Ilyen eszeveszett várost még soha életében nem látott.
Nem volt neve a tereknek, nem volt neve az utcáknak, a házakat csak szent idézetekkel és számokkal jelölték meg. Mintha egy várossá változott óriási könyvben lépkedne.
Ő, Hanna persze nem rabszolgaként érkezett Almériába, hanem Al-Zadzsr nagyvezér meghívására, aki szerette volna megmutatni neki az épülő városközpontot… Vendégül látni, kicsit körbekalauzolni… néhány hétig, vagy ki tudja hány napig vagy hónapig? Élvezni a társaságát, kikérdezni a véleményét…
Élvezni a társaságát?
Hanna természetesen nem mondhatott nemet a drága jó Moisesnek, a család fejének, ahogy természetesen nem mondhatott nemet a kalifa fővezérének sem. Nem mondhatta, hogy öreg, hogy fáj a lába, hogy csak a saját ágyában tud jól aludni, hogy nem túlságosan jó társaság…, hogy szeretné a nyugodtan meggyászolni a lányát. Ugyan kinek lehetne jó társaság a halottakon kívül? Még csak azt sem kérdezhette meg a nagyvezértől, ugyan mi szüksége van a mórok fővezérének egy félsüket kis öregasszonyra.
Vannak meghívások, amiket senki nem mer visszautasítani.
Al-Zadzsr is tudta, Moises bácsi is.
A rokonok úgy köszöntek el tőle, mint akik biztosak benne, hogy többé nem látják élve.

Almériában aztán természetesen nem találkozott se a kalifa első, se második, se a harmadik emberével. Csak egy tapintatlan, magát lángelmének képzelő rabszolga, egy izzadt kis mitugrász, Hákim “élvezte a társaságát”, és kísérgette a számok és verssorok között, Alméria épülő városnegyedeiben. Olyan tudálékosan, olyan fölényeskedve, mintha Hanna hozzá hasonló rabszolga vagy tanítvány lenne. Hol Ptolemaioszt, hol Arisztotelészt ócsárolva, hol  előadásokat rögtönözve a méhek és a sáskák szokásairól, vagy a sivatagban épülő óriási városról, Bagdadról.
Ptolemaiosz? Arisztotelész? Bagdad? Hanna soha életében nem hallotta ezeket a neveket. Emellett süket volt a fél fülére, fájt a lába, a portól könnyezett a szeme, és természetesen az sem érdekelte, hogy a hártyásszárnyú rovarok vagy a fedeles szárnyúak különbek-e.
De hát mit tehetett? Bólogatott udvariasan és engedelmesen.
Napközben görög, mór, gót mesterek dolgoztak a városban, kijelölték a kerteket és a kapukat, építették a falakat, és ügyet sem vetettek egy körülöttük tébláboló öregasszonyra. A tökéletes város ügye elmosta a szabadok és a rabszolgák közötti határokat: mesterek és pénzen vett rabszolgák együtt ettek-ittak, nevettek, és ha végeztek egy munkával, nagyokat kurjantva együtt vonultak fürdeni a tengerhez – és mindannyian hálásak voltak a Teremtőnek, hogy itt és most most élhetnek.
Most már Hanna is biztos volt benne, hogy élve nem szabadul innen.

