Káromlott nappalok és éjszakák

Hogy meg tudj érkezni.
Az ’aha’ élmény robban be, elővarázsolod lelkedből, felmutatod; mint egy szobrot, nézegetve forgatod.
Egyensúlyt keresve, botladozva lelünk egyenrangúságot.

Kitárult szívvel, artikulált életünket ajánljuk fel az égnek,
gondoskodó anyánk utánunk int, mikor elhagyjuk az anyai-apai támaszt, a szülői ház húrjait pengettük, oly soká.

Sokadiknak lenni könnyű, egyedinek, megszólítottaknak mily nehéz.

Távolság nyílt szembogarában, szemléld nyugodtan a jövőt.
Ránézett a múlt szeretéseire, azokra, akik jól sohasem szerették.

Régebben együtt élt más nőkkel is.
Volt közöttük olyan, kivel nem egy éjszakán ötször szeretkeztek, másnap reggel pedig még egyszer.

Apró, zöld kezecskék tartották a virágot.
A sárga tömeg mindenegyes tő-darabját a rügy legalsó része tartotta.

Beállt a négy bokorhoz, kérte, hogy hasson rá.
Ó, de ritkán volt ez így, mindent eltakaróan rebbent egyik virágról a másikra.
Pedig nem is vagyok méh!

Elbolondított, felszentelt vagyok?
Vajon hány életet adó, támasztó, tartó kéz volt életében? – tolult fel annyi, de annyi kérdése között.

Az éjszaka oly könnyedén szállt le – mint lepke a bársonyon –, elhozta a búval borított hegyoldalra a megnyugvást. Fészkekben az életigenlés gyermekei kókadoztak, hogy megadják magukat a sötétség álomporának.
A szél elbabrált a fűszálakon, majd feljebb emelkedett.
Finoman szűrt bánat-levet ivott.
Szomorú volt, méltó szeretéssel feküdt az állapotban.

Mi minden nemes érzés van a szomorúságban? – felszökkenő arcéllel mondta ki a szavakat, rekedten kérdezett.

Önalávetettség, elesettség, elveszettség, számkivetettség.
Nincs benne gőg, kivagyiság, maga mutogatás.

Próbálta elengedni magát.
Az elenyésző pára elcsorrant a boros flaskán. Rebbenő vér tolult rá.

Vágyta eldobni, elhajítani, kivetni magából, kihányni, eltávolítani, máshová költözni tőle.
Önképének elképesztő kicsorbulása, a szorongása hegynyi mérete, mi ette agysejtjeit.
A bú leve – mint siratófali izzadtság – folyt, csordogált mocsárszagú leheletével.
Kicsúszott kezéből a pohár, mely lassan terjedő foltként sötétítette a szőnyeget.
Más bajából még csak-csak kimászott, de fizikai fájdalmai lettek hihetetlen beleérző képessége miatt.

Élő-mozgó gyermek s kamaszkorából származó sérülések, hiátusok lobbantak fel könnyesen.
Magamat felérzem, ám változtatni nem tudok!

Az állatvilágban, az ösztönlényekben soha nem találsz öngyilkossági hajlamot.
Hmm!

*

Hozzá költözött, először a sütő előtt szégyenlősen, megbotolva ölelte át.
Első éjszakájuk sok bája reggelre az öröm, az újjászületés, elfogadás, izzó zászlólobogás volt. Ajándék, ez nő ajándék – gondolta elégedetten.

Az éjjel belém rúgtál, ez agresszió! – picike vicsorral közölte a nő.
Miért kell tetemre hívnia, egy alvó ember mozdulatán köszörüli a nyelvét?
Jó kezdet!

*

Gyere haza azonnal, a kádban van.
Jézusom, Theo lehet a kádban.

Uramisten, gyere már: meghalt.

Összerándult zsigerekkel próbálta volna megkérdezni, mi is történt.
Megfulladt: roppantotta szét agyát a szó a telefonból.
Félájultan vágódott a Skodába, hogyan higgye el, Theo nem csinálhatott ilyet.
Pedig tudta.

Őrülten vezetett, hátában a veszély érzetével. Minek rohanok, tudok vajon bármit is tenni majd? De azért száguldott a négy kerék, ájulás környékezett sofőrjével.

Ugye, nem igaz? Rekedten, poshadt ízű szájából bukott ki a kérdés, az ajtóban Rián kövült, elfehérült arccal, szálfa egyenesen állván, ajkai kilehelték: de igen!

Egyetlen kiutat látott: kiírni mindezt magából.

*

Haján hátra hajló szél, teste előre hajolt, mint nektárt inni készülő kolibri.
Csendben szenvedett. Megtörött kezekkel markolt fényt, elcsorgott ujjain.
13 évesen, letépve összes vágyát ment el.
A koporsó agyában fekszik, mozdítaná fedelét, sík arcára sötét árnyéka vetül.
Az egész létezést kopogtatja göcsörtös karmokkal, nem lehet, hogy nincs.

Gyomrára, mellére vértként tapadó remegés szórja szét, fésületlen szellőn ül.
Nem voltak már könnyek, arca fakó, eltaposott kis kincs.
Lemeztelenített madár volt, repülni képtelen. A sokk végig úszott a házon, megütvén a repedt falakat, csorgó fájdalmukban hullajtván vakolatukat.
Szeme beletévedt a levegőbe, tompán.
Szivárgó kétségbeesés terült el körülötte, megfoghatatlan, távoli fájdalom nyílt szembogarában.
Mintha valami mélységes tudás kapaszkodott volna arca erdejében.
Gyászolt.
Nem egyszerű gyász volt ez inkább csonkulás, alulmaradás,
agya tiport dióként feslett elő a pontosan meg nem meghatározható kín középpontjából.

Pórusi levegőért kiáltottak, elvágottan kijáratot kerestek jégre vált testében, kijutásért könyörögtek, egyszerű s ostoba világra szerettek volna nyílni.

Semmi, semmit nem jelent.
Mint a lemeztelenített fa könnyei, mint állat ki feszíti burkát – nincs törhető tojáshéj.
Körülötte saját éne néz vissza rá, mint szembe szúrt őrfenyők rikoltása.
Csak kebeltépő iszonyat: NINCS.
Ajkára remegés feszül: NINCS TOVÁBB.
Teste alig pislákol, tépett és értelmetlen,
Tapadó hínár tépi szét a könyörgést: NE.
Hó-kunyhóban egyre csökkenő oxigénnel jeges, nem mozduló
tagokkal hasítódik testén az agyontaposó vágás: HALÁL.

Teste márvány-mozdulatlan.

Mi ez a tíz nap?
Az égre feszülő május, tisztán világra jövő lelkek sóhajtása, élet, életbontó, örökre egyazon koreográfiában megkapaszkodó igent mondás.
Benne csak NEM volt.
Az almafa alatti nyugtató döngicsélés, félig megnyomorított fél-alvása.

A másik könyör-kérő szavakat dobált az égnek, hogy kibírja ép ésszel, s tudja szolgálni ezt a mérhetetlen szenvedő anyát, ki sohasem lesz ugyanaz, ki volt.

Vigyázta, óvta ezt az ürességbe hullt szívet; ez a szív könyörgött, káromolt, halált kért, halált félt s beszélt, beszélt és beszélt.
Agyát tágra válva aggódott, hallgatott, befogadott.

Minden kitiltódott belőle, már enni sem tudott.
Társa fogta a lány kezét, vállára vette a halál szörnyű, nyálkás kötelét és húzta, húzta.
Válaszolt neki, acélozta magát, hogy mindent elviselőnek mutatkozzon.
Hogy ő legyen, akibe kapaszkodni lehet.

