Címke: próza

A védett királyság (befejezés)

Két hónap telt el azóta. Naonar továbbra is a varázslattal bajlódik napi nyolc órában. Többet képtelen foglalkozni vele, mivel a Mágusok Társulatának hivatalos ügyeit is neki kell intéznie, ami az ideje nagy részét felemészti. A mi rendünk továbbra is a bérgyilkosok céhének nyomait kutatja, sajnálatos módon kevés sikerrel. Gyakran találkozom Saerith-szel. A céh egy vezéregyénisége talán rájuk bukkanhat. A tőle hallott régi rejtekhelyeket felkutattuk, de nyomuk sem maradt, kivéve pár csapdát, amit a kíváncsiskodóknak hagytak hátra. Számíthattunk volna rá, de az első alkalommal legalább három lovag esett áldozatul egy tűzgolyó csapdának. Végül egy újabb hónap elteltével Naonar felkeresett, hogy állítsak össze egy ötfős csapatot, ugyanis egy héten belül útra kelhetünk. Már csak a végső simítások vannak hátra a varázslattal.

És így is történt, egy héten belül felkerekedtünk. Maga az út nem tartott sokáig, pár órán belül meg is érkeztünk. Ekkor Naonarra szegeződött az összes szempár, hiszen mindenki nagyon kíváncsi volt már arra a híres varázslatra. A főmágus legalább egy percig kántált, ezalatt az ég teljesen elsötétedett, rémisztő robaj futott végig az egész tájon. Ahogy folytatta a varázslatot, a sötét felhők egyre inkább egy bizonyos pont fölött sűrűsödtek össze, majd egy hatalmas fekete villámcsapás rázta meg a földet. Fekete… s mégis… vakító. Ahová becsapódott, ott az addigi kősziklák helyett csupán a talaj füstölgött. Ha pedig mindez nem lett volna elég; alig húsz méterre tőlünk egy háromemeletes torony körvonala kezdett kirajzolódni. Tiszteletem rögtön megháromszorozódott Naonar iránt, és nem tudtam megállni, hogy rámosolyogjak. Ami fogadott, arra nem számítottam. A főmágus a földön térdepelt, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Ez a varázslat… ennyire kimerítő? – érdeklődtem.

– El sem tudnád képzelni. Már a varázslat szavainak kimondásakor éreztem, hogy közvetlenül az életenergiámból táplálkozik. Az elmúlt három hónapban nem egyszer estem össze sikertelenül, csupán Saerith tanácsai segítettek a varázslat használatában.

– Tehát most már megbízol benne?

– Igen. Számos alkalma lett volna, hogy megöljön. Ehelyett frissítő varázslatokkal üdített fel, ha közel jártam az eszméletvesztéshez. Most viszont szeretnék egy pár percet pihenni. Vissza kell szereznem az erőmet, ha egy éjmágussal akarunk szembenézni.

– Természetesen, szólj, ha indulhatunk.

– Rendben. Viszont nekem is lenne egy kérdésem. Miféle kard az ott az oldaladon? Nem tűnik a lovagok általános viseletének. És mikor utoljára találkoztunk, nem ezt viselted. Kifosztottál egy sárkánybarlangot az utolsó héten? – mosolyodott el.

– Persze, hiszen mindenki tudja, hogy egyetlen lovag bőven elég egy sárkány ellen – viszonoztam a mosolyát. Az igazat megvallva, a kardot Saerith-től kaptam. Annyit mondott, hogy ha harcra kerülne a sor Duatos-szal, akkor feltétlenül ezt használjam. Az éjmágus védelmével szemben semmit sem érek a hagyományos lovagi karddal.

Látszott, hogy Naonar elbizonytalanodott.

– Megnézhetném egy kicsit?

– Természetesen, de vigyázz vele, megígértem, hogy visszaviszem – ezzel átnyújtottam neki a halványkékben izzó szablyát.

– Még én is, aki életemben nem használtam kardot, érzem, hogy tökéletes az egyensúlya. Ezen felül hatalmas mágikus erő járja át, de… nem tudom megállapítani, hogy pontosan miféle. Ez pedig komolyan aggaszt.

– Nekem azt mondta, hogy a pengét Kaze kouen tsurugi-nak hívják – feleltem. Úgy tűnt, hogy Naonar szeme menten kiesik a helyéről.

Kaze kouen tsurugi? A legendás kard, amely szél- és lángvarázslatok kombinációjából született? Milyen kapcsolatrendszere van a bérgyilkosok céhének, ha egy ilyen legendás fegyvert ő csak úgy kölcsön tud adni?

– Látod, azt én is szeretném tudni. Viszont ha csak ezzel a karddal tudjuk legyőzni, akkor talán jobban járnánk, ha nálad maradna a penge.

– Szó sem lehet róla. Az én specialitásom a varázsküzdelem. Bízzunk benne, hogy egyszerre két fronton nem tud harcolni Duaton, és sikerül elkapnod, ha lefoglalom.

– Rendben, de azt a sötét villámot ne használd, látszik, hogy mennyi energiát kiszív belőled.

– Csupán végszükség esetén fogom használni, ne aggódj!

– Rendben van, induljunk hát!

 

Meglepetésünkre a toronyban senkit sem találtunk, csupán három ajtót. Mivel hatan voltunk, így csapatunkat felosztottuk három két fős csoportra. Én Naonarral tartottam, s az első ajtón mentünk be. Érdekes módon, a földszinten semmit sem találtunk, még Naonar rejtélyfelfedezés varázslatával sem. Az első emeleten azonban belefutottunk a második ajtón belépő csoportba. Pontosabban Jaer és Paeron holttestébe. Hogy mi is történhetett velük, arra egyikünk sem tudott rájönni. Fizikai sérülés nem látszódott rajtuk, mágikus sem, így arra a következtetésre jutottunk, hogy megfulladtak. De mégis hogyan? Nem vesztegethettünk időt ezzel a rejtéllyel, hiszen elképzelhető, hogy Duatos már réges régen felfedezte, hogy beléptünk (egy nagy erejű villámcsapást könnyű észrevenni) és felszerelkezett támadó- és védővarázslatokkal.

A második emeleten már nagyobb szerencsénk volt, megtaláltuk Duatos naplóját, melyet Naonar mágikus köntösének egyik végtelen zsebébe rakott el, ezen kívül pedig még pár varázslat kelléklistáját is. Így hát felmentünk a végső, harmadik emeletre. Ami ott a szemünk elé tárult, arra egyikünk sem volt felkészülve. Egyetlen hatalmas terem tárult a szemünk elé. A plafon az éjszakai égre hajazott, varázslat által még a telihold kicsinyített mása is megtalálható volt rajta. Más körülmények között szívesen töltöttem volna el több időt is itt. Most azonban egy fekete csuhába öltözött mágus nézett velünk farkasszemet. Saerith-szel ellentétben nem volt az a mosolygós fajta. Egyetlen varázsbotot viselt fegyverként, de azt még én is érzékeltem, hogy hatalmas erő árad belőle. Naonarral összenéztünk, majd lassan bólintottunk. Mégis, Duatos szólalt meg először.

– Hogy találtatok ide? Ha jól tippelem, Saerith szája járt el.

– Valóban ő segített, igen – válaszolt neki Naonar.

– Na majd elbeszélgetek én azzal az árulóval. Bár azt hiszem, nem meglepő, mindig is el akarta venni a hatalmamat.

– Nem a hatalmad kell neki. Meg akar állítani, mivel elment az eszed, és nem hallgatsz a józan észre.

– Értem, tehát megjavult a kis áruló. Ha nem is a céhünkben, de akkor is elkapom, amint végeztem veletek. Két pajtásotokkal már találkoztam, az ő füstölgő hullájukat a tornyon kívül megtalálnátok, ha kijutnátok innen élve. De ha szeretnétek, akkor a ti hullátokat is odadobom melléjük. Már ha persze marad belőletek valami.

 

Ahogy oldalra tekintettem, miközben beszélt, láttam, hogy Naonar alig észrevehetően egy varázslatot kántál, de mikor befejezte, nem történt semmi. Ugyanezt a varázslatot még egyszer elsuttogta, ekkor már észrevettem a hatását, és fel is ismertem. Sebességnövelés. Az elsőt magára, a másodikat rám mondta. A másodiknak a hatását már Duatos is észrevette. Mikor befejezte a beszédét, egyszerűen megcsóválta a fejét, majd belekezdett egy varázslatba. A varázslat szavait, úgy látszik, felismerte Naonar, mivel rögtön belekezdett egy ellenvarázslatba. Az éjmágus egy erőteljes tűzgolyót küldött felénk, a főmágus erre egy hasonló erősségű vízpajzsot helyezett elénk. Mondani sem kell, hogy a tűz nem tudta átütni, viszont a víz elpárolgott. Naonar tett egy pár lépést oldalra, nekem pedig alig észrevehetően intett, hogy induljak a másik irányba.