Az ellenszenves, érthetetlen jókedvet mindenütt női kacagások, sikítások, ujjongások, vidám trillák törték meg, noha nőket természetesen sehol sem lehetett látni az építkezéseken. Pedig lányok is vannak itt, gondolta Hanna, mért ne lennének?  Egy épülő katonaváros hogy is működhetne nők nélkül? Ahogy Hákim szem elől tévesztette, egy lelakatolt, eunochokkal őrzött kunyhóhoz lopakodott.
Az idős kor a fiatal férfiak szemében még a legsűrűbb lepelnél is jobban elrejt egy asszonyt. Egyszerű bokorrá, kővé, vagy egy félredobott köpennyé változtatja az emberi testet – látnak, de nem vesznek észre. Hanna letelepedett az egyik bedeszkázott ablak elé, lekuporodott, és úgy tett, és mintha séta közben elnyomná az álom.
Bűz, kuncogás, gyerekdalok.
Hanna a palánk résein át aztán meg is pillantotta az ellenállhatatlan jókedvtől vonagló, gránátalmamagokkal dobálózó, fiatal lányokat. Belenézett a kitágult pupillákba, és szlávul kérdezősködött a szűk szobában, egymás hegyén-hátán ugrabugráló, nótázgató fiatal lányoktól.
Kik vagytok? Honnan jöttetek?
A lányok a hasukat fogták a nevetéstől. Hanna egész életében kamaszok körében forgolódott, úgyhogy gyorsan keresett egy nyílt arcú, kívülállónak látszó lányt.
De mégis: hogy hívnak téged? Honnan jöttél? Mióta vagy itt?
De hiába: éretlen vihogás. Bár semmi sem keseríthet el jobban, mint a bezártság, ezek a lányok úgy visongtak, mintha a lábukat tollseprűkkel csiklandoznák.
Hanna most már biztos volt benne: valami különleges varázsszertől bódultak itt ennyire az emberek. Ezért nem alszanak eleget, ezért tág a pupillájuk, ezért nem tudnak kacarászás nélkül felelni, ezért kurjongatnak reggeltől estig, és ezért nem akar senki innen kiszabadulni…
Ám Hannát nem kínálta senki mákonnyal, varázsdióval vagy csodatevő fűvel, de még borral vagy különleges teákkal sem. Ő csak gyümölcsöt és mézet evett, és ha Hákim eleresztette, értetlenkedő arccal téblábolt az építkezéseken.
Hogy ez micsoda eszeveszett hely!
A rossz érzést csak fokozta, hogy mindenki fiatalabb és boldogabb – ó, mennyivel, de mennyivel boldogabb és fiatalabb! – volt nála. Öregnek és száraznak érezte magát, mert Hákimon és a kalifa tanácsadóin kívül itt nem voltak idősebb embereket. Az öregek hiánya sokáig azért sem tűnt fel, mert Almériában nem családokban, hanem műhelyekben éltek az emberek. Napközben visongva elvegyültek, dolgoztak, kurjongattak és kacarásztak, de napszállatkor erőszak nélkül bevonultak a kijelölt körleteikbe.
Ilyenkor már csak Hanna volt az egyetlen, aki fel-alá sétált  a kis utcácskákon.
Egy ilyen esti barangolás során jutott el egy félreeső barakkhoz.
Óvatosan benyitott, köhécselt, szlávul és arabul elnézést mormogott, és már fordult volna vissza, mikor megpillantotta a halott vagy halálos görcsben rángatózó testeket. Ők is mind fiatalok voltak,  de nem annyira fiatalok és szépek, mint a nevetgélő, gránátalmamagokkal dobálózó kislányok a leláncolt kunyhókban. Az ő testük már csontsovány volt, a bőrük furcsán száraz, a medencéjük szüléstől széles, a mellük fonnyadt.
Gyorsan elhasznált női testek, gondolta Hanna.
De nem kell feleslegesen érzelegni, nem kell ezeket a lányokat sajnálni, magyarázta Hákim. Szeretjük az állatokat, mégis megesszük a húsukat, a bőrüket meg lenyúzzuk, hogy ne mezítláb sétálgassunk a sivatagban. És a méhek! Tanulunk tőlük, csodáljuk a városaikat, de azért elvesszük a mézüket, hogy megízesítsük vele a süteményeket.
– Hát vágyhat-e másra egy szép rabszolgalány, minthogy minden rezdülésével, minden porcikájával a gazdáit szolgálja?
– És mik azok a bódítószerek, amivel tönkreteszitek őket tizenkét-tizenhárom évesen? Mitől kacarászik itt mindenki? Miért olyan álmatlanok és boldogok itt az emberek?
Hákim nevetett, és úgy paskolgatta meg az arcát, mintha Hanna is egyike lenne a pénzen vett szerencsétleneknek.

Aztán eljött a nap, és  Hanna is megtudta, miért hívták ide.
Almériába, azaz a Tökéletes Városba, ahogy Hákim nevezte, egy idő múlva idősebb nők is érkeztek. Nem lapátkezű, szorgalmas rabszolganők, hanem széles arccsontú, szláv fejedelemnők az Elba partjáról, akiknek kibontott hajából az északi esők szaga áradt. Díszes köntöseikben foglyul ejtett frank és normann asszonyok, akik a gyerekükért vagy az enyhülést hozó halálért rimánkodtak Hannának.  Egy patyolatfehér viking nő, akinek látszott a kezén, hogy valamelyik udvarban szolgálóként tengődött, de megváltotta az életét azzal, hogy kívülről fújta a viking királyokat.  Vagy nem is fújta kívülről? Csak kitalálta a viszonylagos kényelemért, a könyvtár előkelő csendjéért cserébe a legszörnyebb szörnyekről szóló kalandokat? Jókedélyű, tagbaszakadt asszony volt, aki segített is Hannának kiszolgálni a „királynőket”.
A könyvtárszoba, ahova Hákim beköltöztette Hannát,  megtelt elesett férfiak, fogságba esett unokák és gyerekek nevével. Jajszavakkal, sőt idegen istenekkel, akikhez az idős nők méltóságteljes halálért fohászkodtak. de többnyire nem a legelső pillanatban.
Mert a  fájdalom furcsa módon taglózza le az embereket. A fogságba esett nők is csak napokig ettek-ittak, bámészkodtak, eltompult, unott arccal forgatták a kódexeket – csak a rúnákat ismerték, vagy még azt sem –  egymással nevetséges apróságokon veszekedtek… aztán elég volt egy szó, egy dallam, valami különös vibrálás a lemenő nap megvilágította felhőkben, hogy elöntse őket az emlékezés ereje.
Bármivel kábították el a fiatal lányokat, ebből a csodaszerből nem jutott az idősödő nőknek.
De vajon miért akarja Hákim írásba önteni a történeteiket?
Miért érdekli a kalifát vagy bárkit, hogy hogyan készítik Dániában a birkapörköltet? Hogy ki volt Félfülű Harald legkedvesebb unokaöccse?
Hákim semmilyen kérdésre nem felelt.

