyek védték a házat, susogtak is elég félelmetesen, s ő itt lakik. Ilyenek a barátok, akik félelmet is keltenek, de azért jó hogy vannak. De lehet, hogy csak most gondolja így, hogy akkor hogy volt.

 

A szilvafák időközben megöregedtek. Nyesegették őket rendesen. Az ágak levágva is jók voltak, mert el lehetett tüzelni. A tűz is jó volt, mert lehetett melegedni. A meleg is jó volt, mert attól lett otthon az otthon. De a nyesegetés általi megműveléssel a fák mégis kikerültek eredeti helyükről, ahová megteremtette. Valahogyan kikerültek. Aztán most csak olyan fák. Semmi különös: fák. Az ágakat lenyesik rendesen, aztán eltüzelik. A tűz, úgy alapból, jó, de már nem melegít igazán. Meleg is van, de a meleg is elkerült arról a helyről, ahol előbb melegített, így már nem az a meleg. Olyan hideg meleg lett. Mert ők önmagunkban – az anyja, az apja, a testvérei, a testvérei gyermekei és férjei – külön-külön és mindösszesen is kevesek lettek a meleghez. Ezért érzi most azt, hogy hideg meleg van.

 

S ezért nem tudják már visszagondolni a földet a szárazba, s képtelenek elhallgattatni a mindenki, és az önmaguk hülye beszédeit, félelmes suttogásait, amelyekbe apró kis gonoszságok, ha nem olykor nagyobbacskák is, keverednek.

 

A fák hátat fordítottak.

 

De ő kezdi már érteni. S mindannyian kezdik már érteni, azt hiszi. Mert már öregek a fák, és nem sok van hátra. Azt kezdi érteni, amit nem ők, hanem a szilvafák suttognak. És a fák azt súgják, hogy most már legyen vége a suttogásnak, az apró kis gonoszkodásoknak, amiképpen a nagyobbacskáknak is, és legyen vége a hideg melegnek, legyen végre hideg vagy meleg.

 

És ezt is suttogják még, csak úgy magukban, amikor senki sem hallja: bárcsak jönne már a harmadik nap.        

 

 

 

 

 

Incipit

 

Ezt a könyvet nem mérheted semmivel, mert a lex parsimoniae most nem állhatja meg a helyét, és azért mondom így, hogy megértsétek ti is, akik csak akkor értik meg a dolgokat, amikor az a legérthetetlenebbül van megfogalmazva.

 

 

Történelem

 

Kezdetben volt a szó. Önmagában, zajosan, értelem nélkül. Gyanítom, köze volt valamiféle állati aktushoz, amolyan igazi disznósághoz. A legvalószínűbb, hogy a tiltakozás hangja volt. Ebben meg kell erősítenie néhány filozófusnak, akiket most terjedelmi és politikai okok miatt nem neveznék meg. A szó tiltakozás volt, tagadás. Tökéletes indulásnak mondható. Mert az értelem fakad a tagadásból. Az Álommester szokta ezt mondogatni, ebben a szórendben. Tagadás volt! És szilárdan állt, nem lehetett kicsavarni, nem lehetett félreértelmezni, nem lehetett további szavakkal körülbástyázni, hogy a zűrzavarban elvesszen: ott állt, egymagában, dacosan, szemben az egész létezéssel. Kezdetben volt a szó. A többi már történelem.

 

 

Lidércek

 

Halálra ébredtem. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meghaltam és mégis tudatomnál vagyok. Egyre lassuló, harsogó-visszhangzó szívverés, majd a csend. Dacoltam vele. Minden erőmmel csapkodni, vergődni, élni akartam. Végül sikerült visszakeverednem a valóságba.

Azt hiszem, eddig volt csak érdekes. Másnap megtaláltam rá a magyarázatot: a jelenséget úgy hívják, hogy álomparalízis. A tudat felébred, miközben a test még alszik. Ilyenkor bárki megtapasztalhatja, milyen, amikor a földönkívüliek el akarják rabolni. A magyar folklórban hívják lidércnyomásnak is, ugyanis ha akkor éri az embert ez az állapot, miközben hanyatt fekszik, nyomást érez a mellkasán, és ha kinyitja a szemét, durva hallucinációk kísérhetik az élményt. Meglátja magát a gonoszt. Mély, torz hangok, perverz sóhajtozás, ördögi nevetés. A férfi a kalapban. Csak szeme van neki, arca nincs. Az ember próbál felébredni, de nem tehet semmit. A tapasztalat nagyon valóságos, és mivel a test nem tud megmozdulni, a tehetetlenség érzete a rettegést a végletekig fokozza. Ebbe a rémületbe bele is lehet halni. Persze, ha az ember tudja, hogy ez tényleg csak egy alvási rendellenesség, vagyis olyasmi, mint a narkolepszia, vagy a kataplexia, később már nem is aggódik a lidércek miatt.

