Fohászkodás

Megfogta a galagonya teát s ivott egy keveset. Henrik neurotikus író volt. Nem tehetett róla, hogy másnak született, mint a többi ember. Mint mind írót, mind pedig idegbaját tekintve. Agya olyan volt, mint a szeizmográf. Egyszerre rengeteg kéziraton dolgozott, de még több novella téma járt a fejében. Azon írók közé tartozik, akinek hatalmas a műveltsége, de éppen ez az, hogy csak egy határig, mert elég sokat olvasott életében ugyan, de elég sok mindent még nem. Tehát ez a tudás is elég neki, hogy szinte már nem is olvas szabadidejében, hanem zenét hallgat vagy festményes könyveket lapoz. Szabadúszóként kereste a kenyerét. Agglegény volt. Voltak szerelmei, de most aggként tengette napjait. Egy évvel ezelőtt idegösszeroppanást kapott, azóta már máshogy él. Rájött, hogy a vallás nagyon fontos az életben. Eljárt gyülekezetekre. De nem sikerült beszervezniük a Jehováknak. Ő a Buddhizmust találta a legjobb és legbölcsebb vallásnak. Mivel író volt, folyton vágyakozott, szeretett volna olyan lelkiállapotban lenni, mint egy buddhista pap. Mindig, minden percben a nyugalmat kereste. A szerelem sajnos elkerülte, csak álmodozott erről.
Ahogy megitta a teát, hozzálátott írni.

II.

Rövid témát vázolt, de igencsak „fontosat” akart irkálni. És nem valami vidám témát. Ahogy megírta a művet, lefekvés előtt imádkozott. Megfogadta, hogy ezután minden gondolatát Jézushoz viszi. Hiszen ez a rendes élet. A keresztények eszerint cselekednek. Napról napra jobban érezte magát. Semmi egészségrombolást nem tűrt meg magán, csak Jézus járt a fejében.
Egy napon elment az idegorvosához s az megdöbbenten tapasztalta, hogy állapota rengeteget javult.
– Mi történt magával? – kérdezte meglepetten az orvos.
Henrik nevetett.
– Rátaláltam a lelki békére.
– De hogyan?
– Nem árulom én el azt!
– Maga tudja! De azért a gyógyszereket szedje!
– Persze!
Majd örömmel a szívében, felvillanyozódva tért haza. Jézust egyre komolyabban vette. Fohászkodott hozzá, hogy gyógyszereket se kelljen szednie. Ám valami azt súgta neki, hogy azt nem hagyhatja el. Jézus azt sugallta neki, hogy nagy művet kell írnia. Valószínűleg ezért nem hagyhatja abba a gyógyszert. Henrik lázasan, mindent – apait-anyait beleadva írt s meg is lett az eredménye.
Sikert sikerre halmozott, miután a folyóiratok egyszer csak megkérték arra, hogy írjon egy regényt. Ám a regény, amit elvártak egészen más követeléseket célzott meg, mint amit ő saját maga akart megírni. Ennek ellenére nem csüggedt. Megbeszélte a kiadóval, hogy olyan regényt szeretne írni, amelyben a saját érzései és gondolatai, mi több – egyáltalán a világnézete is benne van. A kiadók azonban sürgették Henriket, mihamarabb írja meg. Nem is teketóriázott. A regény el is készült hamarosan s nagy siker lett. Nem gazdagodott meg, de a híre sokkal nagyobb lett. Ismert író lett. Figyelték, mit és hogyan ír. Erre vágyott egész életében. S Jézus megsúgta neki, hogy hamarosan elhagyhatja a gyógyszert. Megjárta hát a kálváriát.
Mikor legközelebb az orvosnál járt, az úgy döntött, hogy lejjebb veszi a dózist.
– Ennyi milligrammot azért szedjen!
– Oké, doktor úr!
Az orvos teljesen le volt döbbenve. Szerinte csoda történt.
– Úgy látszik, egy írónak tényleg nagy a hite! – vélekedett.
Henrik az orvostól hazatért s lepihent. Éjszaka újra megjelent neki Jézus s azt üzente neki, hogy a betegség és az egészség kapcsolatáról írjon valamit. Reggel mikor felkelt, evett pár falatot, átgondolta az álmát s egy novellát írt, melyben csoda folytán egy neurotikus embernek már semmilyen gyógyszert nem kell szednie.
Lement az italboltba s megivott egy üveg pezsgőt.
– Az egészségemre! – mondta magában – hiszen a betegsége miatt egy kortyot sem ihatott…

A rendőr ugrani akar

Varjak károgtak a kék égen. Egy búbánatos férfi épp a Lánchídnál állt s ugrani akart a Dunába. Két éve munkanélküli. Egy rendőr arra járt s megkérdezte:
– Mit csinál itt?
– Semmit!
– Semmit? Az hogy lehet? Csak nem ugrani akart?
– Nem! Ez eszem ágában sem volt!
– Na, menjen haza! Méghozzá gyorsan!
A férfi nevetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a rendőr.
Az annál jobban nevetett kínjában. Ugyanis az öngyilkosságra készülő férfi szintén rendőr volt.
– Én is rendőr vagyok!
– Mi? – lepődött meg János.
– Két éve vagyok munkanélküli.
– És rendőr volt azelőtt?
– Úgy bizony!
– Ki volt a főnöke?
– Balázsovits úr!
– Nekem is!
– Akkor hogy nem ismerjük egymást? Mióta dolgozik Budán?
János már értette.
– Csak egy éve.
– Hát… én már két éve munka nélkül vagyok!
– Ja, hát persze! Egész biztosan rendőr? Nem akar átvágni?
Károly erre egy fényképet vett elő Balázsovits úrról meg megmutatta lejárt rendőri igazolványát. Így már hitt neki János.
– S miért akarsz ugrani?
Károly erre lehorgasztotta fejét, mint aki feleségét és három gyermekét vesztette volna el, pedig agglegény volt. Úgy érezte ez nem tartozik másra.
– Kilátástalannak érzem az életem!
– De hát miért? Miért dobtad be a törölközőt? Meguntad a bűnözőket?
Károly csak hallgatott. Síri csendben. Mintha nem is e Földön járna. De hát, aki öngyilkos akar lenni, annak már elméje se ép.
– Egyszerűen elegem lett! Rájöttem, hogy pályát tévesztettem! Miért nem lettem én tanár vagy orvos? Apám azt akart belőlem faragni.
– Él még az apád? – kérdezte János.
– Dehogy, gyerekkoromban meghalt. Tizenöt éves voltam akkor.
– Szóval nem akarta, hogy rendőr légy?
– Nem nagyon. Pedig már tizenöt évesen is erről beszéltem, hogy hős, rendőr akarok lenni.
– Talán a trauma miatt lettél rendőr?
– Igen. És nem érdekel, mit gondolsz, de most ugrok.
– Nem.
János előrántotta a fegyverét.
– Na, tessék! Lőj le! Könnyebb halál!
– Én megértelek. Ne öld meg magad, kérlek. Haverok is lehetnénk. Gyere, igyunk egy korty whiskyt.
Károly gondolkodott.
– Fizeted?
– Hiszen meghívlak!
– Jó, nem ölöm meg magam!
S erre sírógörcs kapta el szegény Károlyt. János átkarolta. Az arra járó emberek nem értették miről van szó. A két rendőr beült egy közeli presszóba s megittak egy-egy kis pohár whiskyt. Károly most már jobban érezte magát.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte János.
– Segélyből élek.
– Á! Az nem megoldás! Egyébként büszke lehetsz magadra!
– Hogy én? Miért?
– Nem tudom. De a szemeiden látom, hogy jó rendőr lehettél. Egyáltalán nem tévesztettél pályát.
– A fene tudja ezt!
– Na, nekem mennem kell haza! Várnak a gyerekeim! Neked is azt ajánlom, hogy nősülj meg s csinálj gyerekeket!
Majd kiértek az utcára s elköszöntek. Károly elgondolkodott János szavain. Talán ha tényleg megnősülne… Szebb lenne az egész élete. Hiszen jóvágású hapsi volt. Hazament s útközben vett egy üveg vörösbort. Egy életszakasz most lezárult neki… Talán jobb lesz majd ezután… Még Istenben is hitt…