Az egyik őszi nap két erőszakkal elejtett, fogoly nőt tuszkoltak a könyvtárba. Bár a szőkék másképp öregszenek, mint a feketék, az idősebbikről Hanna sejtette, hogy nagyon idős lehet. Puffadt, kövér asszony, már se a vizeletét, se a nyálát, se a könnyeit nem bírja visszatartani, és arról jajong, hogy tizenöt éve elárulta a férjét és a gyerekeit. Olyan vehemenciával beszélt, olyan széles gesztusokkal ,hogy Hanna érezte, pár órán belül meg fog halni – azért élte túl az utazást, hogy megbűnhődjék valami rettenetes, iszonyatos (képzelt vagy valóságos) tettéért.
A haldoklás előtti percek felszabadítják az életerőt. És a fantáziát.
Hanna ismert egy öreg zsidó asszonyt, aki nemcsak hallotta, hanem látta is a testekből szabadulni akaró, madár módjára vergődő lelkek szárnycsapásait.
Paralatika-parakusz-marabion. Az átokhoz vagy áldáshoz hasonló , megállíthatatlan gagyogásba belevesztek a szörnyű titkok.
Hanna ebből egy szót sem értett.
Talán jobb is, gondolta. És egy kényelmes szék felé kormányozta a hatalmas, dülöngélő testet. Aztán felemelte a fejét, és értelmes, tiszta tekintettel végigmérte Hannát.
– A legjobb borból kérek– rendelkezett ellentmondást nem tűrően.
A másik foglyul ejtett nő, a haldokló kísérője kisebb volt, és csodák csodája, még csak nem is öreg. Úgy hajladozott az idősebb körül, mintha unokahúga vagy cselédje lenne. Pedig Hanna Hákimtól tudta, hogy ő, a kisebbik a fontosabb, ám nem volt idő, hogy alaposan megbámulja, mert rohanni kellett, hogy az idős nőnek valami pirosas gyümölcsszörpöt kerítsen.
– Ez is nagyon jó lesz – mondta a fiatalabb, és elvette Hannától a gránátalmaszörpöt.
Hanna csak most bámulta meg alaposan: micsoda fura teremtés! A szeme kék, a haja fekete, borzas, a pupillája különös, violaszínű, és olyan mozgékony, mintha világéletében talpon lett volna, hogy másokat kiszolgáljon.
De talán hajladozás közben a másik is  végigmérte a sarkától a feje búbjáig.
– Riolda vagyok – mondta lassan. – És a segítségedre van szükségem.