Eszembe jutott erre a Tolvaj történeteiből ez a kis részlet:

Réges-régen, amikor az emberek csak egy tűz körül gyűltek össze éjszaka, mindig azon tűnődtek, hogy mi lehet a fénykörön kívül. A képzeletük révén a sötétséget szörnyek, félelmetes dolgok lakták. Amióta a tudomány megvilágít minden sarkot, eltűntek az árnyékok, eltűnt a félelem, és eltűnt a képzelet is.

Azt hiszem, ennél szomorúbb igazságot még nem is hallottam.

 

 

Írók

 

Úgy tenni, azt hiszem, nem elég. Ezért a mesterségben győzni nem az tud, aki a legtökéletesebb válaszokat adja meg felesleges kérdésekre, hanem aki szívvel hajlandó ostoba maradni. Kezdetben volt a szó, amelyet még több szó követett, és a szavakat megfelelő sorrendbe állították. A világ megőrizhette az utókor számára azt, ami volt, később már azt is, ami lesz, és ami lehetne. Itt fordult jóra minden a mi szempontunkból, és itt kezdődött a hazugság uralma.

 

 

Nagyok

 

Tessék, ülj le közénk, mondtátok. Pezsgővel kínáltatok, kiöltöztetek erre az alkalomra. Őszintén kérdeztétek, hogy mivel foglalkozok mostanában. És amikor megmondtam, bólogattatok, hogy mennyire érdekes. Komoly témákról kérdeztetek, mintha én tudnék bármit is a világról. Alig múltam húsz. Az egyetlen bölcsességem: a barátságnál sokkal fontosabb, hogyan kell kinyitni egy konzervdobozt. A többi csak remittenda. Szabadkőműves jelszavak, páholyok, parfümök, sminkek, kosztümök, és igen, valóban, nos, tulajdonképpen, mindazonáltal. Toposz, portré, reprezentatív, variációk. Jazz és drága koktélok. Kockás sál és csíkos harisnya. Nagyon Nagy Nevű Tudományegyetem, Bölcsésztudományi Kar.

 

 

Másnap

 

Sötét volt a nappaliban, forgott az egész. Talán túl sokat ittam.

Nem talán.

Túl sokat ittam.

Amikor megláttam a lány alakját, azt hittem, képzelődök. Aztán rájöttem, hogy nem is otthon vagyok. Volt kulcsom a lakásához. Joggal nézett rám olyan fenyegetően. Olyan fenyegetően, hogy nem is láttam az arcát. Forgott minden a sötétben.

Fény villant, így még annyit se láttam, mint eddig.

– Ezt nem hiszem el – mondta. – Ugye ezt te se gondoltad komolyan?

Hangos koppanások: magas sarkú cipő. Hogy gyűlölöm őket.

– Most azonnal fogod magad, és eltakarodsz innen.

Valamit motyogtam neki, és úgy fejeztem be, hogy édes.

Elhallgatott. Még mindig vak voltam az erős fény miatt, de elképzeltem, hogyan néz rám. Nem dühösen, nem. Egészen biztos vagyok benne, hogy dühös volt, de nem szokott úgy nézni, inkább olyan tanárnősen. Csalódtam benned, mondja ez a tekintet, csalódott vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek most. Ezt mondta a tekintete, anélkül, hogy láttam volna.

– Részeg vagy – mondta aztán.

– Nem mondod.

Lassan kinyitottam a szemem.

Ott állt, igazi angyal. Rendben, megyek. Csak hadd szedjem versbe a gondolataimat.

– Hogy itt állsz…

– Nem érdekel. Azonnal tűnj el.

Felkaptam a dolgaimat. A kezét nyújtotta, odaadtam neki a kulcsot. Ahogy elindultam, megállított, és mögém mutatott.

– Azt ne hagyd ott.

Megfordultam, a szoba mintha az ellenkező irányba fordult volna. A kisasztalon egy feketébe kötött könyv hevert.

Az Álommester el szokta nevezni a könyveit. A tagadás könyve. A harmónia könyve. Annak párja is volt. A diszharmónia könyve. A véletlen könyve. Az akarat könyve.

Az enyémnek nem volt neve.

Odabotorkáltam, felkaptam. A toll kiesett belőle. Lassan hajoltam le, és nem hittem, hogy valaha is felkelek onnan. Aranyszínű toll. Zakómban ezüstszínű cigarettatárca.

– Tudod, azt hittem, jól fogom magam érezni ezekkel a te… új barátaiddal – szólaltam meg. – Mármint, rendben, legyünk… csak barátok. De ez a társaság…

– Ne tegyél úgy, mintha én kényszerítenélek rá. Te jöttél oda, és tettél tönkre mindent.

