Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le.  Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.

 

 

(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)

Joffrey utálta az irodalom tanárát. Kevés dolgot utált annyira, mint az irodalom órákat. Ezek közé tartozott a paradicsom, az édesanyja, Tim a fölötte járó évfolyamból és a nulladik óra. De, ha mégis, őszintén belegondolt, az irodalom vezetett. Falra tudott mászni a sok vén szerencsétlentől, akik miatt óráról órára meg kellett küzdenie a heveny alváskényszerrel és magára kellett erőltetnie a legalább érdeklődő diák álarcát, míg a tanárnő nagy beleéléssel magyarázza, mit gondolt ekkor vagy akkor Poe, akit Joffrey a füzetében csak Eddy-ként emlegetett. Meg kell jegyezni, általában alul marad a küzdelemben.
De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy régen halott fickók siránkozásával kellett foglalkoznia, hanem az, hogy ő sokkal jobb verseket írt náluk. Joffrey pontosan tudta ezt, és nem volt rest a középiskola második havában beavatni titkába az irodalom tanárnőt is. Bizalmasan bekopogott a tanári kabinetbe, félrehívta Mrs. Pool-t, és ráncos kezébe csúsztatta a Metallica-s füzetet, amibe élete munkáját írta. A némber pedig nem szégyellte, ott helyben, pár felületes pillantás, lenéző kaccantás és megnyúlt arcú grimasz után „pongyola vicc”-nek titulálni a kincseit. Joffrey azóta titkos hadat viselt a nő ellen, és a történelem tankönyvében az ellenség szót minden helyet átjavította pool-ra.
A verseit pedig ezután még nagyobb dicsben és még nagyobb titokban tartotta, mint ifjú lelke szenvedő mártírjait. Szent esküt tett, hogy nem mutatja meg többé őket méltatlanoknak, ám arra érdemesnek mindezidáig csak egyetlen embert talált. Történetesen múzsáját és titkolt szerelmét, a Tripper Police (Kankó-rendőrség), röviden TriPoli nevű metál banda énekesnőjét. A tünemény, akinek még a nevét sem tudta, hiszen a zenekar facebook oldalán csak Úrnő-ként emlegették, első hallásra elrabolta a szívét. A sötét, bársonycsuklya alól alig villant ki néhány klippben árnyékolt, gyönyörű szeme, de a hangjáért, amely élesen vágta át a gitár-erősítőre szerelt torzítót és a lüktető dobot, Joffrey képes volt napjában húszszor végignézni a youtube-ra feltöltött videóikat.
Reménytelenül várta a pillanatot, amikor bevallhatja imádatát szíve hölgyének – chat-en ilyesmit nem lehet –, ám képtelen volt rájönni, hol láthatná meg saját szemével az isteni lányt. Még a telefonkönyvet is végiglapozta, és felhívta a megtalált stúdiókat, nem próbál-e ott véletlenül a banda. Hiába, nem járt sikerrel. A kétségbeesésig hajtotta a vágyakozás, legalább négy új verset írt, mindet elérhetetlen szerelméhez, éjszakákon át vergődött a TriPoli dalszövegeit mantrázva, és kis híján rászánta magát, hogy hagyja a fenébe a középiskolát, érettségistül, irodalom órástul és azonnal elkezd hangmérnöknek, vagy biztonsági őrnek tanulni, hogy valamiképpen a csuklyás szépség közelébe juthasson.
Mint fulladozó után a mentőcsónakot, dobta felé az internet a váratlan csodát. A zenekar először a facebook, majd az instagram oldalára tette ki, és a blogjukon egy hosszabb posztban is közölték: A Tripper Police megtartja első koncertjét, várnak mindenkit, aki szereti a sötétséget. A helyszín egy Joffrey lakóhelyétől csupán 50 km-re lévő kisebb város egyik iskolai tornaterme. A leírásban ott volt ugyan, hogy „belépés csak az iskola diákjainak”, de ez nem tarthatta vissza ifjú hősünket. Immáron tudomása volt egy helyről és egy időpontról, ahol, és amikor hölgye biztosan jelen lesz.
Ha eddig vergődött is éjszakánként, most egyenesen viharokat kavart a paplanja és párnái között, a koncert előtti napokban inkább már le sem feküdt, csak szundított kicsit a laptopjára borulva. Két Black Sabbath pólóval és a húszsoros bakancsával lefizette a legjobb barátját, mondja azt, nála alszik, majd, ha tornacipőben is, de végre elindult az ismeretlen vidékre. Hű társa, a még éppen le nem merült okos telefon készségesen odavezette és csupán akkor lehelte ki utolsó energiamorzsáit, mikor Joffrey az iskola utcájába ért.