Orr- fül- gépészetnek értette, amitől a képzelete nyomban elragadta, és ontani kezdte a nem teljesen ismeretlen, a váratlan szótól váratlan lendületet nyerő, félelmetesebb lehetőségeket.
Egyszerűen belenéznek, kitisztítják, ha kell; nem lesz semmilyen tű vagy szike meg szúrás. Ne izguljon! Minden rendben lesz.
De mi van, ha nem? – ez volt az első és közel sem az utolsó eset, amikor így kérdezett vissza; nem sejtette, holott aznapra megfigyelte, hogy ez a mi van, ha nem lesz az életének, azon belül is a mindennapjainak az egyik visszatérően hangsúlyos motívuma. Elég volt hozzá ez az egy kérdés, ami nem is volt valódi kérdés, mert inkább maga volt a válasz egy fel sem tett kérdésre, ami meg, hogy még kuszább legyen minden: egyáltalán nem mutatta magát kérdésnek: mozdíthatatlan, biztos állításnak, annak: igen.
Ezzel kezdődött a napja, egy új nap, amit máskülönben valami kezdetének szokás hívni.
Nem fáj, de meleg sózsákot szorít rá; egy lábon ugrál, megrázza a fejét, hogy – mint az uszodában – kipattanjon az a finom hártya, ami most nem is lehet benne. Nincs semmi baj, mindent tökéletesen hall. Akkor miért ordibál, kérdezi az anyja, és indulás előtt kőrózsát csepegtet a gyanúba kevert fülbe, végül belenyom egy pamacs vattát.
Búcsúzóul megsimogatja Cirkát, sietne; meddig kell még várnia, hogy a kertben a fát, amit a születésekor ültettek, ki kelljen vágni, mert a levéltetvek szétzabálják koronáját, és karcsú teste száradni kezdjen. Ezalatt mellette üljön egy lány, a neve a radírján, amit hamarosan észre kell hogy vegyen, de kihívják a táblához bejelölni a térképen a pontokat, és az egész ügy, ahogy van: kimegy a fejéből. A pad alatt levelezni kezdjenek, a vallomásait kijavítsa, ezt persze zokon vegye. Egyre több az anyajegye, alig mer levetkőzni tornaórán. Apja szerint a megszólalásig hasonlítanak. Azt is mondja, bárki még életében rájöhet halála utáni csillagjelére, ehhez csak toll kell, amivel összeköti a mellkason és a potrohon látható pontokat. Műtéti hegek nem számítanak. A két mellbimbó Castor és Pollux, a köldök a Nap, így tájolható a leendő tartózkodás. Rendszeresen vonalaz, de a tükörből nem tudja kivenni, hova ábrázolja a teste. A nagyszülők és a dédik szabad szemmel nem láthatók. Képről lehet következtetni. Még olyan kisforma gyerek volt: egy bütyök. Nagyapja karján lógott, az közel emelte az arcához, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
Mikortól járhat egyedül iskolába, hogy akkor ne hiányolhassa nővére kezét. Télen a hógolyózást, ősszel a gesztenye tüskeházát, napok dőlésszögeit.
Az egyetlen képregényében az a két szkafanderes alak, akik a tomboló hóesésben igyekeznek átkelni a város címerében is megjelenő hídon, de ez a híd – már amennyire látszik – nem az az egykori világszám, legfeljebb annak hullámosra fagyott és semmibe vesző, nagyvonalú maradványa, szóval, visszatérve, a két szkafanderes továbbra is kitartóan halad, hogy főszereplővé lépjen elő. Egyikük a sisak lámpájától sárga, derengő arcát mutatja, ahogy azon könnyek futnak, nem tudja és nem is akarja letörölni: nincs ki elől. A társa a fogait csikorgatja: ez ki van írva; nem hasonlít magára az előző képről, valahogy ezt meg kell tanulnia, hogy olyan legyen. Közelről hasonlítani egymás után.
A nagyszünetben emlékezetesen azt kiabálja: nem én voltam.
Ettől nem lesz könnyebb.
Veszélyes leszek a társaimra: tolltartókat lopok és mindenkit összefirkálok. Ákombákomokkal tele az osztály. Nincs más választásuk- sosem találom ki -, felakasztanak.
Ez maga a pokol, hagyományos pokol-ábrázolás lesz, így nevezik.   Lekötözik a kezeimet a székre, valami szíjjal a fejemet is; a széket magasabbra állítják. Az egyik arcát fehér maszk takarja, nem látom a szemét, lehet, hogy nincs is; a szemembe világít a fejére szerelt lámpa. Persze hogy felszúrnak, mi az hogy. Sikításnak talán nem nevezném azt a hangot. Hallom, ahogy kifolyik belőlem valami.
Író leszek, aki nem ír. Ezt azért kihagyhatnám. Ki is hagyom, nem beszélek róla senkinek, ez lesz a kis titkom. Leszámítva, hogy nekem az alany: állítmány, egészen sajátos lett a dolgozatom.
Pattanás a ráncban; évek múlva, de megint a kórházban leszek; a kórbonctanon állunk körben, sunyin megérintem az ismeretlen nő hideg talpát, otthonosságomtól riadtan, ipszilonba vetem a keresztet.
Megkeresni, milyen egy Geiger- Müller- számláló; hogy nézzen ki a robot; annak jól kell kinézni. Legyenek-e túlélők a városban, a földrészen, a bolygón? Legyenek; tőlük legalább ez-az megtudható lesz. Néhányuk feláldozható: a robot/-ok működés közben. Honnan a robotok? Egész jó a karja; ez valami penge? Vázlat egy felborult, kontúrját vesztett villamosról, hófúvás, a sötét kocsiból világító „szempár”. Ez most kozmonauta vagy asztronauta akar lenni? Nincs zászló a szkafanderen. Mindenesetre a buborékban azt mondja: Nem érkezett jel. Van itt egy bundás túlélő. Ha ez egy nő, akkor egy nő nem ilyen. Nincs több rajz és jegyzet a füzetben; miért is hagytam abba?
Apám megint gyászosan fest, nem hogy lehet: nem lehet hozzá szólni, lehet körülötte keringeni, lesni minden szavát, azt nagyon lehet. Mit csináltam már megint, a szemem is rosszul áll. Írjam le százszor: varrjam be a szám. Most aznap történt a kint hagyott dolgozat.
Mit jelentsenek ezek a/az?
Még meg sem halt, de már el is temettem. Itthon meg rettegjenek: nehogy meghalj, mert megírja a gyerek. Szerintem ez vicces? Így képzelem?! Vagy mi? Ne aggódj, nem halhat meg, már megírtam!
A helyemben a helyére tenné, mert ahol most van, ott nem maradhat: az másvalaminek a helye, ami – ezek szerint – megint csak nincs a helyén: valahol máshol van. Ilyen egyszerű, ezért nem találok meg soha sehol semmit. Semmi de.
Anyám lefotóz a nővéremmel, hogy ennyi és ennyiedik nap az iskolában. Maga a kép jelentéktelen, nincs rajta semmi feltűnő, a szokásos idétlen haj, mindketten unott fejet vágunk, a fülemből kiáll a vatta; minden stimmel.
A nővéremnek titkai lesznek. Füzetlapja sarka hajtva: elvitte nyelvem Cirka, a macska. Nem nyúlhatok a dolgaihoz, szája olló: körmöt, öcsöt vág. Nem, ilyenek még nincsenek, biztos fogócskázunk, azt sokáig tudjuk anélkül, hogy a másikat megfognánk.
Anyám haja fekete lesz.
Más alkalommal egy nő a sarokban, ahol a tükör áll. Hosszú haja: sötét kígyók tekeregnek a hátán. Ami emlékeztetne, nem idézi önmagát.
Cirka hetedhét halott.
Szóból a száj kitér: megkukulok.
Ha nem is száll le, éjszaka van.
Távcsővel figyelem, amíg csak a szem ellát.