A koporsó az agyában feküdt. 13 éves, – istenem – most még temetetlen.

Szíve araszol sötét hálójában.
Szemét hideg tengervíz mossa mint a testét nyilazó madár bukik, vágódik velőtrázóan homloka sivatagába. Megvakultam: mondja, lelkemet horzsolja véresre e szó: MEGHALT.

Gyerekkora, kamaszkora, Riánnal való verdeső múltuk is elkezdte nyomni sajgó szívét.

*

Üveges tekintettel rontott be a szobába.
Pillanatra torkán akadt a kín, de felbomlott elméje már nem állíthatta meg.

Mit tehetnék, mit kellene tennem, hogy békén hagyjon, a rettegés belökte szétgyalult agyába. Elméje sarkában tépelődött, hányingere volt az egésztől.

Ti ezt nem értitek meg, nem érted meg!
Rongyolt lábakon, ordítva énekelt, halott arcában soha nem látszott jóllakottság.
Vékony volt és elhasznált, s valami világfájdalmas életre valótlanság sugárzott pórusaiból. Félt, szorongott, a saját kamasz fiától is.

Nem értitek meg!
Mit?
Az apa még semmit sem mondott erről. Ez a prefix ette agyát. No meg az alkohol.
Állandóan kifordult magából.

Tisztességes volt, Ean tudta ezt – úgy általában –, ám csak a családját tudta legyőzni állati indulatosságaival.
Rosszul volt, ha nézték, jegeces rémületet érzett, de akkor is, ha nem nézték.
De hát szégyellte magát, azt gondolta, mi szörnyűséget gondolhatnak róla.

*

Rián ott állt, arcán repedő kétely, talán el sem jön vele. Ki sem tudja majd szakítani ebből a mocskos, bűzös, rozsdával pergetett, lábszagú folyosó övezte szobából, ebből a szállóból.
28 éves volt, elvált, egy gyerek, a kislány, Theo.
Várta Eant, várta, mintha egy élet múlna ezen.

A fiú kibandukolt a repedezett falak közül, bocsánat özön rándult arcába.
Milyen esetlen, esendő, kiszolgáltatott most ez a nő.
Milyen is volt, mikor az összes ruháját, bőröndjét kihányta a magasföldszinti erkélyről? Pedig akkor még csak néhány hete tartott furcsa kapcsolatuk.
A féltékenyég fertőzte, az elvált asszony vérmessége betöltötte a lakótelepi lakást.
Vajon miért vágyódik a se vele – se nélküliségre?
Az egy plusz 2 fél szoba összkomfort zengett Rián jajongásától. Agresszívnek nevezte ez a kemény arcú, férfias nő. Most Rián könyörgő, szenvedő arcában újra meglátta a szeretni vágyást, nem tudta elutasítani.

Legyen, ahogy van, jó, hogy eljött, kicsit férfinak érezte magát.

*

Ahogy közeledett a folyosón szemből tűzött a fény, mégis arcfehérsége végig ömlött a falakon.
Tíz nap után itt van értelmének háromnegyed rész fontosságú helyén: a munkahelyén.
Csendben ölelték.

*

Bűzlött az alkoholtól, otthon kéthetente, ha fürdött.
Kicsi volt, borostás, üldözési mániája az egekig ért. 162 centi, 52 kiló markánsan szálkás, vad tekintettel.
A seregben bokszolt, soha nem tudták leütni. Kifejezetten alacsony, arányos, szép-fiú volt.

Patkány vagy, és én mindenkinél többet tudok!
Eannak eszébe villant, a könyveivel kellene bástyáznia magát.
Az apa, valamiféle félelemből, paranoiából tiltotta, hogy olvasson.
Ijesztőn tudott hadonászni az orra előtt a kalapács-maródott, száradt kezével.
Ököllel az arcába ütök; értem, mindent értek – sikította Ean belülről.
Hogyan kell saját világunkban élni, hogy ez az izmos, filigrán proletár-nyomorult ne degradáljon földig minden este.
14 évesen kezdődtek el igazán az esti dolgok. Soha nem dicsérte a magába hullt kamaszt, vagy csak hihetetlen ritkán tette. Dicsérni? Jó szót egészen kicsi korában kapott tőle, mikor tanította. Igen, néha tanította, ilyenkor néha felröppent egy elismerő szó.
Kamaszként mindez eltűnt, ó bár csak egyszer végighallgatta volna Ean egy aprócska történetét.

Barázdált arcából, kétségváraiból, alkohol-bűzös leheletéből folyt a mindent átható elkeseredés – kétséghalmozás.

Patkányok vagytok, anyáddal együtt!
Mintha mindenki a saját világában élne, hogy egy aprócska megértés a másik iránt veszélyeztetné azt a semmi lényedet.
Amikor hazajött, soha nem volt teljesen részeg, a konyhában élt, ott ivott s öt – tíz perces, haránt-impulzustól vezérelvén berontott „szeretteihez”.

Először anyjához indult, csapódott minden nyílászáró.
– Te se érted meg! – Ez volt az örök nyitány.
A rádióban bármit is hallott, elkezdődött a paranoia-generátum.
Valami subszerűen nyílt agyában a szorongó, konfliktus-halmaz, rá kellett vetíteni valakire, s hát ki volt akkor éppen kéznél.

Közösen sehová nem mentek el, nem kirándultak. Néha azonban volt szégyen-robaj.

2-3 évente mulatni mentek. Ugyan egyikőjük sem akarta ezt, rajta kívül.
A szégyen – mint éjszakákon a lobogó kályha repedéseiből kiáramló fénypászma átitatta a jövőt-szorongó kamaszt.
Ilyenkor teljesen leitta magát a kalapács-edzett, s mindenért őket hibáztatta.

Sikeresen, tökéletesen, elmarta összes testvérét maga mellől, harminc-negyven éves sérülései voltak velük szemben, fel-felhánytorgatta nékik. Akár 10 Ft-os kölcsön meg nem adását is hurcolta egy életen át.

Eannal szemben is felbuzogott vérében az állandó sértettség, oktalan kis senki: gondolta; olykor, ha nyugta volt: meredten szemlélte szétesni készülő életét.

Már nem merte megütni, Ean 14 éves kora után eltűnőben volt a dolog. Ötpercenként bejön. Ötpercenként valami olyan folyamat zúdul rá, hogy fuldokol, fa-ízű szájjal; kész hányinger.
Bár megverne. Magányra vágyott, bár önmagával mindig is az volt, kicserepesedett ajkakkal, torokkal már nyelni sem tudott.

*

Ó, a karom!
Mint lábatlan, felgyorsított bogarak, szánkáztak az autók, robajuk idegesítette.
A felforrt hűtő vize beterítette karját.
Mögöttük temetetlen holt test. Menekültek.

Vidéki házuk gyászuk közepén is oly mosolygós volt az olvadó napsütésben.
Két hét oldhatatlan magány.
Gyermeket elveszíteni nem lehet, nem bírható ki.
Ivott, ivott, enni szinte semmit nem evett.
Hol volt már az a várakozó, volt-asszony; repedt szemével csak a kislányt látta. Fürdőkád, meleg víz, gyógyszerek.
Doors, Jim Morrison, 1971. július 3., kád, gyógyszerek: micsoda párhuzam.

A férfi körülötte ugrált, védte a széltől is, megrepedt szívvel bámulta a tetőket s asszonyát. Hangtalan ölelte.

