Első pillanatban magam sem hittem el, hogy megtettem. Csak sodródtam a levegőben és egyre közelebb volt a térdem a lány mellkasához. Nagyon szép volt. Az arcra Emma Watsonra emlékeztetett, az alakja pedig egy porcelánbabáéra, de a fel-alá mászkálása a metróállomáson kiborított. Azon töprengtem, vajon mit fogok mondani, amikor földet ér és becsapódik, hogy mivel próbálom majd enyhíteni a fájdalmát, vagy letörölni a könnyeit. Március 15. már elmúlt, a nemzeti ünnepre nem foghattam a meglepetést, na meg elkoptatni sem illik egy jól bevált frázist. A nemzeti ünnep már túl sok szarból húzott ki. Hirtelen arra gondoltam, hogy amikor meglátom pipacsvörös arcát és csorgó könnyeit, hogy amikor éppen levegőt próbál venni, de a gyomorszájat ért rúgástól nem megy, mert görcsöt kapott a rekeszizom… talán elkiabálom magam, hogy “Április bolondja!”.
De március volt…
Vészesen sodródtam felé, ő pedig lassan felém fordította tekintetét. Már látta a bajt, de hátrálni nem tudott. Gondoltam rá, hogy finomítok a rúgáson és lecsúsztatom a bordáira, de amíg végigpörgettem a lehetőségeket és föleszméltem, már éppen a földre zuhant. Háttal csapódott be, a fejét hátra vetette, a haja szétterült körötte és az arcán megvillant valamiféle nemes szépség. Tényleg kiköpött Emma Watson volt, csak picit vörösebb arccal és könnyesebb szemekkel. És az orra is vérzett. Na, igen, hogy is ne vérzett volna, reflexből a térdemre húztam a fejét, pedig azt már nem akartam…
Talán mégis könnyítene rajta az április bolondja felkiáltás, vagy egy aranyos kacsintás, de arra jutottam, hogy meghívom ebédelni, hátha megenyhül. De akkorra már körénk gyűltek az emberek. Bőrnadrágos hetvenes asszony és piros tarajos punk nagypapa csóválta a fejét; gyerekek sírtak fel; valahol elpusztult egy galamb; nem, igazából két galamb; megbírságoltak egy ártatlan embert, aki bliccelt; a metrószerelvény befutott a ritkuló déli tömeggel; a Föld tovább forgott-pörgött, hogy lassan mindenki beleszédült; és én ott guggoltam a lány mellett és azt magyaráztam neki, hogy márpedig a lányok nem sírnak!
Átvillant az agyamon, hogy megtehetném. Nem lenne nagyobb bolondság, mint amikor szívet formáltam a kezemből a jegypénztáros hölgy felé és ő elszámította a végösszeget: lefelé kerekített pár ezer forinttal. Nem lenne nagyobb lutri megkérdezni azt a lányt, aki szemben ül velem a metrón és Emma Watsonra emlékeztet, és néha összetalálkozik a tekintetünk. Egyszerre mosolyodunk el és zavartan félre pillantunk, de az izgatott kíváncsiság visszacsalogatja tekintetünket. Talán nem is olyan elvetemült dolog felpörgetni az udvarlási szokásokat és lerázni az ismerkedési formulák szokásos nyűgét, hogy XY vagyok, téged hogy hívnak, jaj de szép vagy, én is jaj de szép vagyok, látom, hogy egyedül ülsz itt, szóval mi lenne, ha?
Éppen ezért megkérdezem, hogy velem ebédelne-e? Ő meglepődik, mert hát erre mégsem számított, hiszen mint mindenki, Ő is a lassabb ismerkedéshez van hozzászokva, hogy szia, hogy vagy, jaj de szép a szemed, finom a szád, hazakísérhetlek, jaj és a neved majd elfelejtettem megkérdezni…
Nemet mondott, én pedig visszaültem és mosolyogtam tovább. Pedig lefejelhettem volna…

 

 

(Illusztráció: Christine Cha)

Három kategóriába lehet sorolni a nőket – állapította meg Illés, és nagyot szívott a cigarettájába. Csak divatból füstölt néha, mert egyébként rendszeresen sportolt, ám úgy gondolta, egy-egy szál márkás cigaretta jót tesz az „imidzsének”. – Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Hogy te mekkora egy állat vagy! – dörrent rá Attila. – És mi van az egyéjszakással, olyan nincs? – tudakolta őszinte érdeklődéssel.
– Ha már eltöltök egy nővel egy éjszakát, akkor eltöltök vele egy egész hetet is. Ha nem üti meg a mércémet, akkor egy éjszakára sem kell. Ilyen egyszerű ez.
– És milyen az egyhetes húzós? – tudakolta Endre, két apró büfögéssel megspékelt röhögés közepette.
– Barátom, az az istennő! Álmaim netovábbja! Egyszer egy hétig együtt lenni egy nővel, és elgondolkozni azon, hogy lehet belőle még több is! De még egyikkel sem jutottam el idáig – sóhajtott Illés.
– És mi van, ha olyan jó a nő, hogy nem csak egy hétig akarsz vele lenni, és aztán gondolkozni, hanem uram bocsá’ egy hónapig, vagy egy egész évig is? – vetette fel Attila.
– Ja, vagy örökre! – vigyorgott Endre, s azon nyomban kihúzta magát, hadd lássák, milyen okosat mondott.
– Örökre? Olyan nincs! – hűtötte le Illés. – Nem született meg az a nő, akivel én örökké együtt tudnék lenni. Örökre? Hagyjál már Endre, te álmodozó!
– Mért? Anyámék harminc éve élnek együtt boldogan. Az már majdnem örökre, nem?
– Ja, persze. Azért akarta apád tavaly karácsonykor felakasztani magát. Hozzánk jött át előadni ezt a világi nagy marhaságot, alig győztük lebeszélni róla! – csattant fel Illés.
– Mentálisan zavart volt. Így mondta az orvos. Azóta sokkal jobban van! – védte az apját Endre.
– Igen, amióta folyton együtt lóg azzal a szőke bombázóval, aki a lánya lehetne! – replikázott Attila.
– Menjél már, mert mindjárt odacsapok egyet! – fordult felé Endre.
– Lehet erőből is „politizálni”, ha már agyad nem sok van! – hangzott a flegma válasz.
– Most mit vagy úgy elszállva magadtól? Sokra mész a diplomáddal! Kétszer annyit keresek, mint te, pedig nem jártam egyetemre! – hőzöngött Endre.
– Ja, főleg amikor pofátlanul sokat kérsz egy szekrényért, mint tavaly tőlünk!
– Nem igaz, ne legyél már ekkora tapló, hogy mondhatsz ilyet? Nektek fele árban dolgozunk, tudod jól, most mért vagy ekkora görény?
– Hagyjátok már abba, Attila, legyen már eszed, mit húzod az Endrét? – állt közéjük Illés, mint annyiszor már, kiegyenlíteni kicsit a hepehupákat, ne feszüljenek már olyan nagyon egymásnak ezek ketten.
– Te Illés! – szólt Endre, miután lehiggadt. – A húgomról mit gondolsz? Ő melyik kategóriába tartozik?
– Ő kategória feletti – Illés hangja ellágyult, ahogy ezeket a szavakat kimondta, és olyan bársonyossá vált, hogy a legjobb szinkronszínész is megirigyelhette volna.
– De nem kezdel vele, ugye? – kérdezte Endre.
– Nem kezdesz, te majom! – szúrt oda Attila megint.
– Nem, nem kezdek vele. Megbeszéltük, ő tabu.
– Csak azt nem értem – így Attila-, hogy lehet egy olyan szép és okos lánynak, mint a húgod, egy ilyen bamba testvére?
– Nem tudsz felidegesíteni – vágta rá Endre. – Nem engedem, hogy a negatív szöveged lerombolja az egómat!
– Ezt meg honnan szedted? Valami hülye önsegítő műsorban hallottad? Mert olvasni nem igazán szoktál, leszámítva a sporthíreket! – reagált Attila.
– Fejezzétek már be, menjen mindenki a dolgára inkább! – zárta le a találkozót Illés. – Majd este, munka után beszéljünk, jó? Endre! Attilával a törzshelyünkön leszünk, ha később érnél oda!

