Ököllel verte a hatalmas, korhadt kaput, de órák óta nem kapott választ. A férfinak már sűrű borosta húzódott az arcán, de a ráncok még nem ültek ki a homlokára. Erős felépítésű, jóképű, de rongyosan öltözött, csomag nélküli ember volt.

A déli napsugarak égették a bőrét, a szakadt pólója csatakosra izzadt, de érzéketlenül állta, és csak bámulta a hatalmas épületet.

– Évszázadok óta lakatlan a templomunk – szólította meg szelíden egy gyönyörű, érett arcú nő. Hófehér ruhája szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Én akkor is be fogok jutni – makacskodott a férfi.

– Még a pap is messzire elkerüli. Rossz erők lakják ezt a helyet. Jöjjön inkább velem – csalogatta a nő.

– Megvárom, amíg beengednek.

– Ha lakik is bent valaki, nincs szüksége magára. Kövessen inkább, van egy hatalmas birtokom, ahol egyedül élek, pedig minden készen áll még egy ember befogadására. Csak nem hagy magára egy védtelen özvegyet? – simította meg gyöngéden a férfi karját, de az elhúzódott tőle.

– Én már elköteleztem magam – közölte színtelenül, le sem véve a szemét a templom kapujáról.

Fel sem tűnt neki, amikor a nő eltűnt. A követező, amit észrevett, hogy beesteledett, és langyos eső áztatta a dús haját. Annyira mozdulatlanul figyelt, hogy a közelben lévő szökőkúthoz menő alak észre sem vette. Az idős úr hegyes kavicsokat szórt a kút pereme mellé, rátérdepelt, és a vízbe nyomta a fejét. Kis idő múlva kiemelkedett, letörölte a vért a térdéről, motyogott valamit, majd a könnyeivel küszködve őt is elnyelte az éjszaka.

Majdnem hajnal lett, mire résnyire nyílt a kapu.

– Menj el – sziszegett ki valaki, de a férfi nem felelt. – Nem vagy elég jó ide – szólt valamivel hangosabban, de továbbra sem kapott választ. – Már elegen vagyunk – mondta még, de a kaput nem csukta be, amiből a férfi sejteni kezdte, hogy csak próbára teszik.

Amire a napfény színezni kezdte a teret, bent volt a templomban. Az ablakokon gyenge fények szűrődtek be, alig látott valamit, de amit kivett, az csupán a megkopott freskó, egy szokványos oltár, szúette imapadok és néhány összedőlt gyóntatófülke volt. A háta mögül végül előlépett egy posztóruhás öregember.

– Egyelőre a többi baráttól távol fogunk elszállásolni. Feladatod nem lesz, nem állhatsz szóba senkivel, csak velem, viszont bárhová bemehetsz, figyelheted a többiek munkáját, és a három közös étkezésen részt kell venned. A neved egyelőre Novícius. Az enyém pedig Perjel.

A szerzetesek a föld alatt éltek, a férfi is itt kapott szobát. Friss mész illata uralkodott benne, tiszta ágynemű várta az egyszemélyes ágyon, mellette pedig egy mosakodó lavór, szappan, tükör, és egy vastag gyertya egy teli doboz gyufával. Aludt néhány órát, mielőtt felfedező útra indult. Nem sietett, tudta, hogy itt fogja tölteni a hátralévő életét.

Amikor felfrissülten nekivágott, hamar rájött, hogy egy kisebb falu van a fenti alatt. A barátok cellái, a közös tisztálkodók, az étkező helyiség, egy csatornaszerű folyó, számos munkára való cella és a Könyvtár, ahová csak az Apát és a legkiválóbbak léphettek be.