Ugyan a bejáratnál áthatolhatatlan gátként állta útját a portás, aki sehogy sem fogadta el a kifogást, hogy „otthon hagyta a diákigazolványát”, és még csak az osztályfőnöke nevét se tudja megmondani, de mindez nem törhette meg Joffrey-t, ha már ilyen sokáig eljutott. A zenekar már játszott, míg a kihallatszó akkordok halvány ködében végigkutatta az épület ablakait, hátha talál egyet, amit elér. Nem talált. Már a végső elkeseredés kerülgette, mikor, mintha egy csillag fényét verte volna vissza, megcsillant az iskola parkolójában álló kisbusz.
Valahogy nekik is ide kellett jönniük – ötlött agyába a gondolta. – Sőt, a hangszereket is el kell majd vinniük valamivel. Ha bevárom őket a kocsijuknál, nincs, aki az utamba álljon.
Az üdvözült rikoltást belé rekesztette a hatalmas, néma boldogság, amely szinte szétrepesztette a mellkasát. Meg nem tudta volna mondani, két évet, vagy öt percet várt az egyik fa árnyékában, míg a koncert véget ért, pajzsként szorítva maga előtt a Metallica-s füzetet. Először két fiú jött ki, cingár középiskolások – talán az Úrnő apródjai – darabokként hordva hátra a dobszerkót. Joffrey pulzusa az egekbe szökött. Aztán előkerült a gitáros, akit hosszú rasztájáról könnyedén felismert. Joffrey beleszédült az izgalomba. Már hallotta a hangját, szinte érezte a közelségét, és hamarosan meg is láthatja múzsáját. Az egyik „apród” a volán mögé ült, és türelmetlenül dudált kettőt. A dobos beugrott a mellette lévő ülésre, és Joffrey-n átszaladt a jeges rémület. Elmulasztotta volna? Másik ajtón ment ki? Sosem látja többet?
Ám akkor befordult egy pár ragyogó fényszóró a parkolóba, egy pillanatra teljesen elvakítva a fiút. Az Úrnő fogata. Tudta. Egyszerűen tudta.
Utoljára lendült ki a tornaterem ajtaja, és előröppent mögüle az imádott női sziluett. Az utcalámpák gyér fényében Joffrey alig látott belőle többet, mint az alakját, de semmi kétsége sem volt a kiléte felől. Szárnyak nőttek a lábaira, és kis híján kiröppentek alóla, úgy indult meg, mint akit három ló ránt előre. A Hölgye intett a kisbusznak, ami egy újabb dudálással kikanyarodott az útra, majd az érte érkezett autó felé lépkedett. Joffrey szinte elérte, már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, ám az utolsó pillanatban földbe gyökerezett a lába, kőszoborrá dermedt a sarok takarásában, ami alig 20 méterre volt imádottjától. A kocsiból nem más emelkedett ki, mint legnagyobb ellensége, Mrs. Pool.
– Hogy sikerült, kincsem?
– Jaj, anyu – szólt a legszebb hang az arctalan homályból. – Szerintem hagyom az egészet. Jó ötletnek tűnt összejönni Rogerrel, de rettenetes ez a zene, amit csinálnak…
Azzal a boszorkány és a lánya, aki angyalnak látszott, beszálltak a kocsiba és elnyelte őket az éjszaka.
Joffrey meghalt. Abban a pillanatban, anélkül, hogy láthatta volna az arcot, amely mindenkiénél szebb. Ezt nem lehet túlélni. Lapokra tépte a Metallica-s füzetet, a szétrombolt versek roncsai alá temette összetört szívét. Reggelig bolyongott, majd felszállt az első buszra, és hazavonszolta üres porhüvelyét. Egy napig fel sem bírt kelni, azt mondta, beteg. Aztán újult erővel esett neki tulajdon szobájának, letépte az összes metál-banda poszterét, kiszórta a CD-it és még a fekete pólóit is leselejtezte. Utolsó momentumként megmaradt zsebpénzéből rövidre vágatta hátközépig érő haját.
Az édesanyja alig ismert rá, könnyes szemmel ölelte meg, el sem tudta képzelni, ki, vagy mi lehetett hirtelen ilyen jó hatással a kisfiára, mikor ő már évek óta könyörög neki, hogy viselkedjen kicsit komolyabban. Nem győzte mondogatni, hogy milyen szép felnőtt lett az ő kis ördögéből, és hogy egészen újjászületett. De Joffrey tudta, hogy valójában csak meghalt.