Na jó, talán tényleg dühös volt. Igazán dühös, visszafogta a könnyeit. Megráztam a fejem, rájöttem, hogy még mindig a tollat próbálom felszedni a padlóról. Megerőltettem magam, és összejött. Tessék, nem nagy dolog.

– Ti nem tudjátok, mi a művészet – mondtam neki nagyon komolyan, amint sikerült újra szembenéznem vele.

– Te pedig azt nem tudod, mit jelent normálisnak lenni. Kifelé.

Aztán mintha egy-két pillanat kizökkent volna a valóságból, hogy röpködjenek és csiripeljenek az égieknek, az ajtó becsapódott az orrom előtt, és csak nevettem, nevettem, mert tudtam, hogy igazam van.

– Jaj, te.

Egy könnycseppet eltöröltem a szememből.

– Hogy ti nők mennyire viccesek tudtok lenni. Azt a mindenit.

És a folyosó egyre csak nyúlt, sötéten, és tényleg, ez egy panelház, valahol van egy lift. Minek. Földszint. Akkor minden rendben.

Aztán valahogy kijutottam, és szorítottam, szorítottam magamhoz ezt a könyvet, míg haza nem értem.

 

 

Ihlet

 

A szív hirtelen megért valamit, ami magasabb szintű ennél az univerzumnál. A kotta lángra lobban. Épületek dőlnek meg. Szobrok tekerednek őrült formába. Az ecsetvonások durvák és szédületesek. De a szavakkal más a helyzet. A költő az ihlet legemelkedettebb pillanatában nem írni – ölni tudna.

 

 

Végzet

 

A Tolvaj útját járom. Sötét folyosókon, sötét utcákban. Az éjszaka fondorlattal csábít. Télen hátborzongató. Kiléptem otthonról, apró pelyhekben hullt a hó, szürkének tűnt a fénytelenségben, megrettentem a házak sötétjétől, és megéreztem, hogy egy alak bámul rám. Ott állt az utca közepén, magas, fekete figura. Aki a Tolvaj útját járja, időnként találkozik ezekkel a lényekkel, mert ők a végzet őrei, a tudás lidércei. Az örökkévalósággal néz szembe, aki az arcukba bámul, ezért hordanak csuklyát. Az idő megremeg körülöttük, párát lehelnek, fagyba karcolják vészterhes költeményüket. Jeges béklyó. A köd leple. Innen tudtam, hogy ez csak egy látomás, az Álommester keze lehet a dologban, tollának sorai folyamatosan formálják a világot, mintha minden szavát átélném, forognék velük a csendes űrben, egy rémlepelbe kapaszkodva repülnék korszakokon át. Minden út végén ott állnak. Sírkőre, koporsóra, kard pengéjére, vagy csak egy búcsúlevélre, de odavésik a nevüket. Utat vágnak az emberhez, akármennyi akadályt is dobáljunk eléjük. Ezért hordanak kaszát.

 

Nem mondhatnám, hogy kedveltem azt a nőt. Nem tartoztam ugyan azok közé, akik a reggeli kávé mellett már-már kötelességüknek érezték, hogy rajta élcelődjenek, de valahányszor csak megláttam, éreztem, hogy mélységesen irritál. Hiába próbáltam én is, ahogy a többi nő, lépést tartani vele, mellette szinte mindannyian ódivatú, bumfordi teheneknek tűntünk.  Elvárás volt a cégnél, hogy konszolidáltan, ámde csinosan öltözzünk, s mi igyekeztünk is a lehetőségeinkhez mérten eleget tenni eme burkolt kötelezésnek, főként ezekben a nehéz időkben, nehogy hirtelen az utcán találjuk magunkat, állás nélkül.  De vele nem lehetett versenyezni. Mert ő valamennyiünkön túltett, és nem csak az öltözködésben. Réka a harmincas évei elején járt. Közgazdasági diplomájával, három nyelvvizsgájával, friss házasságával és karcsú, nyúlánk alakjával minden áldott nap tőrt döfött belénk, egyszerű halandókba, akik kapkodva, loholva, izzadva próbáltuk felvenni a harcot ezzel az életnek nevezett valamivel szemben, olykor azonban csúfosakat buktunk. Három évvel ezelőtt került a céghez, s hamar a főnök jobb keze lett. Tudását, szorgalmát elismertük mind, de láttuk gátlástalan törtetését is. Pillanatok alatt megértettük, mindennek ellenére muszáj jóban lenni vele, mert akit egyszer ő megutál, és bemószerol a nagyfőnöknél, az bizony könnyen röpülhet. Hogy a főnök és közte volt –e valaha valami? Nos, beszéltek ezt-azt, de konkrétumot persze senki sem tudott. Réka stílusa mindig kimért volt, rendkívül udvarias és jéghideg. A férfiakkal talán valamivel szívélyesebb hangot ütött meg, de velük szemben is tartotta a három lépés távolságot. Csak a vezető beosztású kollégákkal volt néha közvetlenebb, s mi, hallva egy-egy hangosabb nevetését, felszabadult csevegését, biztosra vettük, hogy megint előbbre szökkent egyet. Mesés kosztümjei, leheletnyi sminkje, szabályos arcvonásai láttán szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy Réka nem csupán sikeres, hanem boldog is. Tökéletes példája a huszonegyedik századi civilizált, nagyvárosi nőnek, aki naponta néz szembe velünk plakátokról, újságok címlapjáról, s hirdeti, hogy lám, így is lehet, sőt, így kell élni. Irigység, morfondíroztam magamban, miközben a fáradtságtól zsibbadt tagjaimat húztam magam után, egy keddi napon, koraeste, a női mosdó felé igyekezve. A folyosó üres volt, sehol egy lélek, mindenki hazament már, a szorgos túlórázók is. Nekem is ideje indulnom, gondoltam, ha nem akarok itt éjszakázni. Na, nem, annyit azért mégsem ér ez az egész…

