Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le.  Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.

(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)