 

 

(Illusztráció: hmg)

 

Abban a hajtűkanyarban vesztem oda, ami a hegy egy kiugró sziklacsoportját kerüli meg. Fékeztem, de nem időben, nem láttam be a kanyar utáni területet, csak elképzeltem, de nem jól. Az autóm törhetetlen, áttörte az út menti korlátot, ötszáz métert zuhantam a puha ülésébe nyomódva. Zúgtam lefelé a hegyről, a motor is járt még, nem ordítottam, belém szorult a levegő. Tapostam a féket, hiába tudtam, hogy hiába taposom. Nem pergett le előttem semmiféle film, arra gondoltam, hogy most azonnal meg kell tudnom, hogy van-e élet a halál után, tudnom kell, mire számíthatok a jövőmet illetően. De nem tudtam meg, akkor nem, egyre csak zuhantam, már a gázpedált nyomtam, hogy gyorsítsak a tempón, hiába tudtam, ahogy a fék, úgy a gáz sem hat, ha nem hathat. Elviselhetetlen, hogy nincs mit tennem, gondoltam, de közben tudtam, hogy lám, mégis elviselem. A kényelemes, bársonyborítású székbe simultam, ami ideális helyen támasztja meg a derekam csontjait, amik hamarosan, úgy hiszem, apró darabokra törnek. Ki fog majd összerakni, vetődött fel bennem, és közben vetődtem én is a kocsiban, a fejem, mint az inga járt a kormány és a fejtámla között. Reméltem, azonosítható leszek. Láttam, végül tényleg láttam, nem mozgóképeken, csak mozdulatlanokon, a bársonyos kárpitot, ami a testemre égve borítja be kormos tagjaimat, röntgenfelvételeket a fogaimról, a jobb, törött metszőt, ami csak nekem olyan, mint amilyen, az összeforrt kéztőcsontokat, a húsom atomjait a borsos füstben, a fölém görnyedő maszkos és szemüveges embereket, akik fém fogókkal próbálják meg lefejteni elszenesedett csontjaimról az odaégett burkolóanyagot. Láttam a csupasz koponyámat, a koponyámból kiálló fémeket, a szemgödrömből kikapart szerves anyag maradékát a petri-csészében. Valami szépre kéne gondolnom, gondoltam, szerelemre, vagy állatokra, de a  legszebb gondolatom az volt, hogy remélem, azoknak van igazuk, akik állítják, hogy a szellemek léteznek. Szellemként jól élnék, jobban mint most, nem lenne derekam, visszeres lábam, nehéz fejem, váladékozó mirigyeim, amik megnehezítik az életem. Könnyű lennék, átlátszó, rugalmas és határtalan, mindig erre vágytam. Nem hatna rám a nehézkedési erő, úgy látnám súlyos csontjaimat, mint azok, akik a szilánkokból rakják majd össze merev testem vázszerkezetét. Vidáman mondanék búcsút a jobb és bal femúrnak, nem lenne szükség a tartóerejükre. Nem tartana fel többet semmi, nem lenne korlát, ami visszafogna. Nem lenne egy szilárd részem se, ami törhet és törne. Látom, most látom már a mozgóképeket, az oldalablakok mögött suhanó felhős eget, alatta a zöld és sárga horizontot, a visszapillantó tükörben a törött korlátot, mögötte a rosszul elképzelt hajtűkanyart, az élesen felmeredő, szürke hegyet,  közvetlenül előttem a sárga, szikkadt, köves talajt, az autót, ami mégis törhető, a szélvédő üvegének különböző nagyságú szilánkjait felém repülni, a derekam köré gyűrődő piros, fém vázat, a benzintartályból fröccsenő csöppeken megtörő fényt, a kígyózó, szürke füstoszlopot, az autó roncsát közrefogó lángnyalábokat, az egyre közeledő és mindent betöltő, vibráló fekete-fehér foltokat, egy villanást és fényes, sima, olajos feketeséget.

 

 

(Illusztráció:  xray)

A fogadó szobáiban évek óta alig volt élet. A közeli kastélyból időnként lejárt egy-egy udvaronc, hogy néhány erőtlen órára maga alá teperje a macskái közt élő örömlányt. A fogadósnő épp csak a lepedőket mosatta, sokszor még az ablakokat sem nyitották ki. A Kisasszony is csak azért szállt meg náluk, mert késő éjszaka érkezett. Hiába ellenkezett, a szakácsnő addig nem engedte lefeküdni, amíg meg nem evett egy tányérral a híres marharagujából.

– Olyan madárcsontú vagy, lányom, még összeesel – mondta, miközben elé lökte az ételt.

Többet aludt, mint szokott, hatottak a gyógyfüvek. A reggeli napfény bántotta, de nem volt függöny vagy spaletta, szinte menekült a sötét mosdóba, hogy rendbe szedje magát.

A maszatos tükrön át is látta, ahogy beledagadtak a szemébe a ki nem hullott könnyei. Egy ragacsos pohárba vizet köhögött a csap, azzal öblítette ki az álmok keserű ízét.

– A kastélyba igyekszel? – kérdezte reggel a fogadósnő, aki elegáns öltözetével nem illett a tájba. Az anyja lehetett volna, mégis inkább a nővérének tűnt. Ennek ellenére rosszul esett, hogy tegezte.

– Nem, a Fényképészt keresem – sütötte le a szemét a lány.

– A falu végében lakik, a legutolsó házban – mondta a fogadósnő leereszkedően. – Nem kell fizetned a szobáért – tette még hozzá, majd sarkon fordult és eltűnt. Valami mintha villant volna a szemében.