Határozott mozdulattal nyitottam be a mosdóba. Réka a tükör előtt állt, jobb kezében parókát tartva. Teljesen kopasz volt. Először fel sem fogtam, amit láttam. Meglepetésemben csak ennyit tudtam kinyögni:

–          Hát te mit csinálsz itt ilyen későn?

–          Gondoltam, megigazítom a parókámat, mielőtt elindulok.          

A döbbenet nem elég pontos kifejezés arra, amit akkor éreztem. Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra, de szánalmas látványt nyújthattam, mert Réka azonnal nyugtatni próbált.

–          Remélem, nem ijedtél meg túlságosan. Ilyenkor már senki nem szokott itt lenni, volt időm kitapasztalni, mikor kell ezt megoldanom.

–          Hogy vagy képes ilyen higgadtan viselkedni, amikor nyilvánvaló, hogy…? – vágtam a szavába, és magam is meglepődtem saját magamon.

–          Hogy mi? – kérdezett vissza.

–          Hogy beteg vagy – nyögtem ki. – Jaj, ne haragudj, nagyon sajnálom, hiszen ez csak rád tartozik, nekem semmi közöm hozzá és egyébként is össze-vissza beszélek, nem tudom, én nem tudom, mit mondjak.

–          Mellrák – koppant, nem, inkább dübörgött a szó, ahogy kimondta. – Nem túl előrehaladott, de agresszív kezelést javasolt az orvosom, én pedig hallgatok rá. Kemoterápia.

–          Tehát az utazások, és az, hogy mostanában kicsit többet hiányzol, és mintha fogytál is volna, bár mindig nagyon csinos vagy – dadogtam. Kavarogtak bennem az érzések, a kérdések, a gondolatok. Mióta tart ez? Ki tud róla? Tud –e róla egyáltalán valaki? – Ám ő, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

–          Három hónapja vettem észre egy csomót a jobb mellemben. Szép ajándék, nem sokkal az esküvőnk után. Napokig csak sírtam, élni sem volt kedvem. Pedig a férjem és az orvosok is biztattak, azt mondták, időben elcsíptük, jók az esélyeim a gyógyulásra, és ha minden jól megy, nem kell levenni a mellemet. A nagyfőnök tudja, neki rögtön elmondtam. De nem szeretném, ha más is megtudná. Ugye számíthatok a …?

–          Természetesen, ez a legkevesebb – fojtottam ismét belé a szót. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkból. Itt van ez a tökéletesnél is gyönyörűbb nő, akinek – mi legalábbis úgy hittük – minden klappol az életében, és akkor kiderül, hogy ez csak illúzió. Azaz, talán mégsem. Az érdemei, a jó házassága, a munkahelyi sikerei továbbra is megvannak, csak éppen a legfontosabb, az egészsége az, amin csorba esett. Elszégyelltem magam, amiért korábban irigykedtem rá. Persze, nyugtatgathattam volna magam azzal, hogy nem tudtam, mi történt vele, mégis, végtelenül kicsinyesnek és aljasnak éreztem magam, pedig soha nem volt bennem iránta mélyről jövő rosszindulat, csak valahogy zavart a tökéletessége.

Álltunk egymás mellett a mosdóban, szótlanul, tétován, amikor hirtelen megfogta a kezem. Puha, meleg érintése volt, meglepett ez is.

–          Hát, nincsen rózsa tövis nélkül – hadarta, és elmosolyodott. Amit mondott, nem igazán illett ide, és mégis, pontosan ide illő volt. Megszorítottam a kezét, és megkérdeztem, nincs –e szüksége segítségre, ám ő megnyugtatott, hogy jól érzi magát, menjek nyugodtan. Életem addigi leghosszabbnak tűnő hazaútja volt az aznapi.