*

Tanította is, néha oldott volt a hangulat köztük. Ean elképedve érezte, hogy szeretni is tud, minden vágya elmondani neki, hogy tudja miért ilyen az ő proletár apja.
Pedig mindenért rászólt, nyugodni nem hagyta, üldözte rettegő kétségeivel.
Nem értette a világot, nem értette a jó szót, csak csikorgón vegetált, s dolgozott.
Anyja rettegett – némán tűrte sokáig a vagdalkozást, ő is menekült, ha fejben is; egyszer meg is csalta. Egyszerű asszony volt, egyszerű vágyakkal. Valahol ő is szerette ezt a 13 gyerekes családból jövő, magát is eltipródott embert.

Mindig attól félt, hogy gyengének látják. Bele is gyengült, előképzete magáról: senki és semmi vagyok.
A múltat valahogy fel kell ívben festeni, képtelen képezni s alant keresendő mi az átfestett és mi az igazi. A miértekből lettek hogyanok.

Háromszor volt öngyilkossági kísérlete Eannak, utoljára 18 évesen. Utoljára megmentette. Soha, de soha nem jött korábban haza az apa, most igen.
A négy négyzetméteres konyhát elborította a gáz. Mindent kikapcsolt, tejet itatott vele, s hamar elfelejtette megint a miérteket.

Egyedül volt, senkije se volt igazán, csak bújának, bajának börtönében vegetált.
Barátok, szerelmek híján, s magát sem értette már.

A kamasz agya oly ritkán rezdült, fénylő alkonyt vágyott, boldog akkor volt, ha szerelmes lett. Persze fájt neki ez is nagyon. Valami borzasztó visszafogottság jellemezte, ijedt arcában a bejönni készülő, részeg apja rezgett. Nem tudta, hogy szorong csak, jegesen szocializációs rémület keretezte testét.
Óvodába sem járt, a homokozóban kicsiként lányokkal játszott. Hófehér szőke hajában csillanó napfény csak alig volt, bárhol volt kapaszkodott, s rémült.

*

Miért kell ezt így, miért nem úgy?
Az asszony is hasonló dolgokat művelt vele. Bár olthatatlan szerette a férfi, párhuzamok csaptak fel szemöldöke ráncaiban, elbicsaklón.

A hatodik emeleti ablakból többször szedte le a transzparensen ordítót.
Néha nem ugrott oda, felmerült benne, mi lenne ha?

Férfinak érezte magát ilyenkor, odaadónak, figyelmesnek, mindent megértőnek.
Néha hagyta, hogy tovább másszon az ablak elnyíló keretében, a nőt, aztán mégis leszedte.
Az egyetlen menedék: házuk, telkük a vidéki faluban.

Egyszerűen, számukra is elképesztő volt, hogy oda mentek – némileg a világ végére –, s olcsón megvették ezt a vakolatlan, düledező istállóval, ólakkal keretezett ócskaságot, a falu közepén.

Nekik maga volt a mennyország, a 400 négyszögöl telek közepén magasodó almafával, kiszakadván a budapesti, arctalan, egymásra oda nem figyelés tömegből. Úgy érezték tettek magukért valamit.
Theo akkor még élt, a szőke nyúlánk kamaszodó kislány Amerikában tanult.
Ő éltette Riánt, az alkohol fájó, butító gőzén kívül.
Ean a padlásról lehozott lószerszámokkal, istránggal, kocsikerékkel dekorálta a térdmagasságig a vizes, téglaalapon nyugvó ház falait.

Nagy nehezen építtették meg a fürdőszobát, hisz csak hétvégeken voltak ott, kedves kőművesük képes volt hét közben az ő cementjükből a hatodik szomszédban dolgozni.
Húzta, halasztotta az összes javítást is.

Saját szorongásaihoz körme szakadtig ragaszkodott. Mintha örökké kellene neki valaki, ki ócsárolja, piszkálja, negatív képekkel dobálja, hogy csak sikerüljön belehelni penetráns köddel önképét.

Úgy érezte lassan teljesen elkészül erejével.
Modell nem tarthat örökké.
Már elmúlt harminc éves, egy hamar elszakadt házasságon túl, imádta ezt a nőt, ám feleségül meg sosem akarta.

*

Volt valami rájátszás a pestiektől, hogy mennyire tisztelik a falusiakat. A férfi érezte ezt, kicsit hiteltelen volt mindez. Ám szívesen politizáltak.
S a férfinak hirtelen barátai lettek, legalábbis ő úgy érezte.
A szőlőhegyi részegség, elfogadás, remény-teljesség mindenben.
A pincékből folyó alkony néha hidegrázást is okozott. Menthetetlenül megszerette néhányukat.

Most 18 év múltán is elevenen élnek benne képek, imádott ott lenni. Verseket írt, a teraszon kívülre sárguló ősz festette határ néha megrendítette.
„Harmatjában fürdöm hangulattalan időben. Hanggal nem törődöm.
Arcod fényességén bogár, mit elvett az idő vissza visszajár.
De lelkemben vadgalambok nőnek csattogó szárnyaikkal elcsendesülve nyitogatják nekem a határt.
Étkes szemem vak minden iránt, mikor a régiekbe feledkezem.
A múlt árnyai festik arcomra: ragály, s lemoshatatlan póknyálként kúszik fel az elmúlás.
Szabadulni és megszabadulni.
Láncolt talpakkal, kifeslett kanapékon gyűlölt életem hadonász felém.

Sajdulón nyílik ajtód, halkulón várlak nap, mint nap.
Mint gyermek, ha megkapod gyönyör szemekkel ajándékod.

Megértéstelen fakó nyakán a világnak, fordulj magad felé, s hidd írnom kalász, mely feléd hajlik.
Hordozom őseim kincseit, tapasztalásait itt belül, arcomba mégis kétség vegyül.
Hogy jól érzem-e fel életem, míg a múlt úgy fénylik.

Letisztultan evez el előtte élete, burkolja már felöltőjébe,
Nincs halál, mi fogást venne rajta. Nézi az embereket, csont-aszott szemüregükből kín, kétség-keserv áramol.”

*

Ean hátranézett, mindig a múltja ködlik, mintha nyomor hátizsákja sose válna le róla.
De agya barázdált zenitjén fel-feltünedezett az elmúlt elmúlása.

Mostanra már tudta, merre nyílnak az ajtók.
A jelzéseket egyre jobban értette. A jelzőfényeket.

Érezte hová, hogyan kell nyúlnia, a dolgok közelebb jöttek.
Rendjén lett minden, katasztrófaérzés halmai ködbe veszően.

Az elérhető és a lehetetlen egyre vonzóbban közelített egymáshoz.
Agya sosem pihenve, a felnövekvés nyereségeire gondolva, jóllakott állatként a jól megemésztett tegnapok kövein heverészett.

 

 

(Illusztráció: anx)

Fohászkodás

Megfogta a galagonya teát s ivott egy keveset. Henrik neurotikus író volt. Nem tehetett róla, hogy másnak született, mint a többi ember. Mint mind írót, mind pedig idegbaját tekintve. Agya olyan volt, mint a szeizmográf. Egyszerre rengeteg kéziraton dolgozott, de még több novella téma járt a fejében. Azon írók közé tartozik, akinek hatalmas a műveltsége, de éppen ez az, hogy csak egy határig, mert elég sokat olvasott életében ugyan, de elég sok mindent még nem. Tehát ez a tudás is elég neki, hogy szinte már nem is olvas szabadidejében, hanem zenét hallgat vagy festményes könyveket lapoz. Szabadúszóként kereste a kenyerét. Agglegény volt. Voltak szerelmei, de most aggként tengette napjait. Egy évvel ezelőtt idegösszeroppanást kapott, azóta már máshogy él. Rájött, hogy a vallás nagyon fontos az életben. Eljárt gyülekezetekre. De nem sikerült beszervezniük a Jehováknak. Ő a Buddhizmust találta a legjobb és legbölcsebb vallásnak. Mivel író volt, folyton vágyakozott, szeretett volna olyan lelkiállapotban lenni, mint egy buddhista pap. Mindig, minden percben a nyugalmat kereste. A szerelem sajnos elkerülte, csak álmodozott erről.
Ahogy megitta a teát, hozzálátott írni.