A vendég valójában örült, hogy nem faggatták tovább. Pontosan ezért jött ide, a hely híre miatt. Elunta, hogy odahaza folyton azt kérdezgették tőle, miért olyan szomorú? Talán szerelmi bánat? Hiszen mi más baja lehet egy ennyire fiatal, ennyire gyönyörű kisasszonynak? És ez a név is, amivel illették. Karcolta a bőrét a modorossága, az álságos illem. Ezért is jelentkezett be így a fogadóba, Kisasszony. Viselni fogja, mint egy talizmánt.

Könnyen megtalálta a Fényképész házát. Az egyetlen porta, ahol nem látott át a kerítésen.

Hosszan verte a dísztelen kopogtatót, mire kinyílt az ajtó. Erős levendulaillat csapta meg, ahogy belépett a tágas előszobába. Szinte elveszett benne az idős férfi.

Élére vasalt, durva szövetű öltönyt viselt, a teste ráncos volt, de egyenes, az orra alatt katonásan állt a szürke bajusz, korához képest dús haját rövidre nyírva hordta.

– Aki a faluba céllal érkezik, annak súlyos a bánata és keveset beszél – mondta az öreg, miközben végigmérte a lányt.

Alaposan megnézte, de nem úgy, mint egy fiatal nőt szokás, inkább ahogy a szabó méri fel az alanyát. Azon gondolkodott, milyen táj, milyen ruha, fények, beállítások illenek majd hozzá.

– Nézze el nekem, a korral jár a modorom, megmutatom a szobáját.

Az egész ház műteremként szolgált. A kiváló fekvésű, hatalmas terekbe fény áradt mindenhonnan, amit a sötétítőkkel azonnal meg lehetett szüntetni, amikor az alkotás úgy kívánta. A bútorok az összes szobában más-más stílusúak, egy-egy küszöbbel mintha évszázadokat léptek volna át. Maga volt a művészet szíve, ami akkor kezdett el lüktetni, amikor a lány megérkezett.

– Én leginkább a sötétkamrában szeretek lenni, maga oda megy, ahová akar. Lesz, amikor hívatom, és beállítom valahová, lesz, amikor úgy fogom lefotózni, hogy észre sem veszi – magyarázta türelmesen a férfi.

– Mi lesz a képekkel? Egyet sem látok kitéve.

– Mert zavarnak a munkában. Egy részét a kastélyba kell küldenem adó gyanánt, a másik részét maga is ismerheti divatlapokból, albumokból, kiállításokról. Állítólag híresek, én ezt már nem tudom. Feladom őket a postán, onnantól élik a saját életüket.

– De ebből él, nem igaz?

– Hát persze. A falubeliek inkább másnál készíttetik a családi fotóikat.

Az első sorozatot már délután elkezdték.

– Be kell állítanom magára a gépet. Ez most még tét nélkül megy, de azért vegye komolyan. Álljon ahhoz a fiatal fához, oda. Pont olyan gyönge, mint maga. – utasította az öreg, fel sem nézve az állvány mögül.

A pózt a Kisasszonyra bízta, aki egyik kezével könnyeden a vékony fatörzshöz simult, a másikat a combjára ejtette. Fehér inget viselt fekete hosszúszoknyával, a haját kontyba fogta, úgy festett, mint egy szűzlány, akinek akasztják a vőlegényét.

A Fényképész alig észrevehetően csóválta a fejét, miközben az ódivatú géppel bajlódott.

– Most nézzen a lencsébe, és gondoljon arra, hogy a világon mindennek ára van – mondta, majd hangosan kattant a szerkezet.

 A következő napokban szinte megállás nélkül dolgoztak. A férfi nem csak az otthonát, az egész falut díszletként használta. Egy éjszaka beállította a lányt a vásártéren lévő kúthoz, aminek a közepén egy kőhal szájából ömlött a víz. A hold olyan szépen játszott a nyugodt víztükrön, hogy a Kisasszonynak szinte kedve lett volna elmerülni benne. Egyre jobban érezte a feladatát. Haza sem mentek, megvárták a hajnalt, és az ötszáz éves templomnál is megálltak. A pirkadat fényei olyan különlegesen világítottak, hogy úgy látszott, mintha az Ördög küldte volna fel valamelyik szolgáját.

A Kisasszonynak közben hihetetlen étvágya lett. Reggelire szalonnát, kolbászt, sült tojást evett friss kenyérrel, ebédre nehéz, fűszeres húsokat, éjszakára forró lepényeket, szinte semmi zöldséget, és olyan zavartalan, álmatlan alvásokba zuhant, hogy reggelente úgy érezte, végre megtelik élettel.

– Bármikor elmehet – vetette oda neki a Fényképész, miközben a nő lágy tojást kanalazott a fehér porcelánból.