…

Nem lettünk barátnők. Nincsenek közös programjaink. Nem állunk meg beszélgetni egymással a folyosón. De van egy különös szertartásunk. Reggelente, ahogy meglátom, rámosolygok. Halvány, visszafogott mosoly ez, nem akarom, hogy bárki is észrevegye. Épp elég, ha ő látja. És látja, tudom jól. Hiszen mindig visszamosolyog.

 

 

Te komám, én nem mondom, hogy mű nem vótunk rosszak, trehányak fiatal korunkba, de ezek a mai fiatalok olyan hülyék, mint a kocsmaajtó. S most, hogy megjelent ez a kompúteres menet vagy miféle, a seggük egész nap ott rohad a széken, előtte.

         Nade, van ez a szomszéd, Kis Áron, itt a szomszédba ne. S annak van egy fia, valami Vazulnak hívják. Na, az tegnap ereszkedett bé nálunk a kapun, nagy csendesen, s én már akkor tudtam, hogy itt valami nem stimmel. Elszöktél anyád elől, ugye? Én nem, aszongya, édesanyám alszik, s én amit ilyenkor csinálni tudnék, az a nagy semmi, s azt én nem szeretem csinálni.  Há, mondom, a kapuról az hargallót méges ki tudtad akaszatni. Jóhogy, aszongya, másképpen hogy lennék itt. Na, mondom, te menny haza szépen Vazul fiam, s otthon keress egy jó nagy kalapácsot, azt ügyesen fogd meg, s vágj a fejére egyet vele, annak az alvó anyádnak.  Hát ember, nem telt el egy minuta, s egyszer érkezik az anyja, biciklivel, nagy mérgesen, s hátul a segginél tiszta sárga a nadrágja. Nemsoká kiderült, nagy röhöghetnékemre, hogy ez a gyermek, ez a rossz Vazul, azt a bicikliülést békente szépen margarinnal, hogy az anyja egy cseppet se tudjon kerengeni menni, ha akarna. Met az annjya nagy kerengő, s a gyermek ezt jól tudtad, s cselekedett es ezétt.

         Ezek a mai fiatalok ember…

De ez még semmi, komám. A mútkor es, erősen megszorultunk a pénz felől, s heába pirítottuk vót meg a tévét otthonról, az se vót elég. Na, s így történt, hogy elindultam munkát keresni. Vagyis pénzt, de munkáétt cserébe. Alfaluba kaptam valami jó ügyes, kicsi céget, fával foglalkoztak, s a patrony es fiatal legény vót, s há mondom megpróbálom, met nekem a pénz most úgy kell, mint egy szelet kenyér. Menyek bé ember, s eppen csak hogy leültem, s már azt kérdezte tőlem, hogy maga hány éves. Há, mondom, én 44 esztendős vagyok. Az a baj, tati, aszonyga, hogy ez az életkor itt nem jó. Miféle tati, ember? A bőrt a hátadról eppe most lenyúzom, mondom, én egész életembe gáteren dolgoztam, s akármikor kiteszek én két suhancot, s még én vagyok a tati, az istenedet. S azzal felálltam, s úgy bé csaptam magam mögött az ajtót, hogy merem állítani, ott ami vakolat vót, az egész lehullott.

         Ezek a mai fiatalok te…

Na, s júniusba mentünk lakadalomba, met lagzi vót, a bátyám házasodott tekerőn, s hogy buszt nem kaptunk, gyalog indultunk el tekerőre. Jaj komám, ne tudd meg milyen meleg vót abban a nagy fekete kosztümben, azt hittem essze olvadok vele. S menyünk ember az út szélén, s nézem, hogy egy nagy tehén csorda halad keresztül előttünk az úton, s nagyba, azok a nagy komán tehenek végig fosták az egész utat ott keresztül. Mi próbáltunk nem belé lépni a szarba, met ugyebár kosztümösen vótam én es, s nem szerettem vóna essze kenni azt a szép fekete ruhámat, s mit ad isten, egyszer csak fordulok hátra ember, s jön egy kocsi, teli fiatalokkal, s mire megmozdulhattam vóna, ezek a kocsival belé a szarba, s egyszerre tiszta szarosok lettünk. Még arra se vót időm, hogy a sáncba belé szökjek értede. Azzal mi megfordultunk, s nagy szaros kosztümbe elindultunk hazafelé.

Ezek a mai fiatalok, ember

 

        

 

 

 

Éppen, hogy letette a telefont, már sípolt is a kapucsengő. – Engedj be, légy szíves – szólt a hang a készülékből. Hallotta, ahogy végigmegy lenn az udvaron, majd becsukja maga mögött a liftajtót. Kíváncsi volt, mi ilyen sürgős, hogy este tízkor még eszébe jut följönni hozzá.

A lány hatalmas lendülettel lépett be az ajtón, keresztülvágtatott az előszobán, és úgy, ahogy volt, csizmában, télikabátban megállt a nappali közepén.

– Az üveggolyók. Hová tetted az üveggolyókat? – kérdezte a meglepett férfitől.

