Az öreg boszorkány házához egyetlen ösvény vezet. Egy kiszáradt patakmederben kell lépegetni, balra derékig érő csalános, jobbra és fent összezáruló bozót, kusza ág-bogak lélegző, zöld szövedéke, amin át alig látszik az ég. Az erdőben lépcsők, amik nem vezetnek sehová, olyan anyagból, mint a macskakövek.

A boszorkány megforgatja a pipát a szájában, köp egyet, és csak utána kérdezi meg, minek jöttél, mi? A keze legalább kilencven éves, fakó kéknek látszik az erektől, szépen ívelt körme alá nem tapad a föld. Sosem gyújt tüzet, mert sosem fázik. Hétévente eszik egy nyúzott macskát. A kunyhója ajtaján csak ő léphet be, mindenki mást agyonüt a villám. A háza köré gyakran csap a villám, szenes csonkok a tornác oszlopai. Agyagcserépben nagyszirmú, piros virágok tenyésznek, húsos indákkal kúsznak a száraz fákra. A ház mögött kezdődik a mocsár, egy elhagyatott, ingoványos föld, amiben kicsi lelkek világítanak.

A fiú, aki most érkezett, már a harmadik ezen a héten. Az elsőt a küszöbön agyoncsapta a villám. A második azért jött, mert azt beszélik, hogy minden emberben van egy mocsár, és ehhez a boszorkány ért a legeslegjobban, mert benne a legnagyobb. Az öregasszony erre csak megvonta a vállát, és valami olyasmit dünnyögött, hogy ő a szakmát befejezte, s induljon el a ház mögé a fiatalember, ha annyira kíváncsi. El is indult, azóta is keresi a szerencséjét.

Ez a harmadik is beszélgetni akart, mert azt álmodta, hogy látja a halottakat. Én is látom őket, mondta undorodva a boszorkány. S ugyan mire megyünk vele?  De, mondta a fiú, én meg tudom gyógyítani őket. A boszorkány erre azt mormogta, hogy a halottakat nem lehet meggyógyítani, s az élőket még kevésbé, s aki nem hiszi, kérdezze meg az egyik világító lelket a mocsárban. De, szólt a fiú, akkor mégis mit lehet tenni? A boszorkány erre azt javasolta, hogy a fiú menjen hátra a mocsárhoz, és mártsa bele az arcát. Ettől azonnal tudni fogja, hogy mit kell tennie.

Így is történt. A fiú elindult a mocsár felé, és amikor a partjához ért, a bokrok alatt megállt a rigószárnyak verdesése, és a csalánosban a lépegető őz. A fiú lehajolt a fekete vízhez, amiben széles levelű rózsák fordították felé a virágaikat, és belenézett.

Nem volt ott semmi. Azonnal beleszédült a mocsárba.

Utolsó lélegzetéig próbálta fölrúgni magát, de ezer kéz húzta lefelé. Amikor már túl késő volt, a boszorkány kihúzta a mocsárból és megfürdette. Aztán tüsszentett egyet, és a tenyerét elhúzta a fiú arca előtt. Az fölült, és köpött egy marék sarat.

Menj, nézd meg magad még egyszer, mondta a boszorkány. A fiú odament a parthoz, vonakodva a sötét víz fölé hajolt, és megpillantotta a saját, hullámzó tükörképét.

Most már felsöpörheted az udvart, szólt a boszorkány. És mindjárt kész a vacsora is.

(Fotó: Vajda Réka)