A reggeli meglepően gazdag volt. A heti soros barátok fonott kalácsot, zsemlét, sonkát, szalámit, kolbászt, paradicsomot, uborkát pakoltak végig a hosszú asztalokon, és ahogy a Novícius jobban megnézte, a legtöbb szerzetes tekintélyes pocakkal és tokával rendelkezett. A zömük szemüveges volt, amin nem is csodálkozott a gyér világítás és a természetes fény hiánya mellett. Egy külön asztalnál kapott helyet, ahová egyedül a számára terítettek meg, a többiekénél jóval szegényesebb módon. Evés közben lopva az Apátra tekintett, de nem merte bámulni, épp csak megnézte az ősz hajú férfit, akinek mézes tea csöpögött a szakálláról.

Délelőtt a Perjel tanítgatta.

– Az ételt a kastélyból küldik. Maguk sem tudják pontosan, kinek, de már évszázadok óta ez a hagyomány, és nem merik megtörni. Egyszer volt egy uralkodó, aki megpróbálta, de őt keresztüldöfték, amíg a latrinán ült. Azóta babonásabbak.

– És akik hozzák, nem kémkednek?

– Ide kizárólag az olyan cselédek járnak, akiknek már nincsen lelke. A Fényképész küldi őket a kastélyba, nagyon jó szolgálók. Az aktuális feladatuk teljesen kitölti a fejüket, nem is beszélnek senkivel.

Az ebéd után a legtöbben aludni tértek, a Novícius pedig kihasználta az alkalmat, és körbejárta a munkára kijelölt cellákat. Nem különböztek igazán a lakószobáktól, csak annyiban, hogy felszerelték őket az íráshoz. Azok a cellák, ahol munka folyt, vagy félbehagyott szöveg feküdt az asztalon, zárva voltak, de csak a Novícius miatt. Egymásról nem feltételezték, hogy zavarnának, vagy beleolvasnának.

– Hogyan zajlik az írás? – kérdezte a Perjelt.

– A világon mindenkinek van egy története. Olyan, ami egyedi és zseniális. De nem mindenkinek adatott meg, hogy szavakba öntse vagy leírja. Ezek nem veszhetnek el. Amikor valaki meghal, a szavak különszakadnak tőle, és írót keresnek. A szerzeteseink pedig csak erre várnak. Minden történet megkeresi a maga íróját, aki a legjobban meg tudja őt fogalmazni. Az így készült szövegeket pedig átadják az Apátnak, aki néhány kiválasztott barát segítségével rendszerezi őket. Persze, sokféle rendszer létezik. A szerző, a helyszín, a szereplők, a cselekmény különböző csoportokba rendezi a történeteket. Így találkozhatnak könyvek formájában egész családok, de az egymást soha nem ismerő rokonlelkek is.

– Be kell valljam, Perjel, ennél is puritánabb körülményekre számítottam.

– Van, ami eltereli az írásról a figyelmet, ezért a fehér falak, a dísztelen szobák, igen. De rendes alvás és étkezés nélkül nem lehet dolgozni. Sokan alábecsülik ezt a munkát, másolásnak tartják, ők soha nem is lépnek tovább a novíciusok szintjéről.

Néhány nappal később a fiatal férfi felriadt a szobákat körülvevő csendre. Nem az alvás horkolással, forgolódással megtelt csendje volt ez, hanem az a fajta, amiben a feszültség életre kel, és a fejekben lüktet.

A barátok egy ázott szerzetes teteme körül álltak körben. A Perjel, miután eltemették a halottat, mesélni kezdett:

– Időnként a történetek nem egyszerűen szomorúak, vagy vidámak. A legkérgesebb írók között is előfordult, hogy olyat jegyeznek le, ami megviseli őket. A legtöbben ilyenkor megbetegszenek, fekszenek pár napot vagy hetet, azok, akik éppen nem dolgoznak, ápolják őket. Mind voltunk már ilyen helyzetben. De van olyan, hogy az írónak a lelkéig hatolnak a saját szavai. Megbabonázzák, és megoldást keres. Néhányan ilyenkor kimerészkednek éjszaka. Azt beszélik, a szemben lévő szökőkút vize varázserővel bír, aki beledugja a fejét, annak látomásai támadnak, és megért olyan dolgokat, amiket azelőtt képtelen volt. Viszont sokan óvatlanul mennek.