– A könyvespolc tetején vannak… – válaszolt  homlokát ráncolva. Az üveggolyók keresése egyáltalán nem adott választ kérdéseire.

– Leszeded nekem?

– Le, persze, de minek az neked?

– Otthon nincs üveggolyó.

– Azt hittem, beszélgetni akarsz.

A lány türelmetlenül toporgott a szoba közepén. Aztán mint aki meggondolta magát, a komódhoz lépett, kihúzta a fölső fiókot, és elővett egy pakli kártyát.

A férfi nem hagyta annyiban. – De mért is vagy akkor itt valójában?

– Az üveggolyók… Leszeded nekem őket? – kérdezte, és már hozta is a fellépőt a sarokból. – Légy szíves.

A férfi engedelmesen fölmászott rá, és leemelt egy fadobozt a könyvespolc tetejéről. A lány közben föltekerte a nagyszőnyeget, lehasalt a földre, sapkáját és sálját lehúzta és a fotel mellé dobta.

A férfi egyre kevésbé értette a helyzetet. Aggódni kezdett.

– Itt vannak – nyújtotta a dobozt a lánynak – de cserébe szeretném, ha elmondanád, mi történt.

– Átjöttem – felelt a lány rezzenéstelen arccal.

– Azt látom, de tudom, hogy valami baj van, mert különben nem viselkednél így.

– Hogy?

– Ilyen furcsán.

– Én mindig így viselkedem – mondta teljes meggyőződéssel, miközben egyik csizmája sarkát a másikba akasztva próbálta leküzdeni magáról a lábbelijét.

A férfi akaratlanul is elnevette magát. – Jól van, ez tényleg vicces volt. – Várta, hogy a lány is nevetni kezd. Válasz azonban nem érkezett, a lány fölült, újra megpróbálta lerúgni a csizmáit.

– Segítsek?

– Nem, majd én.

– De ez így nem fog menni…

– De fog – ellenkezett, és jó alaposan meglóbálta lábait, aminek következtében a két csizma a szoba két ellentétes sarkában landolt, az egyik a könyvespolc előtt, a másik kis híján egy virágcserépben.

– Légy szíves, ne csináld ezt. Szeretném tudni, mi a baj. Amikor hívtál, hallottam a hangodon, hogy baj van.

Leült a lány mellé a földre, aki addigra már ismét a hasán feküdt, kibontotta a paklit és egy kártyavárat kezdett építeni. Letette mellé az üveggolyós dobozt.

– Köszi.

– Figyelj rám kérlek.

– Ott útban leszel – figyelmeztette a lány, mintha meg se hallotta volna a férfi szavait.

Látta, hogy hiába, nem tud vele mit kezdeni. Fölült a kanapéra, onnan figyelte, mit csinál. A lány két tenyerét a földre támasztva hátralökte magát a parkettán, és az előzőleg már odagurított üveggolyókkal egyesével célba vette a kártyavárat.

– Nem vagy éhes? Épp enni akartam, amikor hívtál – próbálkozott újra kontaktust teremteni a férfi, de már alig remélte, hogy választ kap. Egyre kevésbé bízott abban, hogy a lány csak szórakozik vele. Kiment a konyhába összeütni valami könnyű vacsorát. A hűtőszekrényt kinyitva rádöbbent, most egyáltalán nem bírna enni. Azon tűnődött, mit kéne tennie.

Végül visszament a nappaliba.

– Ha ezt egy performansznak szánod, akkor nagyon szépen kérlek, hagyd abba. Értettem, azt szeretnéd, hogy jobban figyeljek rád, többet foglalkozzak veled, hát itt vagyok, rád figyelek, veled foglalkozom, elérted, amit akartál, figyelek, csak könyörgöm, hagyd ezt abba.

A lány mintha észre se vette volna őt. Látszólag teljesen belefeledkezett a játékba. Arca már egészen kipirosodott a melegtől, hiszen kabátját még mindig nem vette le. A férfi csak állt, és reménykedett, hogy egyszer csak felpattan, rámosolyog, és azt mondja, vége, kijátszotta magát, csak egy kicsit szüksége volt arra, hogy kiszakadjon a megszokásból, hogy kicsit figyelmen kívül hagyjon mindent, hogy kicsit lekerüljön válláról a felelősség, hogy egy kis időre újra gyerek legyen.

A szobát már beterítették a kártyalapok és a széjjelgurított üveggolyók, mikor arra eszmélt, a lány keresztülvonszol egy babzsákot a szobán, és belevackolja magát.

Mellé térdelt.

– Legalább a kabátodat hadd vegyem le.

Hagyta, hogy lesegítse róla a rámelegedett télikabátot.