II.

Rövid témát vázolt, de igencsak „fontosat” akart irkálni. És nem valami vidám témát. Ahogy megírta a művet, lefekvés előtt imádkozott. Megfogadta, hogy ezután minden gondolatát Jézushoz viszi. Hiszen ez a rendes élet. A keresztények eszerint cselekednek. Napról napra jobban érezte magát. Semmi egészségrombolást nem tűrt meg magán, csak Jézus járt a fejében.
Egy napon elment az idegorvosához s az megdöbbenten tapasztalta, hogy állapota rengeteget javult.
– Mi történt magával? – kérdezte meglepetten az orvos.
Henrik nevetett.
– Rátaláltam a lelki békére.
– De hogyan?
– Nem árulom én el azt!
– Maga tudja! De azért a gyógyszereket szedje!
– Persze!
Majd örömmel a szívében, felvillanyozódva tért haza. Jézust egyre komolyabban vette. Fohászkodott hozzá, hogy gyógyszereket se kelljen szednie. Ám valami azt súgta neki, hogy azt nem hagyhatja el. Jézus azt sugallta neki, hogy nagy művet kell írnia. Valószínűleg ezért nem hagyhatja abba a gyógyszert. Henrik lázasan, mindent – apait-anyait beleadva írt s meg is lett az eredménye.
Sikert sikerre halmozott, miután a folyóiratok egyszer csak megkérték arra, hogy írjon egy regényt. Ám a regény, amit elvártak egészen más követeléseket célzott meg, mint amit ő saját maga akart megírni. Ennek ellenére nem csüggedt. Megbeszélte a kiadóval, hogy olyan regényt szeretne írni, amelyben a saját érzései és gondolatai, mi több – egyáltalán a világnézete is benne van. A kiadók azonban sürgették Henriket, mihamarabb írja meg. Nem is teketóriázott. A regény el is készült hamarosan s nagy siker lett. Nem gazdagodott meg, de a híre sokkal nagyobb lett. Ismert író lett. Figyelték, mit és hogyan ír. Erre vágyott egész életében. S Jézus megsúgta neki, hogy hamarosan elhagyhatja a gyógyszert. Megjárta hát a kálváriát.
Mikor legközelebb az orvosnál járt, az úgy döntött, hogy lejjebb veszi a dózist.
– Ennyi milligrammot azért szedjen!
– Oké, doktor úr!
Az orvos teljesen le volt döbbenve. Szerinte csoda történt.
– Úgy látszik, egy írónak tényleg nagy a hite! – vélekedett.
Henrik az orvostól hazatért s lepihent. Éjszaka újra megjelent neki Jézus s azt üzente neki, hogy a betegség és az egészség kapcsolatáról írjon valamit. Reggel mikor felkelt, evett pár falatot, átgondolta az álmát s egy novellát írt, melyben csoda folytán egy neurotikus embernek már semmilyen gyógyszert nem kell szednie.
Lement az italboltba s megivott egy üveg pezsgőt.
– Az egészségemre! – mondta magában – hiszen a betegsége miatt egy kortyot sem ihatott…

 

 

A rendőr ugrani akar

Varjak károgtak a kék égen. Egy búbánatos férfi épp a Lánchídnál állt s ugrani akart a Dunába. Két éve munkanélküli. Egy rendőr arra járt s megkérdezte:
– Mit csinál itt?
– Semmit!
– Semmit? Az hogy lehet? Csak nem ugrani akart?
– Nem! Ez eszem ágában sem volt!
– Na, menjen haza! Méghozzá gyorsan!
A férfi nevetett.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a rendőr.
Az annál jobban nevetett kínjában. Ugyanis az öngyilkosságra készülő férfi szintén rendőr volt.
– Én is rendőr vagyok!
– Mi? – lepődött meg János.
– Két éve vagyok munkanélküli.
– És rendőr volt azelőtt?
– Úgy bizony!
– Ki volt a főnöke?
– Balázsovits úr!
– Nekem is!
– Akkor hogy nem ismerjük egymást? Mióta dolgozik Budán?
János már értette.
– Csak egy éve.
– Hát… én már két éve munka nélkül vagyok!
– Ja, hát persze! Egész biztosan rendőr? Nem akar átvágni?
Károly erre egy fényképet vett elő Balázsovits úrról meg megmutatta lejárt rendőri igazolványát. Így már hitt neki János.
– S miért akarsz ugrani?
Károly erre lehorgasztotta fejét, mint aki feleségét és három gyermekét vesztette volna el, pedig agglegény volt. Úgy érezte ez nem tartozik másra.
– Kilátástalannak érzem az életem!
– De hát miért? Miért dobtad be a törölközőt? Meguntad a bűnözőket?
Károly csak hallgatott. Síri csendben. Mintha nem is e Földön járna. De hát, aki öngyilkos akar lenni, annak már elméje se ép.
– Egyszerűen elegem lett! Rájöttem, hogy pályát tévesztettem! Miért nem lettem én tanár vagy orvos? Apám azt akart belőlem faragni.
– Él még az apád? – kérdezte János.
– Dehogy, gyerekkoromban meghalt. Tizenöt éves voltam akkor.
– Szóval nem akarta, hogy rendőr légy?
– Nem nagyon. Pedig már tizenöt évesen is erről beszéltem, hogy hős, rendőr akarok lenni.
– Talán a trauma miatt lettél rendőr?
– Igen. És nem érdekel, mit gondolsz, de most ugrok.
– Nem.
János előrántotta a fegyverét.
– Na, tessék! Lőj le! Könnyebb halál!
– Én megértelek. Ne öld meg magad, kérlek. Haverok is lehetnénk. Gyere, igyunk egy korty whiskyt.
Károly gondolkodott.
– Fizeted?
– Hiszen meghívlak!
– Jó, nem ölöm meg magam!
S erre sírógörcs kapta el szegény Károlyt. János átkarolta. Az arra járó emberek nem értették miről van szó. A két rendőr beült egy közeli presszóba s megittak egy-egy kis pohár whiskyt. Károly most már jobban érezte magát.
– És most mihez kezdesz? – kérdezte János.
– Segélyből élek.
– Á! Az nem megoldás! Egyébként büszke lehetsz magadra!
– Hogy én? Miért?
– Nem tudom. De a szemeiden látom, hogy jó rendőr lehettél. Egyáltalán nem tévesztettél pályát.
– A fene tudja ezt!
– Na, nekem mennem kell haza! Várnak a gyerekeim! Neked is azt ajánlom, hogy nősülj meg s csinálj gyerekeket!
Majd kiértek az utcára s elköszöntek. Károly elgondolkodott János szavain. Talán ha tényleg megnősülne… Szebb lenne az egész élete. Hiszen jóvágású hapsi volt. Hazament s útközben vett egy üveg vörösbort. Egy életszakasz most lezárult neki… Talán jobb lesz majd ezután… Még Istenben is hitt…