– Láttam egy férfit, aki kavicsokon térdelt.

– Igen. A Polgármester. Évek óta a kút rabja, mert rájött, hogyan ne fulladjon meg.

– Ez történt akkor a baráttal, aki eltemettünk?

– Tudta jól, milyen veszéllyel jár a kút, tapasztalt szerzetes volt, de ilyenkor ez mit sem ér.

Hetek óta lakott a földalatti kolostorban. Pár napja minden vacsora után elé állt a Perjel, és csak annyit kérdezett:

– Kész vagy mindent feláldozni az írásért?

– Kész vagyok – felelte, mire a Perjel megcsóválta a fejét, és aludni tért.

Egy reggeli után a Novícius rosszul lett. Visszavonult a szobájába, az ágyára ült, és órákon át csak nézte a fehér falat. A gyertyája is kialudt, de észre sem vette. Majdnem az ebédet is kihagyta, de valami arra ösztökélte, hogy mégis egyen, érezte, hogy kell az erő.

Evés után bizonytalanul benyitott egy dolgozócellába.

Mindent a keze alá készítettek, toll, papír, gyertya. Volt egy első mondata, és nagyjából sejtette a cselekményt. Vázlatot írt egy lapra, amit aztán maga elé támasztott, de végül bele sem nézve írni kezdett. Másnap reggelig fel sem kelt a székéből, akkor is épp csak az ágyáig jutott. Úgy aludt, mint aki álomba ájult.

Reggel remegő kézzel nézte át, amit alkotott. Voltak hibái, felesleges szavak, mondatok és hiányzó bekezdések is, egész nap szerkesztett.

Még napokon át dolgozott vele, aztán újabb napokon át csak bámulta.

Amikor a Perjel elé állt, az már mindent tudott. Szó nélkül elvette tőle a kész szöveget, alaposan átolvasta, le sem ültek közben.

– Elsőre egészen jó – állapította meg, rá sem nézve a fiatal férfira. A Novíciusnak kioldott a reggel óta a gyomrába fészkelt görcs, és mély levegőt vett. – Vigyük az Apáthoz, majd ő átveszi innentől.

Az Apát nem kelt fel a székéből, súlyos teste alig mozdult, amíg olvasott. Nem szólt semmit, csak amikor a végére ért.

– Úgy látom, van egy új szerzetesünk. Vezesd át őt, Perjel a barátok lakrészéhez. Ez a szöveg pedig megkezdheti a Könyvtárban a maga életét.

Az új szobája ugyanolyan volt, mint a régi. Nem változott a világon semmi. Csak író lett belőle.

 

 