Illés, Attila és Endre elválaszthatatlanok voltak, már kisiskolás koruk óta. Különbözőségük olyan egyensúlyt teremtett közöttük, a gyakori vitáik ellenére is, hogy az emberek őszintén csodálták a barátságukat.
Elérkezett az este, és elsőként Illés jelent meg a törzshelyükön, egy kulturált sörözőben. Ma viszonylag hamar végzett, és már nem akart hazaugrani a találkozó előtt.
– Nocsak, a város büszkesége, a maratonfutó, három nyelven beszélő mérnök úr ilyen korán? Mi történt? – „Megőrjít az illatod. A hangod meg egyenesen elkábít” – gondolta Illés, ám roppant mód ügyelt rá, hogy a reakcióiból semmiképp se derüljön ki, mennyire odavan Endre húgáért.
– Előbb fejeztem be, amit kellett. Te vársz valakit? – „Miért érzem folyton azt ennek a nőnek a közelében, hogy nincs agyam, és csak hebegek-habogok össze-vissza?” Illés homlokán apró, gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg, pedig nem volt túlzottan izzadós. Mi tagadás, Izabella valóban gyönyörű nő volt. Kulcscsontra boruló, selymes, szőkésbarna haj keretezte ovális arcát, szabályos vonásaival és nagy, sötétzöld szemeivel olyan kíváncsian nézett a világba, mint egy kisgyerek. Volt a nézésében valami naivitással keveredő rafináltság, és ettől a kettősségtől megőrültek a férfiak.
Illés is megszokta, hogy nézik, és pontosan tudta, mennyire tetszik a nőknek. Magas volt, izmos, de nem a konditermekben agyongyúrt fajtából. Világ életében sportolt, sokáig versenyszerűen atletizált. Elvégezte a műszaki egyetemet, több nyelven beszélt, és mindig kifogástalan volt a megjelenése. Nem a „kockásinges mérnökök táborába” tartozott. Mindemellett szerényen, olykor kifejezetten visszafogottan viselkedett, bár a nőkkel szemben volt benne magabiztosság, ami időnként átcsapott nagyképűségbe.
– Senkit – Izabella lehuppant az egyik, Illés melletti szabad székre. Rámosolygott a fiúra, és keresztbe rakta hosszú, vékony lábait. – Illetve téged. Téged vártalak.
Filmszakadás. Nem is. Innentől valami egészen más kezdődött Illés életében. Mert volt az Izabella előtti élet és van az Izabellával együtt élt élet. Még ha csak percek óta tart is. Mert hogy tart, abban biztos volt.  Az a mosoly, és ahogy azt mondta: „Téged”.
Ettől a pillanattól ők ketten elválaszthatatlanok voltak. Attila őszinte elismeréssel tekintett barátjára, amiért „be tudott fogni” egy ilyen „A kategóriás”nőt. Endre először ugyan puffogott egy kicsit, de hamar megbékélt ő is, hiszen biztosra vette, hogy a húga jó kezekben van.
– És most mi lesz a kategóriáiddal? – kérdezte Attila egyik délután.
– Milyen kategóriákkal? – meredt barátjára nagy szemekkel Illés.
–  Hát tudod: egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós.
– Ja, hogy azokkal? Baromság! Ne is törődj vele, hülye voltam. Csak a keserűség beszélt belőlem akkor.
Már egy egész hete együtt voltak, és Illés olyan szerelmes volt, mint még soha, életének eddigi huszonöt éve alatt. A kisváros, amelyben éltek, egyenesen álompárként emlegette őket. Illés szülei is örültek fiuk választásának. – Végre egy rendes lány! – konstatálta Illés apja. – És nemcsak szép, de okos is. Főnyeremény!
Hol vannak már azok az idők, amikor Illés cigarettafüstbe burkolózva ontotta magából a megfellebbezhetetlen igazságokat, barátai pedig sűrű bólogatások közepette helyeseltek? Amióta Izabella van, rájuk is egyre kevesebb ideje jut. De hát ilyen a szerelem.
– Ma vagyunk egy hetesek! – súgta Izabella fülébe. – Annyira szeretlek! Megőrülök érted! Izabella csókkal viszonozta a fiú szép szavait. Kisebb társasággal ültek a sörözőben, velük volt Attila és Endre is.
– Gyerekek, csodálatos a szerelem! – kiáltotta Illés. – Mindenkinek azt kívánom, érezzen egyszer úgy, ahogy most én!
– Három kategóriába lehet sorolni a férfiakat! – hallatszott egy hang, egészen közelről. De hiszen ez Izabella hangja. Mi a fene?
– Egyéjszakás se, egyhetes, és egyhetes húzós – a hang, Izabella hangja egyre erőteljesebbé vált, és már mindenki hallotta, amit mondott.
– Szívem, mi a … –  hebegett Illés, de a lány rögvest félbeszakította.
– Te az egyhetes húzós kategóriába tartozol, szivi, úgyhogy legyél csak büszke magadra! Jó volt veled, de ennyi volt! Na, csá! – azzal Izabella mosolyogva kisétált a sörözőből, az ott maradottak legnagyobb megdöbbenésére. Még Endre is úgy állt ott, szájtátva, szótlanul, hogy kétség sem férhetett hozzá, semmit nem tudott húga tervéről. Mert, hogy kitervelte a dolgot, az egészen bizonyos. De senkit nem forrázott úgy le az eset, mint Illést. A szégyentől és a megaláztatástól paprikavörös fiú egyre csak a cipője orrát nézte, s közben maga elé motyogott.
– Nem értem. Nem értem, miért? Honnan…? Endre, te barom állat! – hangzott végre a felismerés. – Te pofáztad el neki a kategóriákat? Hogy lehettél ekkora marha?
– Én nem tudtam, hogy majd felhasználja ellened! – nyöszörögte Endre. Mindenki biztosra vette, hogy Illés ezúttal olyan világvége hangulatba kerül, amiből talán évek múlva sem lehet majd felrázni. Ám a fiú hirtelen széles mosolyra húzta a száját, felnevetett, majd elismerően csettintett egyet.
– Mindig is szerettem a nagy kihívásokat! Hát, ez most az!
Azzal szélsebesen Izabella után vette az irányt.