A részeg pap

A papot lesújtotta a hír. Egyik legjobb barátja halt meg. Sírt, alig lehetett anyjának megvigasztalni. Gondolta – ő temeti majd el, vagyis ő búcsúztatja el. Sőt, majd a gyászbeszédet is ő mondja el. Két hét múlva temették Simon Jánost. Feleki Dezső rászokott hamarosan az italra. János szerette a papokat. Vallásos ember volt. Utálta a kommunizmust, habár azt igazságosabb világnak tartotta, mint a mostanit. Dezső két hét szabadságot vett ki a lelkészi munkája alól. Anyjával élt. Az nem látta ugyan, de egyre több konyakot ivott. Csak annyit látott, hogy bágyadtabb, még ha az ittasság nem is látszik rajta, mert azért annyit nem ivott, de nem kisgyerek volt Dezső, ezért Anna nem figyelt oda minden mozzanatára. Pedig oda kellett volna. Amennyi konyakot megivott, annak egy alkoholista számára már meg lett volna a negatív véleménye.
Kész tény, a pap nem volt magánál. Mintha sokk érte volna s mellesleg az alkoholt se bírta túl jól a szervezete. De ennek ellenére még papi mivoltáról is megfeledkezett s főleg, mikor anyja nem volt otthon, üvegszámra vitte haza az italboltból a konyakot.
Jánost sokan szerették. Közgazdászok, tanárok, de hétköznapi, egyszerű emberek, munkások is. János szociális munkás volt, életét az elesettek megsegítésére szánta. Talán a papnak ugyanez a dolga elvégre, mint ahogy Dezsőnek is.
A temetés napján aztán összegyűltek szép számmal a barátok s János családja is. Dezső szegény – tiszta részeg volt, anyja most már végre hitt a szemének. A beszédje különleges volt, Istent nem dicsérte egy szóval sem s a gyászbeszéd végén egy különleges dolog történt. Dezső azt mondta:
– Ha lenne igazság, Jézus se lett volna megfeszítve! S ha lenne igazság, akkor egy rendes ember nem távozna az élők sorából csak úgy hirtelen.
Majd könnyezve elfutott. Az emberek le voltak döbbenve. De hát mi történt ezzel a pappal?
Ám sokan egyáltalán nem voltak meglepődve. Anna utána rohant, de az hamar felszállt egy buszra, már nem érte el. Egy közgazdász – Bálint azt mondta Dénesnek, az orvosnak:
– Szegény Dezső nagy barátja volt Jánosnak! Most az Istenre is haragszik talán.
– Meglehet! – mondta Dénes.
Anna odament János és Dezső barátaihoz s ő kért bocsánatot fia viselkedéséért.
– Ne haragudjanak!
– Már miért haragudnánk?
– Több, mint harminc éve ismerte Dezső – mondta Dénes.
Majd az emberek feloszlottak. Anna is, mint Dezső haverjai bánatosan tértek haza, de szerintük valahogy még sincs ez így rendben, hogy egy temetés így végződjön, pedig már érett felnőttek voltak, de ezt is meg kellett élniük…

Halál előtt

Az író felett már eljárt az idő. Neki szinte már tényleg nem volt új a nap alatt. De lázasan írta a regényét. Beleadott mindent. Több regényt már nem akart írni. Egyszer egy téli napon nagyon részeg lett.
Csetlett-botladozott a parkban. Leült egy padra. Átgondolta életét. Ahogy hazament, felesége Enikő már aggódott érte. Fáradtan ráakasztotta a kabátját a fogasra, majd ebédet kért Enikőtől. Adott neki. Endre az utolsó csepp falatig bevágta.
Majd lefeküdt. Minek élt ő? – gondolta magában.
Majd amikor teljesen kijózanodott, nekiült a regényét írni. Kicsit önéletrajzi mű volt ez, más szereplőkkel felruházva. Mikor abbahagyta az írást, leheveredett az ágyon s mire a felesége bement a szobába már nem élt. Enikő sírt. Így távozott el tőle? Becézgető, kedves szavak nélkül?
A temetésen összegyűltek a rokonok. Enikő nem tért még magához az események után. A pap igazán kiadott magáért. Olyan beszédet mondott, ami az igazán nagy művészeknek jár. De büszke volt urára s elmondta a papnak, hogy miután letette a tollat, sírt magában, a lelki fájdalmaktól. Amikor ezt a pap a beszédben elmondta, mindenki sírt. Vajon milyen élet az, amely úgy fejeződik be – egy író ember létére – hogy a sebektől és fájdalmaktól sír? Lefeküdt és meghalt. A rokonok pedig szóhoz sem jutottak…

(Illusztráció: Schilderij)