A mágusok őrületes párharcba kezdtek. Csak úgy repkedtek a támadó- és védővarázslatok, a tűz, a víz, a villám. Én pedig mozdulni sem mertem, ha akár csak egyetlen varázslat is eltalál, akkor elbúcsúzhatok valamelyik végtagomtól, de lehet, hogy akár az életemtől is. Duatoson egyáltalán nem látszódott, hogy fáradna, Naonar viszont úgy tűnt, hogy a saját határait feszegeti minden egyes varázslattal. Ekkor követte el az első, de végzetes hibáját. Mivel látta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, így felhasználta a Da rai an su-t. El lehet képzelni, hogy milyen hatása volt Duatoson. Az éjmágus a Da rai an su mestere, míg Naonar, még ha erőteljes is, csak az alapszintet sajátította el. Egy mester pedig nagy valószínűséggel ismeri a technika ellenszerét. Nem volt ez másképp Duatos esetében sem. Ez pedig a Raitsu de ni su, más néven holdvillám pajzs. Nem véletlenül ebben a teremben várt ránk, a mennyezeten található varázshold felerősítette a holdvillám pajzs varázslatát, így a Da rai an su még csak meg se karcolta. A kardommal ellentétben.

Magamat is megleptem azzal, hogy mögé tudtam lopakodni, és sikerült átszúrni a védelmét a Kaze kouen tsurugi-val. Akármennyire is legendás kardnak mondta Naonar, akkor is meglepett, hogy a halvány bordó derengést átütötte a kard világoskék villanása. Az a megdöbbent arckifejezés egész életemben kísérteni fog. Érdekesnek találtam, hogy haragot egyáltalán nem láttam a szemében, csupán döbbenetet. A kard úgy látszik, hogy a mágusok erejét szívja el, majd átadja a viselőjének. Rögtön éreztem, hogy erő buzog fel a testemben. Mivel Duatos megmozdulni sem tudott, így elmosolyodott.

– Mi a neved, lovag?

– Aethor, mágus.

– Aethor… a lovagrend vezére, értem. Jól választott Saerith. Miféle fegyver ez, ami így el tudja szívni az egyik legnagyobb mágus erejét?

– Gondolom, az egyik legnagyobb mágus hallott már a Kaze

– …kouen tsurugiról? Igen, hallottam. De hogy Saerith hol talált rá, azt még elképzelni sem tudom. Az erejéről mindenesetre nem túloz a legenda.

Elfúló hangon ennyit még megjegyzett a haldokló mágus:

– A legszebb az egészben az, kedves Aethor, hogy nem is tudod, mit szabadítottál a királyságra a halálommal…

 

És mennyire igaza volt! Most itt ülök, írom a naplómat, és azon töprengek, hogy hogyan lehetne az átok alól felszabadítani Mystaria királyságát. Talán emlékeztek még, történetem elején említettem, hogy a három királyság közül csupán Mystaria volt védett a járványok és betegségek ellen. Arra is emlékezhettek, hogy ezt én a királyunk főmágusának, Naonarnak tulajdonítottam, azt gondolván, hogy az ő ereje tartja vissza a rosszat valamilyen módon. Ennél távolabb nem is járhattam volna a valóságtól. Az igazság az, hogy Duatos, az éj mágusa tartotta távol, csupán azzal, hogy élt. Mondanom sem kell, hogy a halálával ez a bűbáj megszűnt. Bár a tornyát alaposan átkutattuk, mégsem leltünk rá a varázslathoz szükséges összetevőkre, sem olyan a tekercsre, melyben akárcsak egy szóval is említette volna a kórmegfékezés varázslatát. Saerith-szel is átbeszéltük, mivel mégiscsak Duatos mestere volt, de ő sem volt képes segíteni nekünk.

Naonar, Saerith, a mágusok- és a gyógyítók gyülekezete egyaránt szorgosan kutatnak a megoldás után, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy siker koronázná a kísérleteiket. Ha nem sikerül megoldást találniuk, akkor attól tartok, hogy ellenségeink felbátorodnak, hiszen ők úgy tartják, hogy Kaor, a védelmezés Istene vette kegyeibe kicsiny királyságunkat. Arra a kérdésre, hogy mi lesz Mystaria sorsa, úgy vélem, hogy csupán az elkövetkezendő generáció írnokai, vagy egy hosszú éltű elf beszámolója adhat választ.

Pár kilométerrel arrébb, egy sziklaperem szélén ücsörögve, Kaze kouen tsurugi-val az oldalán Saerith elmosolyodott.

– Ezek az ostobák… el sem hiszem, hogy tényleg megölték Duatost! Annak a szerencsétlennek a halálával a környező királyságok végre minket is bevonnak a háborúba és eljöhet céhünk aranykora. Méghogy Duatos lenne a céh vezére! – nevetett jókedvűen a hold elf mágus.

 VÉGE

 

Egyet a földnek, egyet az égnek…

Minden csupa vér. A kezem, a kezem is véres. A combom.

Vörös, ragacsos. Valami van itt, a vécé is véres, a vécé széle, a vécé fehér hidegsége. Megint egy. Megfogom a vécépapírt, megtörlöm magam, bevizezem, dörzsölöm a combom, a kezem, a fekete szoknyám. Letekerem az összes vécépapírt, betekerem a vörös, ragacsos, alaktalan testet. Tekerem a barna papírt rá, ameddig már nem ázik át a vér, ameddig elmúlik a szag, ameddig kiszáradnak a

könnyek.

 

Na végre! Mi

a faszom tartott ilyen sokáig? – éles, női hang, durván arrébb lök, amikor kinyitom a kocsma vécéjének az ajtaját, hangos csattanás. Csak kifelé, az ajtó felé, az ajtó után már nincs más, csak a sötétség. A sötétség jó, a sötétség fekete leplével letakar, nincs baj, nincsen semmi baj, mindjárt ott vagyunk, mindjárt megszűnik. Már érzem a szelet, hideg, csípős, mindjárt ott vagyunk. Te meg én. Mindjárt. Mindjárt megszűnünk, és maradok én.

 

Itt a folyó.

Ott a híd. Lemegyek a híd mellett, átmászok a kerítésen, fáj. Ne félj, szorosan tartalak, mindjárt ott vagyunk. Leveszem a cipőm, a harisnyám, lemegyek a lépcsőn, az utolsó fok már a hideg víz. Beleengedlek, tudom, tudom, hideg, de mindjárt vége, elvisz a víz. Még mindig szivárog a vér, érzem, csorog lefelé a combomon, meleg. Megmosom magam a folyóban, ami elviszi a titkaimat. Felveszem a harisnyám, a cipőm, még mindig fáj, elindulok a kórház felé. Marcsi, ő majd segít, ő majd rendbe tesz mindent, mindig rendbe tesz mindent, engem is mindig rendbe tesz. Megint? Megint. Felfekszem az asztalra, hideg, fázok. Fáj. Megkapom a gyógyszert, nem, nem maradhatok, ne mond el neki. Biztos? Biztos. Haza akarok menni. Hazamegyek.

 

Egyet a

víznek…

 

Hol voltál? Csak találkoztam valakivel, beültünk meginni valamit. Igazán szólhattál volna, cseszd meg, aggódtam! Tudom, ne haragudj. Fáradt vagyok, lefekszem, rendben, én is megyek nemsokára. Megengedem a meleg vizet, lemosom magamról ezt a napot, ezt az újabb egyet, az újabb mi-t. Befekszem az ágyba, odabújok a meleg testhez. 

 

Már megint

álmodok. Tudom, ez álom, mert ez már megtörtént egyszer. Kempingezünk az erdőben, felriadok az éjszaka közepén a sátorban. Ő horkol, alszik. Nekem pedig vécére kell mennem, görcsölök, félek, nem érek el a bokorig. Leveszem a nadrágomat, csupa vér, ne, már megint, gondolom, és elkezdek sírni. Aztán kijön belőlem minden reményem, és ott hever a fűben. Halott remény. Leveszem a adrágomat, becsavarom vele, semmi baj, semmi baj, suttogom, odamegyek az alig pislákoló tűzhöz, dobok rá tűzifát, megéled a láng. Semmi baj, nem mondtam el neki, még  jó, hogy nem mondtam el neki, nem tudja, nem fogja megtudni, hogy nem tudok magamban tartani egy gyereket sem. Nem tudom magamban tartani egy gyerekét sem.

 

Egyet a

tűznek…

 

A tűz

megégeti a kezemet, felriadok, éget, éget, látszik az égés nyoma, sosem múlik el. Mit csináltál vele?, kérdezte, fáztam, fát dobtam a tűzre. Belém kapott. Megégetett. Bekötötte, hazajöttünk. Oldalra nézek, az ágy másik oldalán nincs senki, már nyolc óra. Már dolgozik. Egyedül vagyok. Azon a hétvégén is egyedül voltam. Akkor, először. Hét hónap. Hét hónapig bírtam magamban tartani az elsőt. Megindult a szülés, bementem taxival a kórházba. Marcsi már várt. Felhívta őt. Gyere azonnal, elkezdődött. Jött azonnal. Kisfiú. Tamás. Nagyon kicsi, nagyon gyenge. Hét napig élt. Agyvérzés, mondta Marcsi. Agyvérzés, ismételtem, agyvérzés, agyvérzés. Megindult a tejem. Mit csináljak vele? Fájdalmas, fehér, folyékony emlékezet.