A férfi átvizsgálta a kabát zsebeit, hátha abban van a telefonja. Föl akarta hívni a bátyját, hogy vigye haza, vagy bárkit a családjából, elmondani nekik, mi történt. A telefon azonban nem volt sehol. Még egy darabig térdelt mellette, és tűnődött, mit csináljon.

Elővett a szekrényből egy paplant, betakarta. Aztán mellé heveredett a babzsákra, és átölelte.

 

 

 

 

Néha eszembe jut, vajon beszámolna-e valamelyik hírlap arról, ha ma – mondjuk ebéd után – holtan találnának a nappaliban. Mindez természetesen függ a körülményektől is, ha a halál lefolyása mindennapi – már amennyire napi és üzemi rendszerességű az elmúlás -, vagyis ha baleset érne a lakásban, életem vége aligha lenne érdekes. Talán nagyobb hírértéke volna annak, ha halálom után, egy alapos patológiai vizsgálat következtében kiderülne, szívem vagy tüdőm születésemtől kiszámíthatatlanul működött, hörgőim kevés oxigént vettek fel, ezért éreztem néha szívdobogást, ezért éreztem néha – amit természetesen én sem tudtam magyarázni -, hogy az elmúló percek mögül leselkedik rám valami… Milyen kár, hogy a halálom után kiállított bonctani jegyzőkönyvet életem során nem használhattam fel: az önismeretben, a halálhoz való viszonyban biztosan segített volna, s mennyire hasznos lett volna akkor, mikor tornaórán levegőért kapkodtam, vagy éppen akkor, mikor családot alapítottam. Mennyi dühtől mentettem volna meg tornatanáromat, mennyi fájdalomtól óvtam volna meg páromat, ha rendelkezésükre bocsátom a dokumentumot, mely tényszerűen magyarázza, orvosi és köznapi nyelven, hogy engem, az életre bocsátott embert az égi üzemekben figyelmetlenül, kapkodva és pontatlanul illesztettek össze. De ahhoz – s ezzel is tisztában vagyok -, hogy elmúlásom magántragédiánál több legyen, a halál másfajta kombinációjára van szükség.

Mindenképpen szenzációra. A bonctani kísérőlevél, mellyel tetememet a ravatalhoz szállítanák, csak napokkal halálom után jelenne meg, s így – mennyire fájó ez most! – csak azt követően válhatna közbeszéddé, hogy a patológia fémasztalán kivizsgáltak. Ezt az időhúzást azonban az információcsere jelenkori, felgyorsult korszakábannem engedhetem meg magamnak, hiszen a sajtóról tudom, modelljeivel hálátlanul bánik, s a modellekről tudom, mérhetetlenül nagy a verseny közöttük; s már látom, ahogy a reggeli hírlap negyedik oldaláról kiszorít egy argentín biciklis, kinek artériáját egy elpattanó küllő szúrta át. De miféle szenzációra számíthatnék én? Nevem nincs a világban, vagyis csak születési vezeték- s keresztnevem van, s ha ma délben – bár már négy óra is elmúlt – valóban meghaltam volna, anyakönyvi adataimnál aligha hagytam volna többet a világra.

Uzsorahitelem nincs, így nem kalkulálhatok azzal, hogy ebéd után rámtörnek a feldühödött behajtók, s pénzem helyett életemet követelik; bankhitelem azonban van, s kétségtelen, hatalmas címlaphír születne abból, ha cigarettázás közben – amit rendszeresen ebéd után fogyasztok el – vérágas szemű bankárok rohannának rám, és az elmaradt törlesztőrészletért koponyámat – párom szeme láttára – szilánkosra zúznák néhány papírnehezékkel. De nem! Ilyen könnyen tartozásomtól szabadulni képtelenség… Ki másra számíthatok? Az emberekkel, kikkel a hétköznapok folyamán érintkezem, általában kedves és békés vagyok. Ellenségeim ilyen módon nincsenek, a közüzemi számlákat is időben fizetem. S noha tudom, néhány régi barátom egy-egy kölcsönkönyve még mindig polcomon van, abban csakugyan nem hihetek, hogy a vissza nem küldött kötetekért – főleg ennyi idő múltával – valamely dühtől megveszett ismerősöm vérbosszút követel, s engem, családfám le- és felszálló ágával, végképp kitöröl az időből.