Én az estét itt szeretem. Sehol másutt nincs ilyen szép. Lassan érkezik, tapogatózva lépdel, mint a vakok. Időnként megáll, pihen egy kicsit, fülel. Majd tovább indul. Idesétál kényelmesen, ahogy a lemenő nap is lassan tűnik el ezen a tájon. Nem siethet. Engednie kell, hogy meghallhassuk az üzeneteket.
Jó, ha ti is tudjátok, az élők és a holtak közti hangokat a pusztai alkonyat közvetíti. Bárki hallhatja, csak jól figyeljen, néhány pillanat, lélegzetvétel ez, a sötétség beállta előtt. Ilyenkor derülnek ki az alattomosságok, az eltitkolt gyilkosságok, a folyókba vetett testek fölemelkednek a víz színére, a pusztai kutakba temetett vetélytársak újra fölbukkannak, kinyújtják karjukat, a rablók lovai megtorpannak, vagy föl is buknak, elárulják a banditákat. Megjönnek az illatok is. Egész nap nem érezni annyit, mint az este legelején. A fának, a fűnek, petúniának, estikének nappal alig van illata. Alkonyatkor előtörekszik, még olyan messziről is ideér, mint a legközelebbi falu temetője. Összekeveredik a földdel és szétárad, mint az emlékező gondolat.  Ezért szeretek én itt, fiaim.
Kisfreddy szólalt meg:
− És a galambokkal mi lett?
Elza mama felnevetett, és visszaereszkedett a székbe.
− Hát ezt sem tudod?
Megettük. Főleg én. Nagyanyám finom húslevest főzött belőlük. Olyan erőd, lesz, mint nekik, szárnyra kapsz, mondogatta a húgom, és úgy mozgatta a karját, mint a röpdöső galambok. Ha röpülni nem is tanultam meg, de rohamosan javultam. Pár hét múlva el felejtődött a betegség. Jó volt ez az időszak, hogy a kicsikkel még inkább összemelegedjek. Apánkat néhány napig hiányolták, de később minden visszatért a régi kerékvágásba. Sőt, sokkal jobb lett. Véget ért a nélkülözés. Nagyanyánk új cselédet kapott. Apánk fizette. Öröm volt nézni, ahogyan a kis öregekbe visszatér az élet, hisz minden szavukkal bizakodtak, mégiscsak lehet esély, hogy szépen felnevelődünk.
Időnként a húgommal segítettünk a rendrakásban. Új terítőket vettünk elő, másik ágyneműt az elhasználódott helyett. Előfordult, hogy morgolódtunk, a harmadik, a legnagyobb, ritkán használt szobában hagyott utazóládák miatt; apánk holmija ott kapott helyet.  Felére fogyatkozott, de még így is túl sok helyet foglal, és mind ormótlan porfogó. Mozdítani hárman se tudjuk. Hiába a kíváncsiság, nincs merszünk, hogy belessünk. Minden érintetlen marad, mint a legnagyobb titok.
Olga és Janó, a kistestvéreink, szemlátomást növekedtek. Bárhogyan is haragudtam apánkra, a jó táplálék és a rávaló tőle származott. Egyre többször mondogatta nagyanyánk, amint fejlődnek, Olga mindinkább formázza anyánkat, Janó meg kiköpött az apja.
Sokáig töprengtem ezen. Valóban így lehet. Koromnál fogva sosem kutattam, nem is fedeztem fel a családi hasonlatosságokat. Ezekután mégis jobban elnézegettem magunkat a húgommal. Rájöttem, mi egyikükre sem ütünk. Szakasztott nagyapátok, vagy az ő nővére, olyanok vagytok; ügyes asszony volt, formás, ha nem is a legszebb, magyarázta nagyanyánk.  De nem ez izgatott.  Az, hogy a kicsik ugyanolyanok. Újrateremtődtek? Ezt látja hát apánk. Bántott a fölismerés és felkavart. Valami nincs rendjén, pedig csak sejtés volt, homályos érzés.
Mégsem erőltettem tovább magam ilyen elmélkedéssel. Hebrencs kislány voltam még, nem fedeztem föl annyira a világ dolgait, hogy fejtegessek bonyolult titkokat. Miért is törekedtem volna? Abban a pár évemben, amit addig megértem, és amire emlékezhettem, sosem volt ilyen könnyű életünk. Feledtette a rosszat, elaltatta a gyanakvást a hirtelen ölünkbe csöppent jólét. Már az elterelte a figyelmünket, hogy újra látogattak a szomszédok, és más gazdag, úri ismerősök is ránk nyitottak. Nagyanyám ekkortájt vont be a komolyabb konyhai munkába, rájöttem, néhány dologban ügyes vagyok. A tálalás, terítés, az étkek felcicomázása nekem ment a legjobban, bár akadt melléfogás, mikor néhány ételt különleges ízzel bolondítottam. Igyekezz, becsüljön a férjed, mondta nagyanyám; ilyenkor kihúztam magam, és sokáig képzelegtem a jövendőn.
A lisztes dolgok fogtak ki rajtam, de ezt a rigolyámat ismeritek. Nehezen viselem, ha hozzám ér a liszt, a homok, bármi porszerű anyag. Gyerekkoromban még inkább zavart. Piszkált eleget a húgom, de átvette tőlem; ő főleg a sütésben serénykedett.
Pár hónapig önfeledten éltünk. Míg újra megérkezett apánk.
Már késő tavasz volt. Abban az évben olyan, mint a nyár. Izzadtan lépett be egy délután. A kicsik nyomban a nyakában lógtak, és csüggedten bámultam utánuk.

Zavaros éjszakák következtek. Későig sétáltam föl s alá a szobában, és ha végre álomnak vettem magam, minden neszre fölriadtam. Egy ilyen éjen, hiszen még a hold is telibe világított az ablakon, behallatszott a hangoskodás. Nem szokatlan, ha apánk dörmög, de néhányszor az öregek hangja haragosan megemelkedett. Vitatkoznak, csaknem veszekedésbe csap. Az ajtóra tapasztom a fülem. Nem értek semmit. Más nyelven beszélnek?
Végül elhallgatnak. Éppen ballagok az ágyhoz, mikor újra apámat hallom. Csak az ő hangját. Csörömpölés követi. Visszalépek, a kulcslyukon átlesek. Háttal áll nekem. Derékig csupaszon, a fürdődézsa fölé hajol. Ijedtemben elkapom a fejem, de mégis meg kell néznem. Most is háttal áll. Nagyapám a törölközőt nyújtja, és nagyanyám lassan törli végig a hátát. Óvatosan itatja a sebhelyek körül. Mélyek, vörös, csúnyán szétnyílt forradások. Igaz lenne mégis, amit az utcában rebesgetnek, azért késett évekig, mert elfogták a keleti kánok, vasra verték, tömlöcbe is, és csak csellel szabadulhatott? De hiszen mondanak még mást is, sok-sok összevisszaságot, amit inkább meg se hallgatok.
És most mit kellene tennem? Nem kérhetek bocsánatot. Senki sem tudhatja az igazságot. Különben is, egy jó férj, egy jó apa ne vándorolja össze-vissza a világot.
Másnap péntekre virradtunk. Az öregek szótlanul tettek-vettek egész nap. A szokásosnál nagyobb volt a készülődés. Apánk először ült velünk sabbatot.
Nagyanyánk meggyújtotta a két gyertyát, imádságot mondott, majd nagyapámra nézett, aki apámhoz tolta a serleget.
„Áldjon meg az Úr, és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel!” − fordult felénk, és először nézett a szemünkbe. Ettől a naptól ő végezte a kidust, és mi nyugalmat találtunk önmagunkban.