 

Ne járj már

folyton feketében, mondta nekem, kiakadt. Nem kell, hogy mindenki azt higgye, gyászolunk! De hát gyászolunk. De nem akarom, hogy mindenki tudja! Azért még mindig feketében járok, a fekete mindent eltakar, a fekete elnyel mindent. Elnyeli a vért is. Évek telnek, múlnak, évek visznek el élettelen, alaktalan testeket. Még mindig semmi?, kérdezi mindig, most már egyre kevesebbszer. Semmi, semmi, minden hiába, még mindig semmi. Emlékszem, amikor jött a második. Hamar el is ment, kiszakadt belőlem, én pedig eltemettem a hátsó kertben a rózsák mellé, földet szórtam rá.

 

Egyet a

földnek…

 

Kimegyek a fürdőszobába, levetkőzöm, nézem magam a tükörben. A hasamon halványan látszanak a terhességi csíkok, nagyon halványak, megsimogatom őket, terhességi csíkok vannak, de gyerek sehol. Sebek vannak, de gyerek nincs. Szülési fájdalom van, de gyerek nincs. Név van, de gyerek nincs, akinek adhatnám. Gyerek. Tamás. Panka. Baba. Nincs, nincs, nincs. Eltűnt a köldököm, nem látom, nem érzem, nincs. Lapos a hasam, üres, sima, nincs köldököm. Hol a köldököm? Nem értem, tapogatom, keresem a mélyedést, de nincs sehol. Kell, hogy legyen köldököm! Anélkül nem lehetek! Anélkül gyerek sem lehet. Nincs gyerekem, mert nincs köldököm? Nincs köldököm, mert nincs gyerekem?

 

A szoknya.

Nem szedte ki a mosógép a vért. Fogok egy kis mosószert, ráöntöm, dörzsölöm. El kell tüntetni a vért. Dörzsölöm, dörzsölöm. Piros a lefelé csordogáló víz. Rózsaszín. Átlátszó. Dörzsölöm. Foszlik az anyag, foszlik az emlék. Egyet a földnek, egyet a tűznek, egyet a víznek…

 

Vérzek.

Menstruálok. Szivárog belőlem a nemlétező. Újabb hónap, újabb üresség. Viszket a köldököm, a köldököm helye, seb, amely nem gyógyul, viszket a sima hasam, viszket a bőr, ahol egyszer a köldököm volt. A köldököm eltűnt, takargatom a hasam, ő se lássa. Nem veszem le a pólóm, akkor sem, nem akarom, mondom, maradjon, rendben. Maradjon. Vérzek. Vérzek.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Növekszik.

Növekszik a hasam, gömbölyödik, feszül. Teljesen sima. A köldököm helyén seb, kapartam, viszketett, kapartam. Nincs köldököm, mi nő bennem? Esz engem, rág, harapdál. Fáj, takarom. Nem tudja senki, nem látja senki, Marcsi se tudja, Marcsi, a drága, jó Marcsi. Ő se tudja, elment, kiköltözött. Itt hagyott, kihagyott. Új élete van, új lakása, engem elhagyott valahol a régiben. Kell egy kis idő, egyedül akarok lenni. De hát így is túl sokáig voltunk egyedül. De most ezt akarom. Egyedül egyedül. Nem akarok egyedül egyedül lenni.

 

Egyet a

földnek, egyet az égnek, egyet a víznek, egyet a tűznek…

 

Nő.

Növekszik, gyarapodik, telítődik. Belőlem. Kerekedik, kikerekedik, valami rossz, valami nem emberi, az anyja húsát eszi, a vérét issza, tépi, szaggatja, kaparja, fáj. Ki akar jönni, rúg, küzd. Ki akar jönni. Magzatvíz, vér, fájdalom a világosbarna parkettán, ő választotta. Nyomás, szakadjon ki belőlem, rúgom az ágyneműt, a fehér paplant, le, le az ágyról. Menj ki belőlem, takarodj, nem lehetsz bennem, kieszel minden helyet belőlem, belaktál minden zugot bennem, elfogyasztottál, most már tűnj el, ne legyél. Szakadok, szét, szakít a fájdalom ezerfelé.

 

Az ágyon

mindenhol vér. Apró, mozdulatlan test, kezek, lábak, ujjak, összeragadt fekete haj. Szörnyeteg, húsevő, vérivó. Fogom a fehér paplant, beleteszem a testet, ragad, meleg. Éjszaka, sötétség, hideg. Megyek az utcán, valamelyik lakásban egy kisbaba sír. Hangos, üvölt, valaki menjen oda hozzá, valaki ringassa, valaki csitítgassa, etesse, ápolja, vigyázzon rá. Még mindig sír, egyre hangosabban. Itt a folyó. Ott a híd. Egyet a víznek, egyet az égnek, egyet a víznek… Jól van, már itt vagyunk, mindjárt vége, mindjárt megszűnünk és maradok én. Egyedül egyedül. Hideg, igen, tudom.

 

Sír, sír,

sír…

Vibeke Marx: A férjem fia

Az előző férjemnek volt egy fia, kemény és fékezhetetlen gyerek, akit senki sem bírt elviselni. Az anyja, akit az apa énmiattam hagyott el, teljesen megkeseredett, tele volt gyűlölettel, és csak veréssel tudta szófogadásra kényszeríteni a fiát. De amint a vasakaratú gyerek túl volt a verésen, azonnal újabb galádságokra vetemedett. Látszólag semmi nem volt rá hatással – vagy semmi áron nem akart meghajolni senki és semmi előtt.

  Amikor meglátogatott bennünket, becsületbeli kérdésnek tartottuk, hogy civilizáltabban viselkedjünk, mint az anyja, gondoskodtunk róla, hogy sok időt töltsünk együtt, izgalmas elfoglaltságokat találjunk és hogy kellemes légkört teremtsünk. Mindez színleg azért történt, hogy orvosoljuk az instabil viszonyt, amely az anyjához fűzte, ám valójában a versenykényszer hajtott bennünket: szerettük volna elérni, hogy arra gondoljon: “Jobb itt, mint anyámnál”. De a fiú mindvégig szolidáris maradt a hisztérikus némberrel. Előbb-utóbb talán megbocsátotta volna, hogy elraboltam az apját, de kísérleteim – bármilyen jól lepleztem is őket –, hogy rossz fényben tüntessem föl az anyját, egyszer s mindenkorra tönkretettek minden esélyt, hogy előítéletek nélkül találkozzunk, és hogy egymásra kíváncsian összebarátkozzunk, és hogy talán meg is szeressük egymást.

  Egyszer kórházba vitték az anyját, miután öngyilkosságot követett el, és a fiút azonnal magunkhoz kellett vennünk. Két esztendeig volt nálunk, és állandóan vádló tekintete azt sugallta, hogy már-már bűnrészes vagyok egy másik ember halálában, de mindenképpen felelős egy gyermek szerencsétlenségéért. Mivel az anyaszerepben nem akart elfogadni, egyre inkább meggyűlöltem. Harcoltuk egymással, ilyen címszó alatt: “Ennek a kis emberi roncsnak a nevelése”, de az alcím ez volt: “Vagy te, vagy én”. Tudván tudtam, hogy minden egyes szóval, amit mondok, és minden lépéssel, amit teszek, én követek el visszaélést, én vagyok az, aki nem viseli el az ő erejét, én akarom meghódítani az utolsó porcikájáig, igen, egészen az utolsó kis zugig, amely az anyja elől is rejtve maradt. Mindenki mást becsaptam, még az apját is, hogy lássam a művem eredményét. Csak a gyerek meg én tudtuk az igazságot.

  A két év után úgy éreztem, hogy immár a fiúval élek együtt szinte egyenértékű kapcsolatban, miközben az apja az egyszerű szemlélő helyzetébe kényszerült. Elhagytam őt, s így a fiú életét még egyszer tönkretettem.

  Aztán csak távolról, közös barátok révén kísértem figyelemmel a férjem életét, hallottam sok-sok nőről és egy új házasságról, kisgyerekekről meg a nagy rút kiskacsáról, aki már rég nem élt a családban.

 

Tizenkét év telt el, amikor hallottam, hogy épp ezen a környéken nyitott vendéglőt, és kedvem szottyant beugrani, hogy üdvözöljem. Már nekem is volt egy gyerekem az új házasságomból, egy tízéves fiam, ő kísért el.

  Épp besötétedett, és a helyiség majdnem teljesen üres volt, csak egy barátságos, ápolt, nem egészen fiatal hölgyet találtam a bárban. Körülnéztem, azt hiszem, valamiféle jelet kerestem, de csupán egypár sárga üvegernyőjű, álmos lámpát pillantottam meg az ablakokhoz legközelebb eső asztalokon. Az ólomkeretű ablaktáblák előtt nyelv alakú, vöröses függönyök lógtak. Meg láttam sok növényt, szinte kis fák voltak, mintha száz éve állnának ott és már hozzászoktak volna a körülményekhez, mintha megrekedtek volna a fejlődésben, anélkül azonban, hogy száradni kezdenének vagy hogy akár csak egyetlen új, világoszöld levelet hajtanának. Az az érzésem támadt, hogy minden régi, és hogy az ablakokat számos üvegréteg alkotja, úgyhogy akárhányat nyit ki az ember, mögötte mindig marad egy.