– Csak még egy napot – nevetett vidáman a lány, és nagyot harapott a langyos zsemléből. – Hiszen még nem is készített rólam képet így, ilyen gyönyörűen! Láttam odahaza, mit tud kihozni a nőkből, és a szekrényben milyen ruhákat, a fiókokban milyen rúzsokat rejteget! Ne tagadja meg tőlem! Látja, még az étvágyam is visszatért!

– A teste éhezni kezdett, mert érzi, hogy valamit elveszített.

– Maga mindig olyan, mint egy mogorva vénember! Pedig a képein láttam az igazi arcát! – kacagott a férfira, aki szótlanul összekulcsolta a kezét az asztal alatt, és tovább nézte, ahogyan a lány megeszi a maradék reggelijét.

Aznap délelőtt a Fényképész nem hívta sehová, úgy tűnt, elment otthonról, mert hiába szólította, nem felelt. A Kisasszony úgy döntött, kihasználja az alkalmat. Kinyitotta a ruhásszekrényeket, és válogatni kezdett. Próbált zöldet, sárgát, fodrosat, csipkéset, végül egy vöröset választott, ami a testéhez simult. Érezte a ruhán, hogy már viselte valaki. Benne hagyta a szenvedélyét, egy vad éjszaka emlékét. A fiókokból rúzst, pirosítót, szemfestéket kent magára.

Végigdőlt az egyik szoba kerevetén, és azt képzelte, ő is a kastélyban lakik, ahol a herceg a jegyese.

A vaku ébresztette fel a kábulatából, amiben már együtt is táncoltak, könnyedén suhantak az üres parketten, miközben mindenki őket bámulta.

– Észre sem vettem, hogy bejött – ült fel sűrűn pislogva.

– Igen, talán ez a legjobb kép, amit készítettünk. Címlapra kerül valahol, bizonyára.

A férfi több fotót nem is készített, visszavonult a sötétkamrába. Éjszakára sem került elő, egy boríték várta a lányt az ágyán. Egy erős madzag volt benne egy kártyával, amin az állt, kösse az egyik végét a bokájára, a másikat az ágy végén lévő rácsra. Először megrökönyödött, miféle beteges játékot űz vele az öreg, de a kíváncsisága arra ösztökélte, engedelmeskedjen.

A Fényképész azonban egész éjjel nem jött ki a kamrából. Lázasan dolgozott az elmúlt hetek képeivel, legutoljára hagyva a legfrissebbet.

Közben a Kisasszony álmodott.

Egy létra állt előtte. Mászni kezdett rajta, de mintha ólomsúlyok fognák vissza, nehezen indult el. Azonban minden fokkal mintha egyszerűbb lett volna, érezte, ahogyan a teste könnyűvé válik, a végén szinte már repült fölfelé. Amikor felért a legutolsó fokra, rájött, hogy a létra nem volt nekitámasztva semminek, és ettől a tudástól megremegett a lába, és a létra dőlni kezdett, ő pedig zuhant a mélybe. Sötétség vette körül, a szája sikolyra nyílt, de a hangját is az űr nyelte el, nem látott semmit, nem érezte, csak a zuhanást.

A fájdalom ébresztette fel, a madzag a bőrébe vájódott, ahogy vonaglott a teste. Az izzadtsága úgy vette körül, mint újszülöttet a vér.

Gépiesen a mosdóba ment, fekete szemeit a tükörre vetette. Nem látott semmi különöset, csak egy hófehér, püffedt arcú nőt. Felvette a durva ruhát, amit a széken hagytak neki, és a konyhába ment. Az ízét sem érezve az ételnek evett néhány szelet üres kenyeret, majd különösebb elképzelés nélkül a széken ülve maradt.

Amikor a Fényképész bejött, nem is szólt hozzá, épp csak ránézett. A férfi képeket tett elé.

– Ezeket gondoltam elküldeni. A többit elégettem.

A nő csak bámult rá némán.

– Igen, tudom, hogy nem érdekli. Abban sem vagyok biztos, hogy saját magáról tudja-e, kicsoda. Mindig ez történik. Szerencsére a kastélyban bármikor szívesen vesznek egy újabb igénytelen, de szófogadó cselédet. Ezt a borítékot adja át a herceg postamesterének, megfizetem az adómat. Maga van a képen, de soha senki nem fogja észrevenni, nem is hasonlít rá. Most menjen, összekészítettem az új holmiját, a kocsi a kapu előtt várja – fejezte be, majd elkezdte leszedni az asztalt.

A cselédlány előremeredt tekintettel felvette a csomagját és a borítékot, majd a kapu felé indult, ahol már várták. A lovak idegesen kaparták a földet, amikor megérezték a jöttét.