Végre egy kis Napóleon konyak, no meg a Bolero… most már csak valami nőszerű képződmény hiányzik. Naplóm lapjai helyett inkább rajta koptatnám a cerkám – csak ne a nejem legyen az. Meglehetősen fárasztó nap volt ez a mai. Kora hajnalban rögtön egy alliteráló kenutúrával indult: Lityiékhez mentünk Lupára – Lukullusz is ott volt – teljesen spontán jött az egész: éjszaka nemigen tudtam aludni a közelgő telihold miatt – ilyenkor mindig jön valami inspiráló. Most pl. kitaláltam, hogy minden holdtölte alkalmával összejövetelt rendezek a kertemben, Holdköltők társasága címen – mindenki hozhat majd magával saját vagy általa kedvelt verset, aztán meg buli. Akár már másnap megrendezésre is kerülhet az első szeansz, itt az alkalom! – gondoltam magamban. Aztán nem is bírtam sokáig magammal, hajnalok hajnalán felhívtam a Lityit – legjobb álmából sikerült felébresztenem –, hogy jönnének-e ma este. Mondta, hogy feltétlen – „kurva jó ötlet!” Sőt, azt is megkérdezte, hogy nem ütjük-e előtte nyélbe a már régóta tervbe vett hozzájuk való kiruccanásunkat Lupára – ők most amúgy is ott vannak, lent. Mondtam neki, hogy miért is ne – pár embert még értesítettem az esti programról, aztán már vízre is szálltunk nejemmel és a rahedli gyerekünkkel. Miután lecsorogtunk, egy délelőtti vendégfogadó tea után Lityiékkel együtt ideiglenesen áttettük a nyaralóból a székhelyünket a büfébe. Jó ott a hangulat, és a pörkölt is rendben. Aztán egy kis focit, majd Dunában való megmártózást követően vissza – a Lityiék szempontjából fel – kaslattunk abba a szörnyű sváb kisfaluba, ahol élek a családommal (nem sokáig maradunk ott, hamarosan áttelepülünk Új-Zélandra, egy Isten háta mögött megbúvó birkalegelőre. Ott új életet kezdhetnénk, a háztáji munkák mellett talán jutna arra is idő, hogy Wellingtonba átjárjunk néha, ha intellektuális atmoszférára is vágynánk), felfelé már azért megterhelőbb volt az evezés – főként így estefelé. Mire megérkeztünk, már gyűlt a nép a kapunk előtt. Már éppen kezdenénk… – közben Tünde eltünedezett… – vagy ahogy Kukorelly írja (jóval prózaiabban): „Elmentek a csajok”. Nem sokat lelkiztünk, belecsaptunk a lecsóba – jöttek orrba-szájba a versek, no meg a szófosás: többek között egy elhangzó Kassák verssel és személyével kapcsolatban felmerült az a most már lerágott csontnak számító kérdés, hogy kell-e rím a versbe, vagy az csak elveszi a szerzőtől a pontos megfogalmazás lehetőségét. Majd jött Esterházy meg a plágium. Aztán meg az, hogy miképp lehet az olvasók igényeit hatékonyan kielégíteni – nem akartam fölényeskedően közbevágni, hogy egy-két fortéllyal megvilágosítsam a szerencsétleneket – elvégre én több tízezer példányt adtam el a jog és irodalom kapcsolatáról szóló Iustitia kirándul c. könyvemből. Majd mikor valahogy a haiku versformára terelődött a szó, már nem bírtam megállni, hogy ne villogjak a szintén több tízezer példánynyi eladást maga mögött tudó haiku verseskötetemmel. Felcsaptam, majd találomra felolvastam a felcsapott oldalpáron lévő versek egyikét: „Hullámzik a tavasz a hasamon”. Először persze – ahogy sejtettem – megvádoltak, hogy ez nem haiku (az ő csőagyuknak) – aztán felvilágosítottam némileg dilettáns kollégáimat, hogy nem a szótagszámot kell csökönyösen számolgatni, hanem az a lényeg, hogy a haiku hangulatát visszaadja – e téren már pedig nem kérdés, hogy kifogástalan az írás. Egy idő után már mindenki kezdett türelmetlenkedni, hogy mikor kezdjük már a bulit – a hátramaradt írásokat gyorsan lezavartuk, majd mielőtt végleg elszabadult volna a pokol, megkértem azokat, akik az éjszaka folyamán a kertben elhelyezett sátrak valamelyikét szándékozzák igénybe venni, hogy ha netán 4-5 üveg jó kis házi szilvapálesz elfogyasztása után beesnének a sátorba, majd ellenállhatatlan késztetést éreznének a hányásra, akkor húzzák le a sátor nyílásának cipzárját, és lehetőleg kifelé okádjanak. Ezen kérés figyelembevételét követően már tényleg senkivel nem lehetett józan szót váltani. Én csak szolidan bedobtam egy rozéfröccsöt, majd én is belevetettem magam az orgiába. De közben azért természetesen – jó házigazda módjára – figyeltem az eseményeket, meg ügyeltem arra, hogy nehogy ellaposodjon a hangulat. Minden pazarnak ígérkezett, egy kis szépséghibát leszámítva: ahogy már korábban is utaltam rá, a nejemen és két lányunkon kívül nem maradt nőszerű képződmény a buliban. Pedig szegény Frédi fiamnak is lányhiánya van… no de ennek a felállásnak is van némi előnye: Menta lányunkat már egy ideje próbáljuk férjhez adni, de komolyabb kérő eddig még nem jelentkezett. A mainál jobb alkalom márpedig nem kell ahhoz, hogy reggel majd egy sátorban találja magát valamelyik jelenlévő szimpatikus fiatalemberrel. Pl. itt van ez a Lukullusz gyerek – Mentának nagyon tetszik, és állítólag független. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy díva a lányom, de hátha a jó kis retro zene, a tánc, a telihold, az érintetlen természet – pontosabban a bio-termesztésű kertünk –, no meg némi alkohol összeszédíti a fiatalokat… ha pedig mégsem, akkor – ahogy szoktam mondani – „Válogatós fasznak segglyukban a helye!” Egy idő után már belefáradtam az álbohémkodásomba – ekkor jött az, hogy visszavonultam és rácuppantam a Napóleon konyakra… na de aztán hamar megjelentek a hajnali fénysugarak, és mivel törekszem arra, hogy a bioritmusom megfelelően működjön, fáradtságom ellenére igyekeztem hamar talpon lenni. Kimentem a kertbe – ki-ki már a reggeli teát kortyolgatta. Tibusz – volt tanítványom az egyetemen (egyike azon keveseknek, akiknek sikerült átmenniük a vizsgáimon – én becsületesebben végzem a munkámat annál, hogy nevemet adjam egy diploma illetve egy kisdoktori- vagy akár egy habil titulus érdemtelen megszerzéséhez. Terminátor a becenevem az egyetemen. Igyekszem is ezen elnevezés jelentésmezejének eleget tenni: jogtörténetet tanítok – eleve csak az jöhet vizsgára, aki az összes órámon jelen volt, és nem is késett – aki akár egy percet is késik valamelyik órámról, az már nem jöhet vizsgára. Jelenléti ívet persze nem adok a diákok kezébe, nehogy csaljanak – személyesen jegyzem, ki van jelen, ki nincs. Továbbá egy 20 oldalas dolgozatot le kell adniuk egy általam adott témából. Ezt követően jöhetnek vizsgára, de azt is megelőzi egy írásbeli beugró („A”; „B”; „C”; „D” típusú dolgozatokat állítok össze – ennek megfelelő ülésrendet szabok meg, a puskázás vagy susmus természetesen vizsgáról való kizárást jelent.), amit hibátlanra kell teljesíteniük ahhoz, hogy egyáltalán szóbelizhessenek. Utóvizsga időpont nincsen. A vizsgára több ezer oldal tömény szakirodalmat kell bebiflázniuk az órai anyaggal kiegészítve – a beugrót az általam megadott 55 kulcspont alapján állítom össze, ha valaki pedig még a szóbelire is eljut, ott 40 tételből kell húznia – ha megbukik az általa húzott tételből, majd fél évvel később újra eljön vizsgázni, és ismét túljut a beugrón, az az alapfeltétel lép érvénybe, hogy tökéletesen fel kell mondania azt a tételt, melyből korábban megbukott – csak utána kezdődhet valójában a vizsga egy új tétellel) – azzal fogadott, hogy sikerült belehánynia az egyik sátorba – kidőlt a sátor mellett, hirtelen hányingerre ébredt, eszébe jutott, amit kértem a buli kezdetekor – lehúzta a sátor nyílásának cipzárját – minden stimmelt, csak hát az volt a gond, hogy Tibusz a sátron kívül volt, nem pedig belül… ezt meghallva egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy a jobb vagy a bal öklömmel húzzak-e be neki egy akkorát, amivel megszakítom a folytonosságot a feje és a teste között, aztán végül arra jutottam, hogy – jó házigazdához méltóan – nem lenne szerencsés, ha elrontanám a hangulatot – így úgy döntöttem, hogy csak nevetek rajta. Aztán lehuppantam a fűre – Tibusz mellé – én is teázni. Az egyre erősödő Nap hatására megszabadultam az ingemtől – görög félistenhez hasonlítható felsőtestem láttán Tibusz megkérdezte, hogy heti hányszor szoktam kondizni. Mondtam neki, attól függ, mit nevezünk kondizásnak – a söröskorsók emelgetését, vagy azt a bizonyos tevékenységet, amikor lányok és fiúk együtt izzadnak? – Ezzel finoman utaltam arra is, hogy inkább Mentával hancúrozott volna – ahelyett, hogy összehányja a sátrat… közben nejem előállt azzal az ötlettel, hogy menjünk el kirándulni a környező hegyekbe – zseniális gondolat! – mire ezt kimondtam, Lityiék már be is jelentették, hogy sajnos ők nem tudnak velünk tartani, mert dolguk van. Lukullusz is közölte, hogy sajnos neki is távoznia kell most köreinkből – erre megkérdeztem tőle, hogy hogy fogja így elvenni a Mentát feleségül – sajnos azt majd máskor kell megoldanunk – válaszolta. Gyere holnap is! – mondtam neki búcsúzóul. Amennyien még maradtunk, lassacskán útra keltünk – vittünk magunkkal fémpoharakat, no meg persze néhány üveg elmaradhatatlan „Szent Pityeszt”. Tibusz és a „csajok” elöl haladtak, én pedig az unokaöcsémnek hátul kullogva osztottam az észt – amiből aztán (lelki) fröccsözés lett. Megosztottam vele fiatalságom legfájdalmasabb időszakát, amikor is mialatt a seregben voltam kénytelen rohadni, elhagyott az akkori barátnőm. Van is egy festményem ebből az időszakból, mely mellesleg másfél lepedőért kelt el kb. 10 évvel ezelőtt – egy dőlő fázisban lévő szürke vödröt ábrázol az éjszakai égbolton. Nagyon belemerültem a révedezésbe… közben nejem hátrajött azzal, hogy úgy látja, hogy Tibusz rányomult kisebbik lányunkra, Zsályára – ketten nagyon elhúztak ott, elöl. Ennek érthetően nem örültünk, hiszen Zsálya még kicsi. Egyre jobban dühít ez az ürge – telehányja a sátramat, Menta nem kell neki, Zsályát viszont megrontja. Valamennyien felzárkóztunk Tibuszékhoz, és én diplomatikusan megbeszéltem Tibusszal, hogy a következő tisztásnál különválunk – én az otthoniakkal visszafordulok, ő meg az unokaöcsém pedig onnan kimegy a vasútállomáshoz. Miután búcsút vettünk tőlük, Tibusz még visszakiabált, hogy legközelebb a Menta hívja el az egyetemről az osztálytársnőit. Erre azt mondtam neki – próbálva megőrizni a higgadtságomat –, hogy az rendben van, hogy a Klasszika filológián enyhén szólva túlsúlyban vannak a lányok, de nem árt, ha felkészülsz arra, hogy – ahogy Menta sem –, azok a könyvmolyok sem tipikusan a leendő szex-szimbólumok egyikei. Erre azt válaszolta, hogy akkor én hozzak majd csajokat. Meglesz – csak majd add meg a paramétereket! – feleltem. Meglehetősen fárasztó, de ugyanakkor tanulságos napok vannak most már végre tényleg mögöttem… na jó, megnézem, hogy otthon vagyok-e, aztán meg nézek egy kis poreszt.