(Illusztráció: candlelight)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csiperke nevű gomba. Egy szép tavaszi napon megszületett, egy fenyőfa tövében.
Fonyód, a fenyőfa köszöntötte új barátját. Úgy gondolta, neki feladata elkezdeni barátságuk építését. Be is mutatkozott neki.
– Szia! Fonyód vagyok, a fenyőfa.
– Szia! Én Csiperke vagyok, a gomba – s ezzel el is szundikált.
A fenyőfa úgy gondolta, fiatal barátjának szüksége van még a sok pihenésre, így hát nem zavarta. Megint új napra virradt az erdő. A kis Csiperke újból felébredt. Fonyód folytatta volna a tegnapi beszélgetésüket, ami alig volt több egy rövid bemutatkozásnál, de a gyerek-növény csak zavartan ácsorgott.
– Miért mesélsz nekem az erdőről, mikor még azt sem tudom ki vagy?
– De hiszen tegnap mutatkoztam be neked! Fonyód vagyok. Nem emlékszel? Te is bemutatkoztál nekem. Te Csiperke vagy.
– Nem, én kérlek Galagonya vagyok, nem is értem honnan vetted ezt a nevet, biztosan összetévesztettél valakivel.
A  gomba ismét elaludt, most már mint Galagonya. A fenyőfa nem igazán értette, mért hiszi a gomba ismerőse azt, hogy még sosem látták egymást. Pedig kettejüknek életük hátralévő részét egy igen szoros szimbiózisba kellene leélniük.
Újabb éjjel következett. Mikor pirkadni kezdett, Fonyód úgy döntött, most nem ébreszti fel kis szomszédját, hanem úgy tesz mintha aludna, s várja hogy majd ő kérdezzen.
– Ki vagy te itt mellettem, és micsoda óriás vagy!– szólt a gomba.
– Én Fonyód vagyok! Remélem megismerhetlek, s barátok lehetünk. Nem szeretnélek megbántani, de nem érzed úgy, hogy már találkoztál volna velem?
– Nem, nem. A világért sem. Miért, ismernem kellene téged?
– Óh, nem, nem igazán. De megmondanád a nevedet, ha már én is bemutatkoztam neked?
– Persze, én Pereszke vagyok. Ez az első napom a Földön.
Szegény Fonyód tétlenül állt Pereszke mellett. Nagyon kíváncsi volt, de nem tudta eldönteni, hogyan is deríthetné ki, mi zajlik éppen.
Ne haragudj, hogy megkérdem, de hogy hívták az anyukádat, Pereszke?
– Nem haragszom. Az anyukám Galagonya volt, a nagymamám pedig Csiperke.
– Ebben egészen biztos vagy?
– Egészen biztos vagyok– felelte a gomba.
Nem értette a fenyőfa, hogy minek is a szemtanúja, mi folyik körülötte.
A gombák ilyen rövid életűek? Vagy ő aludt olyan sokat, hogy egy egész gombaéletnyit szundikált át? Vagy ki aludt, mennyit és hogyan?

Ez maradjon titok!

 

 

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

−A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a polgári demokrácia volt az egyedül üdvözítő és emberhez méltó társadalmi berendezkedés – mondtam Tibinek valamikor 2031 novemberében. – Ugyanakkor abban még kevésbé hiszek, hogy az Új Közösségnek nevezett Valéria-rendszer a legbelső körön kívül bárkinek is hasznos lesz hosszú távon. És ne mondd, hogy leszarod!

− Jó, nem mondom – hagyta rám. A birtok szélén üldögéltünk fázósan, egy-egy pokrócba csavarva, Tibi kutyája körülöttünk sertepertélt.

− Miattad kicsit nagyobb a mozgásterem – folytattam. – Habár érted se rajonganak, az szembeötlő. Rám kimondottan ferde szemmel néznek. Ez a Jónás gyerek, hogy mást ne említsek, egyenesen gyűlölettel… Amúgy szerintem szellemi fogyatékos. Naphosszat a kését dobálja. Módfelett ügyesen, azt meg kell hagyni…

− Évek óta egyebet sem tesznek, csak gyakorolnak.

− A Tigrisek?

− Azok, Hunor, ne játszd a hülyét.

– Azok, naná – vontam meg a vállam. – Az a fantáziátlan nevű, ostoba banda…

Tibi a kutyája füle tövét vakargatva kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Úgy vizslattam a vonásait, mintha először látnám. Újfent megállapítottam magamban, milyen fáradt, megtört emberré vált. Szívesen megszorítottam volna a kezét, jelezve, hogy vele vagyok. De nem mozdultam. Némán ültünk, moccanatlan.

– Évekig az összeomlásra és a hatalomátvételre készültek párhuzamosan – szólt nagy sokára Tibi. – Az előbbi összejött.

− Az utóbbi is, csak kicsiben – morogtam. – Itt, a te tulajdonodon. Valószínűleg azért rühellnek, mert eredetileg itt minden a tiéd.

− A tulajdon immár mit sem számít – legyintett Tibi. – Egy gatya, egy bicska igen, de egy birtok…

− Igen, ez evidens – vágtam a szavába.

Felém fordította a fejét, hosszan a szemembe nézett. Talán először a temetői találkozásunk óta.