Helyzetemet nehezíti, hogy a hölgy, akivel együtt élek, szeret. A tény ilyen tárgyilagos, szakszerű megállapítása a későbbi következtetés szempontjából cseppet sem jelentéktelen. A hölgy tehát szeret, így aligha lehet oka rá, hogy ebédemet vagy kávémat – mint a fekete-fehér kémfilmekben – a gyűlölet valamely színtelen, szagtalan folyadékával mérgezze meg. Mondjuk arzénnel… Lehetőségeimet tovább szűkíti, hogy a hölgyet szeretem, így valójában indokot és okot sem akarok adni arra, hogy bizalmát elveszítsem. Úgy tűnik tehát, hogy a szerelem, ha barátsággal párosul, s a barátság, ha valódi, nem alkalmas a gyilkos indulatokat bonyolult, szövevényes kivitelezésére. Nem alkalmas, mert érzelmi mutatója állandó, így a gyűlöletet – mint az emberi test az idegen szerveket -, rövid időn belül kilöki magából. Márpedig a címlapokon, s oldalakkal odébb, a negyedik-ötödik lapon csak olyan híreket olvasok, melyekben a gyilkosság végrehajtása precíz, eltervezett és kivitelezésében roppant mód körültekintő. A hölgy erre képtelen lenne. Talán a patikáig eljutna, gondolataiban az úton még ott járna a bűvös szó, “arzén”, de a kasszánál biztosan meggondolná magát. Kettőnk dicséretére legyen mondva, én is képtelen volnék megmérgezni őt.

Olykor azonban olvasok egy-egy esetről, melyben a halál lefolyása – vagyis a meghalás pillanatáig vezető események láncolata – éppen annyira kimunkált és rejtélyes, mint egy jól szervezett emberölés. Ilyenkor – magától értetődően -, a rendőrség hiába kutat az elkövető után, a “bűntény” feltáratlan marad; így halt meg tavaly, előadás közben egy brazil színész, akiről kollégái csak megkésve vették észre, hogy az akasztófán eljátszott haláltusája nem műfogás. Ha jól emlékszem, éppen Júdást alakította, s mesterségének egyszeri, felülmúlhatatlan teljesítményéről két teljes napig cikkezett a világsajtó.

Az övével azonos hírnévre természetesen nem vágyom: nem vágyom, mert – kisebb részt mértéktartásból, nagyobb részt babonából – tartok attól, hogy szerénytelenségemet nem tudnám érdemmel alátámasztani. Az ügyet azonban érdeklődve figyeltem, s úgy éreztem, hogy a halál ilyen részletgazdag és kimódolt támogatásához a véletlennél többre van szükség. A sajtó rohamtempója azonban – mikorra kiderült, sem öngyilkosságról, sem emberölésről nem lehet szó – napokkal később alábbhagyott, s a színész temetésének másnapján mindössze annyit közöltek, hogy az ifjú tehetséget egyházi szertartás nélkül, mahagóni koporsóban temették el. A hasábnyi beszámolóhoz még illett volna hozzáírni, hogy a titkot, mely a színész nyakán összerántotta a kötelet, valószínűleg egyetlen oknyomozó sem fogja megfejteni. Könnyelmű, hízelkedő és illusztris volna azt gondolni, hogy a brazil férfi – éppen úgy, mint az általa megtestesülő Júdás – előző nap tartózkodási címet és személyes információt adott el a hatóságoknak, s most, mikor lelkiismeretével már képtelen tovább harcolni, a nagyközönség előtt akasztotta fel magát. De az élet kedvezőtlen talaja az allegóriáknak… A színész meghalt, mert életének utolsó másodpercre arra a pillanatra esett, mikor az általa megszemélyesített szerepnek fel kellett kötnie magát; az esemény ritka, mondhatni szenzáció, de a színész – s ebben egészen biztos vagyok – aznap akkor is meghal, ha Új-Zélandra vagy Szentendrére születik. Élete, szakmája és akarata ugyan meghatározta a helyszínt és a közönséget, de az időponton, melyben életének be kellett fejeződnie, ő sem léphetett át.

Nincs más mód tehát, mint várakozni. A halál talán ott fodrozódik a holnapi levesben, ha páromat magamra haragítom: nem lehetek biztos az ellenkezőjében, mindezt mégis érdemes gyanakvás és előkóstoló nélkül viselni, különben az élet kiállhatatlanná válik. De a színpadot, a közönséget és a szereplőket én toborozom; a válogatás néha keserves és kiábrándító, s az is előfordult már, hogy egy-egy szereplőt – kinek addigi alakítása jelentős és hangsúlyos volt – statisztává kellett fokoznom. Ahogy engem is zsugorítottak már mellékalakká.

Halálomról azonban – így hiszem most, öt óra felé – akkor is az életem tehet, ha holnap a metró elé löknek; előfordulhat, hogy boncolás után kiderül, szerveim rossz ritmusban mozgatták keringésemet, s hogy a halált, mely időközben rámtalált, akkor sem kerülhettem volna el, ha évente egyszer hegyvidékre utazom, s tüdőmet kúráltatom. Nem, az időponton nem lehet változtatni, lényünknek és életünknek olyan tulajdonsága ez, mint hajunk színe vagy lábujjaink hossza; előtte azonban – ahogy a színész a színészmesterséget – megválaszthatjuk életünk díszleteit, kellékeit, fő- és mellékszereplőit; s hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy a napilapok ne csak nekrológjaikban számoljanak be rólunk, már igazán nem a mi gondunk.