(Illusztráció: Labedzki)

Nagyapámat 1956 után „népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésével elkövetett bűntett”-ben marasztalták el és börtönbüntetésre ítélték. Helyettesítő postamester volt, akkoriban épp egy dél-dunántúli határfaluban, ahol a forradalmi bizottság elnökhelyettesévé választották. Bűnéül rótták föl továbbá, hogy azon az őszön többször, de egy alkalommal bizonyíthatóan is a következő kijelentésre ragadtatta magát: itt már nincsenek elvtársak, itt már csak urak vannak. 1990 után néha mesélt ötvenhatról és az utána következő két-három évről. Azt az esetet például nem egyszer emlegette, amikor többségében ismeretlen, ám szintén letartóztatott társaival együtt elsötétített buszban utaztatták keresztül-kasul az országban. Egy helyütt megálltak, mindannyiukat kiterelték a járműből (valahol a pusztán, bárki joggal hihette akár sztyeppnek is), fölhajtották őket az ott parkoló terepjárók platóira. Ott feküdtek egymás hegyén-hátán végenincs órákig, olyik összevizelte magát, valamelyik férfinak az egyik orosz tiszt bajonettel megvágta a kezét, a vére eleinte ömlött, majd folyt, végül csöndesen csörgedezett a többiekre. Aztán egyszerre talpra rángatták az egész társaságot, visszaszállhattak a buszba, s folytatódott a keringés. Nagyapám mellett egy tizenhat éves lány szipogott mindvégig, míg be nem gurultak a börtön udvarára.

Azt sem hallgatta el, hogy többször csak úgy, kedvtelésből taposták meg azokkal a nehéz, vasalt sarkú csizmákkal. A kihallgatásokon többnyire alaposan összerugdosták. Arról már nem mesélt, anélkül is tudom, hogy sosem helyezkedhetett el többé a postán. Szeretett volna – nem engedték. Távolról sem számított nagy halnak, mégsem engedték vissza a szakmájába. Csakis akkor tették volna, ha együttműködik. Nem működött együtt. Pedig volt mitől félnie.