  A szemközti fal mentén egy sor pamlag állt, amelyek bensőséges kis zugokat képeztek, és egy kis titokzatosság lengte körül őket. Sötétvörös plüssel voltak bevonva, az előttük álló asztalokon pedig műanyag tányéralátétek – hirtelen erős kényszert éreztem, hogy lekapjam őket onnan, és fehér csipketerítőt tegyek a helyükre.

  A tulajdonos iránt érdeklődtem. Az imént ment el, valami dolga volt, mondta a hölgy. Nyugodtan megvárhatom. Jó, köszönöm. Vettem egy szódát a fiamnak, magamnak meg egy pohár sherryt, és leültem az egyik pamlag sarkára. Karistolta a nejlonharisnyámat.

  Nem sokra rá nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be. A felszolgálónő arcáról leolvashattam, hogy ő az, viszont egyáltalán nem rémlett ismerősnek, egy csöppet sem. Tudtam, hogy most már minden bizonnyal felnőtt ember, mégis valahogy kisfiúnak képzeltem, és megdöbbentett, hogy ilyen magas.

  Odajött hozzánk, én felálltam és azt mondtam: – Megismersz?

  – Hát persze hogy megismerlek! – felelte, és halványan elmosolyodott. A fogai igen fehérek voltak napbarnított arcában. Sűrű, aranysárga haja egy kicsit hosszú – az egyik bálványra hasonlított, akinek a képe állandóan ott lóg a fiamnál. És amikor megfogta a kezem, életemben először gondoltam arra, hogy kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy szinte eltűnök ennek a fiamnak a kezében, ennek a sorstársamnak a kezében, vagy hogy is nevezzem, ennek a gyereknek a kezében, akire engemet annak idején rásóztak és akit énrám sóztak, úgyhogy valami titokzatos módon és anélkül, hogy akartuk volna, egyre inkább egymáshoz tartoztunk.

  Felpillantottam rá, és mikor megleltem a szemét, a közel ülő szemét, hirtelen megint őt láttam abban a tekintetben, a fiút, aki gyűlölt. Ott volt ő, és én őt akartam üdvözölni, nem a tökéletes ifjú istent, aki ilyen barátságosan és üzletiesen mosolyog. Elfogott a vágy, hogy lehúzzam magamhoz, megcirógassam a haját, és bocsánatot kérjek tőle, amiért ifjonti kíméletlenségemben beletapostam az életébe, aztán minden további nélkül magára hagytam, hozza helyre ő a károkat.

  De csak álltam, és olyan sokáig és olyan jóindulatúan mosolyogtam, hogy végül azt vettem észre, az egyik metszőfogam egészen száraz lett, az ajkamat pedig mozdítani sem bírom, úgyhogy meg kellett nyalnom a számat, hogy visszanyerjem a régi arckifejezésem.

  – Megnősültél? – kérdeztem.

  – Nem, pár évig volt egy kapcsolatom, de épp most fuccsolt be.

  – Ja… nézd, van egy fiam… – mondtam, és egy lépéssel előrébb toltam a magzatomat.

– Hát, nem volt nehéz kitalálni – felelte, és egyfolytában mosolygott, de nem a fiúra, hanem rám.

  Hirtelen bűnösnek éreztem magam, hogy van ez a fiam, hogy magammal hoztam, úgy éreztem, el kellett volna titkolnom, és ez teljesen összezavart, merthogy nagyon szeretem a gyerekemet, és azt hiszem, valójában azért értettem meg végül ilyen jól a mostohafiamhoz fűződő kapcsolatomat, mert megismertem az anyai érzést.

  – Emlékszel, amikor büntetésből egy egész napig ültél a folyosón, mert nem voltál hajlandó beismerni, hogy almacsutkát dobtál a padlóra? – szegeztem neki hirtelen.

  – Igen, emlékszem.

  – És arra is emlékszel, hogy egyszer egy futballmeccsről vittelek el, amiért meglógtál a feladataid elől?

  A fiam felpillantott rám, és megbotránkozva kérdezte: – Tényleg ezt csináltad, anyu?!

  – Olyasvalamiről volt szó – válaszolt a mostohafiam –, amit otthon nem végeztem el, nem mosogattam el, vagy ilyesmi.

  Nem is tudom, miért, de ez az “otthon” egészen eltöltötte a szívemet melegséggel. Volt valamink egyszer, ami közös volt, valami otthon-féle, és én ezt kutattam abban a szempárban, a mögé a tekintet mögé akartam bejutni, oda akartam visszajutni, akartam tőle valamit, de képtelen voltam rájönni, mi az.

  – Valamelyik nap fölugorhatnál, ha szeretnél elbeszélgetni a régi időkről – csak ennyit mondtam. – Megadjam a számunkat?

  – Igen, köszönöm – felelte, és papírt meg ceruzát vett elő. Ahogy írta le a számot, észrevettem, hogy a körme le van rágva, és abból, ahogy olyan bizonytalanul írta le a nyolcasokat, rádöbbentem, hogy ugyanaz, aki volt – egy kisfiú, és hogy van valami, amit nekem be kell fejeznem. Minden nap gondoltam rá, de hónapok teltek el, és még mindig nem hívott. Úgyhogy ismét betértem hozzá – egyedül.

  Akkortájt, mint a múltkor, ám ezúttal ő maga fogadott. Úgy éreztem, mintha tiltott területen járnék, mintha randevúra igyekeznék, ideges voltam, ökölbe kellett szorítanom a kezem a zsebemben, hogy megőrizzem a nyugalmamat.

  Barátságosan üdvözölt, én pedig megöleltem. Mintha az érintés fölszabadított volna valami egészen gyenge illatot, amely aztán körülvett és föloldott bennem minden feszültséget. Még erősebben kapaszkodtam belé, és azt mondtam: – Be kell hatolnom a tekinteted mögé, mindenképpen! – Nem láttam rajta, hogy meglepődött volna, csak rézsút elnézett fölöttem valami távoli pont felé, és azt felelte: – Semmi akadálya. Gyere velem.

  És én mentem, mintha az apám lenne, én pedig nem az ő egykori mostohaanyja. Fölvitt az emeletre, nyilván ott lakott, én szorosan eléje álltam, s elmerültem a tekintetében, miközben egyre fiatalodtam és mindenben erősebb lettem – gyűlöletben, szerelemben, az életkedvem megnőtt, és találkoztam a tízéves fiúval, beszélgettem vele, fölolvastam neki, megfürdettem, és ágyba dugtam. Mindvégig biztonságban éreztem magam, mert észleltem magam körül a felnőtt, nyugodt férfit, amikor meg a fiú vágyott az anyja után, megvigasztaltam, hisz rengeteg szeretet volt bennem, magam sem hittem volna, milyen sok, amikor meg nem volt kedve elmosogatni, együtt mosogattunk, és két tányér között megfogtam a fejét és a szívemre vontam, érezhette, hogyan dobog, és biztonságot meríthetett belőle, és egyre kisebb lett, míg végül itt volt bennem, mint én őbenne, úgyhogy én magam szülhettem meg őt, nem pedig mástól kaptam és engem sem varrtak többé az ő nyakába, úgyhogy ő én voltam, én meg ő. Ez a szülés tele volt erővel és élvezettel, meg akkora fájdalommal, hogy bizonyára maga volt az élet, az én életem.

                                                                             SZAPPANOS GÁBOR fordítása

 

 

(A novella a következő kötetben jelent meg: Morgenen er bedst [A reggel a legjobb], Gyldendal, Koppenhága, 1993)

A vörösöknek nincs lelkük

Belenézek a tükörbe. Mindig is utáltam a kék szemeimet. A régi hajszínemmel kockázatos páros volt, gyakran még most sem merek az emberekre nézni, nehogy gyanakodni kezdjenek. Így is elég para látványt nyújtanak a szeplőimmel. Bár nem tudom, kire jelentenek nagyobb veszélyt – azokra, akik látják, vagy aki viseli? A többség szerint az előbbiekre. Mit tegyen az ember a közvélemény ellen?

Mindenesetre, ez a fekete megnyugtat, még ha nem is áll jól a nagyanyám szerint. Ő mindig is az örökségünket hangsúlyozta. Hogy a származás mennyire fontos. Anyám legalább megért és elfogad. Szerintem utánozna is, ha tehetné.

Vagy visszamenne a múltba, és megtiltaná az őseinknek, hogy idejöjjenek. Magyarországnak vannak időgépei, amiket a fejetlenség elkerülése végett csak a tudósok használhatnak a múlt kutatására. Anyám szerintem odalopózna, és visszamenne, visszatartaná az első McKay-t, aki magyar földre tette a lábát. Vagy a kontinensre. Csak nem engedik még a régi Parlament közelébe sem.

Ők hozták a híreket is. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt úgy tartották, a vörösöknek nincs lelkük. Éppen ezért elveszik azokét, akikhez hozzáérnek, megfosztják őket maguktól, hogy a saját ürességüket pótolhassák. Ahány szeplő, annyi áldozat. A bőrük különben egyre fehérebb lesz – ezt a teljes eltűnést akarják megakadályozni. Akarjuk megakadályozni. Állítólag.