− Mit szeretnél, Hunor?

− Nyugalmat, leginkább.

− Itt végső soron az van.

− Ideig-óráig. Valéria valamiféle rendi társadalmat próbál kiépíteni, csakhogy az így nem megy. A szakralitás és a ráció egyaránt hiányzik a rendszerből. A vezetők nem Isten rendeléséből vezetik a közösséget, viszont azt sem állíthatjuk, hogy racionális megegyezés volna a hatalmuk alapja. Honnan tudhatjuk, hogy ők a legrátermettebbek? A vitaesteken derült ki? De hát azt azok elemezték, akik a hierarchia csúcsán állnak, míg őket soha nem elemezte közülünk, a közösség tagjai közül senki. Voltaképpen mire épül a hatalmuk?

– A nyugalomra. Arra, hogy nem kell menekülni, rettegni a nap huszonnégy órájában. Az itt élő emberek elsődleges motivációja a kintihez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonság. Mindenki legfőképpen a biztonságra törekszik. Ez tartja össze az Új Közösséget és erre alapozza a hatalmát Valéria.

Be kellett látnom, hogy ebben igaza van.

– Valameddig elvegetálunk így, azt nem vitatom – mondtam. – Előbb-utóbb azonban történni fog valami, amitől kártyavárként omlik össze az Új Közösség. Számos tényező folytán dőlhet össze a rendszer. Vegyük mindjárt a biztonságot! Tigrisek ide vagy oda, a vak is látja, mennyire nem vagyunk erősek. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, gyöngék vagyunk. Ez a hely nem könnyen védhető. Sőt. Nehezen. Jónás ennek ellenére szilárdan hiszi, hogy bárkit elijeszt innen, ha erre téved.

− Bárkit el is ijeszt, Hunor.

− Jó, értem – bólintottam. – De mi történik, ha nem bárki, hanem egy valaki támad ránk? És el fog érkezni az idő, amikor ez megtörténik.

− Falat akarnak építeni.

− Ahhoz végképp gyengék vagyunk – ráztam a fejem. – A fal hivalkodó, fölhívja a figyelmet a birtokra. Sokkal több esélyünk lenne, ha továbbra is láthatatlan embereket játszanánk.

− Tény, hogy napról napra óvatlanabbak vagyunk – jelentette ki Tibi. – Tegnapelőtt valaki puskával vadászott.

− Erről beszélek! Nem zárható ki, hogy a Tigrisek keményen küzdöttek, míg ideértek. Ugyanakkor azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ellenállás nélkül jutottak idáig. Azok a nagymacskák pedig, akikről azt állítják, elestek a harcokban, igazából azért nem érkeztek meg hozzánk, mert egyszerűen megléptek, vagy más, jobb helyekre akadtak az út során. Esetleg Jónás nyíratta ki őket…

− Értenek a harchoz, láttam őket gyakorolni – csóválta a fejét Tibi. – Különben sem mi, vén szarok fogjuk a helyzetet megoldani.

− Viszont valakinek egyszer majd meg kell oldania. Valahogy! Mert a hamis biztonságérzet, amibe a pincelakók, helyesebben immár az Új Közösség ringatja magát, veszélyes! És ez csak az egyik gondunk… Bár neked mindegy, ugyebár.

− Nekem tökéletesen, Hunor!

− Nekem viszont családom van.

− Világéletedben szerencsés fickó voltál – emelkedett föl Tibi. – Én egy élőhalott feleséget és egy kutyát tudok fölmutatni. Ez nem vesztenivaló.

− Nem azt mondtad, Valéria megmentette Hannát?

Tibi gúnyosan elvigyorodott.

− Mindenre emlékszel? Mindig jó volt a memóriád…

Lehajolt, a pokrócot a vállára terítette, s ölbe vette az ebet. Szokásává vált babusgatni azt a jószágot. Többen kinevették a háta mögött.

− Igen, megmentette az életét. Csakhogy ez az élet attól még nem élet a lányunk nélkül. Nincs vesztenivalónk, Hunor, ezt próbáld megérteni.