Volt ideje, hogy ne foglalkozzon vele. Ilyesmire mindig volt. Nem felejtette el, egyszerűen nem vett róla tudomást. Nyári időzítésében a nyári fogalmazásnak nem juthatott szerep.
A nyárnak mindjárt vége, a fogalmazás sehol.
Készülhetett volna úgy is ez a szünet, hogy valamennyi nagyszabású csatajelenete, a látható világ ismeretlen pontjainak feltérképezésére indított expedíciója egyaránt forrásul szolgálnak a dolgozathoz. Attól az események nem vesztek el, hogy a barátai nem voltak itthon, legalább a küzdelmek egyetlen fiú rohanásainak, visszhangzó ordításának, funkció nélküli gombok nyomogatásának tűnhettek a vakolatot már javarészt levedlő, elhagyott gyárépületben. A városkán túl pedig, így, nem merészkedett. Kárpótlásul a közeli állatkertbe ígért kirándulás bekerült egy bizonytalan jövőbe, amiben, a legjobb esetben is levelek mozaikja teríti le az oroszlánkifutót.
Húgai, az ikrek a homokozóban. Az ő hajuk is kiszőkült, barna arcukon ugyanolyan szeplők pötyögnek. Egyforma kávéscsészét szorongatnak, és ugyanazt a semmit kavargatják benne. Jó testvérek: kínálják bátyjuk, aki nem mond nemet.
Mintha ide nem találták volna fel őket, nincsenek autók az utakon. A hőségtől buborékoknak induló bitumen a széltől megkeményedett. Fekete pöfetegek. Halkan roppannak és puhán süllyednek, ahogy egy részen odalép. Még meleg, érzi a cipőtalpán át.
Nincs itt semmi látnivaló.
Az állomás nem igazi állomás, mert nem áll meg vonat. Az van. Napi egy.  A masinisztán kívül nincs kinek integetni. Magasan, két sorba rakva szállítja a rozsdás konténereket. Sokáig, akár fél órán keresztül húzza őket át az állomás előtt. Már éppen attól tartani, hogy húz magával mindent.
Marad a fiú várakozása. A padról figyeli a macskát, a macska a fiút. A falatot, persze, elfogadja, de most sem megy közelebb, inkább el, ahonnan jön, egy hosszú és vékony hasadékba hajtogatja a nyávogást.
Az állomás tehát nem.
Törött fokok, halvány körte, nehéz levegő, bútorok, üres dunsztos üvegek, felesleges ruhák, kusza zsinórok kötik össze a padlást. Dobozban málló újságok, poros készülékek, elviselhetetlen hőség a cserepekből, egy bagoly hófehér, szív alakú arca a ráomló sötétben. Semmi használható nem lesz.
Szárad a langyos széltől. Lobog rajta az ing. Kiteng belőle, bármit csinál.
Kirakatok a kirakatuk után. Nem áll meg bámészkodni, követi az egyik szűkülő utcában az összetaposott árokpartot.
Vadleadás. Mutatja a tábla. Néni matat a ház belső udvarán.
Nem jön senki leadni, és a néni nem akarja abbahagyni.
Semmi.
Számításba jön a nap, amikor a húgaival ideértek, hogy tojással dobálják meg a szobrot. Nevetni akartak, ahogy sercegnek a férfi hátán. Csaknem sírás lett a kirándulásból, mert a téren már semmiféle szobor nem állt. Kétségbe estek, mi lesz a gondosan dédelgetett tojásokkal. Görbült a szájuk, ezért a fiú megengedte, hogy hozzávágják egy befejezhetetlen házhoz, és, végül is a jó kedvhez megfelelően folytak.
Megtesz bármit, az összes lehetséges helyét bejárja. Nem tehet róla, hogy nem és nem. Teljességgel reménytelen. Hiába, ezen a húgai felbukkanása sem segít.
Legyen itt vége a nyárnak, kezdődjön el az ősz.
Keveredjenek vissza a barátai, induljanak az órák. Lehessen kötélre mászni, legyen versenyfutás, elalvások, szünetek. Majd kimagyarázza a hiányzó fogalmazást. Inkább ír helyette egy másikat, csak erről a nyárról ne kelljen.
Ettől sincs változás, a fiú duzzogva és morogva tovább megy.
Az erre kijelölt helyen valaminek, esetleg több dolognak is az alkatrészei gyűlnek. Igazi kincsesbánya egy korabeli fiúnak. Ő is megállt, alaposan körülnézett, kényelmesen elfészkelődött. Fogott egy nem különösebben érdekes darabot, és az sem különösebben érdekelte, mi az. Mit érdekelte volna, nem volt érdekes benne, vagy tőle semmi. Nem tette semmi azzá, még az sem, hogy pont azt fogta meg, foghatott volna egy bármelyik másikat.
Fogta magát, és nem érdekelte.

(Illusztráció: Eduardo Icaza)

Mire Kukcsin befejezte a tanulást, s a bába kiengedte az asszonysátorból, a vőlegénye már hetedhét határon túl volt. Senki sem tudta mikor ment el egész pontosan, de ejsze már egy hete is megvolt. Ez elszomorította a lányt. Az ő képébe kapaszkodva vészelte túl az elmúlt, zord napokat, szerette volna meglátogatni és beszélni vele, látni, érinteni. Bár ezt nem merte volna kimondani, úgy gondolta, mindezt érette viselte el, hogy jó ágyasa lehessen. Megcsalva érezte magát.
Jobb híján a mátkái között keresett menedéket. A leányok nagy izgalommal fogadták, kérdezősködtek, követelőztek, de Kukcsinnak nem volt kedve az ilyesmihez. Hátat fordított és eljött, s a lába nyomán keletkezett puffogás sem érdekelte.
A Duna partjához ment, leült és szomorúan bámulta a vizet. Nem találta a helyét. Azt sem tudta, min pihentesse a szemét, a bárkákon, vagy az odébb játszadozó lurkókon, esetleg az égen bolyongó felhőkön, úgyhogy becsukta. Az a biztos.
Valahol vízileány dúdolt. Azt mondják, aki eléggé figyelmes, annak kiéneklik a jövendőt. Ej, ha ez így van, akkor szomorú az ő sorsa, mert a dal olyan szomorú és bánatos volt, hogy még a hatalmas Duna is csendesebben hömpölygött lefele.
S ott, abban a pillanatban, minden ok nélkül elengedett. Minden gondját és aggodalmát felfektette a folyam lassú hullámaira, s hetek óta nem látott mosolyt húzott elő valahonnan. S nem volt ebben semmi különleges, mert ilyen az ember. Ezért pedig hálát adott Tengrinek, a Napisteneknek, Földanyának, Szélanyónak, s annak az új istencsaládnak, akiknek olyan sok hívük van. Ott a folyó mellett ülve, még mindig érezve húzódó sebeit, ismét megértette, hogy az ember tökéletes, csak az aggodalom feledteti vele ezt. De az istenek nem felednek, s örök emlékeztetőül az égre biggyesztettek egy arany és egy rézlabdát, hogy mi sem feledjünk.
Kukcsin közelnek érezte magát.