Mindenki tudja, hogy ez egy nagy hülyeség. A pénzről szól, mint minden más. Az egyik gazdasági világválságból a sok közül ez a pici ország került ki győztesen, ki tudta használni, hogy sok vize van: termál, gyógy, forrás. A túlélést jelenti, többet ér, mint az olaj. Többet, mint az arany. Nem csoda, hogy ennyien beözönlöttek, most pedig zsúfoltabb a munkaerőpiac, mint bármikor. Az a csoda, hogy pont minket kaptak ki, mi lettünk a céltábla. Nem tetszett nekik az életmódunk? Harsányabbak vagyunk a kelleténél, legyűrve a magyar virtust? Nem asszimilálódtunk eléggé? Vagy egyszerűen csak egy tudományos időutazás ehhez – hozzánk – nyújtott ürügyet?!

Néha azt kívánom, bárcsak tényleg képesek lennénk rá. Gyakran azzal fenyegettem az óvodás csoporttársaimat, hogy kiszívom a lelküket, elég egy érintés, és az enyémek lesznek. Az a gond, hogy ez sosem vált be, amikor megütöttek, bár szó se róla, én is visszaadtam nekik, ami járt. Egy idő után pedig festeni kezdtem a hajamat. Bárcsak Róbert is ezt tenné. Semmi esélyünk sincsen a jövőre, ha nem asszimilálódunk. Ha nem próbálunk meg legalább egy kicsit másnak látszódni, mint amik vagyunk. Márpedig legtöbben nem próbálnak, annál harsányabbak, minél több rágalom vagy inzultus éri őket. Nem csoda, ha lassan már nem lehet tudni, melyik volt hamarabb. Csak azt szeretném, ha ezt mindenki ugyanúgy átlátná, mint én.

Lehetnének józanabbak, fölösleges mellveréssel nem lehet elérni semmit.

Ahogy átvágok a nappalin, odamorgok valamit a nagyanyámnak, hogy tudja, leléptem, és Róberttel leszek, biztonságban, amennyire csak lehetek. Nem mintha érdekelné. Szerintem jobban szeretett óvodásként, amikor még vívtam azt a harcot, amelyet ránk mért a sors. Tuti valami hasonló hangzatos szöveggel fogalmazza meg magában a csalódását és életelvét. Közben pedig nézi azokat az ostoba skót műsorokat.

Ahogy elsétálok a Nyugatihoz, azon gondolkozom, mennyire sokat dolgozott értem anyám, hogy ne az angyalföldi vörös-telepen kelljen felnőnöm. Angyalföld. Milyen megtévesztő elnevezés. Most meg milyen közel vagyunk a Dunához, csak néhány ház takarja ki. A nagyanyám utálja is ezt a helyet, én örülök neki, szinte senki sem tudja itt, milyen voltam ezelőtt.

Talán mégsem kéne Róberttel maradnom. Ő biztosan nem egyezne bele, hogy itt éljünk. Vagy nagyon sokat kéne veszekednem, hogy rávegyem. Bár abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e gyerekeket. Az is lehet, jobban járnának egy nem vörös apával.

Ó, mintha tenyészlovakról beszélnék! Szeretem Róbertet, a kurva életbe is!

Rávágok az aluljáró lépcsőjének korlátjára, egyszer valahogy így tört el a kezem. Az egyik középkorú nő ijedten rám néz. Eszembe jut, ki vagyok és mi a célom, kerülöm a pillantását, és elsietek. Tudom, hogy így is bámul utánam.

Felszállok a metróra. Imádom, hogy olyan fényes és gyors, elvileg Magyarországé a legfejlettebb. Még ez is, noha benne volt az első háromban, csak néhány évtizede felújították. A régit már csak képeken láttam. Ráfért, most sokkal menőbb. A kék metró.

Csak egy megállót megyek, néhány másodperc. Átszállhatnék a 13-asra, amelyik Angyalföldre is elvisz, de jobban szeretek sétálni. Húsz perc a magas és fényes, majd egyre alacsonyabb és egyre rusnyább házak között – mindig ráébreszt, miért nem akarok az lenni, aki.

Felmegyek az aluljáróból, éppen az orrom előtt zúg el a lebegő villamos, mintha a sofőr is azt szeretné, gyalogoljak. Ritka az ekkora egyetértés köztem és a világ között.

Kicsit ellentétes azért az egész. Haladok, és egyre kevésbé érzem feszélyezve magam, leszámítva talán a hajszínemet. Persze, a Lehel úton sem csak vörösek laknak, azt sem mondhatnám, hogy csak skótok vagy írek. De vegyesebb a társaság, és tudom, hogy az út végén vár egy ház és egy ember.

Kissé giccses, de igaz, mondom magamban az egyik bérháznak, zöld függönyökkel. Elég sok itt az ír.

Tenyészlovak. Vajon Róbert megengedné, hogy fessük a kicsik haját, amint az kinő? Nem mintha ennyire előre terveznék. Szerintem ő sem. Elég, ha azt tudja, másnap melyik fegyverét rejtse el melyik ruhájába. Ilyen szempontból fantáziadús, a bátyja nevelte belé. Utálom a bátyját, mindig csak a balhét keveri. Néhány veszekedésünk előtt meg ő keverhette a szart is. Pedig kiskorunkban jóban voltunk, elválaszthatatlanok, mi hárman. Állítólag még versengtek is értem, bár én erre már nem emlékszem.

De azért jó lenne tudni. A gyógyszerészek úgyis csak ártalmatlan festékeket kevernek, sok babának például lila a haja. Vagy rózsaszín, hogy tudják, lány, ha elég ronda ahhoz, hogy másképp ne lehessen rá jönni. Nincs oka ellenezni.

Leszámítva a nyilvánvalót és megjósolhatót. Megint nagy veszekedés elé nézek. Néha én kerülök ki győztesen. Végül ebből is én fogok. Ha eljutunk addig. Mellesleg lehúzhatnám magam, az sem biztos, hogy el akarunk jutni addig. Először amúgy is Műszaki Egyetem falai között szeretnék kikötni.

Morcosan előkapom az MP66-omat, és közben megállapítom, hogy megint otthon hagytam a mobilom. Azon is tudnék zenét hallgatni, de csak háromszáz fér fel, sokkal jobban szeretem a mp-t, arra kétezer nyolcvanhat, ha nem mind tíz perces. Bedugom a fülembe, majd kirántom. Majd megint berakom, és kikeresem a legkeményebb számot, amelyet valaha ismertem, régen erre üvöltöztünk Róbertékkel. Azóta is mindig magammal cipelem, bárhova megyek.

Dübörög a zene, én pedig egyre gyorsabban lépkedek. Az utolsó öt percet már izomból futom.

Mikor odaérek a Kerekes útra, lefékezek, és ránézek a hatalmas házra. Szinte minden szintjén csak skótok laknak, többségük vörös. Állítólag „kiüldözték” szegény régi lakókat, szebb lakásokba. Régen egy kollégium állt itt, annak a mintájára építették újra, megtartva, hogy A és B oldalra oszlik, és hogy ocsmány fossárgás-barna színe van, némi zölddel keverve. Meg azt, hogy kerítéssel veszik körbe. Kiskoromban imádtam itt élni, mindenhol csak barátaim voltak. Az a gond, hogy mindenki tudja, kik laknak itt, a legjobb dolog, amit a külsősök tenni akartak eddig, a lebontás. De akkor nem lenne minket hova küldeni. Mármint őket.

A kerítésen keresztül meglátom, hogy egy feketébe öltözött alak kiront az épületből, majd felüvölt, és csapkodni kezd. Veri a vasrudakat, a fákat, belerúg az ajtóba, és a közelben álló légjárművek felé veszi az irányt. Egy pillanatra lefagyok, majd odarohanok hozzá.

– Ne, Róbert, ne! – ölelem át hátulról, vissza akarom tartani. Nem akarom, hogy megint a zsernyákoknál kössön ki, rongálásért.

– Mi a franc?! – izomból leráz magáról, hátraesek.

– Mi az…?!

Mikor meglátja, hogy én vagyok, lefagy, majd összecsuklik, a térdei belecsapódnak az aszfaltba. Odakúszok hozzá, remeg a keze, a fejét lehorgasztja.

Megsimogatom vörös fürtjeit, az ujjaim koszosak és véresek. Átölelem.

– Mi történt? – suttogom a fülébe.

– Ó, Ella, nem vetted fel… Nem vetted fel…

– Sajnálom, de most itt vagyok.

– Lehet, hogy halálos… Halálos.

– Mi halálos, miről beszélsz?

– Azt mondják, lehet, hogy meg fog halni. MacDonald is látta, lehet, hogy ő sem tud segíteni.

MacDonald az egyetlen olyan skót orvos, aki Magyarországon praktizál, nagy a szaktudása, és a vörösöket is lelkiismeretesen gyógyítja. Sokaknak ő védőszentje.

– Kit nem tud megmenteni, miről beszélsz?!