Senki sem szólította Iluskának – mindenki csak a hortobágyi sellőként utalt rá, már amikor nagy ritkán szóba került a lány, de leginkább senki sem beszélt róla. Persze az anyja tehet mindenről – a falu öregjei szerint sosem kellett volna gyereket szülnie. Egyszerűen nem volt neki való az anyaság, hisz frászt kapott, valahányszor a kicsi Iluska belekapaszkodott bő szoknyájába. Egy nap nem bírta már tovább, hogy a pulya nem marad meg együltő helyében, amikor ő végre kicsit pihenhetne, így hát tűt ragadott, meg egy jó erős damilt, és egymáshoz varrta a gyerek hurkás kis lábikóit. Azóta Iluska olyan, mint egy sellő: járni nem tud, csupán csúszkál a földön. Eltelt tizennégy esztendő, de a damil még mindig szorosan egymáshoz préseli lábait; mi több, még a bőr is ránőtt a varratokra, amit átvágni így már majdhogynem lehetetlen lenne. Persze minek is nyisszantaná el bárki is: a lány lábai a hosszú évek során elsatnyultak, járni még akkor sem tudna, ha végül valaki megkönyörülne rajta és szétfeszítené combjait.
Iluska azonban mit sem törődött a lábaival. Jobban fájt neki, hogy az anyja sosem ölelte őt. A nő nem szívesen érintette meg a kislányt, de mivel tudta, a testközelség megnyugtatja a kölköt, többször imitálta neki az anyai ölelést. Ilyenkor vett egy vödör halat a horgásztól és beleültette a lányt, akihez hirtelen kövérre hízott harcsák és tükrös pontyok préselődtek szorosan – ahogy a szűk helyen ficánkoltak körülötte a halak, és hozzásimultak bőréhez, Iluska elhitte, hogy épp az anyja karolja át és ettől némiképp megnyugodott. Folyton követelte is a figyelmet, de az anyja heti egy ölelést engedélyezett csak a számára, egyedül karácsonykor pancsolhatott három napon át a halászlében.
Iluska amellett, hogy járni nem tudott, beszélni sem tanult meg. Azaz megtanult volna, de az anyja úgy gondolta, nyugodtabb lesz az élete, ha a gyerek csöndben marad. Így amikor a kislány első szavaival próbálkozott, anyja úgy tett, mintha meg sem hallaná őket. Később pedig direkt halandzsázott, hogy ezzel is összezavarja a buksiját. A hétköznapi tárgyak így minden nap új nevet kaptak Iluska körül, ami teljesen elbizonytalanította a cseperedő lánykát. Végül aztán fel is hagyott a próbálkozással. Áldott csönd volt hát a házban: egyedül a deszka nyikorgott, ahogy az összevarrt lábú kislány fel és alá csúszkált a poros lakásban – folyton egerek után kutatott, nőstény rágcsálók után, akikből ki tudott szívni egy kevéske tejet, amikor a mamája elfelejtette megetetni (ami persze gyakran megtörtént). Egerekből pedig bőven akadt a viskóban. Iluska egyszerűen lehúzgálta a szőrtelen újszülötteket az egér apró csöcseiről s úgy hajította el őket, mint más az almacsutkát – aztán ajkai közé vette a pici rózsaszín tömlőt és kiszívogatta a tejet a szőrös kis állatból. Anyja persze sosem szoptatta – amikor még ki sem nőttek a fogai, a nő rendszerint élő halat tett a mozsárba, alaposan összetörte és a rózsaszín pépet kanalazta Iluska szájába.
Így éldegéltek hát. Ám ahogy teltek az évek, Iluska anyja egyre betegebb és betegebb lett. A sellő lány ugyan sejtette, hogy ennek lehet valami köze a sok-sok üres pálinkás üveghez, de érteni nem igazán értette a dolgot. Ő csak azt látta, hogy anyja sokszor nehezen járt: szédelegve botorkált végig a házon és rálépett a földön kúszó összevarrt lábú lányra. Egyre többet kiabált, többször üres üvegeket dobált felé és ilyenkor jobban tette, ha behúzódott az ágy alá, ahová fájós derekú anyja nem tudott utána bújni. Az ebédek és a vacsorák végül teljesen elmaradtak: a kis sellőnek egyre több egeret kellett fognia, de a gyomra így is megállás nélkül korgott. Szerencsére pont akkor kölykedzett meg a szomszéd puli, így a sellőlány többször is átkúszott a telekre kutyatejjel csillapítani éhségét. De ami még ennél is rosszabb volt, hogy ezentúl elmaradtak az ölelések, amikre úgy vágyott: ugyanazok a halak lebegtek csak a vödörben, döglötten, felpuffadva, bűzük belengte a házat. Iluska bemászott ugyan a vödörbe, és addig-addig forgolódott, hogy a döglött pikkelyesek keringeni kezdtek körülötte, hozzá dörzsölődve testéhez, de az érzés nem is hasonlított az élő állatok ficánkolásához, ráadásul a dögökből szivárgó sűrű hab szörnyű bűzét napokig képtelen volt lesikálni bőréről.
Néhány hét után anyja már ki se kelt az ágyból – enni se evett, egyedül az ágy mellé bekészített pálinkás üvegekből fogyott az áttetsző lé. A nő egyre csak fakult – valami elemi rothadás-szag szivárgott pórusaiból, és egy idő után lélegezni is elfelejtett. Iluska azt vette észre, hogy a nő semmiféle ellenállást nem mutat, amikor odakúszott az ágyához és megmarkolta a kezét. Próbálta simogatni magát a nő ujjaival, de egy idő után az is csak hideget és bűzhabot hagyott a bőrén, mint a vödörben lebegő halak. A sellő nem nagyon értette, mitől állt meg mozogni anyja, abban sem volt biztos, hogy ez végleges, de miután teltek a napok és a nő továbbra sem kelt fel, egyre nőtt benne a szomorú bizonyosság. Olykor-olykor különös hangok érkeztek anyjából – egyszer mintha fel is emelkedett volna, de csak a testből kiszabaduló gázok mozgatták a lepedőt. Iluska bebújt hát az ágy alá, gömbölyödő mellkasához húzta összevarrt térdeit, és bámulta csak a lecsüngő kart, s rajta a fekete körmöket.
Hanem egy reggel valaki dörömbölt az ajtón. Iluska először félt kibújni az ágy alól, de aztán a kíváncsisága győzött. Az ajtóhoz kúszott és kilesett a küszöb fölötti résen. Ismerős lábbelit pillantott meg – az, aki világ életében a földön csúszkál, előbb-utóbb úgy megismeri a cipőket, a csizmákat, mint más az arcokat. Az öreg horgász volt az, aki – ha jó kapása volt a nádasban – mindig hozott egy vödör halat nekik. Bár Iluska látásból ismerte a vén pecást, mégsem szívesen került az emberek elé – az anyja megtiltotta neki – főként nem az öreg horgász szeme elé, aki, ha nagy ritkán be is jött a házba, mindig furcsa mosolyokat küldött a lány felé, és ősz szőrszálakkal keretezett cserepes ajkát nyalogatta. Így nem is nyitott ajtót a férfinak. Csak figyelte, ahogy az öregember tovább veri az ajtókeretet, majd mikor ráun, letesz egy vödröt a küszöb elé és elsétál. Hanem aztán a különös hang ütötte meg a fülét: a fémes kongás, ahogy a vödörben vergődő halak neki-neki ütődtek a cseber oldalának. Iluska óvatosan kitolta hát az ajtót, megragadta a vödröt és behúzta a házba. Ahogy megpillantotta a cuppogó harcsákat, egyből az anyai ölelés után kezdett bizseregni a bőre. Ugyanakkor el is szorult a szíve: bárcsak valahogy át tudná költöztetni a halakban lévő mozgást tehetetlenül fekvő anyjába – akkor talán felállna az ágyból, leseperné magát és minden visszatérne a normális kerékvágásba.
Hirtelen ragyogó ötlete támadt. Igazából meg volt róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Elindult hát kúszva egyenest az anyja szobája felé, maga előtt tolva a vödröt, amely fémes hangot hallatva szántotta a padlón felgyűlt port. A szobába érve aztán kinyitott egy fiókot, és tapogatva (merthogy nem nagyon érte fel sajnos az éjjeli szekrényt) damilt és ollót keresett. Ezeket az ágyra hajította, kifakult anyja mellé, majd nagy nehezen magát és a vödröt is az ágyra tornászta. Ott aztán egyesével vette ki a halakat – alig bírna megfogni őket, egy-kettő ki is csúszott ujjai közül és befickándozott az ágy alá, hogy ott lehelje ki a lelkét – úgy teli voltak élettel, mozgással, hogy Iluska nem győzött csodálkozni. De csak sikerült végül egyet-egyet az anyja kezeihez csomóznia. És láss csodát: ahogy a rothadó karokhoz damilozott halak vergődni kezdtek, hirtelen a halott kezek is megmozdultak – a harcsák el-vissza rángatták a hulla végtagjait, Iluskának a gyönyörűségtől majd’ megolvadt a szíve, főként, amikor látta, hogy anyja, mintha csak ölelni készülne őt, szélesre tárja ugráló karjait. Nem is várt egy percet sem, rögvest a keblére borult, mire a rémült harcsák nagyot ugrottak, és a lányra rántották a hozzájuk csomózott két kezet. A sellőlány elsírta magát a gyönyörűségtől, életében először ölelte anyja, s ahogy a döglődő halak még tovább rángatták a karokat, egyre szorosabbá és hevesebbé vált ez az ölelés. Így is maradt hosszú időn át, míg végül elaludt és gyönyörű álom telepedett homlokára. Később aztán arra ébredt, hogy lecsúsztak róla anyja kezei: ismét élettelenül csüngnek csak az ágy mellett, rajtuk a kézfejhez csomózott mozdulatlan állatokkal. De Iluska nem keseredett el. Tudta, mi a teendő: újabb halakat kell találnia, s akkor anyja ismét életre kel.
Nap mint nap után elkúszott hát a közeli nádashoz, és bár először félve merült a vízbe, később rá kellett jönnie, hogy összevarrt, uszonyszerű lábaival sokkal biztosabban tud közlekedni a vízben mint a szárazföldön. Csak úgy suhant az iszapos, szürke vízben, szinte egy szempillantás alatt utolérte a leggyorsabb halat is, s teli vödörrel tért haza délután. Otthon aztán anyja végtagjaihoz kötözte őket, és miközben rángatózni kezdtek a hulla karjai, gyorsan az életteli ölelésbe csusszant. Amikor aztán kilehelték lelküket a harcsák a szoba egyre bűzösebb, állott levegőjébe, Iluska összegyűjtötte őket és mozsár alatt péppé törte testüket – így már az egereket sem kellett hajkurásznia. A boldogság meleg könyökhajlata – mint parafadugó lebeg Iluska a szép napok tetején: az egerek messzire szaladnak a szobában felejtett ezüst ponty-pikkelyekkel, mintha csak a sok ellopott anyatej árát gyűjtenék most össze. Nyüvek a párnaszöveten. Egy beszökött macska nyalogatja a rézmozsárba ragadt halbelsőséget.
Iluska az egyik délelőtt épp egy vergődő harcsát vonszolt a partra, amikor különös érzés kerítette hatalmába: mintha valaki figyelné. Bizonytalanul pillantott körbe, majd ijedt szeme megállapodott a nádas függönyén, s a résen, amiből az öreg horgász repedezett arca meredt egyenest őrá. Fénytörés. A lány szíve mint a vajas bödönbe szorult macska egyre vadabbul kaparja bordarácsait. Egyszer anyja, amikor kellően részeg volt már, figyelmeztette, hogy vigyázzon az öreg horgásszal – meg egyáltalán minden férfival –, őt is azok tették tönkre, kezdve az apjával, aki éjszakánként túl sokszor tévesztette össze a saját ágyát az ő ágyával.
– Bárcsak az én lábaim is egymáshoz lettek volna varrva! – sóhajtozott az anyja, madárkarom-szerű ujjai között csak úgy reszketett a pohár. – Bárcsak lett volna annyi esze az én anyámnak, hogy egymáshoz varrja a combjaim!
Iluska minden erejét összeszedve úszott a part felé, majd kikecmergett a vízből, megragadta a vödrét, és termetes kukacként csúszni-mászni kezdett a házuk felé. Olykor hátra-hátra pillantott, de nem látta, hogy bárki is követné. Hazaérve mélyet sóhajtott, majd bekúszott anyja szobájába, ahol nekiállt hozzákötözni a friss halakat a halott karjaihoz. A vödör telis teli volt velük, ha ezt mind hozzá heggeszti édesanyjához, talán még táncba is kezd (Iluska el is mosolyodott erre a gondolatra), de még a felével sem végzett, amikor valaki kopogott az ajtón. Ereiben rögtön összecsomósodott a vér. Még a levegőt is elfelejtette kifújni ijedtében. Próbált csöndben maradni, de a halak szörnyű zajt csaptak: ahogy a hullából szivárgó folyadéktól megkeményedett lepedőn ugráltak, a foszló karok újra és újra az ágyhoz csapódtak. Iluska könnyekkel a szemében próbálta lefogni a rettentő két kezet, de képtelen volt elbírni anyjával. Hamarosan hallotta, hogy nyílik az ajtó és a folyton sáros gumicsizma az előszobában kopog. Ideje sem volt lekászálódni az ágyról, hogy elbújjon, az öreg horgász máris ott állt a hálószoba ajtóban, ráncos markát a szájához szorítva. Szeme kikerekedett a hitetlenségtől, ahogy próbálta befogadni a látványt: a sellőlányt, amint halott anyja fölé hajol, a hullát, aminek ugrálnak karjai a hozzázsinegelt halaktól.
– Te meg mit művelsz itt? – szakadt ki rögtön az öregből. – Te átkozott! Te szerencsétlen! Máris az ágy mellett termett – megragadta a lány vékonyka csuklóit és rázta csak a gyöngécske testet, előre-hátra, előre-hátra. – Te hülye! – hörögte, nyála habcseppekben hullt az ágyra. Megdermedt, ahogy értelmezni próbálta a helyzetet. Merengve nézett szét, aztán különös lidércfény gyúlt a szemében.
– No, jól van, jól – motyogta a lánynak, s megnyalta száradt giliszta-ajkait, végignézve a meztelen lányon. Iluska többnyire nem viselt ruhát. Összevarrt lábaira persze csak szoknyát lehetett volna húzni, bugyogót nem, de még az is folyton felgyűrődött a háta közepéig, ahogy fel és alá kúszott a lakásban. Az anyja néha lepedőbe csavarta, amikor látogatók jöttek – Iluska ilyenkor úgy festett, mint egy hatalmas kukac, ahogy a posztóba csavarva vergődött. A horgász viccelődött is vele párszor, hogy majd egyszer a horgára tűzi, de a kislány ettől megijedt, anyja pedig sötét pillantásokat lövellt a látogatóra.
No de most nincs itt, hogy meresztgesse a szemét, vigyorodott el magában a férfi. Az a vén részeges kurva.
– Semmi baj – nyugtatgatta a horgász, simogatva a lány vállát, majd keze még lejjebb csúszott, és a gömbölyödő kis melleket kezdte tapogatni halszagú ujjaival. Iluska nagyot nyelt, nem értette, mi történik pontosan, ő csak annyit tudott, hogy ez csöppet sem olyan, mint amikor az anyja öleli, és azt, hogy nem vágyik a horgász babusgatására. Próbált hát elhúzódni a férfitól, de az pofon verte, s tovább dörzsölgette kérges tenyerével. – Semmi baj, nincs már itt a boszorkány, majd én kiszabadítalak! – suttogta a horgász, és elővette zsebéből halbelező kését. Azzal megmarkolta a lány bokáit, és a magasba emelte őket, miközben a kés pengéjét a lábakat összeszorító varratokba préselte. A fájdalom zátonya. Iluska némán felsikolt és csapkodni próbál a karjával, miközben a horgász végighasítja a bőrrel benőtt varratokat. Vér csöppen az ágyra. A kés többször is elakad – ilyenkor a férfinak mély lélegzetet kell vennie és összeszednie minden erejét, hogy tovább erőltesse a pengét. Végül csak szétválnak egymástól a gyöngécske lábak. Oldalukon sebek és elpattant varratok összevisszasága – véres lyukak, a belőlük kiálló elvágott damil, mint szőrszálak meredeznek.
– Szabad vagy, Iluska! – lihegi a horgász, ahogy szétfeszíti a néma lány combjait és feltárul előtte a sápadt, fényt sosem látott, aszalt-barack szerű vájat, rajta a vizelet és a régi menstruációs görcsök bőrbe kövült rozsdája. – Szabad, szabad! – De Iluskát szörnyű sírás kezdi rázni, ahogy megpillantja szétválasztott lábacskáit. Ám ideje sincs rendesen elborzadni, a fickó máris letolja iszap-foltos nadrágját és csontos vállaihoz kapja a kislány szürke bokáit. Ahogy beléhatol, azt ordítja az Iluska fejénél fekvő hullának: – Tudtam én, hogy egyszer megbaszom a lányod! Most figyelj! – Azzal dolgozni kezd csontos csípője, minden lökéssel egyre inkább hozzápréseli a kislányt anyja hullájához. – Szabad vagy Iluska, szabad! – hörög sárga fogai között az izzadt fickó, miközben a sellő arca mélyen halott anyja oldalába fúródik – orrát betölti a foszló hús bűze, arcára hullnak a sértetten ficánkoló nyüvek. Előre-hátra, előre-hátra, a lány majd eltűnik anyja mellkasában, egy kiálló bordacsont végig karmolja az arcát. – Baszom a lányod! – hörög a vén pecás, ahogy beledöngöli Iluskát édesanyja mellébe. Ott aztán Iluska néma imát suttog anyja mozdulatlan szívébe: – Segíts rajtam, ó anyácskám!
Ekkor különös dolog történik: a már kimúlt, a halott végtagjaihoz csomózott harcsák újult erővel kezdenek vergődni. Ahogy testüket dobálják előre-hátra, a halott karjai is megmozdulnak és egyenest ráfonódnak a felajzott horgász torkára. Az egy ideig nem is törődik vele – azt hiszi, Iluska kezecskéi azok – de amikor megpillantja, hogy a halott markolássza, megpróbálja lerázni magáról. De a halak még erősebb ficánkolásba kezdenek, amitől a bőr és csont tetem ujjai szorosan rázáródnak a bajszos férfi torkára. Hiába próbálja kitépni magát a halálos ölelésből, a szellem emberfeletti erővel fojtogatja. Hirtelen egy aprócska hal ugrik ki a közeli vödörből, egyenest be a hulla tátott száján, ott aztán bebújik a nő elkékült nyelve alá, és ahogy vergődik, szavakat kezd formálni a vértelen húsdarab: – Hagyd békén a lányom! – hörgi a hulla, a fickónak pedig kifut minden vér a tagjából, ami így ki is csusszan a lányból. A pecás felkapja a halbelező kést és többször a madárijesztőbe döfi, de hasztalan: a halak egy utolsót ugranak, amitől a hulla ujjai összeroppantják a férfi nyelőcsövét, majd hirtelen mind az anya, mind a férfi tehetetlenül roskad össze – a horgász nagyot koppan a padlón. Súlyos csönd telepszik a szobára. Egyedül Iluska lassuló lélegzése és a keringő legyek zümmögése sistereg a szobában.
A sellő halkan szürcsöli könnyeit, miközben lábait vizsgálgatja. Hirtelen azt kívánja, bárcsak elvinnék innét messzire, el ettől a háztól, el erről a vidékről; ha megtanulna járni, talán az emberek sem néznék úgy meg, de akár el is bujdoshatna velük örökre, csak rajta áll – aki járni tud, szabad. De hiába próbálgatja, nem mozognak a lábikói: egyszerűen nem hajlanak a térdecskéi úgy, mint másoknak. Örökre itt kell tehát maradnia anyjával és a horgásszal, hacsak… Ekkor ragyogó ötlete támad. Igazából meg van most róla győződve, hogy soha ilyen remek, nagyszerű ötlete nem volt még senkinek. Magához veszi a vödröt, amiben még mindig néhány harcsa ficánkol és a damilt, majd pipaszár lábaihoz kötözi a vergődő állatokat. Ahogy a halak hánykolódni kezdenek, hirtelen a lábai is megmozdulnak, a térdei pedig hajlani. Iluska ekkor életében először lábra áll. A lábak pedig vinni kezdik: egyenest ki a házból, az udvarra és még onnan is tovább, az agyagos puszta felé, ahol nyugodt tengerként csillog a délibáb. A sellő-lány azóta is lépked előre – ha el nem pusztultak azóta halai.