Értem én, testvérem, gondoltam magamban, értem én. Kétségbeesetten néztem Tibi után. Jóllehet fogalmam sincs, pontosan mit vártam az efféle lopott beszélgetésektől, erősen megviselt a próbálkozásaim kudarca. Nehezen dolgoztam föl a tényt, hogy a gyerekkori jóbarát elveszett számomra. S én is elvesztem számára.

Úgy kullogtam vissza a pincébe, ahogy a tékozló fiú sunnyoghatott haza az atyai házba. Csak engem senki nem várt örömmel és ovációval. Kíra rezignált volt és fáradt. Eleonóra és Dávid arcára az együgyű boldogság rajzolt karikatúra-álarcot. A legtöbb ember nem akar küzdeni, gondoltam. Elfogad akármilyen sovány reménységet, akármilyen harsogó hazugságot, bármiféle megaláztatást, ha elkerülheti a küzdelmet.

– Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? – fordultam Kírához.

– Nem vagyok Lucifer, Hunor, engem hiába kérdezel, nem fogom összetörni az illúzióidat.

– A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga – folytattam.

– Különösen, ha a válaszod is megvan.

– Legalábbis Ádám válasza.

– Amiben élünk, az is az ember tragédiája. Szóval Ádám válaszai megteszik nekünk is.

 

 

(Illusztráció: Omar Delawer)

18

A bakelit színű végtelenített szalagon,  hegymenetben bámulhatta a hosszú, nagyon hosszú kirakatot, az alagút mélyéből emelkedett, a kezek egymásutánja sorban, laza, de nem túl nagy térközökkel követik egymást, a mozgólépcső kapaszkodósávja kimerevíti a csuklók világos, karóra-feledő csíkját, a tartós kék erezetet az ujjtövek bütykeinél, az arannyal eljegyzett gyűrűsujjakat, a hamis köveket a foglalatokban, az ó-ezüst félszeg ívét a kisujjon, a rózsaszín hajnalba mártott műkarmokat, a gyerekkori vágást a mutatóujjon, a tériszonytól enyhén kifehéredő körömágyat, miközben szállunk a pályaudvar várócsarnoka felé, a  kézfejek fonákjai , a tenyerek titoktartóak, nem árulkodnak  sem sorsról, sem küzdelmes mesterségekről. Tetovált kézfejeket ragad magával a kora esti, tétován kivilágított pillanat, s ahogy a felszínhez közeledik eleven tárlatunk, úgy árnyékolódik a kinti gyér neonlámpáktól a természetes a természetiessel alkotva valami urbánus keveréket, a mellső végtagok, kezek, ujjak, alkarok, könyökök, csuklók, bütykök sora és távolodik egy alig észlelhető előcsarnoki és vágányok közötti félhomályba.  Bezár a végtelenített bazár, amely nem csupán a vegyes fénytől, hanem az erősbödő lárma, a peronon üzemelő pecsenye- és kolbászsütők és pattogatottkukorica-árudák és zugpoharazók lármájának, illatának világvárosi keveréke.