 

 

(Illusztráció: tbb)

„A proletárdiktatúra első embereként főhetett a feje”[1]

 

Kosztolányi azt írta róla, „repülőgépen menekült az országból.” Ez korán sincs így. Teljesen megalapozatlanok azok az elképzelések, miszerint kijutott volna Magyarország légteréből. Se gyalogosan, se autóval, de még állatok vontatta módon sem. Éppen a Hungária Nagyszállodából sietett kifelé, amikor megleptük. Lepofoztuk. Mikor már feküdt, Prónay egyik legénye kétszer úgy hasba rúgta, hogy vörösbegyeket öklendezett. A fiúk jót nevettek a tréfán, a felszálló madárkákra tüzet nyitottak. Mielőtt azonban a tetemek földet értek volna, mancsomba kaparintottam őket és visszatuszkoltam a halkan hörgő Kun Béla szájába. Végigsimítottam tar koponyáján, tapintószőreim elárulták, minden rendben van, aggodalomra semmi ok, csak egy kis rosszullét. Elvégre nem mindenkinek kelhet szárnyra a gyomortartalma, hogy hírül vigye a bajtársaknak, hozzanak még zserbót!
Jólnevelt bakák nyalábolták fel a pesti rögből az elalélt testet. A különítmény vezetője odalépett hozzá, majd megrázta, mint Krisztus a vargát. A népbiztos eszméleténél volt, bár hangot nem tudott kiadni. Csak a véres fogait csikorgatta, amelyek mögött egy raj madár raboskodott. Csivitelve koppantgattak a lekopott zománcra. A korábban Hollóházi porcelán szépségű mosolyáért körberajongott Kun szájürege egy több generációt kiszolgált éjjeli edényhez volt fogható. Talpra állították, kezét hátrakötötték, száját kipeckelték, ügyesen, mert egy toll sem csúszott ki és ügyelve, hogy véletlenül se nyeljen le egyetlen élő állatot. Orrlyukai kitágultak, bodorodott belőlük a lisztpor, orrszőrei bő terméssel kecsegtető búzatáblákként lengedeztek minden ki- és belélegzésnél. Ezt a ciroklábú férfit hosszan húzták magukkal a katonák, mire a felettesük rájuk förmedt, ugyan vágják már hátba ezt a szerencsétlen vöröst, úgy nyeklik-nyaklik minden irányba, holott csak balra kéne. Röhögtek és vitték. Elégedetten szemléltem a legéppuskázott Cserny-csoport tagjainak holttestét, ahogyan szépen kalangyába rakták őket a mi fiaink. Elsőrangú munkát végeztek!
Amint Budán kitették őt, levitettem a pincébe. Felajánlották, hogy leláncolják, én persze elutasítottam az erőszakot és azzal érveltem társaim előtt, hogy az étel és a Gourmand közt nincs helye durvaságnak. Kun figyelemre sem méltatta jelenlétemet, ekkorra már délibábokkal üzekedett, így leírhattam körülötte néhány kört. Szerettem volna hozzáérni, habár szükségtelen és káros lett volna, ha most játszani kezdek az étellel. Halkan doromboltam neki, hogy meg ne zavarjam fajtalankodó képzelgéseit. A vörös a döngölt földön rángott, ívelt mozdulatokkal próbáltam felébreszteni. Minél nagyobbat csaptam rá, annál kevésbé láttam a rezzenéseket a szemhéj alatt. Makacsul ellenállt nekem, abban reménykedhetett, hogy eljönnek érte és a százharminchárom napjuk folytatódik. Meneteltek előre, mindig előre, hogy a proletárok, ez a kisemmizett, irányíthatatlan és befolyásolható csőcselék, mondhassák meg ezentúl. Ugattak és vonyítottak, idepiszkítottak, mint veszett ebek. Kiengedtem a karmaimat. Kevés veszélyesebb helyzet fordul elő, mint amikor egy kutyának kivered a szemét és megtámad. Most nem fogok megelégedni csak az eltávolítással. Eljátszadozunk vele, majd fel fogjuk falni az urakkal, lakmározunk belőle: megkaparintottam a forradalom szemét.
Előbb azonban mégis megismertetem az Olvasót az alkalom súlyosságával, bemutatkozom, majd elmesélem ezt a fenséges tort, amelyet a Gellért szállóban ültünk, miután a válogatott vendégsereg megérkezett. Mindenki által ismert, hogy a Tanácsköztársaság egy szégyenfolt a magyar történelmen. Ennek ellenére arról már keveseknek van tudomása, hogy a pribékek, akik vezették, nem menekültek el az oroszokhoz vagy a sógorokhoz. Illetőleg, néhány kishal szökött csak ki a hálóból, de róluk talán a későbbiekben még lesz szó.
Bevonultunk néhányan és ott álltunk a megalázott Magyarország anyai teste felett, amin fiai tettek erőszakot. Figyeltük őket, ahogy olajos ujjbegyeik kutatón nyúltak a szentséges korpuszhoz. Kivártuk, hogy példásan büntethessünk, amíg a leperzselt szőrű kezek markoltak, inas, dagadó izmú karok húztak és vontak, tülekedtek a haldokló mater körül, hogy a saját szájukba tudjanak spriccelni. Muszklijaikon megcsillant az anyatej, hegyes nyelvükkel nyalogatták egymás szakállát. Mikor már úgy találták, elapadt nedve, bűzlőn hágtak rá készen a sokasodásra. Bécsben, a bankgassei rablás után, mindannyian készen álltunk az angyalcsinálásra. Szurony, géppuska és mindenki, aki a legitimációért szállt síkra.