 

 

A részeg pap

A papot lesújtotta a hír. Egyik legjobb barátja halt meg. Sírt, alig lehetett anyjának megvigasztalni. Gondolta – ő temeti majd el, vagyis ő búcsúztatja el. Sőt, majd a gyászbeszédet is ő mondja el. Két hét múlva temették Simon Jánost. Feleki Dezső rászokott hamarosan az italra. János szerette a papokat. Vallásos ember volt. Utálta a kommunizmust, habár azt igazságosabb világnak tartotta, mint a mostanit. Dezső két hét szabadságot vett ki a lelkészi munkája alól. Anyjával élt. Az nem látta ugyan, de egyre több konyakot ivott. Csak annyit látott, hogy bágyadtabb, még ha az ittasság nem is látszik rajta, mert azért annyit nem ivott, de nem kisgyerek volt Dezső, ezért Anna nem figyelt oda minden mozzanatára. Pedig oda kellett volna. Amennyi konyakot megivott, annak egy alkoholista számára már meg lett volna a negatív véleménye.
Kész tény, a pap nem volt magánál. Mintha sokk érte volna s mellesleg az alkoholt se bírta túl jól a szervezete. De ennek ellenére még papi mivoltáról is megfeledkezett s főleg, mikor anyja nem volt otthon, üvegszámra vitte haza az italboltból a konyakot.
Jánost sokan szerették. Közgazdászok, tanárok, de hétköznapi, egyszerű emberek, munkások is. János szociális munkás volt, életét az elesettek megsegítésére szánta. Talán a papnak ugyanez a dolga elvégre, mint ahogy Dezsőnek is.
A temetés napján aztán összegyűltek szép számmal a barátok s János családja is. Dezső szegény – tiszta részeg volt, anyja most már végre hitt a szemének. A beszédje különleges volt, Istent nem dicsérte egy szóval sem s a gyászbeszéd végén egy különleges dolog történt. Dezső azt mondta:
– Ha lenne igazság, Jézus se lett volna megfeszítve! S ha lenne igazság, akkor egy rendes ember nem távozna az élők sorából csak úgy hirtelen.
Majd könnyezve elfutott. Az emberek le voltak döbbenve. De hát mi történt ezzel a pappal?
Ám sokan egyáltalán nem voltak meglepődve. Anna utána rohant, de az hamar felszállt egy buszra, már nem érte el. Egy közgazdász – Bálint azt mondta Dénesnek, az orvosnak:
– Szegény Dezső nagy barátja volt Jánosnak! Most az Istenre is haragszik talán.
– Meglehet! – mondta Dénes.
Anna odament János és Dezső barátaihoz s ő kért bocsánatot fia viselkedéséért.
– Ne haragudjanak!
– Már miért haragudnánk?
– Több, mint harminc éve ismerte Dezső – mondta Dénes.
Majd az emberek feloszlottak. Anna is, mint Dezső haverjai bánatosan tértek haza, de szerintük valahogy még sincs ez így rendben, hogy egy temetés így végződjön, pedig már érett felnőttek voltak, de ezt is meg kellett élniük…

 

 

Halál előtt

Az író felett már eljárt az idő. Neki szinte már tényleg nem volt új a nap alatt. De lázasan írta a regényét. Beleadott mindent. Több regényt már nem akart írni. Egyszer egy téli napon nagyon részeg lett.
Csetlett-botladozott a parkban. Leült egy padra. Átgondolta életét. Ahogy hazament, felesége Enikő már aggódott érte. Fáradtan ráakasztotta a kabátját a fogasra, majd ebédet kért Enikőtől. Adott neki. Endre az utolsó csepp falatig bevágta.
Majd lefeküdt. Minek élt ő? – gondolta magában.
Majd amikor teljesen kijózanodott, nekiült a regényét írni. Kicsit önéletrajzi mű volt ez, más szereplőkkel felruházva. Mikor abbahagyta az írást, leheveredett az ágyon s mire a felesége bement a szobába már nem élt. Enikő sírt. Így távozott el tőle? Becézgető, kedves szavak nélkül?
A temetésen összegyűltek a rokonok. Enikő nem tért még magához az események után. A pap igazán kiadott magáért. Olyan beszédet mondott, ami az igazán nagy művészeknek jár. De büszke volt urára s elmondta a papnak, hogy miután letette a tollat, sírt magában, a lelki fájdalmaktól. Amikor ezt a pap a beszédben elmondta, mindenki sírt. Vajon milyen élet az, amely úgy fejeződik be – egy író ember létére – hogy a sebektől és fájdalmaktól sír? Lefeküdt és meghalt. A rokonok pedig szóhoz sem jutottak…

 

 

(Illusztráció: Schilderij)

Én az estét itt szeretem. Sehol másutt nincs ilyen szép. Lassan érkezik, tapogatózva lépdel, mint a vakok. Időnként megáll, pihen egy kicsit, fülel. Majd tovább indul. Idesétál kényelmesen, ahogy a lemenő nap is lassan tűnik el ezen a tájon. Nem siethet. Engednie kell, hogy meghallhassuk az üzeneteket.
Jó, ha ti is tudjátok, az élők és a holtak közti hangokat a pusztai alkonyat közvetíti. Bárki hallhatja, csak jól figyeljen, néhány pillanat, lélegzetvétel ez, a sötétség beállta előtt. Ilyenkor derülnek ki az alattomosságok, az eltitkolt gyilkosságok, a folyókba vetett testek fölemelkednek a víz színére, a pusztai kutakba temetett vetélytársak újra fölbukkannak, kinyújtják karjukat, a rablók lovai megtorpannak, vagy föl is buknak, elárulják a banditákat. Megjönnek az illatok is. Egész nap nem érezni annyit, mint az este legelején. A fának, a fűnek, petúniának, estikének nappal alig van illata. Alkonyatkor előtörekszik, még olyan messziről is ideér, mint a legközelebbi falu temetője. Összekeveredik a földdel és szétárad, mint az emlékező gondolat.  Ezért szeretek én itt, fiaim.
Kisfreddy szólalt meg:
− És a galambokkal mi lett?
Elza mama felnevetett, és visszaereszkedett a székbe.
− Hát ezt sem tudod?
Megettük. Főleg én. Nagyanyám finom húslevest főzött belőlük. Olyan erőd, lesz, mint nekik, szárnyra kapsz, mondogatta a húgom, és úgy mozgatta a karját, mint a röpdöső galambok. Ha röpülni nem is tanultam meg, de rohamosan javultam. Pár hét múlva el felejtődött a betegség. Jó volt ez az időszak, hogy a kicsikkel még inkább összemelegedjek. Apánkat néhány napig hiányolták, de később minden visszatért a régi kerékvágásba. Sőt, sokkal jobb lett. Véget ért a nélkülözés. Nagyanyánk új cselédet kapott. Apánk fizette. Öröm volt nézni, ahogyan a kis öregekbe visszatér az élet, hisz minden szavukkal bizakodtak, mégiscsak lehet esély, hogy szépen felnevelődünk.
Időnként a húgommal segítettünk a rendrakásban. Új terítőket vettünk elő, másik ágyneműt az elhasználódott helyett. Előfordult, hogy morgolódtunk, a harmadik, a legnagyobb, ritkán használt szobában hagyott utazóládák miatt; apánk holmija ott kapott helyet.  Felére fogyatkozott, de még így is túl sok helyet foglal, és mind ormótlan porfogó. Mozdítani hárman se tudjuk. Hiába a kíváncsiság, nincs merszünk, hogy belessünk. Minden érintetlen marad, mint a legnagyobb titok.
Olga és Janó, a kistestvéreink, szemlátomást növekedtek. Bárhogyan is haragudtam apánkra, a jó táplálék és a rávaló tőle származott. Egyre többször mondogatta nagyanyánk, amint fejlődnek, Olga mindinkább formázza anyánkat, Janó meg kiköpött az apja.
Sokáig töprengtem ezen. Valóban így lehet. Koromnál fogva sosem kutattam, nem is fedeztem fel a családi hasonlatosságokat. Ezekután mégis jobban elnézegettem magunkat a húgommal. Rájöttem, mi egyikükre sem ütünk. Szakasztott nagyapátok, vagy az ő nővére, olyanok vagytok; ügyes asszony volt, formás, ha nem is a legszebb, magyarázta nagyanyánk.  De nem ez izgatott.  Az, hogy a kicsik ugyanolyanok. Újrateremtődtek? Ezt látja hát apánk. Bántott a fölismerés és felkavart. Valami nincs rendjén, pedig csak sejtés volt, homályos érzés.
Mégsem erőltettem tovább magam ilyen elmélkedéssel. Hebrencs kislány voltam még, nem fedeztem föl annyira a világ dolgait, hogy fejtegessek bonyolult titkokat. Miért is törekedtem volna? Abban a pár évemben, amit addig megértem, és amire emlékezhettem, sosem volt ilyen könnyű életünk. Feledtette a rosszat, elaltatta a gyanakvást a hirtelen ölünkbe csöppent jólét. Már az elterelte a figyelmünket, hogy újra látogattak a szomszédok, és más gazdag, úri ismerősök is ránk nyitottak. Nagyanyám ekkortájt vont be a komolyabb konyhai munkába, rájöttem, néhány dologban ügyes vagyok. A tálalás, terítés, az étkek felcicomázása nekem ment a legjobban, bár akadt melléfogás, mikor néhány ételt különleges ízzel bolondítottam. Igyekezz, becsüljön a férjed, mondta nagyanyám; ilyenkor kihúztam magam, és sokáig képzelegtem a jövendőn.
A lisztes dolgok fogtak ki rajtam, de ezt a rigolyámat ismeritek. Nehezen viselem, ha hozzám ér a liszt, a homok, bármi porszerű anyag. Gyerekkoromban még inkább zavart. Piszkált eleget a húgom, de átvette tőlem; ő főleg a sütésben serénykedett.
Pár hónapig önfeledten éltünk. Míg újra megérkezett apánk.
Már késő tavasz volt. Abban az évben olyan, mint a nyár. Izzadtan lépett be egy délután. A kicsik nyomban a nyakában lógtak, és csüggedten bámultam utánuk.