*

 Át kellett evickélniük a Dávid-földi meddőhányón, hogy kijussanak a falusi országútra. Barátnőjéhez igyekeztek. Átvette Nemistől a vállszíjas táskát mielőtt kapaszkodni kezdtek volna a kénbűzös hegyen. A szövetkezet krumpliföldjei mellett a lány elkérte a sportszatyrukat, amiben az ő női varázsszerei, vicikvacakjai is lapultak. Valamit keresgélt benne. Kiértek a virágokkal elborított domboldalra. – Gyönyörű – mondta. A fiú felemelte a fejét. Az út másik oldalán, a távolban kapáltak. A giccsek örökös tartozéka az alkonyat, az égi szellem-ösvény a lemenő napba szálló hattyúkkal, hogy a kapáló téeszparasztról el ne feledkezzünk. Mindezt közölte is a lánnyal, aki duzzogni kezdett ezen.
– Én is ide tartozom, ebbe a giccsbe – vágott vissza Nemis.
– Jó, jó. Nehogy megharagudj. Kimondtam, amit gondoltam – csillapította  Nemist.
– Én is kimondhatom? – De nem mondott semmit a lány, csak leszakított egy szál perjét és azt kezdte rágcsálni. Letelepedtek a fűre, a katángok közé.
– Teljesen akarlak – mondta kis idő múlva a lánynak, aki hosszú haját bontogatta. Csókolóztak. Az esti szél birkózott a nehéz, barna fürtökkel; kapkodva szedték a levegőt. Hagyta, előre engedte a lányt ölelkezésük csúcsáig. Rebbent egy madár, amikor felkiáltott, felsírt a lány az örömtől. A lányarc összerándult, vonásai szétestek, torkából sikollyal kevert hörgés tört elő. Piusz erre a pillanatra várt. Milyen ez a másik pólusa Nemisnek, mennyire újdonatúj kaotikus, csupasz és változékony. És váratlan. Mert váratlanul simult hozzá. A fiú a szürke szemekből szivárgó könnyeket nyaldosta.  A nőkből minden csepp nedvesség konyhasóval távozik, gondolta ízlelgetve a lány szeme alját. Meztelenek voltak, ruháik szanaszét a füvön.
– Ez az – sóhajtozott felülre kerülve a lány –, ezt nem lehet abbahagyni… Nem öltöztek még föl, mintha feledték volna, hová is indultak. Az idő mintha helyet cserélt volna a bárányfelhőkkel. Aztán cigarettát gyújtottak. Esztendők múlva az ország igazságszolgáltatásával került kapcsolatba fekvőhelyük. Miért pontosan ide épült a börtön, az a város fordulatos, ember által kivédhetetlen sorsával függ össze? Bányára már kevesen emlékeztek. Már valamelyik múzeum őrizte a naponta háromszor, mementóul valaha megszólaltatott gőzdudát. A fiú nem vette el a kezét társa szeméremdombjáról. Légzésük egyenletessé vált, a szürkület első fényei megjelentek az égen, a szűk völgy horizontján és a lány szemében.                                                                             Szedelőzködtek. Nemis a fiúra támaszkodva ment, valami döbbent érzéketlenséggel, ami mégis az érzékei teljességét uralta. Miközben kapkodták a lábukat a falu felé, szürke gyalogszederrel etették egymást. Születendő gyerekeikről beszéltek. Mit tudta utóduk, honnan tudhatta, hogy majdan, másik faluba tévedve e délutáni történés nem az érzékein, hanem az eszén is uralkodni fog. Még nem tudta, s ha tudta volna is, közönyösen fogadja a régi históriát. „Ugyan, a felmenők! A felmenők és dugásaik… Hagyjuk!” Éppen egy börtön alaprajzát képzelte és tervezte arra a helyre. Az elsőszülött lányuk.

 