Én, Kaczor Károly, szabadítottam meg a bécsi magyar követség gyülevész bandáját pénzétől. Ebből tudtunk erőt gyűjteni, hogy hű gyermeki daccal tudjunk szembeszállni a Tanácsköztársaság senkiházi gárdájával. Előtte még ki kellett harcolnom vezetői szerepemet csoportunkban. Vívói tudásom elegendő volt, hogy a velem packázókat rendre utasítsam, majd a bokszmeccsek is gyors győzelmemmel záródtak. Félelmében végül a teljes Antibolsevista Comité elismerte, az én döntésem lesz a mérvadó ezután. Meghajoltak, ahogyan feljebbvaló előtt illik. Karmaimmal lemetszettem róluk rémületüket; már csak két személytől tartottak: tőlem és Őfelségétől. Tettre kész voltam, vissza kellett szerezni, ami az ősi jog alapján megillet bennünket. El kellett vágni ezt a semmibe vezető vörös fonalat, majd felgombolyítani. Ismerve a Bécsben megjelent nagyságok szokásait, javaslatot tettem arra, hogy egy kiváló vacsorával megünnepelhetnénk a leendő budapesti sikereket. Elkerekedett szemmel hallgatták meglátásaimat arról, miként fogjuk csapdába csalni, majd elcsípni ezeket az erőszaktevőket, akik a legförtelmesebb bűnt követték el, amit magyar ember el tud követni. A golyót vagy kötelet mindenki elvetette, majd pár perc tanácskozás után fellebbentettem a fátylat az ötletemről, hogy együk meg őket. Semmi berzenkedés, semmi ódzkodás, egyetértésük jeleként egyként szólaltatták meg kristálypoharaikat. Amint visszatértem szobámba, a farkamat csóváltam örömömben és levertem az egyik vázát. A törött darabokat elkezdtem lökdösni. A hátamra hengeredtem majd bepöcköltem őket az ágy vagy a komód alá.
Ennyi úgy gondolom, elég lesz az előzményekről, és most visszatérek a Gellért szálló pincéjébe, ahol már megkezdtem az előkészületeket a Kun Bélai fogadásra. Tudtam, éheztetnem kell még a lakosságot, hogy nyomatékot adjak ennek a tettnek. A többi jómadarat már apróra metéltem a pincerendszer más helységeiben és tölteléket dagasztottam belőlük. Vártak és pácolódtak a főzőládán. Becsuktam az ajtót, nehogy bármelyik a felszabadulás penészes szelét érző vörösbegy szökni próbáljon. Megdögönyöztem a kis, köpcös testet. A sok guggolástól elgémberedett ínszövet, az elsorvadt izomkötegek rozsdásan engedelmeskedtek érintésemre.
– Ideje, hogy felkészítselek az utolsó, hosszú feladatodra!
– Mmmi? – nézett fel bágyadtan.
Telt-múlt az idő, míg végre a mieink tapodták a budapesti utcákat. Százával érkeztek farkaséhesen.
A kommunisták kiűzése és a főváros visszaszerzése közötti eltelt időszakban hizlaltam fel ezt az aszketikus életmódhoz szokott férfit. Zsíros, nehéz tésztákat sütöttem ki neki, szaftos marhapörkölteket tunkoltattam ki vele az utolsó zaftos kenyércsücsökig. Lókolbászokat nyeldekelt és libamájat falatozott minden reggel. Úgy hitte, már biztonságban van, Ausztriában az elvtársaival. Nem győzött álmélkodni a börtönkoszt nagyszerűségén, biztosra vette, hogy foglára titokban ugyancsak vörös lehet, ezért kapja ezt a fejedelmi kiszolgálást. A hadimilliomosok pénze kitartott még, így zavartalanul folytathattam a hízókúrát és közeledett a november.
Kun tovább terebélyesedett, belsője kiöblösödött és barlangszerűvé nőtt. Az étel által kivájt testüregekben már nem csak vörösbegyek építettek fészket, hoztak létre kolóniát, de a falatkánként lenyelt sorstársai is kezdtek alakot ölteni. Az apróra irdalt, majd pépessé emésztett emberi zagyvalék összeállt és húsmúmiaként kullogott a hasban lakó repkedő állatok után, hogy ő is ételhez juthasson. Boldogsággal töltött el minden alkalommal, amikor a népbiztos felnyögött, mert már egy darab sem ment le a torkán. A két mancsomat végighúztam a nyakán, mint a libáknak, hogy lentebb tuszkoljam az újabb harapásokat és összébb zsúfolódjanak odalenn. Aztán leszóltak a földszintről, hogy megjött. Megmosdottam. Nyelvemmel alaposan átszántottam bundámat minden egyes porszem után, nem voltam hajlandó ilyen slamposan megjelenni Őfelsége előtt. Puha talpamat még finomabb minőségű csizmába bújtattam, végigpillantottam magamon. Egy kifogástalan megjelenésű, hegyesre pödört bajszú, ízléses mennyiségű hajolajat használó arisztokrata nézett vissza rám. Köpenyem sarkát megfogva siettem a fogadásra. A szolgák már mindent elrendeztek, az ABC tagjai a fal mellett halkan beszélgettek, amikor beléptem. Mindenki hangosan üdvözölt, néhány, a bécsi távozásom óta újonnan csatlakozott csoport tagjai lapogatták a hátamat és szorították meg a mancsomat kézről kézre adva. Előbbi esetben mintha tudomást sem vettek volna arról, hogy egy macska áll velük szemben, akinek a legkevésbé sem tanácsos veregetni a hátát. Mindazonáltal a formalitások ilyentén való megsértésétől függetlenül, remek színben volt mindegyikük, dacára, hogy átvészelték a Nagy Háborút. Hallottam, ahogy a hasak megkordulnak és minden szem a cselédajtóra szegeződik. Tőlem nem kérdeztek semmit, bíztak főzőtudományomban. Kisvártatva négy fiatal férfi tolta be a kisült Kun Bélát.
Az arcok látványa leírhatatlan volt. Néhányan felvonítottak, ketten az asztalt verték, feldöntve poharat és sószórót. A velem szemben álló ismeretlen házaspár, a férfin tengerésztiszti egyenruha, a nőn ízléses báli ruha, ráomlott a még gőzölgő húshegyre, hogy villáikkal megmászhassák, késükkel megfarigcsálják és kanalukkal lyukat üthessenek a népbiztos hársfamézszínű hasfalába. Orrukat átjárta a több koszréteg alól felszabaduló szagfelhő. Öklendezni kezdtek, egyesek a lábuk közé hánytak. De ették, hiszen nyertek. A prominens vendégek habzsolták Kun puhított húsát, Szamuely-kolbásszal és Cserny-vérrel jól kisütve. Az ízletesebb részekért, mint a füle vagy a tokája, többen birokra keltek. A kiszabadult vörösbegyek szétrebbentek a hatalmas szobában. Egy kiscseléd futott be illetlenül, hogy kinyissa az ablakot. Legeltettem a szememet, szívemnek kedves volt ez a tusakodás a legyőzött ellenség felett.
– Éljen Magyarország! – emeltem köszöntőre poharamat egy érzékenyebb pillanatomban.
– Vivát! – zúgott a felelet.
Így vacsorázta meg az elit Kun Bélát.