Hogy mást ne mondjak, egy túlbuzgó elvtárs miatt édesapámat kénytelenek voltak a keresztanyjához küldeni Szegedre; tízévesen el kellett szakítani a családtól, nehogy állami gondozásba helyezzék, hiszen, tette föl a kérdést az éber funkcionárius, egy börtönbüntetését töltő ellenforradalmár fia vajon miféle nevelést kaphat? Apám jó, ha kéthavonta hazajárhatott. Szabadulása után nagyapám, az efféle események dacára, inkább vállalta a kispénzű, alja munkákat, de nem írta alá a beszervezési papírt.

Nem gondolom, hogy ezért különb lett volna azoknál, akik aláírták. (Makacsabb talán.) A nagyapám kisember volt, akire valószínűleg nem pazaroltak akkora erőket, mint a nagyhalakra. Inkább azokat zsarolták, szorongatták erősebben, gondolom én, akik jelentősebb pozíciókat töltöttek be, akiktől fontosabb információkat remélhettek. Művészeket, újságírókat, tanárokat, tudósokat, sportolókat. Az úgynevezett kisemberekre, föltételezem, kevesebb energiát fecséreltek. Próbálkoztak egyszer-kétszer-párszor, aztán hagyták őket. Nem ritkán, persze, még így, kisebb gőzzel is sikerrel jártak, hiszen az ember olyan könnyen megfélemlíthető lény. Túl erős benne az életösztön.

Azt is mesélte a nagyapám, hogy amikor az előzetes letartóztatásból hazajött, egy megrakott szekér állt az udvaron. Akadtak, akik előkészítették a família menekülését. Nagyapám köszönte, nem kért belőle. Lepakoltatta azt a szekeret, maradt itthon, kisvártatva bevonult a börtönbe, majd évek múltán, amnesztiával szabadulva, élte az életet másodrendű állampolgárként, megalázottként és megnyomorítottként, a szívében egyre halványuló reménnyel aziránt, hogy változhat még valami, mielőtt meghal. (Legalább megérhette, hogy valami változott.)

Miután ezt a szekér-históriát hallottam, talán tizennyolc-húsz évesen, sokat tűnődtem azon, mi történik, ha a nagyszüleim elhagyják az országot 1957 elején. Milyen nyelven beszélnék? Hol élnék, mely táján a földgolyónak? Számos válasz lehetséges. Rengeteget játszottam végig magamban. Köztük azt is, hogy meg se születek.

Azonban megszülettem. S nem másutt, hanem (nagyapám döntése folytán) ott, ahol. Az a döntés alapvetően határozta, határozza meg a sorsom. Bennem él tovább – ha nem is konkrétan, kézzel foghatóan az elhatározás maga, ám mindaz, ami nagyapámat odáig vezette, nagyon is. A ragaszkodás. Az ösztönös, erős, akár ésszerűtlennek is nevezhető kötődés. Amiből, osztályrészül, nekem is jutott. És én szeretem ezt az örökséget. Talán ez az örökség az oka, hogy – bár kíváncsi vagyok a világra – a maximum, amit más országban nyűglődés, fejfájás és ingerültség nélkül képes vagyok eltölteni, az szűk két hét.

Senki sem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé – jut eszembe ezen a ponton (talán indokolatlanul) Seneca.

Valahogy így, igen.

Bár közhellyé koptatták a kijelentést, az igazság nem mállott le róla, érvényes ma is: nem választhatjuk a hazánkat. Lakhelyet, állampolgárságot igen – hazát soha. Azt vagy kapjuk, vagy (nem fizikai értelemben) megszerezzük, kiküzdjük magunknak. Utóbbi esetben ad abszurdum az is lehetséges, hogy a szülőföld és a haza nem egy földrajzi egység. (Jóllehet ez, úgy hiszem, ritkaság.) Mikes Kelemen próbálkozott ilyesmivel, mikor úgy szerette már Rodostót, hogy soha nem feledhette Zágont. Kudarcra ítéltetett, naná. Rodostó sosem válhatott Zágonná, Zágon-pótlékká is csupán tűnő pillanatokra, önáltató, kába percekre.

Seneca azt is vallotta, ha nem is írta le, hogy nem azért szeretjük a hazánkat, mert ott jól lehet élni, vagy éppen könnyen. Nem azért, mert általa szert tehetünk valamire, ami kell nekünk, vagy a segítségével megkapunk bármit, amire vágyunk. Aki ott érzi jól magát, ahol a legtöbbet kapja, netán a legkönnyebben, annak más fogalmai vannak otthonról, otthonosságról, hazáról, mint Senecának. Mint Senecának az én értelmezésemben. Az én Senecám inkább szűkölködik Rómában, semmint dőzsöljön Rómán kívül. Ő nem Caesar, aki szívesebben válik első emberré bárhol, mint lesz másodikká az Örök Városban. Az én Senecám, amint a valóságos, hús-vér Seneca is, hűséges marad Rómájához, mindenkor.

A nagyapám, azt hiszem, nemigen olvasta Senecát. S nem tudom, mennyit mélázott azon, miért maradt itthon azon a szürke, kilátástalan napon, miért küldte el azt a szekeret. Néha azért nyilván eszébe jutott. Ha máskor nem is, a börtönben, az elhagyatottság, a magány, a vágyakozás kínjában minden bizonnyal. Nem mondta soha, hogy egyetlen pillanatra sem bánta meg a választását. Egyetlen egyszer sem állította, hogy fölülni arra a bakra végzetes hiba lett volna. Ha ilyesmit beszélt volna, kétségeim lennének. Így nincsenek. Van viszont egy örökségem. Ez az én jussom. Több nem is kell.