Két férfi épp, mikor a két nap delelő táncába kezdett, hálóikat merítették. Ez volt az utolsó, mielőtt a partra eveztek volna, hogy árnyékot keresve átvészeljék a hőséget és perzselő sugarakat.
Az egyikük, izzadva, mint egy ló, arra gondolt, hogy mennyire rosszul van ez megoldva. Két nap van a égen és mindkettő egyszerre járja végig az útját. Így nappal igen-igen meleg van, éjszaka meg hideg. Mennyivel jobb volna, ha az egyik mondjuk nappal kerülné a fellegeket, a másik pedig éjszaka. Vagy ha annyira elválaszthatatlanok, nem lehetne bár egy kis fodrocskát eléjük rendelni déltől egy jó három órára?
Épp megosztani készült gondolatait társával, mikor amaz az égre bámulva, megdermedten, elkerekedett szemekkel makogni kezdett. Nem értette, úgyhogy megfordult és az égre nézett. Ijedtében beejtette a hálót a vízbe.
Hatalmas feketeség közeledett a napok fele, talán ötször akkora, mint az Aranynap. Hosszú volt és hasított az elején, mint egy tátongó kutyafej, s bár mozgott és fények villództak rajta, hangot nem adott ki.
Nem kellett sok idő, a törzs is összeszaladt. Sikoltozva, veszekedve rohangáltak, kiabálták a világ végét. Senki sem tudta mi az, volt aki sárkánynak hitte, más egy hatalmas farkasnak, kutyának, vagy épp Khajár kardjának vélte.
– Nézzétek! Valami vésve van az oldalára! – kiáltotta valaki.
S valóban, az ördöngösség úgy fordult, hogy oldala láthatóvá lett. Betűk sora rajzolódott ki titánfehérben, de nem az ő rovásaik és mintáik, hanem valami teljesen más jelrendszer.
– Én ismerem ezt a rovást. A barát szentképén van ilyen! – rikkantott az egyik asszony.
Melléből előcibálta az apró festett kis szentképet, ami alatt ott állt: “Ave Maria”. Ezt megtanulta olvasni, ezt az egyetlen sort, úgyhogy a szentképet az égnek tartotta és igyekezett megtalálni a hasonló betűket. M..ma…mar… csak eddig jutott. A többi nem volt ismerős. Volt még egy a… de…
– Hát mire vártok, ha tudjátok milyen rovás az? Véssétek egy botra, s iramodjék is egy legény Kőmonostorára a fekete barátokhoz, fejtsék meg az értelmét!
Egy tucatnyi ember is ugrott, hogy botot kerítsen, amire felvéshetik a látott betűket. Az egyik ügyes suhanc néhány perc alatt is készen volt, ott díszelgett a fán a feketeségen látható írás tökéletes mása: “Marko Labs”. A vén bólintott, s a fiú már lóra is kapott, vágtázott inaszakadtából a kolostorba.
Feszült várakozás kezdődött. Figyelték az égen vánszorgó feketeséget, de nem tudták mi tévők legyenek, vagy mit higgyenek vele kapcsolatban. A kám rettegett, mert felismerte a látomása sárkányát és tudta, mi következik. Mégis, hallgatott, mint a sír, nem mert szólni, csak figyelt árgus szemekkel.
A fehércselédek felsikoltottak, ahogy a bestia eltakarta a napokat hatalmas testével. Eléjük állt és nem mozdult többé. Alkonyat borult a világra. A néma rettegés mindannyiuk szívébe beette magát, s csendet parancsolt. Órák teltek hangtalan. Az öregek leültek és várták az Öregisten ítéletét, a fiatalok magukban fohászkodtak, míg a gyerekek megérezve a gond súlyát engedelmesen lapultak anyjukhoz. Még az állatok is csendben várták az elkövetkezőket.
Kukcsin acélos arccal nézte az eget. Anyja ölelgette és halkan, pityeregve jajgatott, apja elfehéredett arccal szablyát és fokost szorongatott. Öreg katona volt, szeretett volna fegyverrel a kezében meghalni, mégha nem is lesz alkalma használni efféle borzadály ellen. De a lány nem engedett. Félt és érezte a vesztét, mégis bátran nézett szembe vele. A Duna megsúgta neki már az életet.
Senki sem tudta, mi történhet. A monstrum lassan, szinte észrevehetetlenül követte a Napok pályáját, folyamatos takarásba tartva mindkét égitestet. Mégis, akármennyire ijesztő is volt ez, a rettegés sem tarthat örökké. Egyesek étel után néztek, mások szaporán emelgették a kumiszos tömlőket és az indulatok hamar elharapóztak. Az összeszólalkozások verekedésekbe torkollottak, a részeg férfiak lányokat és asszonyokat rángattak magukkal egy-egy eldugott sarokba. Az állatokra senki sem ügyelt már, a csikósok, gulyások, pásztorok mind otthagyták jószágaik, amazok pedig lassan sodródni kezdtek a szélrózsa minden irányába.
Kukcsin és családja a Duna felé menekültek a megvadult törzs elől. Aidua és lánya rohantak a víz melletti sásos fele, míg Vezteg a fokosával és szablyájával hadakozott egy részegen bőgő suhanccal, aki kivont fegyverrel esküdözött, hogy ő mindig is Kukcsint szerette és nem halhat meg úgy, hogy egyszer az övé nem lesz. Az öregnek sikerült a fokos lapjával kupán teremtenie, hogy azon nyomban hanyatt esett az erőszakos udvarló.
Az apa úgy terelgette asszonyát és lányát a sásba, ahogy a borzolt kakas, ha veszélyt érez. Megparancsolta nekik, hogy lapuljanak a magas gazban és egy szót ne szóljanak. Ő maga strázsát állt, de a lassan múló percek monotóniáját a távoli jurták közül szűrődő ordibálás törte csak meg, s Vezteg elaludt. Nem sokkal később Aidua is álomba sírta magát.
Kukcsin beletörődve az elrendeltbe nézte a hatalmas farkasfejet az égen, ahogy ott áll és hang nélkül tesz valami borzasztót. Az utolsó néhány hét megedzette ezt a lányt, mint a heves tűz a fémet, s immár jöhetett bármi, megbirkózik vele. Így gondolta, s így is érezte abban a pillanatban. Hisz mivel rosszabb a világ vége, mint a világunk vége?

A nemzettség tagjai rikkantva mutogattak az égre, amint az Aranynap sugarai előbújtak az ördög árnyékából. Okkánt dicsérték, hálát rebegtek, amiért megkímélte őket és örömujjongásban törtek ki. A fekete árny, mint aki jól végezte dolgát, szépen lassan tovább állt, beleveszve az ég kékjébe.
Soká tartott, míg a riadalom ismét teret hódított magának. Az emberek sorra mutogattak felfele, jajongtak és értetlenül kérdezték egymástól: “Hová tűnt a Réznap?”. Mindössze egyetlen aranysárga korong  vándorolt immár az égbolton, nyoma sem volt kisebbik testvérének. Mintha sohasem lett volna.
“Megette.”, suttogta mindenki kitágult pupillákkal, remegve a hidegtől, s minél többször ejtették ki ezt a szót, annál sötétebbnek és hűvösebbnek tűnt az új világ. A kám úgy érezte, most illene szólnia valamit, bátorítania kell a népét, de nem tudta, mit mondjon. Vakaródzott, nagyokat nyelt és fújtatott, mint egy kohó, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Mire körvonalazódott volna bármi is, a suhanc érkezett meg lélekveszejtő vágtában, s lihegve ugrott le a lóról.
– A kőmonostori barátok izenik, hogy a Markolábsz a keresztény isten büntetése, mert pogányul élünk. Jön az ar..arem.. arme…a világnak vége. Jönnek is már a barátok gyóntatni, hogy üdvösséget nyerhessünk. – hadarta a bemagolt szöveget a suhanc.
A napfaló Markolábsz, motyogta magának a kám. Keresztény betűkkel az oldalán. Gyanús szemekkel méregette a suhancot, aztán legyintett. Nem tud ez semmit. De ő utána fog kérdezni a hatalmas szellemeknél, mert ez úgy tűnik, mint valami keresztény varázs, hogy rákényszerítsék maguk a szabad népekre. De azt el kell ismernie, ha a keresztény isten képes eltüntetni egy napot az égről, valóban rettenetes nagy úr lehet. Talán ideje volna beszerezni egy bálványt a megfeszített fiúról az áldozósátorba…
A dermedt tanakodásba a kám rekedt rikácsolása csapott bele. Parancsokat osztogatott az esti teendőket illetően. Szert kell ülni, megbékíteni a szellemeket és útmutatást kérni, mert a Napfaló Markolábsz, a borzasztó szörny visszatérhet.
Mint egy lomha sárfolyam lódult meg a tömeg, magukhoz térve a világvége hangulatából, s eleinte félve, aztán keserűen, de beletörődve kerülgetve az égből hulló fehér, jeges pihéket, a dolguk után néztek.