Még a középiskolában történt. Talán az érettségi évében, nem tudom pontosan, hogy új osztálytársat kaptunk. Egyenesen valamelyik északi országból. Izlandról, ha jól emlékszem. Félreértés ne essék, magyar volt, csak valamilyen okból kifolyólag egy évet vendégeskedett Európa egyik legészakibb pontján, a vulkánok szigetén.

Ez a srác több mint, fura volt. Idősebb, és legalább egy fejjel magasabb mindannyiunknál. Szakáll, barkó, mikrofonszerű göndör haj kölcsönzött neki egészen sajátos megjelenést. Kifejezetten jól pörgött az agya, ez kiderült a tanórákon, de a beilleszkedéssel gondjai voltak. Nem tudom, hogy zavarban volt-e, azért csinálta, vagy csak egyszerűen unatkozott és fel akarta dobni az órákat, de ha mondjuk egy matematikai egyenlet példás levezetéséhez hívta ki a tanárnő a táblához, ő, amíg nem kapott krétát, a szemünk előtt táncolt: sasszézott, emelgette jobbra-balra a lábát, és különös, leginkább a drum & bass dobtémáira emlékeztető hangokat adott ki a száján. (Akkor még nem tudtam, mi az a beatbox.) Az osztály nyitottabb, barátkozóbb tagjai persze próbálták őt megnyerni egy-egy közösségi eseménynek. Például többször elhívták sörözni. Nekem azonban mindig ellenérzésem volt az újonnan érkezőkkel szemben. És egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy megismerkedjünk. Hiszen osztálytársi, baráti körben már régóta kitalált és bejáratott figurája voltam a mi kis társadalmunknak, és ez bőven elég volt akkor. Bár kétségkívül volt valami lenyűgöző abban az idegenségben, ahogy a maga (vagy mások) szórakoztatására tett-vett az órákon.