(Illusztráció: sphere)

– És ha nem lesz város? – rázta meg hajnalban Gizi a mellette hason fekve alvó Piuszt. Ezzel csak annyit ért el, hogy a férfi tengelye körül negyvenöt fokos fordulatot tett és a faliszőnyeg irányába folytatta szuszogását. Érdekes hajnali álma volt Gizinek, de csak arra emlékezett, hogy repülőn ül, ami innen egyenesen kanadai otthonába viszi, valaki légi felvételeket készített mellette a városról, nézhette a polaroid képeket, ahol a sárga, hepehupás, aszályos fűnél egyéb nem látszott. A gép ablakából kitekintve a várost látta, ahogy még most él és eleven. A képeken az értéktelen, kiégett színek. Most ezen az álmán gondolkozott, hatással volt rá, ugyanakkor gyötörte a fejét a tegnap éjjeli konyak, fázott, közelebb húzódott a férfihoz, arcát a lapockájába fúrta, szívta kesernyés illatát a bőrnek, izmoknak, rostoknak és a bordáknak. Aztán észbe kapott: kesernyés illat, akár az övé is lehet – részben legalábbis. Fölkelt, fürdőköpenyét keresgélte, egy-egy ruhadarabját észlelte mint fonnyadozó héjakat az ágy körül, összekapkodta ezeket a szégyenlős darabokat, kék fürdőköpenye gondosan összehajtva várakozott a fotelban. Közben megpillantotta meztelen testét, nézte egy odaajándékozó percig a tükörben magát, aztán bement a fürdőszobába. – A város igazsága nem szűnik meg, akárhogyan is tűnik el – zuhany alatt lopakodott elő a tegnap esti beszélgetésük töredéke. „Mi lehet ez az igazság?” Nézte a zöld szappant a kezében, tegnap több volt, most fürdés után kevesebb lesz, holnap még kevesebb; az idő szappana, használva fogy, használva csúszik ki a kezünkből, akkor mi értelme szívóskodni, legfeljebb olykor lehajolunk érte, keresgéljük, visszavesszük, segítségül hívjuk a kosz eltávolításához, kultúra, miközben az érzékszervek megbokrosodnak s kiderül, hogy a kosz maradt, csak a szappan fogy folyton folyvást. „Vannak napkelték, amikor mindez világosan látszik.” – Kilépett a kádból és gyorsan törölközni kezdett. A szappan után nyúlt, visszatette a helyére, észrevette a férfi arcszeszének üvegét, lecsavarta a kupakot, mohón beleszagolt az üvegbe, meghökkenve a nyers, szúrós szagtól, gyorsan visszacsavarta és a polcra helyezte a borotva mellé. „Varázslatos, amikor az arcán érzem.” Átfutotta a nap teendőit. A férfi még aludt, kezével az ő üres helyét őrizte a lepedőn. Gizi elmosolyodott, az éjszakára gondolt, enyhe izomlázat érzett s ettől teljes, elégedett, csaknem boldog volt.        A „Béke-táró”– egyik neve ez a városi köztemetőnek – lakóinál nem sok látogató elmélkedett az élet múlandóságán. Július közepe volt. Meleg nap ígérkezett, Gizi is akként öltözött, hogy a friss gyász le ne ríjon róla, de túlságosan praktikus öltözékkel se hívja fel a figyelmet magára, hiszen ha a holtaknak öltözködne, elég lenne a tegnapelőtti gyászviselet. Ismerte a járást, a rövidebb utat, s el is indult azon, hogy ne vesztegessen időt a lepusztított buszmenetrend kivénhedt Ikaruszaira. Át a Sportvölgyön, a Szállásfalu maradványain, a felszedett sínű vasúti pályán, azután fel a keskeny, kátyús szerpentinen a kíváncsiskodó lelkek és a vadbodza tekervényes szalagszegélyén. Napszemüveg és homokszínű kendő volt rajta; a szúnyogok támadásától tartva hosszú ujjú, de könnyű blúzt viselt. Vizet vitt magával Piusz konyhájáról, a virágoknak pedig ereszt fönt, valamelyik nyomóskútból. Itt is csordogált egy kis erecske a völgyben, híddal, az hol van? Tájékozódni már nem könnyű, errefelé biztosan nem járnak, akik utat akarnak rövidíteni halottaikhoz. Agyagos, dzsuvás domboldal, a földbe vájt lépcsőfokoknak se hírük, se hamvuk, beléndek, mácsonya és poros lósóskalevelek. Jobbra a háta mögött Dani műterme, jobbra előtte a víztorony fagylaltos-tölcsér formájú betontornya magasodik. Cseh Jakab filozófus az emberi bal szemről ránk maradt fejtegetésének adna igazat, alátámasztást a bal kézre eső látvány, bár Gizit Cseh Jakab hidegen hagyja. Nem ismeri. Amúgy is minden figyelmét, érthetően, lépéseire helyezi, de mi szólhatunk a még életben hagyott vasúti berendezésekről, a városba nyugatról hideg késként hatoló betonútról, az ördög kitáncolta mecseki erdőrészletről, a dombon csonkként meredező fatörzsek rövid árnyékáról, amelyek párhuzamosak egy magányos sínpárral, fény hull az egyik sínszálra Gizi háta mögül, s másféle árnyékok árnyék-társaként surran el a várostól a másik szál sín. És búcsú nélkül, teszi hozzá Gizi a völgybe leérkezve s néhány bizalmaskodó bogáncstól, erőszakos szeder-íntől szabadulóban.      A szén útja elég rövid, viszont az a kőbányából származó szürke kő-apríték ki tudja, milyen messzeségbe követi a síneket. Hűlt helyük a régi konyhakerteknek, a kertek mellett levezető, ritka, törmelék téglából vagy fából eszkábált lépcsőknek. Visszavadul a hagyma, nem rí miatta senki. Papucsával rátaposott és kinyomta a szemét egy elsilányodott paradicsomnak. Beteges, nyiszlett szilvafák. Mikor járt utoljára erre? Kivel? Danival? Az erdélyi Krisztával? Dani látja, ha látnák? És mégis festi az őrjöngő, színpompás képeket erről a romhalmazról, ami már csak egykedvű szegényövezet és rikító süppedék… Pedig kezdetben pasztellal, tussal, diópáccal dolgozott. Tiszta futamodású vonalakkal. A vége felé jár? A dance macabre ideje ez már? A Farsang farka? Ezt ki kellene hirdetni az országban. Erőművek, fémkohók, családi tűzhelyek, meg mindenki, ezen a városon, a város mélyrétegeiből kiküzdött kincsek parazitái, élősködő népek! Bezár a bazár. Értitek? De ugyanezt az országra is ki lehet írni. Nehéz vidék, annyi szent – ennyi álszent között. Éppen most és itt akar házasodni Daru Béla tanár úr? A későn utódokra érő férfiak könnyen letöröletlenül hagyják az asszonyi könnyeket. Egy gyereket azért én is bevállalnék. Piusztól, futott át rajta. Könnyen. És akár könnytelenül. Nincs rá esélyük, de eljátszott a gondolattal, amíg elszántan gázolt köveken, gazban, ványadt kultúrnövényeken. Leért a csorgáshoz, ahol esős időben még megélt a hitvány nád, káka, utalásul az egykori, ma már elapadt, forrásra, a még régebbi, lápos Mocsila mára az emlékezetből is kiveszett környékére. Utalásul az egykori iparvasútra talpfák, kavicsok, kátrányos, olajos, elhajigált alkatrészek: biztosító szerkezetek tartozékaira. Dani mesélte, hogy ide jártak vagont kirakni, örökös pénzzavarukon enyhítendő: nincs nyoma. Egy félig hanyatt esett őrház. Előtte rogyadozott egy cementtartály. Gizi akkor sem ment volna közelebb, ha tudja, abból egy árnyéktalan macska ivott. Réznyomatoson látta ezt az állatot, homogenizált fényviszonyokat feltételezett a borítékzáró bélyegen, amire Dani ügyeskedte néhány barátjának. Kanyos mesélt erről az árnyéktalan macskáról, ő meg nevetett, aztán borzongott rajta, amikor Piusz is megerősítette ennek a kísérteties állatnak a létét. Az ő macskájának volt árnyéka, volt nyávogása, puhasága, eleven szemei, fehér bajsza, reggeli – vagy nappali – mosakodása. És neve volt ennek a kis jószágnak. Szurkos volt, mint a hőségben megcsillanó talpfák, kavicsok. Most ez miért jutott eszébe? A Szurkos. Virágot vett a „szülei sírjára”. Ó, ez a Béke-táró! Vagy, ahogy másként, lent a városban nevezik: a stiglickert. Innen el lehetett látni a válogatott kerettag focista síremlékéig. Egy szürke labdával dekázik a kolumbárium előterében. Kályhás volt civilben. Kanyossal néha kimentek egy jobb meccsre. A gyomorrák megszabadította a kályhás mesterségtől, mondhatni profi focistává avatta az álprofi, de élő játékostársai között. Dekázik évek óta. Hogy’ felragyogott a virágboltos fiatalasszony Gizire, mint aki ismeri. „Giza, de régen láttalak!” Aki Gizának szólította, őt ez az asszonyka még általános iskolás korából ismerheti. Nem lesz ideje beszélgetni, megvitatni, hogy „… hogy vagy?, de jól nézel ki!, tízest pirulás nélkül letagadhatnál….”  és egyebek, hiszen ezekhez még ilyen terjedelmes nyári nap is rövid. És honnan került elő ez az iskolatárs? A temetés napján nem ő volt az üzletben. „Vigyél kálát a szüleid sírjára.” Az ajánlaton meglepődött, mert először hálát értett. Ez az. Milyen különös és régen bejáratott ezen a nyelven. „A szüleim sírja.” Majd jönnek az újabb fejlemények. Dani sírja. Kanyosé. Prímásé. És a görbe orrú, kiütött Csillésé, hiszen visszahallotta Piusz megveretésének történetét. Piusz apja is valamelyik régebbi parcellában nyugszik. Omlás. Bányászhalál. Ötükkel végzett a kifürkészhetetlen. A fejét külön kellett megkeresni. „Itt élned, halnod kell.” Csakugyan, drága Sándor Vazul tanár úr? Azért vonult ki a fák és gombák és mecseki patakok és útvesztők mellé, az erdőbe, mert ez olyan tökéletesen sikerült és nem csupán félénken kategorikus ez a kell? Mert az én életem, az hagyján. Minden nem sikerülhet. De aki alól eladták a hetedik szint mélységet is, ahonnan a kenyerét előkaparta?