Mindeközben Kukcsin remegő ajkakkal figyelte az eseményeket a sás közül. Látta, ahogy szörnyeteg eloldalog és vele együtt eltűnik a Vörösnap. Nem érzett sem kétségbeesést, sem félelmet, csak magányt, végtelen magányt. Nézte az eget és nem a napot siratta, hanem önmagát. Olybá tűnt, hogy ő egy acélpenge, amit túledzettek és eltörött az első csapást követően. Nem olyan rég még le akarta vakarni magáról a belévésett jeleket. Nemrég még várta, hogy asszony lehessen. Tegnap a világ még normális volt. Néhány perce még erősnek érezte magát. Könnyek csorogtak az arcáról, ahogy szemével követte a megjelenő hópelyheket. Gyönyörűnek találta, mégsem tudott örvendeni neki.
Ló prüszkölése térítette magához. Kidugta a fejét a sásból, hogy szemügyre vegye. Szög volt az, ahogy remegő lábakkal, hátán vérfoltos nyereggel ereszkedett le a vízhez inni. Kukcsin  sosem látott ennél szebb táltos paripát. Arany volt a szőre és fonott holdvilág a sörénye, szikrát hányt a patája és virágillat áradt az orrlyukából. Megbabonázva bújt elő a sásból. Légies mozdulatokkal lépett ki csizmájából, s dobott le magáról minden ruhát, minden díszt. Haját kibontotta, felkapaszkodott a nyeregbe, s belehajtotta a lovat a Dunába.
Árral lefele úsztatott, s Kukcsin ismét közelnek érezte magát.

(Illusztráció: w)

Kukcsin az asszonysátorban táncolt két rableány muzsikájára. Az egyik tamburát pengetett, a másik énekelt mellé rekedtes, mély hangon. A hajadon teste úgy ringott, mint a nádszál a szélben, s úgy tekergett a kusza torokhangú hajlításokra, mint egy kígyó. Szokatlan leány volt a maga nemében. Magas, akár egy férfi, vékony tagú, de dús keblű és széles csípőjű. Bolondultak érte a férfiak, mióta csak eladósorba került. Élvezte is a kacér pillantásokat, a rengeteg ajándékot, az érette verekedő legényeket.
Erősen elkeseredett, amikor anyja közölte vele, hogy odaadják Tepremez fiához. Féltette szép leányéletét, a felhőtlen játékokat, szabad estéket. Tetszett neki Tarcal, szép fiú volt, jól táncolt és jó harcos hírében állt, de csak nem akaródzott feláldoznia hajadonságát. Aztán mikor megtörtént az eset, s anyja elküldte, hogy kenje meg a sebét és istápolja szükség szerint, már másképp látta a dolgokat. Az erős karok, a kemény szemek, s a törzs elismerése megbabonázták, s leendő hitvesét mesebeli vitézzé varázsolták. Most is reá gondolt, ahogy táncolt és teste jobban kihevült, mint ahogy szokott.
Anyja, Aidua lépett be az asszonysátorba. Nem kellett szólnia, a pillantása elég volt, hogy a szolgák lesütött szemekkel magukra hagyják őket. Kukcsin széles mosollyal borult a nyakába.
– Ó, asszonyanyám, mi hír? Hogy alakul a lakodalom?
Aidua szelíd, bölcs mosollyal csitította a lányt, s szemében saját, fiatalkori izgalmának fénye csillogott.
– Odébb van az, lyányom, s rengeteg a teendőnk még addig. Tán nyű van a seggedben, hogy nem bírod kivárni a sorod?
A lány elpirult. Ismét táncra perdült, csak úgy, zene nélkül, s szerelmesdalt dúdolt válasz helyett. Anyja szakértő szemekkel figyelte, komoly arccal bólogatott, s ahányszor hibázott, kemény hangon kijavította.
– Jó, jó! Ügyes vagy, lyányom, nincs az a férfi a világon, kinek ne forrna fel a vére, ha szemét rád veti. De jer, megyünk a bábához. Itt az ideje, hogy nővé légy.
Kukcsin izgatottan bólintott, s követte anyját. Sokat hallott a beavatásról, s gyermeki izgalommal vegyes félelemmel gondolt rá. A lányokat néhány héttel a menyegző előtt elvitték a bábához és ott felnőtté avatták. Miután ez megtörtént, már nem jártak többet ki játszani, mulatozni, de még az asszonysátrat sem hagyták el. A bába látogatta őket, tanította, készítette a nászéjszakára. Ez volt a nagy szakadás, ami a régi és az új életét elválasztotta mindörökre.
A bába sátra félreesett a többitől. Ő maga előtte ült, már várta őket. Vénséges arca barátságtalan vigyorba meredt, aszott testén csak úgy lógott a ruha. Nem köszönt, csak felugrott, küllemét meghazudtoló ruganyossággal és belépett a sátorba. Anya és lánya követték.
A jurta büdös volt és rendezetlen. Zsírok és füvek szaga terjengett, s valami kétségtelenül megrohadt odabent, Kukcsint a tímárok sátrára emlékeztette. A közepén tűz parázslott, benne sütővasak izzottak.
Aidua egy medvebőrrel letakart favázhoz vezette lányát és levetkőztette. Meztelenül felfektette az asztalra, kezét-lábát hurkokba dugta, s gyomorszája alatt vastag bőrszíjjal megkötötte. Látta a lány szemében a rémületet, de szólni nem szólt, csak szelíd mosollyal csendre intette, s megcirógatta a fejét.
A bába megkerülte az asztalt és Kukcsin szeméremtestét kezdte vizsgálni.
– Erre semmi szükség. – bosszankodott sértődötten Aidua. – Szűz a lány.
– Semmi szükség. – motyogta a vénasszony. – Semmi szükség. Még hogy semmi szükség!
De ennél többet nem mondott. Kukcsin pirulva tűrt mindent, amit leműveltek vele. Nagyon kellemetlenül érezte magát, s egyre idegesebb lett. A büdösséget sem szokta meg az orra, egyre inkább beitta magát a tüdejébe és félt, hogy élete végéig kísérteni fogja.
Mikor már épp szólni akart, a vénasszony elment és egy vastag bőrszíjjal tért vissza. Büdös volt és fognyomokkal tele. A lány szájába nyomta, s szütyőjéből hatalmas csonttűt, meg kis bőrerszényt vett elő.
Kukcsin halkan nyögdécselve tűrte, ahogy a tűvel mágikus mintákat, ősi rovásokat vésett a mellei alá. Fülében csengettek anyja magyarázatai, ahogy még gyerekkorában elmagyarázta neki, hogy a nők hamarabb öregednek, mint a férfiak. Elkerülhetetlen, hogy a harcban és életben megkérgesedett ura megunja egyszer, s házhoz hozza az első rablányt. Majd a másodikat, a harmadikat és így tovább. A nőnek az a dolga, hogy minél tovább megtartsa a férfit, s ezért minden áldozatot meg kell hozni.
A vésett sebekbe a bába beleöntötte az erszény tartalmát. A por nagyon csípte, s a fájdalom egyre mélyebbre hatolt. Kicsordultak a könnyei, de nem adott ki hangot, csak jó erősen ráharapott a bőrre. A vénasszony motyogni kezdett, titkos varázsigék sorát morzsolta el a szenvedő lány felett. Végül, az egyre erősödő és darabosodó szavak közepette tűzszerszámot vett elő erszényéből és szikrát vetett a sebbe ivódó porra.
Kukcsin majd kettéharapta a szíjat. Visított, ahogy a kék láng felcsapott, s beleégette húsába a tekergő indákat és rovásokat. A forróság szétterjedt belsejében, szíven markolta. Úgy érezte minden belsősége ropogósra sül. Amint a fájdalom engedett, zokogva nyitotta ki a szemét, s ki akarta köpni a bőrt, de anyja nem engedte. Könnybe lábadt szemével nem látott tisztán, így váratlanul érte az ágyékára nyomott tüzes vas. Az égett hús bűze beitta magát az orrába, s úgy érezte soha nem is fogja elhagyni. Hálát adott mindkét Napistennek, amikor levették róla a sütőt. De már jött is a második vas. És a harmadik. Elájult.
A saját jurtájában ébredt. Anyja épp faggyúval borogatta a sebeit. Amikor észrevette, hogy magához tért, szelíd mosollyal simogatta meg az arcát.
– Nagyon büszke vagyok rád. Igazán bátor voltál.
Kukcsin szerette volna büszkének és bátornak érezni magát. De abban a pillanatban nem látta magát többnek, mint egy besütött marhának. Mosolyt erőltetett az arcára és alvást színlelt. Nem így képzelte a felnőtté avatást.