– A bátyámat – kicsit hátrébb húzódik, hogy a szemembe nézhessen. Könnyezik. – Tegnap megtámadták a bátyámat. Nem tudom, pontosan hogy történt, éppen nem voltunk együtt.

Titokban hálát adok érte mindenkinek.

– Nem… voltam vele. Néhány haverjával lógott együtt, az a banda lehetett, amelyik néha idejön vergődni. Eddig sosem volt még ennyire durva. Néha előkerült egy-egy pillangó-lézer, ha nagyon eldurvult a helyzet, valakik előrántották a pisztolyukat, de sosem sült el. Vagy legalábbis nem így, nem kis híján az áldozat szívébe. Te is tudod, hogy sosem volt ennyire durva!

– Tudom.

Pedig gyakran idejártak. Velünk együtt nőttek fel, a közelben. Először csak a közös játszótéren akadtak problémák, egy idő után beleépült, szerves része lett a mindennapjainknak. Nagyobb következmények nélkül. Aztán az egyik banda egyszer csak átlépte a határvonalat, azóta át is járnak egymás területére. Semmi komoly, csak egy kis bunyó, eddig úgy gondoltam, csak a feszültséget akarják levezetni.

– Biztosan az új vezetőjük tehet róla. Eljön a kurva Dunája mellől, van pénze, és azt hiszi, máris ő alakít mindent! Az a szörnyű, hogy ezek szerint ő is alakít mindent. A többiek szerint, akik a bátyámat is bevitték a kórházba, jobb fegyvereket szerzett nekik. Állítólag meg akarja tisztítani a terepet. Tőlünk – Róbert kiköp. – A bátyámmal kezdte.

Ijedten nézek rá.

– Sosem meséltél erről a vezérről. Már nem Kovács van?

– Nem, ennek sokkal flancosabb neve van. Magyar.

Legszívesebben számon kérném, de a szemei tele vannak fájdalommal. Kék örvények.

Sötétebbé válnak, és hirtelen felpattan.

– Odamegyek, és kibelezem azt a gecit.

– Dehogy mész oda! Egyedül?! A többiek nélkül még annyit sem érsz. Így is…

– A többiek félnek – mondja, hangjában tömény undor. – Az új fegyverek megijesztették őket.

– Egyedül akkor sem mehetsz oda! Veszélyes, túlerőben vannak, mindig fuss, ha túlerőben vannak, nem emlékszel!?

– Mindig túlerőben lesznek, hát nem érted? Mi vagyunk a kisebbség! Azok a rohadékok mindig többségben lesznek!

– Akkor sem mehetsz oda! A majdani gyerekeink egy halott apával semmire sem mennek!

– A majdani gyerekeinket is arra fogom nevelni, hogy gyilkolják ezeket a faszokat!

Rámeredek.

– Ahhoz először meg kéne élned, hogy gyerekeink legyenek. Mellesleg, feketére fogom festeni a hajukat. Hát nem érted, hogy egyedül így van jövőjük?!

– Nem fogsz gyávákat nevelni belőlük! Harcosok lesznek, ha az kell! Az unokáink érdekében az kell!

– Hogy aztán úgy járjanak, mint a bátyád?!

– Mondd még egyszer…!

Felemelem a kezeimet. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk idáig. Állva meredünk egymásra, mindkettőnknek vörös a képe a veszekedéstől.

– Sajnálom, ami vele történt. Te is tudod, hogy… milyen jóban voltunk. De nem akarom, hogy veled is ez történjen. Nem szeretnélek elveszí…

– Nocsak, egy aprócska baleset ennyire jótékony hatással van a világra? Mindjárt egy vörössel kevesebb? – hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.

Róbert megfeszül, az arc letorzul a dühtől.

Magyar.

Megpördülök, egy magas, rövid hajú férfival találom magam szembe. Bőrdzseki van rajta, amely sokat sejtetően kidudorodik azokon a helyeken, ahová azok rakják a fegyvereket, akik nem akarják nagyon eltitkolni, mikkel járnak az utcára. A dzsekin kalocsai hímzéses minták vannak, kiegészítőként két suttyót is hozott magával, az egyik szőke, a másik fekete, vigyorogva hallgatják új főnöküket. Meg mernék esküdni, hogy a szőkének még tudom is a nevét, Szlovik. A fekete meg talán Gáspár.

Odahátrálnék Róberthez, azonban Magyar hirtelen mellettem terem, és átkarolja a vállamat.

– Mondja csak, hölgyem, zaklatja ez a férfi? – a szája büdös a piától. Észreveszi a szeplőimet és a szememet, és még szélesebb vigyort ereszt meg. – Vagy talán te is közülük való vagy, cicám, csak használtál egy kis festéket a fejeden?

– Ezt könnyen megtudhatjuk, főnök – hallom a fekete haját. – Mindig is érdekelt, hogy a vörösök vajon lent is vörösek-e, vagy ott megkímélte őket a természet.

Felröhögnek, kitépem magam Magyar karjából. Hátralök, megint elesek az aszfalton.

– Te geci! – kiált fel Róbert, és megindul. Elképedek:ezek szerint most nincs nála fegyver. – Baszd meg, nem vehetsz el tőlem…

Magyar előveszi az egyik fegyvert. Tényleg valami új széria lehet, ezt a szürke kicsikét nem ismerem, könnyednek és biztosnak látszik.

– Nem vehetek el tőled? Mit? Az életed? A szukád? Ó, dehogynem. A bátyáddal is megtettem, nem igaz?

Magyar hirtelen hadonászni kezd a fegyverrel, hol rám mutat, hol Róbertre, a levegőbe vagy az aszfaltra. Egyszer még a társai felé is, akik erre összerezzennek.

– Mind ezt érdemlitek, korcsok. Halált, szenvedést. Tudod, mit? Ti ketten most szépen velem jöttök, és a te asszisztálásoddal fogjuk megnézni, valóban vörös-e a kurvád. Aztán értékelned kell majd a produkciót, tízes skálán. Ha közben bármivel is próbálkozol, lelövöm, mint a kutyát, ahogy azt mind érdemlitek. Büdös skótok. Idejöttök, mindent elvesztek tőlünk, belőlünk éltek, kiszipolyoztok minket… – Róbert áll, és néz rá, a száját összeszorítja, megfeszül az álla. A szemei megint, mint két örvény. Magyar hirtelen üvölteni kezd. – Azt hiszed, csak te vesztettél el valakit?! AZT HISZED!?

Róbert hirtelen nekiugrik, nem tudom, mire gondol. Talán, hogy már nem rá mered a pisztoly, de nem is rám, hogy Magyar hirtelen megőrült. Arra nem számít, hogy a lövés máshonnan jön.

Hátraesik, felvisítok. Szlovik megszólal.

– Úristen…

Odaugrok Róberthez, a hasára szorítom a kezem. Ujjaim közül vér csordul ki. Nem olyan lézerlövedék volt, amelyik megégeti az ember bőrét, és így megakadályozza, hogy dőljön belőle a vér ezek szerint. Valami új fejlesztés lehet, hogy még gyilkosabb legyen.

– Ne, ne… – érzem, hogy hisztérikus a hangom. – Ne, ne…

Róbert felemeli a kezét, vörössé festve az arcomat.

– A gyerekeinknek apa kell…

Fennakadnak a szemei, és nem szól többet.

Az egész egy pillanat, a többiek lefagyva néznek ránk. Szlovik ugyanazt a szót ismételgeti. Az ereimben mintha méreg áramlana szét, jeges, mégis tüzes, valahonnan mélyről morgás tör fel.

– Úristen, a haja.

Gáspár hirtelen megfordul, és elfut. Már úgyis megkapta a választ a kérdésére.

Valahol a szemem és a tudatom perifériáján érzékelem, hogy a tincseim újra vörösek.

– Ha nem vigyáztok, a lelketeket is kiszívom. Elég egy érintés, és az enyémet vagytok. Nem állíthat meg a fegyvereket, a mocskos tervetek, a félelmetekből építkezem. És egyre, egyre erősebb vagyok.

Hirtelen Szlovik is megpördül.

Ránézek Magyarra. Lő, és elvéti.

– Annyira, annyira erős vagyok.

Végül ő is elfut, még mielőtt hozzáérhetnék.

Lerogyok a földön fekvő Róbert mellé, lecsukom a szemeit, és megfogadom, hogy megbosszulom. Végül mindkét banda vezetője elveszetett valakit.

Különben is. A vörösöknek úgy sincs lelkük. Ideje pótolni.

 

Lewis Carroll: Aliz Csodaországban – Az Álteknős története

A Griffmadár feltápászkodott és megdörzsölte a szemét, a Királynőt nézte, míg az el nem tűnt a látóhatáron, majd felvijjogott.

– Micsoda móka! – mondta a Griffmadár, félig magának, félig meg Aliznak.

– Mi olyan mókás? – kérdezte Aliz.

– Hát Ő! – mondta Griff – Tiszta agyrém ez a nő, soha nem végeznek itt ki senkit sem. Tudod? Na gyere!

Itt mindenki azt mondja: „na gyere”, gondolta Aliz, ahogyan csendben követte. „Még soha életemben nem parancsolgattak nekem ennyit, soha!”