Részlet Botár Attila Úszómester néhány szezonra című regényéből

(Illusztráció: Cala Barca)

Béla bácsi úgy gondolta, továbbadja a tudását, még mielőtt meghal. Két unokájával és a szomszéd gyerekkel, akinek nem tudta a nevét, felment a padlásra, és a száradó húsok között állva megköszörülte a torkát. Mikor a gyerekek hozzászoktak a lógó dögök látványához, Béla bácsira néztek, aki lassan és szépen elmondott mindent, amit tudott. Elmondta, hogy az élet nem valami szép, hogy a nagyanyjuk fiatalon szebb volt, és hogy a vadon élő állatokkal mindig óvatosan kell bánni, mert soha nem lehet tudni, hogy mikor támadják meg az embert. Béla bácsi tartott egy kis szünetet, mert a sok beszédtől kiszáradt a szája. Úgy gondolta, egyszerre ennyi is elég. Szétnézett a padláson, szippantott egyet a füstös, hagymás és hideg levegőből, és a lógó húsok között három megszeppent gyerekarcot látott. Na, akkor így, kezdte, mikor már nem volt annyira száraz a szája, és elmesélt egy történetet, amit minden gyerek könnyen megérthet.

Esős nap volt, és én azokat szeretem a legjobban. Sétálni indultam a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét a sarkánál a bőr.  Megláttam egy szép nőt, az volt a nagyanyátok, karcsú volt, nagy mellei voltak, odamentem hozzá, hogy közelebbről is megnézzem. Mondtam neki, hogy kis kezit csókolom. Azután összeházasodtunk. A nagyanyátok nem volt mindig ilyen mint most, ezért vettem el. Egy nap sétálni indultunk, én a barna bakancsomban, akkor még megvolt, nem jött szét teljesen a sarkánál a bőr, a nagyanyátok meg a zöld csizmában, ami most anyátoké. Szembe jött velünk egy hatalmas vadállat. Vörös sörénye volt és mocskos, karmos mancsai. Ezelőtt még soha nem láttam ilyen vadat. A pofája legalább akkora volt, mint az enyém, és fenemód üvöltött. Mondtam a nagyanyátoknak, hogy másik úton kellene mennünk, hogy elkerüljük a fenevadat, mert soha nem lehet tudni, mit akar, akarhat rosszat is, és ezt jobb nem tudni. A nagyanyátok nem volt okos asszony, de mert szép volt, nem volt sok bajom vele. Megindultunk a vad felé, az megállt, ránk nézett, és üvöltött tovább. Nem értettem, mit üvölt, féltem, hogy megesz engem, és velem együtt a nagyanyátokat is, akit akkorra már elvettem. Együtt éltünk, de nem ebben a házban, hanem az előzőben, a kicsiben. Ott nem volt ilyen padlás, húsunk se nagyon volt, de ha volt is, azt se szárítottuk. A vad is megindult felénk. Én nem tudtam mit csinálni, hát szólongattam, hogy megérezze a hangomban a jóindulatot. Jó tett helyébe jót várj, mondtam a nagyanyátoknak, de most nektek is mondom, az élet nem valami szép. A vadállat a lábam felé kapott. Hogy basznád meg, mondtam neki, de ti ne mondjatok ilyet soha, vagy ha mondjátok, ne mondjátok, hogy tőlem tudjátok, csak ha nagyon muszáj. Nekem nagyon muszáj volt, mert a fenevad vicsorgott  széles pofájával, aztán bekapta a lábamat. Segíts már, mondtam a nagyanyátoknak, de csak állt ott, mint akit lecövekeltek. A nagyanyátok nem segített, nem volt rátermett asszony, bár szép volt, mondom, karcsú volt, és akkora volt a melle, mint amekkora a fejem volt akkor még. Én a vad szeme közé néztem, hogy lássa, mivel van dolga, de hiába, nem eresztette el a lábamat, csócsálta tovább. Féltem, mert egy lábbal nem tudtam volna dolgozni, akkor még minden munka négykézlábas volt. Vigyázzatok magatokra, kezetekre, lábatokra, soha nem tudni, mire kellhettek még. Megfogtam a fenevad fejét, és megszorítottam. Erre elengedte a lábam, és birkózni kezdett velem. A nagyanyátok csak állt, és nézett. Rám üvöltött, én meg vissza rá, akkor még nagy hangom volt, énekeltem is, tudjátok, a zenekarban. Láttam a fenevad verejtékes pofáját, de megmakacsoltam magam, és farkasszemet néztem vele. Az meg a nagy mancsával pofon vágott, és én elterültem a földön. Felém ugrott,  tudtam, hogy meg fog enni, keresztben lenyel, látszott a szemén, hogy azt akarja. Te nem fogsz megenni engem, mondtam a vadnak,  akkor már a mellkasomon taposott. A nagyanyátok abban a virágos ruhában volt, ami kiemeli a szeme színét. A vadállat kitátotta fogazott pofáját, a fejem fölé hajolt, én a nagyanyátokra néztem, azt akartam, hogy ő is lássa, hogy mit csinál velem a fenevad. Megfeszültem, akkor még nagyon izmos voltam, két fejjel magasabb, mint apátok most, és a vad felé löktem magam. Te velem nem packázol, mondtam neki, soha ne engedjétek, hogy packázzanak veletek. Megfogtam a fenevad vörös sörényét, magamhoz húztam, és a nyakába haraptam. A vad felüvöltött, tudtam, hogy ez a jó pillanat, a nagyanyátokra kacsintottam, és megint megharaptam. Nem volt rossz íze, édesebb volt a malachúsnál. Na, komám, most megvagy. Akkor még mindenkit komámnak szólítottam, csak a nagyanyátokat nem, mert látszott a szemén, hogy nem akarja. Átrágtam magam a vadállat torkán, addig rágtam, még a dög feje el nem vált a nyakától. A fejet a sörényénél fogva a nagyanyátok kezébe adtam. Fogjad, majd megsütöd, komám. Soha ne hagyjátok, hogy packázzanak veletek! De tudjátok meg, a test csak nyersen jó, máshogy nem. Visszaültem a fűre, magam elé húztam a dögöt, és szőröstül-bőröstül megettem. Édes volt, de rágós, a vadhúsok mind ilyenek, próbáljátok ki, egyszer mindent ki kell próbálni. Néztem a fejet a nagyanyátok kezében, és láttam a szemén, hogy ő is ezt akarja. A nagyanyátok szólongatott, de akkor nem hallottam, később mesélte. Azt mesélte, hogy rám sem lehetett ismerni. Izmos voltam, két fejjel magasabb, mint most apátok, és a barna bakancs volt rajtam, ami már teljesen szétjött. Ültem a füvön, és nagyokat haraptam a dög édes húsából. Folyt rólam a verejték, sokat sokkal nehezebb enni, ezt ti is tudjátok. A nagyanyátokra néztem, mint most rátok, akkor is ilyen vad volt a tekintetem, arról lehetett megismerni. De a nagyanyátok rám sem ismert, látszott a szemén, nem volt okos asszony. Mi van komám, nem kérsz? Jó tett helyébe jót várj,  mindig illik megosztani, tudjátok, amink van. A nagyanyátok nem válaszolt, csak állt és nézett, mint akit odacövekeltek. Lenézett és csak csóválta a fejét. Én nevettem,  bár láttam a szemén, hogy nem akarja, de mit van mit tenni, komám, az élet nem valami szép. Füstölt szagot éreztem, száraz volt a szám, ragadt a kiszikkadt dög sűrű nedveitől. Érzed, komám? Kérdeztem, mert tudtam, hogy a test, a test húsa meg főleg csak nyersen jó. Körülnéztem, oldalra, fel és le, de csak megszeppent gyerekarcokat láttam.