A kám dühösen seperte félre a csontokat. Akárhányszor vetette őket, folyamatosan értelmetlen zagyvaságokat izentek. Nagy a baj, tudta, a végére kell járnia a dolognak. Egy épp arra járó suhancot elszalajtott a nyájhoz, hogy hozzon neki egy fehér kecskebakot. Türelmetlenül várta, míg visszatért a rémült állattal. A szarvánál fogva megragadta a jószágot, s a bámészkodó legényt elkergette.
Az áldozójurtába ment. A bálványok közül elé volt állítva az, melyre most éppen szükség volt. Az ijedt kecskét a vértől megfeketedett áldozóbakhoz kötözte, s bár a rémült állat vergődött és mekegett, az erős kezek szorításától nem tudott szabadulni. A kharkász nekifogott a rítusnak. Parazsat hozott, s szárított ganét vetett rá. Előkészítette a tálakat, üstöket, s kitekerte a puha bőrben tartott kőkést.
A tűz lángra lobbant. A kám füveket szórt rá, amik zöldes lánggal szenesedtek el. Mélyen belélegezte a füstöt. Erszényéből ócska kutyabőr tekercseket vett elő és morgó hangon olvasni kezdte a megkopott írást. A rovások megelevenedtek, lilás derengéssel letáncoltak a lapról és lassú köröket róttak a levegőben. Ahogy a kántálás egyre erősebbé vált, úgy gyorsultak a jelek is, egyesek a földbe ásták maguk, mások a bölénybőr vértre telepedtek. A kám, amikor az előkészületeket befejezte, lábait maga alá szedte és a bálvány előtt bősz imádkozásba kezdett.
– Ó, Aboska, jer, világosítsd meg az elmém, ó, Aboska, hívom szellemed, hogy vezesd népem, ó Aboska, áldozatunk fogadd!
Így kántált, egyre hevesebben. A jurtában szél támadt. Először csak enyhe fuvallatok seperték végig a padlót, majd az egyre erősebb lökések sanyargatták a tüzet. A kám felugrott. Bal kezével összefogta a kecske száját, s jobbjával beleverte a kést a mellkasába. Egy erős rántással elhasította a szegycsontot, s a seb alá bronzedényt tartott, hogy felfogja a vért. A kecske gyereksírásra emlékeztető hangon bőgött, remegett, próbált szabadulni, hiába. A kám a kést az övébe dugta, kitépte a még dobogó szívet, s egy bronzedénybe dobta. Mészárosokat megszégyenítő gyorsasággal nyúzta és darabolta az állatot. A bőrt, a fejjel együtt a bálványra terítette, arcát vérrel kente be, a lábánál kifaragott tálba a néha még megránduló szívet rakta. A húst üstbe pakolta és a tűz fölé akasztotta, hogy főjön.
Egyre mélyülő révületben folytatta az imádkozást. Hajlongott, íves köröket lengett és fohászkodott a kisistenhez útmutatásért. De valami gallyra ment. Odakint mennykő csapott le, s a fellegek rázendítettek. A kám ijedten ordított fel.
– Ó, Khajár! Nem neked szól az áldozat! Távozz, Khajár, békével!
De a kisisten nem tágított. A tárgyak a jurtában táncolni kezdtek. Először csak remegtek, zakatoltak, aztán felemelkedtek és a kharkásznak röpültek. Az öregember jajgatva védekezett. Ütések záporoztak rá és láthatatlan támadások. A rovások egyenként repedeztek meg és porlottak el.
Kegyetlen csatározás folyt. A kám nem értette mi történt, ő nem Khajárt hívta, de az ártó lélek rettenetes haraggal támadt neki. Nem, nem haraggal, kétségbeeséssel. Izenni akart valamit, de nem volt tiszta, hogy mit. Az áldozóbak is szárnyra kapott, s hátulról tarkón találta a szellemekkel viaskodó kharkászt. Az öreg bódultan esett össze, de nem vesztette el az eszméletét. Mély révületbe zuhant, mélyebbe, mint valaha. S látomása támadt.
Hatalmas szárnyasgyík takarta el az eget. Egyik szárnya sötétségbe borította egész északot, a másik szárnya egész delet. Hosszú, tüskés farka végtelen árnyékot vetett keletre és ocsmány, borzasztó feje felfalhatta volna nyugatot. De nem szállt alá, az égen maradt és üldözőbe vette a Nap testvéreket. Menekültek is előle szegények, de hiába, a Vörösnap lemaradt. Úgy tűnt el a szörnyeteg torkában, mint egy falat köleskása, s alkonyat borult a világra.
A kám összetörten kelt fel. Négykézláb kúszott el a kumiszos tömlőig, s kínlódva kortyolt belőle. Kegyetlenül megviselte a szellemekkel vívott küzdelem, de még nem nyughatott. Az üstből főtt húst vett elő, a bálvány lába elé fektette és nekifogott kiengesztelni az isteneket. Gondterhelt volt. Hiába ereszkedett le a pokolba, válasz nélkül tért vissza, s még egy csokor kérdést is a nyakába akasztottak. Akármi is közeleg, úgy emberfia, mint a szellemek tehetetlenek ellene. Túl kell vészeljék, ahogy az öreg tölgy is átvészeli a vihart.