 

1.

Egy csatornapatkánnyal élek, és még kettővel. Az egy testét hatalmas sebek borítják, mert a kettő folyamatosan rágja.

Ő tűnik ki a legjobban közülünk, de nagyon ritkán mutatkozik velünk, már ha egyáltalán én hajlandó vagyok mutatkozni a másik kettővel. A kettőt még sohasem látta senki külön, ezért is beszélnek úgy róluk, mintha egy személy lennének.

Ha betoppan egy váratlan vendég, tekintetéből szörnyülködés tükröződik vissza. A kettő ilyenkor buzgón bólogat és együttérzéssel bevezetik a vendéget a szobába. A sebes patkány mielőtt még elsodornák, behúzódik a szomszéd szobába. Megtörténik, hogy vendégeink annyira kiborulnak az egy látványától, vagy annyira fölényben érzik magukat – még a legcsúnyábbak is –, hogy elkezdik szavakba önteni elszörnyedésüket. Megtörténik az is, hogy a szobának nevezett dologban marad az egy, velünk. Ilyenkor a kettő úgy tesz, mintha észre sem vennék a vendég szájából érkező csúnya hangsorokat, és fejüket össze-vissza fordítják.
El lehet képzelni, ahogy a sebekkel borított testével szaladgál a csatornában, és a száraz sebein húzódik a bőr. Metszőfogai feketék. Mikor száját kinyitja, és meglátja mások reakcióját, vagy a vízben megpillantja fekete fogait, rögtön beleugrik egy fogkrémtócsába. Talán ilyenkor érzi magát a legjobban, a mentol hűsítő hatása elkábítja,sebeinek az égése is megszűnik kis időre. El is kezdett szaladni vidáman, a kanálisfedelek réseiből kiszűrődő napfény megvilágította, párologott a bundájából a maradék víz. Az jutott eszébe, hogy mi lenne, ha felmenne a felszínre és magára szárítaná az egész fogkrémet.
Egy buszmegállóhoz közel lyukadt ki, fekete pötty szemeit átszúrta az erős fény. Embereket pillantott meg, mikor visszakapta a látását: álltak a buszmegállóban, és akarva akaratlanul hallgatták a fejük fölött lévő hangszórókból a reklámokat. Ezen kissé elszomorodott, mert még a plakátokat el lehet kerülni figyelmünkkel, vagy felfoghatjuk színfoltokként, de a hangot, a zenét sokkal nehezebb.
Viszont nem figyelt sokat erre, mert valakinek kicsúszott a hamburgeréből egy jókora húsdarab. Odarohant, és felfalt annyit, amennyi a hasába fért, a többit – egy elég nagy darabot – a szájában hurcolta, majd felszállt vele a buszra. Leült csöpp testével az ajtóhoz legközelebbi helyre, és vicsorgott az öreg nénikre, akik majdnem ráültek, aztán pedig, mikor észrevették, hatalmasakat ugrottak a poros csontjaikkal. Ez pedig halk kuncogást váltott ki.
Így folytatódott egy darabig, mígnem egy úriember megszólította. Pupillája folyamatosan tágult és szűkült. „Kérem, adjon helyet az idős hölgynek, az édesanyám.” Az egérnek tűnő patkány vicsorított, és a húsról egy olajcsepp a fogrémes sebére cseppent. Az úriember köhögött, s kis idő múlva köhintett még egyszer. Az egérféleség hirtelen leugrott a székről és egy földön lévő papírzacskóban kezdett el kutatni. Az öreg anyuka leült mohón a székre, a patkány ezt látva felszökkent az ölébe. Az öreg hölgyet látszólag csöppet sem érdekelte, kezeit összekulcsolta és felvette a végtelenül türelmes nézését. Fia azonban megrémült – így eddigi udvariasságából is veszített egy kicsit –, mert édesanyja tiszta ruhái még jobban kiemelték a patkány szörnyűségét, aki jól kivette a férfi félelmét finoman borotvált arcából. Összeszedve erejét, zsebébe nyúlt az onnan kilógó kesztyűért, megfogta a patkányt és kivetette a buszból. Az egy örült neki, hogy kesztyűs kézzel bántak vele, majd kábulatában nekiment egy hirdetőtáblának.

Mikor magához tért egy ablak előtt találta magát, bent meglátott egy furcsa festőt, aki félelmetes alakokat festett a saját háza falaira. Modellt állt neki.

A festő alkotását nézve hirtelen megfordult, egyenesen a festékekhez rohant és elkezdte kiönteni az összest. Már folyt ki műhelye ajtaján, végigfolyt az utcán, és magával sodorta a porszemcséket.

A csatornapatkány, aki egész élete alatt egy szoba levegőjét szívta velem, hirtelen felindulva vágtatni kezdett ebben a festék kavalkádban, mintha megőrült volna. Az elején csetlett-botlott, de hamar belejött. Egy kocsiban váratlanul félrekapták a kormányt, és a kerék felcsapta az összes festéket egy kirakatra. A patkány épphogy megmenekült, a kirakat alá állt. Belecsöpögtek a szemébe a festékcseppek.

Alakot öltött, a színekből hús-vér-seb emberré állt össze. A kettő is megjelent, előmászott a csatornából, patkány voltukból nagyon kevés jel maradt meg rajtuk. Ismét beleharaptak kettőt az egybe, de ezután már nem bántották többet.
A kirakat egy szórakozóhelyé volt, az asztalhoz ültünk, vastámlájú, börtönrácsszerű székekre, és ittuk szépen, elegánsan az üvegek tartalmát. Nevettünk egymáson, megtöltöttünk pár szobát cigarettafüsttel, kiválóan szórakoztattuk a minket körülvevő lányokat.

Hónapokig vártunk egy a helyen – immár törzshelyükön, otthonukon – bejelentett nagy attrakcióra. Bár az élvezet volt az elsődleges cél, ahogyan a napok teltek, egyre jobban várták, kíváncsiak voltak a bejelentett műsorszámra. Emberszerű testükkel megtisztították a sebes patkányt, kapargatták róla a rászáradt fogkrémes-festékes masszát, de nem bántották, érezték magukon, hogy sebes társuk irigyli őket.
Lassan beköszöntött a tél. Az egynek alig voltak már sebei és egyben a fogkrém darabok is lehullottak róla. Már csak a szája körül volt fogkrémes, mert vett magának fogkefét és elkezdett fogat mosni. A kettő fogai egész nagyra nőttek, de arca mégis nagy vonzalmat, rokonszenvet keltett. Persze, az immár sebhelyesnek még mindig szörnyűek voltak a fogai. Épp vigyorgott velük, amikor hirtelen elkezdődött a nagy attrakció.

2.

A színpadra léptem. Idétlen fogpiszkáló testemmel vigyázva mozogtam a körülöttem lévő táncosok között. Féltem, hogy átszúrom a bőrüket és összetörnek a gyenge karjaim. Színésznőnek és statisztáknak egyértelműen gyönyörű márványszoborszerűeket választottam.

Nem sokkal előadásom elkezdése után, hirtelen iszonyú sajtós tömeg vonult be az ajtón, a sebhelyes patkány emberi alakját majdnem feldöntve. Pár perc múlva többen voltak, mint az egész közönségem, a színpadra is kezdtek felmászni, a vakuk tömege szüntelen vakító fényt okozott.

A mikrofont tartó hölgyek és urak azzal vádoltak, hogy felrobbantottam a piac alatti csatornarendszert. „Hisz én csak egy gyufát dobtam a kanálisba” – mentegetőztem. Nem sokáig tudtam így habogni, mert már túl közel kerültek hozzám, egy operatőr hozzáért könyökével a számhoz, és kiesett az összes fogam. Egy köpéssel az összest a kezeimbe juttattam. Csodálkozva néztem, nem tudtam, hogy hirtelen mi történt. A nagy zűrzavarban észre sem vették a történteket, csak egy kisebb sikoly merült el a nagy lármában. Furcsa mód a szám cseppet sem vérzett.
A törvény emberére gyanakodtam az operatőr személyében, egy elfajzott magányos törvényemberre, aki épp az illegális igazságszolgáltatását hajtotta végre.