Aztán az egyik alkalommal egy művészettörténeti kurzuson ültünk. Ő egy padsorral előttem foglalt helyet. Szombat volt. (Igen, a történet helyszíne egy olyan művészeti intézmény, ahol vasárnapot kivéve, hétvégén is van oktatás.) Ment a szokásos diavetítés elől a táblánál. Azt hiszem, a preraffaelitákat vagy a bécsi szecesszió mestereinek legkiemelkedőbb munkáit vettük, amikor hátrafordult, és minden kertelés nélkül azt mondta rám, hogy buzi vagyok. Köpni-nyelni nem tudtam. Furcsálltam, nem értettem a dolgot, de emlékszem, egy hang se jött ki a számon, hogy bármit is reagáljak. Ő pedig, mialatt szótlanul teltek a másodpercek, egyre csak mosolygott kinyilatkoztatása rám gyakorolt hatásán. Végül látva, hogy mélységes megdöbbenésem, majd az azt követő lefagyásom miatt már nem tud több élvezetet kisajtolni a helyzetből, visszafordult az iskolapadja felé. Nem kísértem végig a szememmel, mert megalázott voltam, és megalázottságomban egyszersmind dühös arra, hogy velem ilyesmi megtörténhet, de úgy sejtem, nagyon is büszke lehetett magára, ahhoz hasonló diadalérzés keríthette hatalmába, mint amikor valaki nagy nehezen a helyére rak egy régóta szorongatott puzzle-t a több száz darabos, többnyire eget és tengert ábrázoló kirakóban.

Mit lehet erre mondani: hogy nem vagyok az? Hogy eddig egyszerű volt az élet: fiúk- lányokkal, és hogy ezt láttam, ezt csináltam, sose gondoltam arra, hogy máshogy is lehetséges. Faluról jöttem, ahol a helyi srácokkal kizárólag szitokszóként, valamelyik elesettebb osztálytársunk piszkálására használtuk ezt a kifejezést. Annyit tudtunk róla, hogy nagy-nagy trágárságot jelöl, de hogy ez a szó azt jelenti, egy férfi nem a lányokhoz, hanem a fiúkhoz vonzódik, irántuk gyúl lángra, igazán nem tudhattuk. Most meg valaki egyértelműen a szexuális tartalmával jön nekem. Mi több: felcímkéz! Nem kevesebbet állít, hogy eddig hibásan, rosszul gondoltam az életemre. És benne arra a jó pár lányra, akivel dolgom volt a kamaszéveim alatt. Ő legalábbis egészen biztosan így gondolta, ugyanis ettől a naptól kezdve megpróbált lebuktatni. Ha felszólítottak, és beszélnem kellett a többiek előtt – márpedig gyakran felszólítottak, én pedig mindig elvörösödtem, mert csak kiscsoportban, pár ember előtt tudok megnyerő lenni – büdös, hússzínű zavartságom tovább mélyítette azzal, hogy feltűnően, kárörvendően bámult. Szinte majd kiesett a padból, úgy lesett. Azt akarta, hogy vegyem észre: ő tudja „azt”, amit se én, se a barátaim nem tudnak rólam, és hogy ő, aki a „dolog kizárólagos tudója”, engem néz. A történet valahogy úgy folytatódott, hogy „csupa-szív” osztálytársam még legalább egy évig (másfél évig, nem tudom pontosan, nem emlékszem már igazán, mi volt, az érettségit követő szakmai évben) szúrópróbaszerűen rám vigyorgott a tanórákon, bele a képembe, én pedig a vele szemben érzett eszköztelenségem, és a feltételezéssel kapcsolatos szégyenérzetem és dühöm hatására, naponta többször elpirultam. Már egészen olyan voltam a menetrendszerűen bekövetkező arcszínváltozástól, mint egy közlekedési lámpa. (Észrevette már valaki, milyen gyorsan, milyen könnyedén követi az első kiadós, „egészestés” elpirulást, a soron következő második, harmadik? Elég az, hogy egyszer istenesen felszökjön az ember fejébe a vér, utána már nincs megállás, a legártatlanabb személyét érintő kérdésektől is legszívesebben kirohanna a világból.)

Érdekes, amennyire zavart a dolog, úgy nem tettem semmit annak érdekében, hogy megoldjam vagy legalább csak egy kicsit is könnyítsek a magam helyzetén. De eleve mit tehettem volna?! Túl gyáva és zöldfülű voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Talán minden további sérelmet megelőzve le kellett volna neki kevernem egy ordas nagy pofont, miután kimondta, még ott, a legelején. Vállalva a kockázatot, hogy esetleg a szünetben bevár és dologtalan, unatkozó csibészek módjára pillanatok alatt egymásnak esünk. Összekötjük a bajszunkat. (Talán, ha akkor lett volna bajszom, amit össze lehet kötni, bevállaltam volna az efféle hősködést.) Ugyanakkor nem tudom, hogy ebben az esetben az erőszak, mire lett volna válasz. Egy biztos: az iskola ultrahumánus, szélsőségesen liberális szellemiségéből adódóan a beszélgetés lett volna az egyetlen megoldás. Na de hogyan? „Figyelj, haver, tulajdonképpen te engem miért is tartasz buzinak? Mit mondtam, vagy tettem, amiből erre következtettél? Ráadásul úgy, hogy nem ismersz. Miért csinálod velem ezt az egész játékot?” Az ilyen záporozó, bénábbnál-bénább nyitókérdések hallatán, nemhogy ő, még én is elröhögtem volna magamat. Mindenesetre mivel én nem csináltam semmit – csak tűrtem csendben, mint az az elítélt, akinek büntetésképpen még kivágták a nyelvét is –, ő pedig zavartalanul folytathatta tovább a műsorát, olyan zseniálisan rosszul jöttem ki az egészből, hogy még éveken át, ha valaki ismerős társaságban meggondolatlanul buzizott egyet, vagy csak szóba jött a homoszexualitás valami téma kapcsán, zavarba jöttem.