Zavaros éjszakák következtek. Későig sétáltam föl s alá a szobában, és ha végre álomnak vettem magam, minden neszre fölriadtam. Egy ilyen éjen, hiszen még a hold is telibe világított az ablakon, behallatszott a hangoskodás. Nem szokatlan, ha apánk dörmög, de néhányszor az öregek hangja haragosan megemelkedett. Vitatkoznak, csaknem veszekedésbe csap. Az ajtóra tapasztom a fülem. Nem értek semmit. Más nyelven beszélnek?
Végül elhallgatnak. Éppen ballagok az ágyhoz, mikor újra apámat hallom. Csak az ő hangját. Csörömpölés követi. Visszalépek, a kulcslyukon átlesek. Háttal áll nekem. Derékig csupaszon, a fürdődézsa fölé hajol. Ijedtemben elkapom a fejem, de mégis meg kell néznem. Most is háttal áll. Nagyapám a törölközőt nyújtja, és nagyanyám lassan törli végig a hátát. Óvatosan itatja a sebhelyek körül. Mélyek, vörös, csúnyán szétnyílt forradások. Igaz lenne mégis, amit az utcában rebesgetnek, azért késett évekig, mert elfogták a keleti kánok, vasra verték, tömlöcbe is, és csak csellel szabadulhatott? De hiszen mondanak még mást is, sok-sok összevisszaságot, amit inkább meg se hallgatok.
És most mit kellene tennem? Nem kérhetek bocsánatot. Senki sem tudhatja az igazságot. Különben is, egy jó férj, egy jó apa ne vándorolja össze-vissza a világot.
Másnap péntekre virradtunk. Az öregek szótlanul tettek-vettek egész nap. A szokásosnál nagyobb volt a készülődés. Apánk először ült velünk sabbatot.
Nagyanyánk meggyújtotta a két gyertyát, imádságot mondott, majd nagyapámra nézett, aki apámhoz tolta a serleget.
„Áldjon meg az Úr, és őrizzen meg! Ragyogtassa feléd szeretetét és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd jóságát és áldjon meg békességgel!” − fordult felénk, és először nézett a szemünkbe. Ettől a naptól ő végezte a kidust, és mi nyugalmat találtunk önmagunkban.

 

Volt ideje, hogy ne foglalkozzon vele. Ilyesmire mindig volt. Nem felejtette el, egyszerűen nem vett róla tudomást. Nyári időzítésében a nyári fogalmazásnak nem juthatott szerep.
A nyárnak mindjárt vége, a fogalmazás sehol.
Készülhetett volna úgy is ez a szünet, hogy valamennyi nagyszabású csatajelenete, a látható világ ismeretlen pontjainak feltérképezésére indított expedíciója egyaránt forrásul szolgálnak a dolgozathoz. Attól az események nem vesztek el, hogy a barátai nem voltak itthon, legalább a küzdelmek egyetlen fiú rohanásainak, visszhangzó ordításának, funkció nélküli gombok nyomogatásának tűnhettek a vakolatot már javarészt levedlő, elhagyott gyárépületben. A városkán túl pedig, így, nem merészkedett. Kárpótlásul a közeli állatkertbe ígért kirándulás bekerült egy bizonytalan jövőbe, amiben, a legjobb esetben is levelek mozaikja teríti le az oroszlánkifutót.
Húgai, az ikrek a homokozóban. Az ő hajuk is kiszőkült, barna arcukon ugyanolyan szeplők pötyögnek. Egyforma kávéscsészét szorongatnak, és ugyanazt a semmit kavargatják benne. Jó testvérek: kínálják bátyjuk, aki nem mond nemet.
Mintha ide nem találták volna fel őket, nincsenek autók az utakon. A hőségtől buborékoknak induló bitumen a széltől megkeményedett. Fekete pöfetegek. Halkan roppannak és puhán süllyednek, ahogy egy részen odalép. Még meleg, érzi a cipőtalpán át.
Nincs itt semmi látnivaló.
Az állomás nem igazi állomás, mert nem áll meg vonat. Az van. Napi egy.  A masinisztán kívül nincs kinek integetni. Magasan, két sorba rakva szállítja a rozsdás konténereket. Sokáig, akár fél órán keresztül húzza őket át az állomás előtt. Már éppen attól tartani, hogy húz magával mindent.
Marad a fiú várakozása. A padról figyeli a macskát, a macska a fiút. A falatot, persze, elfogadja, de most sem megy közelebb, inkább el, ahonnan jön, egy hosszú és vékony hasadékba hajtogatja a nyávogást.
Az állomás tehát nem.
Törött fokok, halvány körte, nehéz levegő, bútorok, üres dunsztos üvegek, felesleges ruhák, kusza zsinórok kötik össze a padlást. Dobozban málló újságok, poros készülékek, elviselhetetlen hőség a cserepekből, egy bagoly hófehér, szív alakú arca a ráomló sötétben. Semmi használható nem lesz.
Szárad a langyos széltől. Lobog rajta az ing. Kiteng belőle, bármit csinál.
Kirakatok a kirakatuk után. Nem áll meg bámészkodni, követi az egyik szűkülő utcában az összetaposott árokpartot.
Vadleadás. Mutatja a tábla. Néni matat a ház belső udvarán.
Nem jön senki leadni, és a néni nem akarja abbahagyni.
Semmi.
Számításba jön a nap, amikor a húgaival ideértek, hogy tojással dobálják meg a szobrot. Nevetni akartak, ahogy sercegnek a férfi hátán. Csaknem sírás lett a kirándulásból, mert a téren már semmiféle szobor nem állt. Kétségbe estek, mi lesz a gondosan dédelgetett tojásokkal. Görbült a szájuk, ezért a fiú megengedte, hogy hozzávágják egy befejezhetetlen házhoz, és, végül is a jó kedvhez megfelelően folytak.
Megtesz bármit, az összes lehetséges helyét bejárja. Nem tehet róla, hogy nem és nem. Teljességgel reménytelen. Hiába, ezen a húgai felbukkanása sem segít.
Legyen itt vége a nyárnak, kezdődjön el az ősz.
Keveredjenek vissza a barátai, induljanak az órák. Lehessen kötélre mászni, legyen versenyfutás, elalvások, szünetek. Majd kimagyarázza a hiányzó fogalmazást. Inkább ír helyette egy másikat, csak erről a nyárról ne kelljen.
Ettől sincs változás, a fiú duzzogva és morogva tovább megy.
Az erre kijelölt helyen valaminek, esetleg több dolognak is az alkatrészei gyűlnek. Igazi kincsesbánya egy korabeli fiúnak. Ő is megállt, alaposan körülnézett, kényelmesen elfészkelődött. Fogott egy nem különösebben érdekes darabot, és az sem különösebben érdekelte, mi az. Mit érdekelte volna, nem volt érdekes benne, vagy tőle semmi. Nem tette semmi azzá, még az sem, hogy pont azt fogta meg, foghatott volna egy bármelyik másikat.
Fogta magát, és nem érdekelte.