Mikor végre elcsendesedett a tömeg – talán a nedves arcom láttára, legalább egy pillanatra – gyorsan kijelentettem: „Igazságszolgáltatást akarok!” Mindenki rám fókuszált a szemével, fényképezőgépével, kérdéseivel, senki sem vette észre a kezem, és azt, hogy foghangokat nem tudok kiejteni.
A kettő hirtelen felpattant a székről, átharapták magukat a tömegen és kimenekítettek. Kimenekítés közben a kezeimet magasra tartottam, hogy megőrizzem a fogaimat.
A sebhelyes patkány figyelemmel végigkísérte az eseményeket. Mikor a kettő kivitt az ajtón,olyan volt, mintha ő eltűnt volna. A kettő gyorsan rázárta a sajtósokra az ajtót, hirtelen letértek valami mellékutcába és eltűntek.
Én tovább szédelegtem az utcákon, folyó könnyeim a markomba estek, és bár foghangok nélkül, de reménykedve kerestem az igazságot. Minden emberhez külön odamentem, és elmondtam a történetemet, megkérdeztem: „Nem egy bosszúság ez?” Elfordultak, vagy megnyugtattak: a rendőrök rám se néztek, ismerték arcomat, köröztek, de nem akartak a fogas kezeimhez érni. Nem érdekelt, bizakodva hangoztattam tovább.

3.

Tavasszal egy esős napon, a sodrás bevitt a csatornába. Alig tettem meg pár lépést, megpillantottam az egyet, ahogy összeharapdált testével szökdécselt. Karmait erősen koptatták a durva téglák, de egész élesre kiélezték. Fogaimat a pofazacskómban tartottam, most erről megfeledkezve óriásit ordibáltam, olyat, hogy az összes fogam kirepült a számból. A sebes patkány úgy megijedt, hogy nekicsapódott egy falnak, idétlenül megütötte a pötty szemeit. Gyorsan összeszedve magát a segítségemre sietett, edzett karmai kopogtak a téglákon. Elkezdett kérdezősködni felőlem, komoly érdeklődéssel és aggódással szeretett volna hozzám fordulni. Mindenről kifaggatott, olyan volt, mintha egy kihallgatást tartott volna. Azt hitte, végig kedves volt, meg hogy jó szándékú a csodálkozása.

Végül is csak onnan tudtam, hogy jó szándékkal fordult hozzám, hogy elkezdett könnyezni. A sós könnyek csíkokat húztak koszos arcán. Hősiesen felajánlotta a segítségét. Azt mondta, hogy látott valamit egy újságban, ami a csatornába keveredett. A címre csak halványan emlékezett, mégis hatalmas elhatározottsággal hívott, hogy ő majd rendbe hozza a dolgokat. Eleinte megrémültem tőle, de aztán hagytam, hogy húzzon maga után.

Valami hatalmas színes épület elé értünk. Ahogy bementünk – még mindig vonszolt maga után – egy hosszú folyosó állt előttünk. Behunyt szemeimmel úgy tűnt, hogy betonból van kirakva az egész, felülete durva, pislogó neonlámpák kígyóznak sorba és megtöltik az egész plafont. Mikor elértünk a sarokhoz és túlmentünk rajta, kinyitottam a szemem és egy bevásárlóközpont féleség tárult elém. Megembereltem magam, és felálltam. Immár emberformánkkal haladtunk a mozgásérzékelős kapu felé.

Ekkor egy hideg és kicsit nedves kezet éreztem a nyakamon, és egy kedves női hang megszólított: „Elnézést, elfelejtett kosarat venni.” Én megrémülve, de azért mosolyogva fogatlan számmal hátrafordultam.

Megnyugodtam, mert egy kedves kisasszony arcával találtam magam szembe. Csöppet sem lepődött meg, akkor sem, amikor meglátta, hogy a fogaim néhol kilógnak, a markomból, kilátszanak az ujjaim közt. Erősebben összeszorítottam, a hegyes gyökerek átszúrták a bőrt a tenyeremen. Gyorsan elfeledkeztem magamról. Természetesnek tűnt ez a mosoly, de rövid idő múlva, mikor válaszolni akartam, eszembe jutott hiányosságom, de valahogy kinyögtem, hogy: „Nincs szükségem kosárra, más célban járok, itt csak nézelődni fogok.” Az elárusító lány azonban nem lepődött meg, tovább mosolygott, és még kedvesebb, már szinte kellemetlen hangon azt mondta: „Kérem, vegyen egy kosarat, nálunk mindenki azzal jár.” Mire észhez tértem, a sebhelyes már kosárral a kezében száguldott felém, majd a kezembe nyomta. Ezután vissza akartam nézni a lányra, de már eltűnt.
Bementünk, az ajtó kinyílott előttünk, az egy még mindig úgy tűnt, hogy biztos a dolgában. A bevásárlóközpontban csak néhol kószált egy-egy ember, de megrémültem. Páran közülük a műsorszámom helyszínén is ott voltak. Gyorsan odaszaladtam egy árufeltöltőhöz, és megkérdeztem, hogy nem ismer egy fogorvost véletlenül, mert mi már azt keressük itt fél órája, csak elég lassan haladunk, mert valami oknál fogva a társam minden polcot jól szemügyre vesz. Bizonyára azon gondolkozott, hogy mit lophatna. Miután megkértek, hogy nyugodjak le, útbaigazítást kaptam: „Menj ki a bejáraton, rossz ajtón jöttél be, de nem sokat tévesztettél, a szomszédban van.”A sebhelyes valamitől nagyon megrémülhetett, mert elkezdett vágtatni, egyenesen neki egy fogkrémes polcnak. Elszédült az ütközéstől, ráborultak a fogkrémes tubusok. Halk koppanásuk lágyan hatott az előző ütéshez képest. Megfogtam az egyet és ezúttal én kezdtem el vonszolni a kijárat felé. Ha nem lennének patkány ösztöneink, nem tudom, hogy jutottunk volna ki, annyira zavarban voltam.
Az utolsó kanyarban újból hideg és kicsit nedves kezet éreztem a nyakamon, majd egy kedves férfihang szólított meg: „Elnézést, elfelejtette visszahozni a kosarat. Nincs megelégedve az üzletünkkel?” „Megvagyok” – feleltem úgy, hogy a bundám hirtelen visszanőtt a hátamra és felborzolódott. Vettünk még egy bevásárlókocsit végül, nem is tudva róla, ösztönösen. Az egy helyrejött, és belemászott a bevásárlókocsiba. Kirohantam vele. A bevásárlókosár rázkódott a durva betonon, fogai ijesztő ismétlődéssel csapódtak össze.
Kijutottunk a napra. Már el is felejtettük, hogy egy dombon vagyunk, a bevásárlókocsi legurult, egészen összezsugorodott, mire leért a dombról. Elaludtunk.

4.

Mikor kinyitottam a szememet egy hatalmas cégértábla volt felettem, és egy kőből kifaragott fog forgott rajta. A fogorvos ajtaja műanyag volt, érdekes, de megnyugtatóan hatott ez az ajtó ebben a műanyag világban. Igaz, volt benne egy kis vastag üvegrész is, ami aranyozott műanyag kerettel rendelkezett. A sebes elkezdte kaparni, s miután megbizonyosodott róla, hogy nem igazi arany, benyitott a fogorvos ajtaján. Egy sötét, ablak nélküli szoba tárult elénk. Bementünk. Megbotlottam a sebes cipőfűzőjében és kezem egy puha, a hátának pont egy bundás részébe tapadt. Megrázkódott, pár bolhát szétszórt és leültünk a szinte vaksötétbe. A szemünk megszokta az évek során, olvasni is tudtunk, lejárt magazinok hevertek a világosra lakozott asztalon, mohón elkezdtük olvasni őket. Már belefeledkeztünk és észre sem vettük, hogy vége a fúró sikításának és kijön az orvos. Meglepődve bámult minket, felkapcsolta a villanyt. Én még mielőtt belemerültem volna az olvasásba, kitéptem egy lapot az egyik magazinból és belecsomagoltam szépen a megmaradt fogaimat.

A doktor úr fehér köpenyben és zöld szájmaszkban bámult minket. Mivel láttam, hogy az egy ismét belemerült az olvasásba, úgy gondoltam ideje kezelésbe venni az ügyemet. Egy pillanatra belém szállt az erő, a régi ambícióm. Odamentem határozottan a fogorvoshoz, belecsúsztattam zsebébe a becsomagolt fogaimat, és kitátottam előtte a számat. Furcsa fintort vágott, bal keze szinte észrevétlenül kúszott a zsebébe, megtapogatta, és csak annyit mondott: „Megoldható.” Beültem a székbe, és még hallottam az egészséges szájából, hogy: „Altatóra lesz szükség.” Egy ragadós tűszúrás után már csak arra a látványra ébredtem, hogy a kettő eltűntette a fogorvost valahová. Elundorodtam, elfogott az émelygés… csak akkor jöttem helyre, mikor ki akartam ejteni az első szavakat, és a foghangok is kijöttek. Felém fordultak, a sebhelyes patkány odarohant hozzám, és fehér fogaival majdnem megharapott örömében… Elaludtam, vagy elájultam, vagy nem történt semmi… Mindenesetre valami menő illatú samponos víz csöpögött rám a csatornában… Aztán ismét elaltatott a vízcsobogás.

5.

Mikor felébredtem, egy állomáson találtam magam, a kettő hurcolt oda. Valami oknál fogva egy vonatra kényszerültem és tartottam valahová. Hirtelen megtudtam, hogy egy K. nevezetű város felé… Megjelent mellettem három jó barátom, lányok voltak és egy fiú. Egy kicsit furcsának tűnt, hogy pont ezekkel az emberekkel tartok K.-ra, akiknek semmi keresnivalójuk ott. Azért örültem, hogy kikerültem abból a rémálomból. Elfogadtam a helyzetet és mosolyogtam rájuk, aztán kinéztem az ablakon. A vonat gátszerű emelvényen közlekedett, elég magasan. A gátszerű dolog szinte teljesen be volt hálózva fényes sínekkel. A legtöbbön nem is lehetett közlekedni, mert a domb oldalán voltak, és túl szorosan helyezkedtek egymás mellett. Azért még néhány helyen kibuggyant közöttük a fű.
Az utazás fele így telt el, mikor hirtelen kiderült, hogy nekem és A.-nak nincs jegyünk, ő elszórta. Elkezdtünk egy kicsit izgulni, reméltük, hogy nem találkozunk össze a kalauzzal. A. egy kicsit kiborult, ezért megöleltem és vigasztaltam. Kedves lélek volt amúgy, alma illata volt. Őt alig ismertem, de barátként kezeltem az első pillanattól. Addig bujkált az ölemben, míg fel nem emeltem fejét és megcsókoltam a könnytől kikezdett száját. Aztán beleszerettem, szinte akárkibe bele tudok szeretni, néha elég hozzá egy rövid villamos út is.