***

Soha nem tudtam elfogadni azt, hogy Horthy jelent meg a vacsorán és nem Őfelsége. Megbocsáthatatlan bűnnek tartottam, hogy mindannyiszor visszautasította a Magyarországra érkező király kérését. Útban voltam, hazamentem Gesztre. Csalódtam a kormányzóban és az egész parvenü korosztályban, aki elfelejtett mindent, ami valaha is naggyá tette királyságunkat. Hívtak, amikor egy régi, tanácsköztársaság korabeli kommunista került a kezük közé. Nem mentem. Azt üzenték, ekkor már kocsit is szalajtottak értem, velem akar beszélni. Rákérdeztem a leutazott középkorú tisztnél, kicsoda ez az ember. Azt felelte, olyan, mint én. Nem volt világos, mire célozgat, ezért rámorrantam, beszéljen tisztességesen, ahogyan magyar katonához illik. A férfi visszafojtotta a feltoluló könnyeit és lenyelte a torkában növő gombócot és kibökte: Hitből táplálkozó személy. Felkeltette a kíváncsiságomat az eset, azonban kommunistákkal értelmes ember nem elegyedik szóba. Ezért annyival bocsátottam útjára a hírnököt, küldjenek aktát, akkor esetleg megfontolom. Közben meghalt Őfelsége. Áldott legyen emléke!
Valószínűleg már akkor postára adták a dossziét, gondolva makacsságomra, amikor a látogató nálam járt. A kartoték pangott az ürességtől. Semmiféle olyan adatot nem tartalmazott, amiből arra tudtam volna következtetni, hogy találkoztunk már. Bár ha komi, akkor aligha. Elsüllyesztettem a fiókba.

***

Egy évtized is eltelt mire visszatért Magyarországra, mert kicserélték a szovjet fogságba esett magyar tisztekért. Ezt már ő üvöltötte az arcomba a kihallgatáson, mielőtt úgy szájon vágott, hogy elvesztettem az eszméletemet.

 

---

[1]  Fehér Béla – Szécsi Noémi: Hamisgulyás

 

 

 

(Illusztráció: Breon O’Casey)