Még el se indultak, mikor meglátták az Álteknőst a távolból, szomorúan és magányosan ücsörögni egy sziklaszirten, és, ahogyan közelebb értek, Aliz hallani vélte, ahogyan hatalmasat sóhajt és majd megszakad a szíve. Mélyen sajnálni kezdte az Álteknőst.

– Miért ilyen bánatos? – kérdezte a Griffmadarat, aki szinte ugyanazokkal a szavakkal válaszolt, mint az előbb.

– Á, tiszta agyrém ez az Álteknős, soha nem volt semmi baja. Tudod? Na gyere!

Úgyhogy továbbmentek az Álteknőshöz, aki rájuk emelte hatalmas, könnyes tekintetét, de semmit se mondott.

– Ez a fiatal hölgy, itt – kezdte a Griffmadár – majd eleped, hogy megtudja a történetedet! Bizony ám, majd eleped!

– Akkor elmesélem neki. – mondta az Álteknős mély, öblös hangon – üljetek le mindketten, és egy szót se halljak, míg a végére nem értem.

Végül is leültek, és egyikük sem szólalt meg egy ideig. Aliz elgondolkozott. Nem értem, hogy érhetne a végére, ha el se kezdi, de tovább várt, türelmesen.

– Egyszer – kezdte el végül az Álteknős, egy mély sóhajtás után – régen igazi Teknős voltam.

Majd hosszú szünet következett, amit csak a Griffmadár fel-felvijjogása és az Álteknős szipogása tört meg időnként. Aliz már éppen felállt volna, hogy azt mondja, köszönöm az érdekes történetet, uram, de aztán nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy LEHETETLEN, hogy csak ennyi legyen az egész. Biztos, hogy van folytatás, és erre gondolva inkább nyugton maradt és nem mondott semmit.

– Mikor még kicsik voltunk – folytatta az Álteknős megnyugodva, bár néha-néha még szipogott – tengeri iskolába jártunk tanulni. A tanár egy öreg, kopott teknős volt. Úgy hívtuk, hogy Ékszerteknős.

– Miért hívtátok Ékszerteknősnek, ha egyszer kopott volt? – kérdezte Aliz.

– Azért mert a tanárunk volt, briliáns elme! – mondta az Álteknős ingerülten – micsoda modortalanság, mondhatom!

– Szégyellned kéne magad, hogy ilyen kis butaságokat kérdezel! – vijjogta a Griffmadár, és mindketten csöndben maradtak és némán nézték szegény Alizt, aki majd a föld alá süllyedt szégyenében. Végül a Griffmadár odaszólt az Álteknősnek:

– Folytasd csak, öreg harcos! Nem érünk rá egész nap! – mire az ezekkel a szavakkal folytatta:

– Igen, tengeri iskolába jártunk akkoriban, ha hiszed, ha nem.

– De hát én nem mondtam, hogy nem hiszem! – szólt közbe Aliz.

– De mondtad! – kiáltott az Álteknős.

– Vigyázz a nyelvedre! – vijjogta a Griffmadár, mielőtt Aliz ismét kinyithatta volna a száját. Az Álteknős folytatta.

– A legjobb oktatásban részesültünk, s mi több, minden nap jártunk iskolába, minden nap!

– Én is nappalis voltam, nem kell ennyire fent hordani az orrodat! – mondta Aliz.

– No és szakköreitek voltak-e? – vágott vissza az Álteknős kissé elbátortalanodva.

– Igen! Francia és zene! – mondta Aliz.

– Na és mosás? – kérdezte az Álteknős.

– Hogyan lett volna! – háborodott fel Aliz.

– Á, akkor sajnos nem a legjobb oktatásban részesültél. – mondta az Álteknős teljesen meggyőződéssel. – A mi iskolánk külön büszke is volt a szakköreire: A franciára, a zenére, és a mosásra! Bizony!

– Nem sok hasznát vehettétek a tenger fenekén. – mondta Aliz.

– Sajnos nem is járhattam rá, nem engedhettük meg magunknak. – sóhajtott az Álteknős. – így csak az alapoktatás kaptam.

– És ez mit takar? – érdeklődött Aliz.

– Sírást és olvadást, elsősorban –felelte az Álteknős – aztán még a szántan alapjait: feltörtekvést, kivonulást, lecsúnyaszítást és derongálást.

– Még sose hallottam olyat, hogy lecsúnyaszítás. Az meg micsoda? – kérdezte Aliz.

A Griffmadár meglepetésében két lábra állt.

– Hogy micsodaa! Soha sem hallottál a lecsúnyaszítást tudományáról? De azért a felmagasztalásról már biztos hallottál, nem?

– Igen. – felelte Aliz, kissé kétségek közt – a felmagasztal az az, mikor valakit szebbé, jobbá teszünk a szavainkkal.

– No, hát akkor, – folytatta a Griffmadár – ha ezek után se tudod mi az a lecsúnyaszítás, hát elég buta vagy, mondhatom!

Aliz teljesen elbátortalanodott a további kérdésektől, így inkább az Álteknőshöz fordult:

– És még mit tanultatok?

– Különféle misztériumokba avattak be – felelte az Álteknős, számlálva a tárgyakat az mancsain. – misztériumokat, ősieket és újakat, tengermélyi varázst, például villámszórást, amit az elektromos angolna tanított nekünk, hetente egyszer. Na meg nyúlást-kúszást, és az apró buborékká válást!

– Az meg MILYEN? – ámult el Aliz.

– Nos, sajnos már nem tudom megmutatni. – felelte az Álteknős. – A testem már nem elég hajlékony. A Griffmadarak meg nem tanulnak ilyet.

– Nincs rá időnk. – vetette oda a Griffmadár – Én antik filozófiát tanultam a Remeteráknál, úgy ám.

– Sose jártam nála. – sóhajtott az Álteknős – úgy hallottam csak a tragédiáról meg komédiáról oktatott.

– Úgy ám, úgy ám! – sóhajtott ezúttal a Griffmadár, és mindkét teremtmény a mancsai közé temette az arcát.

– És egy nap hány órát tartottak? – kérdezte Aliz, hogy elterelje a témát.

– Tizet az első nap, kilencet másnap, és így tovább. – felelte az Álteknős.

– Milyen érdekes órarend! – kiáltott fel Aliz.

– Ezért nevezik órarendnek – folytatta az Álteknős – hiszen az óráknál az a trend, hogy minél többön vagy az iskolában, annál kevesebb órád marad hátra!

Aliz még soha nem hallott az órarend ilyenfajta értelmezéséről, de még forgatta a fejében a gondolatot, mielőtt szóvá tette volna:

– Tehát a tizenegyedik nap szünet volt?

– Hát persze! – felelte az Álteknős.

– Na és a tizenkettedik? – kérdezte Aliz fellelkesülten.

– Ha már az óráknál tartunk, hogy szalad az idő! – szólt közbe a Griffmadár jelentőségteljes hangon – most avasd be a játékokba!

Répák, cigi, fülbemászók (Egy regény fejezetei)

 

 A Csipke találta ki persze, magamtól sosem jutott volna eszembe ilyesmi, de azért tetszett a dolog. A Lackót juttatta eszembe az egész.

Őt akkor már rég nem láttam, a Csipke azt mondta, hogy ő azt hallotta azoktól a gyerekektől, akik az utcán tollasoztak, fociztak és sikítoztak az ég felé, hogy a Lackó egyszer véletlenül nekirohant egy üvegajtónak a suliban, ami szilánkosra tört, és elvágta az ütőerét a csuklóján, és a mentők későn értek oda, és a Lackó elvérzett. Én nem tudom, néha átlestem a kerítésen a szomszédba, de a nagy tuják a kerítés mögött eltakarták a házat. Kuss volt odaát, mint nálunk csendespihenőkor. A Csipke azt mondja nekem:

-Szökjünk meg éjszaka! Menjünk el innen messzire!

Akkor már túl voltunk a Kovács Lujza nagy jelenetein, az etetős meg a fürdetős korszakán, és a Csipke azt mondta, „ki kell használnunk a vihar előtti csendet”.

A viharra persze nullahuszonnégyben fel voltunk készülve, ezt még a Csipke tanította nekem, hogy így kell élni, de azért valamennyire, kábé annyira, mint amennyire a tévében az időjósok, meg lehetett becsülni, mikor mit szabad. Hogy mennyi a „mozgástér”.

A Csipke ezt a dolgot elég komolyan gondolta, úgy láttam rajta, én akkor már nem nagyon szóltam senkihez, a Nagy Hallgatás mozgalomhoz csatlakoztam, és se a Szabó K.-val, se a Kovács Lujzával nem nagyon érintkeztem, bár ez nem is igen tűnt fel nekik, azt hiszem. Mondhatni: nélkülem is megvoltak. A Csipke a földet kaparta a homokozó mellett egy bottal, aztán rám nézett, és azt mondta:

-Játsszunk.

Nem sok kedvem volt, de már olyan régen csináltuk, és egyébként is éreztem, hogy minden barátom elhagyott.