A legközelebbi városban, ami már csak egy megállóra volt K.-tól: kiugrottam gyorsan a kocsiból, valami furcsa kőfolyosón keresztül vezetett az út az állomás épületébe, simára, fényesre voltak csiszolva roppant falai. Az állomás teljesen üres volt. Márványpadlójának a közepén takarítónő ruhában állt a jegyárus asszony. Márvány széken ült, ami a padlóból emelkedett ki, úgy tűnt egy nagy tömbből faragták. Gyorsan odarohantam hozzá, és papírjaimat, pénzemet a kezébe gyömöszölve jegyet kértem. Neki is tele volt a keze, minden eszköz a kezében volt, ami a jegyadáshoz szükséges, a hóna alá tette a jegynyomtatót. Nagy nehezen ideadta a jegyet, és hirtelen felállt, sietésre intett, hogy a vonat hamarosan indul. Sietett ő is a vonatra, csak kicsit túl sok pénzt adtam neki, ezért útközben a hosszú kőfolyosón azon dolgozott, hogy adja valahogy vissza a felesleget. Néztem, ahogy kínlódik a sok műszerrel a kezében, néha kinyújtottam a kezemet feléje segítség gyanánt, de hamar visszahúztam megszeppenve. Végül is a hatalmas faajtó előtt, ami a kőfolyosót zárta el a pályaudvartól kicsúszott a kezéből pont annyi, amennyit vissza kellett volna adnia. Sietve összekapartam a földről, mire felnéztem és kimentem az ajtón szem elől vesztettem.
Nem sokat tudtam gondolkozni eltűnésén, mert a vonat már elkezdett indulni. Én meg rohanni a táskámmal az egyik kezemben, a másikban a pénzzel, és pont elértem az utolsó vagont.

Nagy nehezen, idétlenül egyensúlyozva elértem a következő vagonig, ahol eddig is voltunk. A. boldogan nézett rám, K.-ról meséltem neki, hogy milyen szemetes város, de ő csak mentegette, hogy azért szép – pedig nem is idevalósi. Én pedig a csatornapatkányos kalandjaimról meséltem neki, amitől persze elborzadt.

Megérkeztünk. Kiültem valami füves térségbe, az állomás mellé, egy rozsdás, nyomaiban kék – látszólag rég nem használt – vagonhoz egész közel. Behunyt szemeimmel a Napba néztem. A többiek egy fa árnyékában kicsit távolabb kerestek menedéket.

Egyszer csak megjelent fölöttem egy sötét, zöldes árnyék és eltakarta a Napot a fejével. Furcsán néztem rá, talán a Naptól. A kezemet a kezébe vette, olyan volt, mintha szeretne. Lehullott a kezem a hirtelen fáradtságtól.

Ahogy elernyedt az állkapcsom, megvillant a metszőfogam, amit egyből észrevett a csatornapatkány, aki teli pofazacskóval vágtatott ki a búzás vagonból. Mondtam A.-nak, hogy nézze meg őket, már megint itt járnak. A., mint már sokan mások, azt mondta, hogy nem lát semmit. Még egyszer rámutattam, de akkor se vette észre, pedig tökéletesen látszódtak. Nem vesznek manapság észre az emberek semmit.

A. nagyon szomorúan nézett. Elkezdett beszélni hozzám, de akkorra már sírt is, úgyhogy nem értettem semmit abból, amit mondott. Úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki a háborúba menő apukáját búcsúztatja.

Úgy tettünk, mint akik meghaltunk. Ő siratott minket, nekem csak a szám mozgott furcsán, közben meg-megvillant a fogam, a szám mozgása egyre jobban emlékeztetett az első patkányra, amit még gyerekkoromban láttam.

 

 

(Illusztráció: Mural of Rats, street art, ROA, Berlin)

A patkány, már akkor rothadt, mikor hozzám került, csak még nem látszott rajta. Egy kupacon aludt a másik kettővel, és mindig az etetőtálban volt a feje. Ha adtam nekik valamit, például egy darab répát, vagy sajtot, elsőnek ő kapta el. Csak az tűnt fel, hogy sokat tüsszög. Kis májkrém-galacsinokat gyúrtam, és porrá tört Algopyrinbe gurgattam őket. A javulás gyors és látványos volt, de csak ideiglenes: egy hét múlva még többet tüsszögött. A májkrémes-algopyrines kúrát többször megismételtem, mindig hasonló eredménnyel. Aztán Rubophenre váltottam. Úgyszintén hamar gyógyult, majd napok múlva ismét visszatért a taknyosság, ezúttal sokkal súlyosabb formában: már nemcsak tüsszögött, hanem hörgött és kaffogott. Állatorvoshoz a hóvihar, és a következtében beállt közlekedési dugó miatt nem vihettem, és különben sem igen foglalkoznak tengerimalacnál könnyebb állattal, a beadott injekció meg is ölné a kölyökpatkányt. Nyilván ugyanazt a tanácsot adná, mint az enyémek régi gazdája, hogy etessem őket apró dózisú embergyógyszerrel.
Péntek reggel a patkányok nem voltak a ketrecben. Felemeltem a rongyukat, alatta sem. Viszont jól nyomon követhető ürüléksorozat vezetett az ágyneműtartó felé, mint Jancsi és Juliska kenyérmorzsái. Almával visszacsaltuk őket a helyükre, de hiába. Ki-be jártak a ketrec rácsai között. Mert ahol a patkány feje átfér, ott a teste is, mint a macskának. Vígan ugrándoztak, kergetőztek, hancúroztak, és összehugyozták a szőnyeget. Cannabis-füstölőt gyújtottam, hogy elfedjem a szagot. Egész napokat ültem a földön, kezemben nápolyis vödörrel, azzal terveztem ugyanis befogni őket. De ügyesebbek nálam, direkt szórakoztak, incselkedtek velem. A beteg is, aki már nem is tűnt betegnek. Örültem. Még nem tudtam, mi vár rám.
Végül is Apámmal úgy oldottuk meg a dolgot, hogy vettünk egy kisebb, sűrű rácsozatú ketrecet, ebbe hajigáltuk őket farkuknál fogva a több órán keresztül tartó, a szoba felforgatásával járó patkányvadászatot követően. Dühös voltam rájuk, belerúgtam a ketrecükbe, repült vagy fél métert. Kurva kis dögök! – ordítottam, miközben legalább annyira imádtam őket, mint eddig.
A kérdéses szürke patkány nem volt kérdés többé, míg nőni nem kezdett a hasa. Vemhes nem lehet, hiszen mindhárom nőstény. Ha netán hasasan jött, akkor igencsak túlhordja a kicsiket, a patkányok terhessége 21-23 nap. És már egy hónapja voltak nálunk. Arra gondoltam, bizonyára túlhordja, de már hamarosan meglesznek. Reménykedve füleltem, hátha meghallom a jellegzetes rágcsálócsecsemő-vinnyogást, vagy látok egy kupac piros, magzatmázas forgácsot. De nem hallottam, nem láttam, az idő telt. Nem szült akkor sem, és később sem. Nem kölykökkel, mással volt terhes…
A has egyre nagyobb lett, a gazdája egyre soványabb, borzasabb. Szokásom négykézlábra állni, hogy közelebbről figyelhessem meg az állataimat. Most is ezt tettem. A szürke patkány közel jött, mellső, kézszerű mancsával a rácsba kapaszkodott. Egyik szemét behunyta, a másikkal üresen, és guvadtan bámult. Benyúltam, végigsimítottam a hátát, mire megharapott. Gyorsan kiszívtam, el ne fertőződjön a tűszúrás-szerű seb. Másnap ismét megtörtént, mert nem törődtem bele, hogy nem vagyok jó viszonyban a kis kedvenccel, és megint megsimogattam. Ezúttal még nagyobbat harapott. Harmadnap Apámnak is odakapott. Mohón evett, leginkább a húsfélékre szokott rá. A hasra pedig egyre nőtt. Bár már rég nem volt ésszerű, azzal vigasztaltam magam, hogy azért vad, mert félti a kicsinyeit.
Szerdára leapadt a hasa, a helyén egyetlen diónyi búb maradt, ami napról napra feketedett. Alomtársai fokozott figyelemmel gondozták, nyalogatták a fülét, a farkát, és: a búbját. Nem volt kérdéses, hogy rákos daganat.  Még mindig sokat evett, és közben a náthája is visszatért. Vért tüsszögött az etetőtálkára.
Szokásos reggeli vizitemet tartottam a patkányoknál. Friss uborkaszeleteket hoztam nekik. A szürke felállt a ketrecre, nyújtózott egy nagyot, közben ásított, megmutatva hosszú, hegyes metszőfogait. Dögszagú volt a lehelete. Felugrottam, rájuk zártam az ajtót, és megkértem Apámat, azonnal tüntesse el. Tudniillik, piszkos munkát – mint a halak büdös vizének leszívatása, vagy a temetések – rá szoktam bízni. Ám nem ért rá, én meg minél előbb el akartam különíteni a többitől a fekéllyé vált egyedet. Sárga, vastag munkáskesztyűvel megfogtam, és egy kilyuggatott tetejű átlátszó vödörbe tettem. Alig sikerült, annyira kapaszkodott, ettől kirázott a hideg. Alomnak papírtörlőt, enni uborkát és magvakat kapott. Rázártam a tetőt, és az egészet egy nagy, szintén zárható műanyag-dobozba csuktam.
Már egészen elfeledkeztem róla, mikor meghallottam, hogy kitartóan rágja a vödör tetejét. Félve néztem meg. Az orra már kilátszott. Véres volt. Ezt már nem bírtam idegekkel, így a végső megoldásként a pincét választottam. A pincénk meleg, mert közvetlenül a társasház kazánja mellett van, megfázni nem fog tehát. Ide került régen a haláltusáját vívó hörcsög, Mogyoró, és a megrühesedett fehér egér, Cini is. Ez a félhalott állatok temetője.
Apám minden reggel ránézett és megetette. Az étel érdekes módon eltűnt, de a patkány csak fogyott. Egyszer csak üres volt a vödör. Titkon örültünk, hogy végre megszabadultunk tőle. Ám örömünk nem tartott sokáig.
Késő délután, mikor egyedül voltam otthon, a redőnyöket lehúzni mentem a földszintre. Dolgom végeztével már loholtam volna is vissza meleg szobácskámba, a laptop elé, mikor megcsúsztam valamin. Valami nyálkás és csatornaszagú gombócon. A villanykapcsoló kattanásával egyszerre sikoltottam fel. A patkány bámult rám kidülledt, üveges szemeivel. Ráhajítottam egy kezembe akadó kabátot a fogasról, és a csizmám sarkával ütöttem a mozgó, visító púpot. Elhallgatott. A biztonság kedvéért rásóztam még párat, majd óvatosan felemeltem a kabátot. Zacskót húztam a kezemre, úgy fordítottam meg a döglött állatot, amit nemrég még olyan szeretettel gondoztam, simogattam. De ez nem az a patkány volt. A daganata sem az, mint előtte: egy emberarc nézett vissza rám belőle. Kopasz, orr nélküli, mint egy félig elbomlott hulla arca. Mint szülei a csontjából és a szolgái véréből újjászületett Voldemort nagyúr. És nevetett.
Rémületemben eldobtam. Akkor is a vécéajtónál hevert, mikor Apám hazajött. Remegve mutattam a tetemre.
– Nahát, szegény – sóhajtott – feljött a vízvezetéken.
Csak ennyi? Még hogy szegény! – hördültem volna fel, de nem jött ki értelmes hang a torkomon.
– Agyonvertem ijedtemben – mondtam.
– Már úgyse lett volna sok hátra neki. De akkor már rendesen agyonverhetted volna. Látod? Mozog az egyik lába. Szenved.
Tényleg mozgott, csak enyhén, de mégis. Kíváncsi voltam, mikor veszi észre az arcot a patkány hasán. De nem vette.
Kukazsákba csomagoltuk, és kivittük, hogy kíméletesen megfagyjon, mínusz tízet ígértek éjjelre. Jobb ötletünk nem volt. Apám sajnálta megölni, én meg iszonyodtam és rettegtem tőle. Kitettük a házunk mögötti fás részre, egy bokor aljára. Ha már úgyis kint voltunk, megsétáltattuk a kutyánkat, Momót. Alig lehetett elhúzni a zsáktól. Végigsétáltunk szokásos útvonalunkon, körbe az egész városrészen, majd vissza. Közben beszélgettünk.
– Világos van az öregasszony boltjában! – jegyezte meg a bódé felé mutatva, ami olyan sokat jelent nekem. Odajárok ugyanis udvarolni a hetvennyolc éves boltos néninek.
– Igen, mert vasárnap van, most számolja össze az egész heti bevételt. Ma láttad a buszon? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
– Minden reggel látom, mikor jövök a piacról.
– Helyes, nem?
– Ööö…
– Komolyan nem látod, milyen szép arca van? Vagyis lehetett… Pár éve még megnézte a fiúkat-lányokat, kacsingatott, körbe is nyalta a száját. Akkor kellett volna kezdenem vele. De nekem most tetszik igazán.
– Mikor már rothad. Mint a patkány.
– Az… Azért nem ugyanaz – hebegtem, mert tudtam, hogy nagyon is ugyanaz.
Több szó nem esett erről.
Másnap délelőtt meglátogattam idős barátnőmet. Már-már tavaszias idő volt, szikrázóan sütött a nap, és az esti horror messzi, jelentéktelen álomnak tűnt csupán. Hogy megbizonyosodjam valós voltáról, szerelmemtől jövet a bokorhoz mentem, hogy lássam a zsákot. Ott kéklett. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem, púposodik-e, benne van-e a patkány. Nem volt benne. Viszont apró, ötujjú nyomok sorakoztak körülötte, azt nem lehetett kivenni, merre vezetnek. Egy helyütt azonban pontosan kivehető volt egy arc lenyomata, a boltos nénié.