Ha az idő szörnyeteg volna…
Csaknem öt méter magas lenne, sötétbarna bőrű, hosszú végtagokkal, megroggyant lábakkal és földig lógó karokkal. Combjai vékonyak lennének, lábszára vastag húsú. Ugyanígy kezei: vékony felkar, vastag alkar. Bőre löttyedt, mint valami lebeny, de teste nagy részét dús szőr fedi. Lapos fejét kiváltképp. Koponyájáról hosszú, egyenes szálú sörény fut le egészen a mellkasáig. Fog nélküli száját hatalmasra tudná tátani, mint egy sötét és feneketlen mélységet. Szemeit, mintha egyetlen izomszál sem kötné koponyacsontjához, csupán a szemüregébe behelyezett golyók volnának, s ahogy az utcán ugrándozik lefelé, úgy jojózik szeme is. Szóval az idő, mint egy majom, ugrándozik az utcán. Karjai lengenek. Átugorja a kerítéseket, beleharap a postaládákba, az autók kerekébe, az ereszcsatornákba, megrágja a vezetékeket. A kutyák nem mernek a közelébe menni, de még ugatni sem mernek. Lekushadt fejjel,  nyüszítve várják kis házikójukban, hogy a förtelem elvégezze dolgát. Az idő nem megy el egyhamar. Mániákusan eszik, fal, zabál, de gargantuai étvágyát képtelen kielégíteni. Csak akkor távozik, ha új étek kerül terítékre, például egy gyanútlan autós, aki az utcába tévedt. Az eleven hús pedig ízletesebb az eresztéknél. Az idő három öles ugrással a kapunál terem, aztán átlendül rajta és a kocsi motorházát beszakítva ér földet. Mire az ember nyikkanni tudna, az idő már nyeli befelé a füstölgő roncsok tetején. Aztán ott trónolna még egy darabig, semmitmondó hüllőpofával, karjait hasán nyugtatva, és az sem zavarná, hogy nedves szemén egy légy kérődzik. Az idő emészt ilyenkor.
És ha jönne valaki, rajtakapva az időt, amint egy ház második emeleti ablakán behajolva terrorizálja a bentlakókat, a látványtól felbőszülve a rákiáltana, mintha csak egy hamis kutyára kiáltana:
‒ Mit csinálsz te?!
Az idő tétován húzná ki fejét az ablakból és ijedten forogna körbe az apró lény fenyegetésére. Mély hörgéssel venné tudomásul, hogy rajtakapták. Ezután négykézlábra ereszkedne és rohanna, rohanna az ember elől. Az ember utána. Fiatal, könnyűszerrel átugorja az utcán keletkezett méretes gödröket, az idő harapásnyomait. Az idő  befordulna egy sarkon, csak végtagjainak kaotikus rángatózása látszódna a távolban, míg üldözője fokozatosan elmarad mögötte.
Aztán ki a városból, a környező domboknak és azon túl a hegynek. Az ember lassít, hosszú és nehéz sprinten van túl. Egy kicsit kifújja magát, erdők és hegyek emelkednek körülötte. Az idő elrejtőzött előle. Az ember megnézi a bozótban, a sebesen sodró folyók mélyén. Köveket görget el, de azok alatt csak csúszómászókat talál. A réten sincs, az erdőben sem. Az ember erősnek gondolja magát. Úgy érzi, képes lenne az időt egyetlen csapással leteríteni. Ezzel a magabiztossággal indul neki a hegyeknek, a legmagasabb csúcs felé. A táj lassanként megváltozik, eltűnnek az erdők, a rétek, a források. Törpefenyők futják be hegy oldalát aztán ezek is eltűnnek, körös-körül sziklákkal szabdalt csillogó élek látszanak.
– Hol vagy?! Gyere elő! – ordítja az ember rekedten.
Most holtfáradtnak érzi magát. Térdre esik, összegörnyed. Már egyáltalán nem érzi magát erősnek. Csontjai recsegnek. Térde úgy lüktet, mintha egy évszázadot végigrohant volna. Látása sem a régi, de lehet az erős szél miatt is, ami porfelhőbe burkolja a hegycsúcsot.
Aztán egy sziklára esik tekintete. Hunyorogva látja, hogy a szikla megmozdul, felegyenesedik, széttárja hosszú végtagjait. Az idő az. Ugrándozva az ember közelébe oson. Az ember még kinyújtja kezét, hogy elérhesse a szörnyeteg lábát, de ebben a mozdulatban csupán a korábbi szándék halvány visszfénye ragyog. Az idő azért még visszahőköl, még fél egy kicsit az embertől, hátha mégis összegyűjti maradék erejét, feláll és nekiront öklével. De ez a félelem már nem tart soká, az ember erejéből nem sokra futja. Az ember végigsimítja arcát. Ujjai alatt mély ráncokat érez.
‒ Hát bazd meg, megöregedtem – ismeri be.
Az idő ezután szélesre tárná hatalmas pofáját és befalná vele az embert.