-Ott vagyunk – mondta a Csipke, és a hátára vett egy képzeletbeli hátizsákot, és megrogyott a súlya alatt -, hogy a Tanár végül a Takarítónővel maradt, és lett még egy gyerekekük, egy fiú. Ott vagyunk, hogy elmennek kirándulni, és a kisfiú meg a kislány az ösvény mellett futkároznak, ahol ők mennek, és aztán…

Mentünk, mentünk a Nővel, folyt a hátamon az izzadtság, megroggyantam a hátizsák súlya alatt, a hátizsákban volt szalonna, csomagolt kenyér, paradicsom, dobozos almalé és sportújság. Meg napkrém és szúnyogriasztó spray. A gyerekek ott rohangáltak körülöttünk, a Nő meg azt mondta: lehet, hogy eltévedtünk. Volt néhány szúnyog, ami összecsipkedte a hátamat, ahol nem takarta el a hátizsák. A kislány aztán elfáradt, volt neki egy rózsaszín táskája, amiben volt egy barbie-magazin meg dugi gumicukor, ami persze összeolvadt és ráfolyt az újságjára. Folyott az orrom, állandóan tüsszentettem, és könnyes volt a szemem. Néha nem láttam semmit. A Nő azt mondta: szerinte eltévedtünk.

-…és akkor…-mondta a Csipke.

nem tévedtünk el, dehogy, mondtam, és megtöröltem az orrom egy zsebkendővel, ami már szinte nehéz volt a takonytól, és megfogtam a kezét, hogy megnyugtassam.

-Fúj!-mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. A kisfiú nem mert odanézni, ahol voltunk, és a nővérét is odébb rángatta.

Megfogják egymás kezét, ne nézz oda, mert akkor elengedik!”

-Fuj -mondta a Csipke, és elrántotta a kezét. Akkor néztem a tenyeremet, tényleg nagyon izzadt és taknyos volt. Akkor a Csipke azt mondta:

-A sok pia miatt gyengült le a szervezeted ennyire, azért vagy ilyen allergiás.

Rágyújtottam, és a Nő azt mondta, azonnal oltsam el, mert még a végén felgyújtom az erdőt, de már nem érdekelt. Bontottam egy sört, és hamarosan úgy elhalkult a Nő panaszos rikácsolása, mintha csak egy szúnyog ciccegett volna a fülembe.

A Csipke egész nap a kenyeret meg a vizet gyűjtögette, kelkáposztafőzeléket csak nem vihettünk éjjel túrázni, pedig az volt ebédre. A főzelékhez kértünk kenyeret, de igyekeztünk annyit, hogy ne tűnjön fel.

A Szabó K. pár napja tért vissza az elvonóról, és elég éberen, nyugtalanul járkált a házban, vakarta a hátát, ha épp nem járkált. Kiment a kertbe cigizni. Kávét főzött magának. Mogyorót rágcsált. Kérdeztem a Csipkét, nem lesz-e vele gond, de azt mondta, ne aggódjak, kapott elég gyógyszert mindkettő, a Szabó K. és a Kovács Lujza is, egyikükkel se lesz gond.

Néztem a Kovács Lujzát, ahogy ült velünk szemben a konyhaasztalnál, és kanalazta a kelkáposztafőzeléket, és egy olyan fehérarcú zombi jutott róla eszembe, amit egy filmben láttam. A Szabó K. dettó ugyanez, csak egy éhes zombi, aki nem találja a helyét, mert elfelejtette, hogyan kell embert enni.

A hátsó kijáratot kell majd hasznáni, mondta a Csipke, ami azt jelentette, hogy le kellett mászni egy létrán, ami az ő szobájához vezetett kívülről, a veteményesbe, ami a létra tövénél volt. A Kovács Lujza valaha ott nevelte a karalábét, a répát, a hagymát, a fejessalátát, a borsót meg az ilyeneket. Most már ember nagyságú gazok nőttek a répák meg a borsó helyett, azok közé leereszkedni a létrán elég hátborzongató feladatnak tűnt.

A Csipke mászott elöl. Rajta volt a táska, benne a kenyér meg a félliteres műanyag üvegben a csapvíz. Lötyögött, ahogy a Csipke mászott lefelé. Néha megreccsent a súlya alatt néhány létrafok. Aztán hirtelen eltűnt az ember nagyságú gazban, mintha a gaz befalta volna őt.

Zizegést hallottam.

A nevén szólítottam, de nem mertem hangosan, mert féltem, hogy a Kovács Lujza felébred. Alattam is megreccsent egy létrafok, akkor majdnem behugyoztam. Aztán valaki hirtelen befogta a számat, és lerántott a földre.

Ott terült el felettem a gazrengeteg, mint egy sűrű dzsungel, mellettem meg feküdt a Csipke, ő is erősen lihegett, és láttunk pár csillagot a gazok között, de mintha valami füst takarta volna el őket, és egyszercsak meghallottuk.

Eleinte olyan volt, mint az a macska, amelyik a pincében fejjel előre beleszorult egy konzervdobozba, és nekiütődött mindennek, de mi akkor azt hittük, egy őrült rablógyilkos, aki ki akarja nyírni az egész családot. Aztán meg olyan volt, mintha egy nagy hatalmas dinoszaurusz trappolt volna a világon át, egyenesen felénk. A csillagokat lassan benyelték a fekete felhők. Akkor megnyugodtunk.

Megfogtam a Csipke kezét. Ő megkérdezte, kérek-e kenyeret.

Azt mondtam, kérek. Ráhullott a kenyérre néhány csepp eső, ettől puha lett, kiengedtem a kezemből, mint valami masszát, lecsurgott a földre a hangyáknak.

-Mennyivel jobb itt, mint odabent – mondta a Csipke.

Tudtam hogy arra gondol, mennyivel jobb ez, mert mindketten hallottuk, hogy a dörgés, ahogy megrezdül az ég, és beleremeg a föld, ami a hátunk alatt volt, mennyivel szebb, mennyivel jobb dallam, mint azoké ott bent, ahogy a Kovács Lujza rikácsol és bőg, beleveri a fejét a fa bejárati ajtóba, a Szabó K. meg hörög és ő is ordibál, a Kovács Lujzának ázott-taknyos-zsebkendőszaga van, még arra is emlékeztem, hogy egyszer még, bőven a Nagy Hallgatás mozgalom előtt, mikor a Csipke még kicsit más volt, belekapaszkodott a Kovács Lujza karjába, és azt sikította torkaszakadtából, hogy „ne halj meg anyu, ne menj, kérlek”, de a Kovács Lujza azt mondta, hogy „hagyjál te kis szar, megyek a vonat alá, akkor majd meglátja”, és lerázta magáról a Csipkét, aki beütötte a könyökét a betonba, és vérzett, és a Kovács Lujza befeküdt a vonat alá, a Szabó K. meg csak dülöngélt, és egyszer leesett azon a létrán, amin mi most sötétben lemásztunk, és eltöre mindenét, meg egyszer megakadt egy kukoricaszem a torkán, a Kovács nekünk azt mondta hogy csak emiatt fuldoklik, akkor még többet bőgött, és néha nekünk is mondott valamit, pedig mi tudtuk, hogy epilepszia volt, nem pedig kukorciaszem, és emlékeztem, hogy a Csipke egyszer mutogatott nekem valami levelet, és a Kovács Lujza nagyon sok gyógyszert megevett, és néha jöttek a szomszédok, akkor még kisebbek voltunk, és azt mondták, hívják a rendőrséget, de végül mindig a Kovács Lujzának adtak igazat a szomszédok, és szinte hallottam a fülemben, mintha most történne, hogy a Kovács Lujza ordít, torkaszakadtából, és a Szabó K. is ordít, és késsel hadonásznak, és a Csipke azt mondta, hogy most felvágja az ereit, ha nem hagyják abba, de oda se szartak, kurvára nem érdekelte őket, úgyhogy a Csipke végül úgy döntött, hogy nem teszi meg, mert minek, és utána lett asszem másmilyen, amilyen most, hogy fogta a kezem, és megkínált kenyérrel.

Éreztem, ahogy egy pók megmássza a karom, de nem kaptam el. Csiklandozta az ázott szőreimet. Éhes voltam, de olyan jó volt ott feküdni, az ázott földön.

Hallgasd, mondta a Csipke, és hallgatuk, ahogy lassan visszatér az élet az estébe. Kuruttyolni kezdtek a békák, ciccegni a szúnyogok, ciripelni a tücskök. A tücskök adták az alapritmust, rásimult a szúnyogok és békák szerenádja. Távolról hallottunk egy mentő-vagy tűzoltóautót is.

-Szerintem – mondta a Csipke, és hallottam, kezd elálmosodni -, szerintem a Szabó K. egyébként mindent hall, csak dierkt úgy tesz, mintha nem hallaná. Szerintem belemászott valami a fülébe egyszer, egy kiránduláson, egy varázsbogár, ami abban segít, hogy csak azt hallja meg, amit szeretne.

-Szerintem tényleg süket – mondtam, és ásítottam.

-Mit ásítozol – mondta a Csipke.

De akkor már rég másztak a csigák, mintha egy akadály földhányás lennék, én meg nem söpörtem le őket, és nem is undorodtam tőlük, csak azt éreztem, hogy így jó minden ahogy van, és hogy az esőnek van a legfinomabb illata az egész világon, aztán nem keltem föl onnan többé.