A sráccal a történtek után még kétszer találkoztam. Először egy budapesti belvárosi szórakozóhely férfivécéjében, ahol egyszer csak felbukkant a semmiből, miközben én épp a dolgomat végeztem, és bár helyezkedtem a piszoárnál, próbáltam elbújni, hogy ne ismerjen fel, ő nem tett ugyanígy. Látszólag nem csinált nagy ügyet az általa elszenvedett régi sérelmeimből, sőt, mintha mindig is jó pajtások lettünk volna, akik ugyan eltávolodtak egymástól, de azért nem restek bármilyen helyzetben felismerni, sőt, előreköszönni a másiknak, ha éppen úgy hozza a sors, hogy az érettségit követő hosszú és eseménytelen évek alatt véletlenül egymás portájára sodorja őket az élet. A második, tartalmát tekintve ezzel szöges ellentétben lévő találkozásra valamivel később került sor, amikor egy már nem tudom hány éves osztálytalálkozó alkalmával pont úgy jött ki az ülésrend (mondhatnám esetlen tánclépések gyűjteményének is, hiszen ha kettőnél több ember ül össze egy asztalnál, akkor a társaságból valaki kénytelen lesz magára vállalni a koreográfus szerepét), hogy mellettem foglalt helyet. Ekkor a középiskolából jól ismert, már-már védjegyévé vált lábdobolós, a beszélgetések szüneteiben fogai közt sziszegős, ütemet kierőszakolós viselkedését vette elő. Magyarul: a szokásos zárkózott, közben meg nagyon is lekezelő modorát, amiből azonnal kiderült számomra, hogy hiába minden, rólam se változott meg a véleménye. Távolságtartó volt és talán feszélyezte, hogy mellettem kell ülnie. Vagy én voltam feszélyezve ugyanettől, nem tudom pontosan, miközben úgy tettem, ahogy annak idején is, amikor eljátszottam (rákvörös képpel!), hogy tudomást se veszek az egészről; ettem, ittam, röhögcséltem az érdeklődés hiányában egyre inkább megfogyatkozó osztálytalálkozók megmaradt, decens elemeivel.

(Illusztráció: rinka)

Végülis mi a baj az asszonyokkal? Nem érnek-e ugyanannyit, mint a férfiak?
Hiszen ki tagadná, hogy Évának kevesebb jutott a sárból, mint Ádámnak, aki a föld porából vétetett?
És mégis, mégis… töprengett Benjamin kínlódva.

Hát nem egy tőről fakad a szerelem és a megaláztatás?
Nem az a sorsa az asszonyoknak, hogy a férfiak megalázzák őket? A gazfickók durván, a hajukat rángatva, a jámborak szelíden, a Törvényre és a költőkre hivatkozva? Minden asszonyt megszépít az engedelmesség – de akit egyszer valakik megszépítettek, arra hallgathat-e a bölcs ember? Számít-e mit gondolsz, ha mások már engedelmességre szoktattak?
Őt, Benjamint szerencsére nem verte meg semmilyen béklyóval a Teremtő. Koros apa legelső, várva várt, fiaként született, édesanyjának, a tizenöt éves Rebekának pedig Benjamin volt a dicsősége, a csillaga, a hazája, a becsülete. Mióta a fiamat megszültem, nem a saját testemben hordom a szívem, mesélte mindenkinek. Bár lettek még testvérei, lányok is, fiúk, de a szív, az egyetlen, a legfontosabb szív már az ő bordái között dobogott.
Soha nem kiabált vele senki. És a kezét sem emelte rá senki emberfia. Ő, Benjamin nem vette kezébe soha más kanalát, és az asszonyain és a gyerekein kívül nem érintett más testeket. Mikor egy nyári viharban, negyven évesen el kellett fogadnia unokatestvére köpenyét, őszintén zavarba jött. És persze soha nem mulasztott el egyetlen szombatot, egyetlen parancsolatot, ahogy nem hagyta küszöbén éhezni a szűkölködőt. Tiszteletreméltó kereskedő volt.
Az árulás és a szolgaság minden teremtményen nyomot hagy, magyarázta az édesapja. Akiket megaláztak egyszer, viseljenek bár bíborpalástot, nevezzék magukat kalifának, azoknak ott a folt a lelkükben. Isten látja ezeket a sajgó sebeket, ezeket a félelmeket, furdalásokat, vonzalmakat, csak mi nem vesszük észre. Minden nőt ahhoz fűz eltéphetetlen, emberi szemnek láthatatlan kötelék, aki először ránehezedett. És egy kisfiút gyerekkorában megaláznak, meglehet, nem emlékszik a támadója arcára, de ha megnő, sokszor maga is gyerekeket szeret.
Csak a kövek felejtenek, az emberi lelkek, az emberi testek sohasem.
De kifordult a világ a sarkaiból!
Sokan ódivatúnak titulálják ezeket a bölcsességet.