  Szinnyei Emese szereti a fánkot. Az egyoldalú vonzalomról Sági Iván meggyőződött, látta, ahogy egyetlen harapással gyűrte magába a kalóriát. Sági eddig úgy tudta, Emese a céklalé, és a hántolt magvak szektájába tartozik, meg az elfogulatlan férfi-kollégák besorolása alapján, akikhez magát is számította, a jobb testű pénzügyesek közé.
Aha, dizájör, és teli szájjal rámosolygott a teli szájú lányra.
Mire a céges buli kezdene ellaposodni a Visegrádi utcai Trófeában, a keménymag, csapassuk közfelkiáltással, Kertai Reginával az élen, máris szervezi a következő etapot. Új ingert keresnek, semmi közük egy szimpla estéhez, ami elmúlhat anélkül, hogy emlékezetessé tennék. A jövő az egyetlen, ami belakható, csak a jövő, ami még élhető, oda igyekeztek kettes-hármas csoportokban, céljuk a Kazinczy utcai Duplum.
A fiatalabbja máris durvul, felhajtott gallérral közlekednek; Propotnik Benji már csüggedt, legalább háromnegyedórája magyaráz Márczy Fruzsinának a pultnál; az alakulóban lévő alkalmi kötések megkötettek, és fel is szívódtak a látótérből. Sági a harmadik whisky szódáját lötyögtetve kapcsolódik ismét a boldog kevesek különítményébe. A nyaralás topik után kerül szóba a BL következő csoportköre, preferenciák szerint szóródik az esélylatolgatás, de hogy a Samsungnak van okostévéje, és az mekkora egy fos, abban majd’ mindenki egyetért. A hangulat zenitjén, mint hittancsoporté a belvárosi ferenceseknél.
Sági Iván ekkor látja meg Dórát, egy barátnőjével fagyoskodnak a kerti asztaloknál. Haja vállközépig ér, egyenes szálú, és sötéten fénylő, akárcsak a szeme. Alján ott az a sűrű, sötét vivőanyag, felszínen átszíneződő érzelmei, de Sági azzal se menne sokra, mint aki olyan kútba néz, aminek felbecsülni sem lehet, mekkora a mélysége.
Mintha véletlenül tenné, elmegy az asztaluk mellett, Dóra megszólítja, helló, Iván, te itt?
Dóri, szia, mesélj, mi van veled.
Bárdi Dóra grafikusként dolgozik, egyéb időpontokban anya és feleség, a szerepkörök közt egyensúlyozva pedig festeget, valahol még képzőművész. Mindenütt az – pontosít Iván, csak erre Dóra még nem jött rá –, valószínűleg nekem el sem hinnéd, hogy egyszer híres művész leszel, te az a későn érő típus vagy, akinek így harminc felé, ez a tanulóideje, de jobbnál jobb munkákat csinál majd.
Hát nem tudom, szabadkozik Dóra.
Iván és közte mesebeli hét év, Dóra arcán még nem látni, hogy meg volna keseredve, fejpántja a régihez hasonló, másmilyen az illata, kezéből csak a hosszú hamucsíkú vúzs hiányzik.
Iván, mióta felismerte, látja maga előtt két szituációban, szeretné elmondani neki legalább az egyiket, de nem tudja, hogyan kezdje, addig is beszélteti, közbevetéseivel tereli, főleg kérdezget.
Szemhéjfestéke lepereg ujjhegye egy bökő mozdulatától, madárlábnyi nyomot hagyva az alapozó havas síkján. Sági látja ezt az arcot öregen, és ez az egyik, ami miatt vele ül.
Képét pontosítja, élesíti közben. Porcelánbabán a hajszálrepedést.
És arra jut, hogy talán nem is fontos, nem fontos Dórának tudni róla. Engem is tévesen orientált. Nem szeretné, ha ebből valami kínos, helytelen következtetés adódna. Ezért arról beszél – vérbő gyűlöletét túljátszva–, hogy mennyire utálja azokat az idős faszikat, akik rutinjuknál fogva fiatal nőkre hajtanak. Nem fair, visszaélnek a technikai fölényükkel.
Dóra nevet, és azt mondja, Iván, te még mindig az a hülye bohóc vagy.
Hisz ismersz, egy szentimentális pöcs, bólogat Sági.
És neked, van valakid?
Szólózom. És most Iván mesél. Eltalálja azt a frekvenciát, amit Dóra fülének kellemes hallgatni. Aztán megint Dóra jön, hangja egy kissé vontatott, van benne törékenység, alapvonás az az egyedi rekedtség. Telefonjáról mutogatja kislánya fényképeit.
Iván kommentálja őket, nézd, a csecsemő arcán látni jól, ahogy egy, csak rá jellemző fintort vág, amit majd a felnőtt megörököl, kellőképp begyakorol, így a 39 éves reakciója semmiben sem tér el az 1 évesétől. Most a bébiétel elől húzódozott ilyen dühödt szájjal, később ki tudja miért fog, faszik miatt, csalódik bennük, nem tud nekik megbocsátani, hasonlók. De mi ez a kicsinyek pillantásában, intés?
Dóra hajlamos azt hinni, megszégyenítő bölcsességet közölnek, azt mondja a szem, tízezer éve élek ezen a világon, már mindent utáltam és szerettem, most megint megszülettem, hogy újratanuljam, mi az a szeretni, utálni.
Mondd Dóri, szoktad még hallgatni a Metamorfózisokat, kérdezi Iván búcsúzóul, a whiskyre fogva, az utolsó kör teljesen betett neki.
Tíz perccel később Sági a spotifájon keresgél, amikor Szinnyei Emesével, a romkocsma emeleti lépcsőfordulójában egymásba futnak, részegen össze is ölelkeznek. Iván letüdőzi a parfümjét, Emese incselkedve bekapja a fülcimpáját, smárolnak.
Sági, mint egy betonkeverő.
Azt hittem, te azzal a nővel, neheztel Emese.
Á, nem értek én a képzőművészethez, blokkolja Sági.
Láttam rajtad, hogy bejövök neked, ugye, bújik Sági szemébe az Emeséé.
Nem foglak elszalasztani, ígéri Sági.
Mire kiér az utcára, már világos van. Felteszi a fülhallgatót, instruálja a robotpilótát: séta lesz hazáig. Ismétlésre állítja az ipodján, ehhez a hajnalhoz Phil Glass lépcsőzetesen emelkedő üveghangjai passzolnak, remény, reménytelenség, a fejhallgatón kívül tavasz, madárcsicsergés.

(Illusztráció: Catherine Howe)