– Nem jó! – visított a bába, s egy hatalmas pofont kevert le Kukcsinnak. – Újra!
A lány földre zuhant. Vér serkent összeszorított ajkaiból, de hangot nem adott ki, a büszkeség nem engedte, hogy szóljon. Meztelen testét ütésnyomok tarkították, s a beléégetett és tetovált, még gyógyulófélben levő sebek felszakadtak. Teste fáradt volt a rengeteg gyakorlástól, égtek a belsőségei és évődtek csontjai, de zokszó nélkül feltápászkodott. Szívből utálta a banyát, s dühös volt anyjára, amiért kitette ennek. Hiába tudta, hogy ezen minden lánynak át kell esnie, fájt a bánásmód, jobban, mint a teste.
A bába elé állt, s újra megpróbálta a gyakorlatsort. Gondolatban elskandálta az ősi igéket, átvezette testén az Anyaisten és a Hold erejét és erősen koncentrált. A két csípőcsontjára sütött jel felizzott és megtámasztották a szeméremcsontján levőt. Vörösen felderengtek a vonalak és olyan forrón lüktettek, mintha tüzes üszköt nyomtak volna reá. Kukcsin ajkába harapott kínjában, ágyékán és arcán egyszerre indult el egy újabb vércsepp.
Az öregasszony árgus szemekkel figyelte. Látszott a szemén, alig várja a hibát, hogy lecsaphasson rá, mint egy vérszemet kapott héja. Mikor nem talált semmit, amibe beleköthetne, dühösen felcsattant:
– Ennyi? Mihaszna fruska! Hogyan leszel urad kedvére, ha csak ennyit tudsz?
Kukcsint elöntötte a szégyen. Nem az elégtelen képességei miatt, hanem mert ő úgy gondolta, másként is kedvére lehetne urának. Összeszorította a fogát és tette, amit mondtak neki. Majd az idő megmondja, kinek lesz igaza.

Tarcal sebe szépen gyógyult. Még mindig fájt, főleg lovaglásnál, de a gennyezés alábbhagyott és bevarasodott az összes fognyom. Épp a tímártól jött, vállán büszkén hordva az új, emberfarkas bundájából készült kacagányát. Rendhagyó szabás volt, úgy rendelte, hogy a farkas koponyája és felső fogsora a bőrben maradjon. Nem is volt rossz ötlet, mert így jobb vállát tökéletesen eltakarta, mint egy becsületes vállvért. Az alsó fogsorból nyakláncot fűzött magának, ezt is ruhája fölött hordta, hadd lássa az egész világ, micsoda derék harcossal van dolga.
A rúnakovácshoz tartott. Ez az emberfarkaskacagány egy olyan ereklye, amit örökül fog hagyni elsőszülött fiának, így nem sajnálta rá a pénzt. Eldöntötte, hogy a lehető legerősebb rovásokkal bűvölteti meg a bőrt. A mesterember előkelő helyen verte fel jurtáját, közel az kendéhez. Foglalkozásából adódóan nagy tiszteletnek örvendett, sok barommal és nagy vagyonnal bírt.
Mikor Tarcal megérkezett az öregember a jurta előtt üldögélt egy lókoponyán. Kaftánja finom selyemből készült, öve, s szablyája arannyal kiverve. Hosszú szakállában drágaköves gyűrűk, fülében aranykarikák, de még az öve is mesterien megmunkált veretekkel terhes volt.
– Hogy a családod, meg a lovad? – kérdezte Tarcal, s mélyen meghajolva homlokához emelte kezét.
Az öreg tátott szájjal bólintott, s összehúzott szemekkel vizsgálta látogatóját. Amaz leoldotta válláról a kacagányt és a földre terítette. Erre ürítette ki az erszénye tartalmát, amibe minden értékes, zsákmányolt kincsét tartotta. Arany- és ezüstpénzek, gyűrűk, karperecek és fülöncsüngők csilingeltek.
– Ha kegyelmed róna rá… – mutatott a bundára és a rajta heverő kincsekre.
Az öreg a holmikra nézett, majd Tarcalra, s vakarózni kezdett. Szakállát piszkálta, homlokát dörzsölte, látszott rajta, hogy igen gondolkodik valamin.
– Ha nem elegendő… – kezdte volna az ifjú, de félbeszakították.
– Fiam, ennyi kincsért én még a te bőrödet is telerovom. De azt mondd el nekem, mit akarsz kezdeni evvel a bundával?
Tarcal meghökkent. Nem értette a kérdést. Hát mit lehet kezdeni egy kacagánnyal?
– Hát… viselni. – bökte ki végül.
– Én azt értem, fiam, de hát nem látod, hogy ezen a bundán rontás ül?
Látván, hogy nem érti, az öreg nagyot sóhajtott és a sátorból kumiszt hozott. Mindketten ittak. Összeszedte a gondolatait és magyarázni kezdett hosszasan. Tarcal nem sokat értett belőle, mindössze abban volt biztos, hogy az emberfarkas egy átkozott ördög, ezért a bundája is átkozott.
– Akkor, öregapám, ebből jó bunda már nem lesz? – siratta keservesen a szerzeményét.
– Bíz, fiam, még válhat belőle, ha kicsit kacifántosak vagyunk. Adj egy holdtöltényi időt, s valamit kieszelek. Oszt, mit akarsz, mit ádjon a bunda? Oltalmat? Erőt? Hozzon szerencsét?
– Én azt kendre bízom. – vonta meg a vállát Tarcal. Elment a kedve az egésztől. – Én egy jó kacagányt akartam a fiamnak örökül, hadd emlékezzen az apjára, mint egy erős harcosra. De immár nem is tudom.
Az öreg megint vakarózni kezdett, s nagyokat kortyolt a kumiszból. Végül a térdére csapott, s azt mondta:
– No, ide figyelj, fiam. Temérdek kincset hoztál, kapj is valamit érette. Megbűvölöm én neked ezt a bundát úgy, hogy csak na! A fogakból, amit a nyakadban hordasz, készítek nyílhegyet, s verek a fokosodra is valamit. Ez így jó lesz-e?
Tarcal nem tudta titkolni elégedettségét. Már nem is bántotta annyira a dolog a bundával. Letépte nyakáról a láncot, s övéből kihúzta a fokost. Megköszönte szépen az öreg rúnakovács jóságát és vidáman fütyörészve ment dolgára. Az Aranynap már lement, s a Vörösnap is éppen követni készült. Kukcsinra gondolt. Rég nem látta, s hiányoztak azok az ügyes kezei, amivel olyan jól megkente, szépséges külleme, amivel gyönyörködtette, s vidám hangja, mivel feledtette baját. Ej, erre nem is gondolt. Hát mit ád arájának és családjának? Épp most verte el minden vagyonát a rúnakovácsnál, semmi nem maradt, amiből kalimot adhatna. Vissza már nem kérheti…
Nem emésztette magát túl sokáig. El kell mennie barantálni. Van még az esküvőig, valamit csak rendel Tengri, hogy szégyenbe ne maradjon.
Még aznap este összeszedett néhány tűzrőlpattant ifjút és mielőtt a fürge kis Vörösnap felkelhetett volna, már messze jártak.

Folytatása következik…

(Illusztráció: ru)