 

 

(Illusztráció: Eduardo Icaza)

Mire Kukcsin befejezte a tanulást, s a bába kiengedte az asszonysátorból, a vőlegénye már hetedhét határon túl volt. Senki sem tudta mikor ment el egész pontosan, de ejsze már egy hete is megvolt. Ez elszomorította a lányt. Az ő képébe kapaszkodva vészelte túl az elmúlt, zord napokat, szerette volna meglátogatni és beszélni vele, látni, érinteni. Bár ezt nem merte volna kimondani, úgy gondolta, mindezt érette viselte el, hogy jó ágyasa lehessen. Megcsalva érezte magát.
Jobb híján a mátkái között keresett menedéket. A leányok nagy izgalommal fogadták, kérdezősködtek, követelőztek, de Kukcsinnak nem volt kedve az ilyesmihez. Hátat fordított és eljött, s a lába nyomán keletkezett puffogás sem érdekelte.
A Duna partjához ment, leült és szomorúan bámulta a vizet. Nem találta a helyét. Azt sem tudta, min pihentesse a szemét, a bárkákon, vagy az odébb játszadozó lurkókon, esetleg az égen bolyongó felhőkön, úgyhogy becsukta. Az a biztos.
Valahol vízileány dúdolt. Azt mondják, aki eléggé figyelmes, annak kiéneklik a jövendőt. Ej, ha ez így van, akkor szomorú az ő sorsa, mert a dal olyan szomorú és bánatos volt, hogy még a hatalmas Duna is csendesebben hömpölygött lefele.
S ott, abban a pillanatban, minden ok nélkül elengedett. Minden gondját és aggodalmát felfektette a folyam lassú hullámaira, s hetek óta nem látott mosolyt húzott elő valahonnan. S nem volt ebben semmi különleges, mert ilyen az ember. Ezért pedig hálát adott Tengrinek, a Napisteneknek, Földanyának, Szélanyónak, s annak az új istencsaládnak, akiknek olyan sok hívük van. Ott a folyó mellett ülve, még mindig érezve húzódó sebeit, ismét megértette, hogy az ember tökéletes, csak az aggodalom feledteti vele ezt. De az istenek nem felednek, s örök emlékeztetőül az égre biggyesztettek egy arany és egy rézlabdát, hogy mi sem feledjünk.
Kukcsin közelnek érezte magát.