Tegnap, hétfő hajnalban – öt óra körül – a Vaskapui út
felvezető, beépítetlen, manapság még mezőgazdasági
területként funkcionáló szakaszán, egy keskeny kukoricaföld mellettvaddisznótámadás érte N. N., Tekintet-, WillMed-,
Sop’ASZ-, Unicum-, Palócföld-, Kőbányai Sörgyár-díjas,
 NKA és MASZRE ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press.

Derűsen fölfelé a Szent Tamás utcán a Kettőspince sor felé a K. Béla átvágáson, hétfőn, amikor a fű se nő. A széles frontot nyitó ősz nyomokat hagy a hajnalon. A Duna párája, mint a füst lebeg Szamárhegy fölött, mögötte a kelő nap, előtte rózsaszínű ködfátyol leng, akár a gézfüggöny a nyári konyha ajtaján. Percenként változik, néhány pillanat még, félkörben előbújik a nap és vége. Jókedv és derű, okkal. Hetek óta terménylopás közben meglincselt tolvajról, árammal védett kertekről, áram égette húsról, szegregációs iskolák elleni tüntetésről, a tüntetés utáni részeg kocsmai verekedésről, pálinkafőzés közben összevesző, egymást megszurkáló idiótákról tudósítottam, semmi érdekes, semmi különleges, hagyományos őszi program. A betakarítás nemzeti programja. Ahová most tartok: vaddisznótámadás a város keleti szélén. Orral bele a napkeltébe. A Suzuki orrával.
Mentős barátom csörgése ébresztett:
– Hahó, kiskollegina, vaddisznóbaleset a kettőspince úton, valakit megtámadott egy vaddisznó, jöszöl-é?
Hogyan ne mennék? Rablótámadás, kutyatámadás, politikai támadás, karakter- és rablógyilkosság mindennapos esemény, kit érdekel? De a vaddisznótámadás már valami, a vad postás leharapta bolond házőrző fele fülét. Kiugrok.
– Hogyne. Kösz. Úton vagytok?
– Persze, már az átvágás alján.
Katonaként élek, inkább kommandósként. Egynapi hideg élelem, kis tisztasági csomag, a diktafonban, a Nikon nevű fotómasinába minden este frissen töltött elem, a tartalék a töltőn piroslik. Aktuális időjárási viszonyokhoz igazított ruhakészlet, a kocsi tankja soha nem üres, csomagterében tartalék eszközök. Éppen csak bogrács nincs, és hozzá való tűzifát nem pakolok előre.
Húsz másodperc alatt készülök el, kommandós a nyomomba nem érhet, tizenöt, amíg leérek a kocsihoz a garázsba, ami mínusz tíz, de kénytelen vagyok garázsban tárolni, mert a Suzukit könnyű ellopni, és amit könnyű ellopni, ellopják. Ilyen a világ, ilyen a város. Ha nem volna ilyen a világ, nem volna munkám, nézhetném az eget, gazdag férjért imádkozhatnék az ünnepi Bazilikában.
A kocsiban sminkelek, ami sminkre szükség van, itt fésülöm a hajam, az se nagy ügy, sapka a fejre, amikor a hajkefe időveszteség. Rágógumi helyettesíti a gyors hajnali fogmosást. Az első cigaretta, az első kávé is a kocsiban. Tűzhelyet a forró vízhez a szivargyújtó szolgáltatja, a kávé a legegyszerűbb kiszacskós hurka-nescafé. Leharapom a végét, és úgy forrón, keserűen iszom a mosatlanul kesztyűtartóban tárolt bögréből. Szép az élet. Begyakorolt, jól üzemelő rutin. Kávé után könnyebben érzékelhető minden, ami körülvesz.
Az ég gyönyörű. A napkelte gyönyörű. Az új és még újabb hullámban érkező őszi esők után még szebb. Az eladósodott, takarítatlan város ledobja a mocskot, öntiszul. A szemetet elsöpri, átmossa a természet, a zivatar leöblíti, homokkal kevert halmocskákban lepakolja. Felérek a K. Béla átvágás legmagasabb pontjára, az ég és a föld kinyitja magát, megmutatja, mije van. Öt óra múlt.
Lassan lefelé, nehogy túlszaladjak. A mentős nem ad pontos helyszínt, a Kettőspince sor túl hosszú egyetlen balesethez. Úgy is lassan, hogy jobbra-balra mindenütt épületek. Balra lakótelep, jobbra családi házak. Az út mentén mély vízelvető árok, a túloldalon kisajátított-elhanyagolt gyümölcsös, szőlő, vékony parcella, nyolc sorból álló töretlen kukoricaültetvény.
Egymás mellett villog a mentő és a rendőrautó a Kettőspince sorra kanyarodó utacska hídja mellett, lehúzódva a keskeny betonsávról, hogy a munkába indulók elférjenek.
Gyors vagyok, mégis lassabb a kelleténél, a sérültet hordágyon éppen csúsztatják a mentőbe. Óvatosan közelítek, ha már nagyon munkában az illetékesek, elcsíphetők félmondatok, amit idegennek soha ki nem mondanának.
– Mi van? – kérdem a mentőst.
– Idősebb fickó, talán ötvenes, melegítő, hajnali séta, közben a támadás – mondja.
– Támadás? A disznó nem területvédő kutya, ha jól tudom.
– Nem pontosan látható, mi történt.
– És az áldozat?
– Szarul van, háromszor is megtépte a disznó.
– Biztosan disznó?
– A harapásnyomokból ítélve kutyának tűnik, de vaddisznó, anyadisznó. Száz százalék – mondja. – Szerintem letépte a pasi farkát. De ha nem, hát majdnem.
Még éppen lekapom, hogy a mentő betegterébe középkorú nő lép fel, sziréna, robognak a dombon fölfelé.
A rendőrök fotóznak, én is. Hallom, hívják a kerület fővadászát, hogy szakértse a helyzetet. Várunk. Nem látok semmit a kukoricában, illetve nincsenek feltűnő nyomok, az árok innenső felén véres ruhadarabok, szakadt nejlonzsák, szétszóródott száraz kutyaeledel, csirkecsontok, ételmaradék. A véres melegítőt a mentősök vágták le a férfiról, mielőtt ellátták. Nem mehetek közel, egy hivatalos közeg elhajt.
A civilben érkező fővadász nem emlékeztet vadászra, sehol a pödrött bajusz, a zöld öltöny, a csatos csizma. Apró, talán százötven centis ember, horpadt, savanyú képű. A csenevész, kapálatlan kukorica címere a feje fölé ér. Úgy áll a rendőrök közt, olyan kicsi és elveszett, mint egy koravén kiskamasz. Viszont azonnal talál valami érdekeset. A kukoricaszárak egyikéből nyílvesszőt rángat ki, karbon, sárga műanyag tollal a végén.
– Íjnak kell itt lenni, egy íjnak – mondja. – Sportíj. Valaki vadászott. Talán a sérült. A nyomokból ítélve malacra vadászott hajnalban egy íjász. Ha az áldozat, akkor itt kell lennie az íjnak.
Olvassa a helyszínt. Ki nem nézni belőle indián nyomkereső a prériről. A rendőröket nem érdeklik részletkérdések, mielőbb eredményt várnak. A vadásszal tartok, legalább hallgatja valaki. Nem oldalog el, látja, figyelek. A vaddisznóról ad elő, tőmondatokban pörgeti.
– A kan marmagassága lehet akár egy méter – mutatja, mókás, ahogy mutatja. – Tömege ötventől kétszáz kilóig. A koca kisebb. A Kárpátokban elérheti a háromszázötven kilót. Aki a Hargitán nyíllal vadászik malacra, megeszi a konda, nem csak megharapja. A Pilis vaddisznói fele akkorák. Ökológiai szabály – mondja, – melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hideg tájakon. Az agyara életveszélyes fegyver. A vaddisznó jól elvan mindenfelé, de búvóhely nélküli nyílt területről elvándorol. Az elmúlt években jól szaporodnak, nézzen szét – mondja –, belakja a műveletlen mezőgazdasági területeket, belátogat az üdülőkörzetekbe. A vaddisznó családbarát természet, kondában jár – mondja a fővadász.
A rendőrök egyre türelmetlenebbek, integetve sürgetik, hogy igyekezzen, ne locsogjon.
– A főnök az öreg koca, körülötte a süldők és a malacok, kamaszkoruk végéig, akár egy évig a kondában maradnak. A kan csak dugni jár feléjük, bocsánat, hölgyem, de ez van, a malacnevelés nem szenvedélyük. Apró szemével alig lát, de egyéb szenzorral kiválóan felpakolva. A kan harcos jószág. De itt koca tettes. A malacos koca mindenkit megtámad. A kant is, ha rosszkedvében találja. A koca ölt már turistát, gombagyűjtőt, bogyószedőt. A vaddisznó mindenevő, ha marad ideje, nem csak megöli, a finomabb falatokat meg is eszi bogyószedőből.
– Úgy tudtam, akkor támad, ha veszélyben érzi a malacokat. Itt erről nem lehet szó – jegyzem meg. – A kukoricás az árok túloldalán.
– Hölgyem, egy férfi nem tudja, a nő mikor érzi veszélyben a gyerekét, mert a férfi agya másképpen jár. Azt meg az ember nem tudja, ha nem disznópszichológus, a koca mikor érzi támadásnak a véletlen közeledést.
A fővadásszal maradok, amíg a rendőrök mellett bejárja a kukoricást, és a kukorica mögötti leromlott, száradó szőlős-gyümölcsös telkeket. Az előadás halk, monoton, hegyezem a fülem, nem akarok lényegi disznóinformációkat elveszíteni.
– Süldők, a nyomokból ítélve ezek süldők, a legfinomabb pecsenyehús. Nyilván beszoktak a kukoricára, és a rapsic kiszúrta. Ingyen húsnál nincs olcsóbb.
Mutatja a nyomokat. A kukoricát a vaddisznó éppen úgy töri, mint az ember, egyetlen harapással lenyúzza a sústya felét, kitépi a csövet. Ha nem sikerül, földre nyomja a kukoricaszárat is, hogy ne kelljen ágaskodnia.
– Itt is ajánlott óvatosan mozogni, könnyen megeshet, hogy a bokor mögött fekszik egy sérült malac, oldalában a nyíllal, mert az anyja nem hagyja el, amíg élet van benne, és akkor nincs hová futnunk. Ezek a félkegyelműek – mutat a csatasorban haladó rendőrökre –, úgy csörtetnek, mint a bölények. Kíváncsi vagyok, mire mennek egy dühös koca ellen a szaros pisztolyaikkal.
De nem találunk se íjat, se malacot, semmit. A fővadász mutatja, a konda egy hete jár ide vacsorázni, a három napos szolid eső félig elmosta korábbi nyomokat, de felismerhető a rombolás, amit a kukoricásban folyamatosan műveltek.
– Értem a helyzetet – mondja a fővadász, miközben ötödik cigarettájára gyújt. – Közel a lakótelep, itt épeszű vadorzó nem használ hangos fegyvert, valaki meghallja, bejelenti. Csakhogy malacra profi íj kell.
Visszajutunk a kiindulási pontra. Kezdődik a reggeli forgalom, kíváncsiskodók állnak meg. Az utcára néző konyhaablakok világosak, álmos asszonyok indulnak boltba az iskolába készülődő gyerek tízóraiját megvásárolni, amikor a közeli árokpartról a leghagyományosabb hangon megcsörren egy mobil.
Nézünk egymásra a fővadásszal. Talán az áldozat telefonja. Jobb esetben a vadászé. Harmadik eset kizárható messze a normál járdavonaltól.*

Ha az íjászé, akkor rendőrségi ügy, technika kérdése, azonnal megfogják. Ha az áldozaté, beszélek a férfi hozzátartozójával. A családi modul mindig megdobja a szöveget. A sérült anyukája, lánya, felesége, valakije, és a pillanat, amikor a tragédiával szembesül. Megrendül, zokog, dadog, elsápad. Tragédia van, tragédiák vannak, minden napra sok tojás, de velünk, velem ilyen nem történhet. A józan ember ezzel a tudattal él. A hang irányába lépek, megvan, becsúszott az alacsony, tömör paréjbokor alá. A későn jött eső a gyomnövényeknek tett jót.
De a közelben álló nyomozó is hallja, fülel, közelebb lép. Bajuszos, türelmetlen, ingerült, civil ruhás. Fotózáskor is ő hajtott el, nyitott tenyérrel mutatta, maradjak tisztes távolban. A csengőhangból tisztán hallható, nem zsebből, hanem néhány méterre, a földről szól. Ő világítja meg elemlámpával a területet, hajol le, emeli fel, nyomja a vétel gombot, szól bele. A rendőr nem mutatkozik be, azt mondja, a járda mellett találta a telefont. Halkan megbeszéli a hívóval, hol találkozzanak. Egyszerűbben mondva, a nyomozó csapdát állít. De hol.
A vadász elköszön. Újra okosabb lettem. Ki gondolná, hogy az erdélyi vaddisznó néhány nap alatt szőröstől-bőröstől, mackónadrágostól megeszi a gombaszedő családot? Várok, merre indul a nyomozó, közben hívom a mentőst, mi a helyzet, tudnak-e valamit.
– A férfi meghalt, mire beértünk, vége.
– Tényleg vaddisznó?
– Tényleg.
– De hát egy disznó képes elintézni egy felnőtt férfit?
– El nem hinnéd, mit művelt. Felhasította a hasát, kiszaggatta a beleit, letépte a farkát, kiharapta a combi vénát, tizenhét sérülést számoltunk össze.
– Kiderült, mit keresett a kukoricás mellett? Nem ő vadászott?
– Nem, dehogy. A felesége itt volt, azt mondja, a barátaik üdülnek, a kutyának vitte fel a napi kaját. Azért ilyen korán, mert hattól dolgozott.
– Hát ez remek.
– Judit, tudod, ki a fickó – helyesbít gyorsan –, az áldozat?
– Nem, dehogy. Itt senki nem tudja, azt hiszem.
– N. N., az író.
– Tényleg?
– Bezony. Én ugyan nem ismerem személyesen, de a felesége jött velünk a mentőben. Na, szia, mennem kell, munka van.*

Atyavilág, gondolom, atyaég!
N. farkát, a cenzort (ez egy külön kerek történet), ahogy nevezte, letépte a koca!
Nem hiszem el, ennek utánamegyek azonnal.
Közben szemmel tartom a nyomozót, távolról követem, amikor gyalog elindul a Dobozi út felé, a nagybolt előtti járdára kanyarodik, megáll a kukánál. Várjuk a vadászt. Én is várok. Öt perc múlva fehér terepjáróval érkezik a hegyről, a Márta panzió felől, felzökken a járdára, a sofőr terepruhában, magas szárú vadászbakancsban. Mosolyogva a nyomozóhoz lép, aki közben int a kocsiban ülő kollégájának, hogy jöjjön, az érkező terepruhással kezet fog, igazoltatja, érkezik a jelöletlen rendőrautó, két kerekével ez is felugrat a járdára, beülteti, elhajtanak. Jó keleti fény, jó szög, készítek néhány fotót.
Tudom, mi következik. A forrónyomos beviszi, leülteti, kihallgatja, aláíratja vele, hogy nincs panasza a házkutatás ellen, eddigre összetrombitál néhány reggel elérhető specialistát, akik rámásznak a házra, megtalálják, amit keresnek. Főként, ha váratlan a dolog, a rabsicnak (a német rauben-rabolni és schiessen-lőni szavak egybeolvasásából- okosodjunk együtt, kedves olvasó!) nincs módja felkészülni. Ekkor kezdődik a munka java.
Az események kronológiája a rendőrségi jegyzőkönyv alapján, némi bővítéssel:
04. 20 perc körül: a rabsic íjjal meglő egy kószáló malacot, rosszul találja el, a malac körbe-körbe fut visítva, az anyja utána, a rabsikc jobbnak látja eredménytelenül zárni a vadászatot.
05. 00. N. N. elindul a K. Béla úton a kutyaeledellel megpakolt szatyorral, beszól alvó asszonynak, hogy visszafelé vásárol reggelit, úgy készüljön.
05.05. N. N. levágja a kerülőt, az vízelvezető árokkal párhuzamosan halad a földúton. A trafóház előtt éri a támadás. A disznó hátulról feldönti, kétszer harapja meg a combját, és visszarobog az árkon át a kukoricásba. N. N. kutyára gondol, nem látta a támadót, azt viszont érzékeli, hogy nagy a baj. A feleségét hívja, mert nem jut eszébe a mentők telefonszáma. Az asszony riasztja a kórházat, rohan a színhelyre. Az ordításra a koca visszatér, és a földön fekvő, már ekkor nagyon vérző N. N-t megtapossa, megtépi néhányszor, miután nem mozdul, ott hagyja, elmasíroz a malacaival.
05.17. Érkezik az asszony, aki folyamatos telefonkapcsolatban a mentőközponttal. Nincs mit tenni, túl azon, hogy betakargatja.
05. 30. Érkezik a mentő.
05. 33. Érkezem én is, hajszálnyira a rendőrök után, de már nem látok csak vér- és egyéb nyomokat.
05.43. Érkezik a fővadász.
06. 30. A rendőrök elviszik a Coop elől a vadorzót.
06. 55. N. N. meghal.
07.15. Indul a házkutatás.
08.55. Befejezik a házkutatást. A rendőrök komplett húsfeldolgozó üzemet találnak, zsigerelt vadakat, szétbontott, csomagolt, árcédulával felcímkézett szarvas-őz és vaddisznóhúst, kolbász és szalámi gyártására alkalmas gépeket, hűtőrendszert, vadászpuskákat (golyós és sörétes), verseny-íjakat, a megtalálás napján is működő füstölőt, irodájában vendéglők, kifőzdék listáját, ahová a húskészítményt szállította, időponttal, mennyiséggel. A házkutatást végző vezető nyomozó szerint a kisüzem szemmel láthatólag legalább tíz éve prosperál. Az épületet lepecsételik, az engedély nélkül tartott fegyvereket lefoglalja, elszállítja a rendőrség.
09. 15. A vadorzó elhagyja a rendőrség épületét. Szabadlábon védekezhet.
12.00. N. N. temetéséről nincs hír. Amennyiben tudomásunkra jut, értesítjük a Bulvár Press kedves olvasóit.
19.08. Este van, semmi nem érkezik a tárgyban, nem várhatunk tovább, feltöltöm a portálra.
Tanulság nincs.
Hacsak Heinlein egyik élettel/halállal kapcsolatos konklúzióját nem idézem ide:
„Az emberi lénynek ki kell tudnia cserélni egy pelenkát, megtervezni egy inváziót, kormányozni egy vitorlást, felhúzni egy épületet, írni egy szonettet, rendezni egy számlát, vigasztalást nyújtani a haldoklónak, utasításokat elfogadni vagy kiadni, együttműködni vagy egyedül tevékenykedni, egyenleteket megoldani, elemezni egy új problémát, számítógépet programozni, főzni egy jó ételt, hatékonyan harcolni és becsülettel meghalni.”
Hogy váratlan vaddisznótámadás ellen miképpen védekezzen emberi lény, nem jut Heinlein eszébe. Tanácstalanok vagyunk, nehéz érteni, feldolgozni, hogy így is meg lehet halni, ennyire értelmetlenül egy közönséges nap közönséges kezdetén.

xxxxxxxxxxxxxxx