Két férfi épp, mikor a két nap delelő táncába kezdett, hálóikat merítették. Ez volt az utolsó, mielőtt a partra eveztek volna, hogy árnyékot keresve átvészeljék a hőséget és perzselő sugarakat.
Az egyikük, izzadva, mint egy ló, arra gondolt, hogy mennyire rosszul van ez megoldva. Két nap van a égen és mindkettő egyszerre járja végig az útját. Így nappal igen-igen meleg van, éjszaka meg hideg. Mennyivel jobb volna, ha az egyik mondjuk nappal kerülné a fellegeket, a másik pedig éjszaka. Vagy ha annyira elválaszthatatlanok, nem lehetne bár egy kis fodrocskát eléjük rendelni déltől egy jó három órára?
Épp megosztani készült gondolatait társával, mikor amaz az égre bámulva, megdermedten, elkerekedett szemekkel makogni kezdett. Nem értette, úgyhogy megfordult és az égre nézett. Ijedtében beejtette a hálót a vízbe.
Hatalmas feketeség közeledett a napok fele, talán ötször akkora, mint az Aranynap. Hosszú volt és hasított az elején, mint egy tátongó kutyafej, s bár mozgott és fények villództak rajta, hangot nem adott ki.
Nem kellett sok idő, a törzs is összeszaladt. Sikoltozva, veszekedve rohangáltak, kiabálták a világ végét. Senki sem tudta mi az, volt aki sárkánynak hitte, más egy hatalmas farkasnak, kutyának, vagy épp Khajár kardjának vélte.
– Nézzétek! Valami vésve van az oldalára! – kiáltotta valaki.
S valóban, az ördöngösség úgy fordult, hogy oldala láthatóvá lett. Betűk sora rajzolódott ki titánfehérben, de nem az ő rovásaik és mintáik, hanem valami teljesen más jelrendszer.
– Én ismerem ezt a rovást. A barát szentképén van ilyen! – rikkantott az egyik asszony.
Melléből előcibálta az apró festett kis szentképet, ami alatt ott állt: “Ave Maria”. Ezt megtanulta olvasni, ezt az egyetlen sort, úgyhogy a szentképet az égnek tartotta és igyekezett megtalálni a hasonló betűket. M..ma…mar… csak eddig jutott. A többi nem volt ismerős. Volt még egy a… de…
– Hát mire vártok, ha tudjátok milyen rovás az? Véssétek egy botra, s iramodjék is egy legény Kőmonostorára a fekete barátokhoz, fejtsék meg az értelmét!
Egy tucatnyi ember is ugrott, hogy botot kerítsen, amire felvéshetik a látott betűket. Az egyik ügyes suhanc néhány perc alatt is készen volt, ott díszelgett a fán a feketeségen látható írás tökéletes mása: “Marko Labs”. A vén bólintott, s a fiú már lóra is kapott, vágtázott inaszakadtából a kolostorba.
Feszült várakozás kezdődött. Figyelték az égen vánszorgó feketeséget, de nem tudták mi tévők legyenek, vagy mit higgyenek vele kapcsolatban. A kám rettegett, mert felismerte a látomása sárkányát és tudta, mi következik. Mégis, hallgatott, mint a sír, nem mert szólni, csak figyelt árgus szemekkel.
A fehércselédek felsikoltottak, ahogy a bestia eltakarta a napokat hatalmas testével. Eléjük állt és nem mozdult többé. Alkonyat borult a világra. A néma rettegés mindannyiuk szívébe beette magát, s csendet parancsolt. Órák teltek hangtalan. Az öregek leültek és várták az Öregisten ítéletét, a fiatalok magukban fohászkodtak, míg a gyerekek megérezve a gond súlyát engedelmesen lapultak anyjukhoz. Még az állatok is csendben várták az elkövetkezőket.
Kukcsin acélos arccal nézte az eget. Anyja ölelgette és halkan, pityeregve jajgatott, apja elfehéredett arccal szablyát és fokost szorongatott. Öreg katona volt, szeretett volna fegyverrel a kezében meghalni, mégha nem is lesz alkalma használni efféle borzadály ellen. De a lány nem engedett. Félt és érezte a vesztét, mégis bátran nézett szembe vele. A Duna megsúgta neki már az életet.
Senki sem tudta, mi történhet. A monstrum lassan, szinte észrevehetetlenül követte a Napok pályáját, folyamatos takarásba tartva mindkét égitestet. Mégis, akármennyire ijesztő is volt ez, a rettegés sem tarthat örökké. Egyesek étel után néztek, mások szaporán emelgették a kumiszos tömlőket és az indulatok hamar elharapóztak. Az összeszólalkozások verekedésekbe torkollottak, a részeg férfiak lányokat és asszonyokat rángattak magukkal egy-egy eldugott sarokba. Az állatokra senki sem ügyelt már, a csikósok, gulyások, pásztorok mind otthagyták jószágaik, amazok pedig lassan sodródni kezdtek a szélrózsa minden irányába.
Kukcsin és családja a Duna felé menekültek a megvadult törzs elől. Aidua és lánya rohantak a víz melletti sásos fele, míg Vezteg a fokosával és szablyájával hadakozott egy részegen bőgő suhanccal, aki kivont fegyverrel esküdözött, hogy ő mindig is Kukcsint szerette és nem halhat meg úgy, hogy egyszer az övé nem lesz. Az öregnek sikerült a fokos lapjával kupán teremtenie, hogy azon nyomban hanyatt esett az erőszakos udvarló.
Az apa úgy terelgette asszonyát és lányát a sásba, ahogy a borzolt kakas, ha veszélyt érez. Megparancsolta nekik, hogy lapuljanak a magas gazban és egy szót ne szóljanak. Ő maga strázsát állt, de a lassan múló percek monotóniáját a távoli jurták közül szűrődő ordibálás törte csak meg, s Vezteg elaludt. Nem sokkal később Aidua is álomba sírta magát.
Kukcsin beletörődve az elrendeltbe nézte a hatalmas farkasfejet az égen, ahogy ott áll és hang nélkül tesz valami borzasztót. Az utolsó néhány hét megedzette ezt a lányt, mint a heves tűz a fémet, s immár jöhetett bármi, megbirkózik vele. Így gondolta, s így is érezte abban a pillanatban. Hisz mivel rosszabb a világ vége, mint a világunk vége?

A nemzettség tagjai rikkantva mutogattak az égre, amint az Aranynap sugarai előbújtak az ördög árnyékából. Okkánt dicsérték, hálát rebegtek, amiért megkímélte őket és örömujjongásban törtek ki. A fekete árny, mint aki jól végezte dolgát, szépen lassan tovább állt, beleveszve az ég kékjébe.
Soká tartott, míg a riadalom ismét teret hódított magának. Az emberek sorra mutogattak felfele, jajongtak és értetlenül kérdezték egymástól: “Hová tűnt a Réznap?”. Mindössze egyetlen aranysárga korong  vándorolt immár az égbolton, nyoma sem volt kisebbik testvérének. Mintha sohasem lett volna.
“Megette.”, suttogta mindenki kitágult pupillákkal, remegve a hidegtől, s minél többször ejtették ki ezt a szót, annál sötétebbnek és hűvösebbnek tűnt az új világ. A kám úgy érezte, most illene szólnia valamit, bátorítania kell a népét, de nem tudta, mit mondjon. Vakaródzott, nagyokat nyelt és fújtatott, mint egy kohó, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Mire körvonalazódott volna bármi is, a suhanc érkezett meg lélekveszejtő vágtában, s lihegve ugrott le a lóról.
– A kőmonostori barátok izenik, hogy a Markolábsz a keresztény isten büntetése, mert pogányul élünk. Jön az ar..arem.. arme…a világnak vége. Jönnek is már a barátok gyóntatni, hogy üdvösséget nyerhessünk. – hadarta a bemagolt szöveget a suhanc.
A napfaló Markolábsz, motyogta magának a kám. Keresztény betűkkel az oldalán. Gyanús szemekkel méregette a suhancot, aztán legyintett. Nem tud ez semmit. De ő utána fog kérdezni a hatalmas szellemeknél, mert ez úgy tűnik, mint valami keresztény varázs, hogy rákényszerítsék maguk a szabad népekre. De azt el kell ismernie, ha a keresztény isten képes eltüntetni egy napot az égről, valóban rettenetes nagy úr lehet. Talán ideje volna beszerezni egy bálványt a megfeszített fiúról az áldozósátorba…
A dermedt tanakodásba a kám rekedt rikácsolása csapott bele. Parancsokat osztogatott az esti teendőket illetően. Szert kell ülni, megbékíteni a szellemeket és útmutatást kérni, mert a Napfaló Markolábsz, a borzasztó szörny visszatérhet.
Mint egy lomha sárfolyam lódult meg a tömeg, magukhoz térve a világvége hangulatából, s eleinte félve, aztán keserűen, de beletörődve kerülgetve az égből hulló fehér, jeges pihéket, a dolguk után néztek.

Mindeközben Kukcsin remegő ajkakkal figyelte az eseményeket a sás közül. Látta, ahogy szörnyeteg eloldalog és vele együtt eltűnik a Vörösnap. Nem érzett sem kétségbeesést, sem félelmet, csak magányt, végtelen magányt. Nézte az eget és nem a napot siratta, hanem önmagát. Olybá tűnt, hogy ő egy acélpenge, amit túledzettek és eltörött az első csapást követően. Nem olyan rég még le akarta vakarni magáról a belévésett jeleket. Nemrég még várta, hogy asszony lehessen. Tegnap a világ még normális volt. Néhány perce még erősnek érezte magát. Könnyek csorogtak az arcáról, ahogy szemével követte a megjelenő hópelyheket. Gyönyörűnek találta, mégsem tudott örvendeni neki.
Ló prüszkölése térítette magához. Kidugta a fejét a sásból, hogy szemügyre vegye. Szög volt az, ahogy remegő lábakkal, hátán vérfoltos nyereggel ereszkedett le a vízhez inni. Kukcsin  sosem látott ennél szebb táltos paripát. Arany volt a szőre és fonott holdvilág a sörénye, szikrát hányt a patája és virágillat áradt az orrlyukából. Megbabonázva bújt elő a sásból. Légies mozdulatokkal lépett ki csizmájából, s dobott le magáról minden ruhát, minden díszt. Haját kibontotta, felkapaszkodott a nyeregbe, s belehajtotta a lovat a Dunába.
Árral lefele úsztatott, s Kukcsin ismét közelnek érezte magát.

(Illusztráció: w)