Benjamin erőt vett magán, és elgyalogolt a hajdani levendula-szárítóba, hogy megnézze a rabszolgákat, a „jövő fiait”.
Mert hát nem azt akarják vele elhitetni, hogy ezek a megalázott, szláv gyerekek egyszer majd tisztek és elöljárók, adószedők és vezérek lesznek? A kalifa jövendő támaszai? Akik soha nem kérdeznek semmit, csak zászlóval  a kezükben, ész nélkül rohannak előre?
Megkopott falak, nyöszörgés, félelem. Repedések.
Hol van már az az idő, mikor ebben a levendulaszárítóban Marseille-i piacra szánt hófehér párnácskákat tömtek a lányok?  Jószagú virágokkal tömött „álompárnácskákat, amiken Benjamin apja hajdan meggazdagodott.
Már az emléke is eltűnt. Csak a név maradt, mint valami homályos sírfelirat.

Te hol hordod a szíved? Benjamin lehajolt egy tízéves-forma, göthös kisfiúhoz. A gyereknek nem volt sok hátra: a bokáján kilátszott a nyers hús, a szeme nemcsak begyulladt, hanem elfertőződött. És ezt is megerőszakolták a frankok földjén, gondolta Benjamin. Ahogy az összeset az úton –hogy engedelmesek legyenek, hogy összetörjék bennük a honvágyat, hogy ne gondoljanak az éhségre és a szomjúságra.
Hát nem egy tőről fakad a megaláztatás és a szerelem?
A dicsőség és a fájdalom?
Összehúzta magán a köntöst, amit a feleségein és a gyerekein kívül nem érinthetett meg senki, azt a Babilonból hozatott nevezetes selyemköntöst, amin liláskék ég alatt madarak ábrándoznak, és a cselédjét, Hannát figyelte, aki kását mert egy nagy fatányérba, és egy szláv dalt dünnyögött a gyerekeknek.
De hogyan képes egy nagyothalló vénasszony megtanulni egy ilyen idétlen, kutyaugatásra hasonlító nyelvet? És hogy tud ezen a borzasztó nyelven ilyen gyengéden beszélni? Benjamin beleborzongott, ahogy a sovány gyerekarcokat figyelte.
Minden nyelven el lehet mondani, hogy meg fogunk halni.
Egy férfiszolga kirántott a kását kezükkel lapátoló fiúk közül egy ernyedt, nehezen lélegző gyereket, talán azért, hogy ne ragasszon a többire valami szörnyű betegséget. – Bátorság! – kiáltott a fiú utána Hanna, és Benjamin belereszketett: ő ugyan egy szót se beszélt a szlávok beszédéből, de ez a szó valahogy kikívánkozott az összetorlódott mássalhangzók közül, és érezte, mást nem jelenthet.
A fiú már nem is tudott kiegyenesedni.
Akinek meg kell halni, annak meg kell halni.
De nem bámészkodhatott tovább, hiszen üzletfelei, a mór főtisztek kérték meg, hogy vizsgálják meg együtt a gyerekeket.

– A leghűségesebb katona is. végigjárja a halál ösvényeit. A megaláztatás és a szigor elkerülhetetlen – bólogatott Al-Ruzi, a nagyvezér tisztje. – Akinek gyerekkorában összetörték a csontjait, az legyőzhetetlen lesz. Nem tartja sokra a saját életét, ahogy nem tartja sokra a másikét sem.
Ezen a kedvetlen, borzasztó reggelen Benjamin viszolyogva figyelte a nagy hadvezér arcvonásait. Résnyire húzott, szürkéskék szemek, a nyári nap forróságától hámló bőrön kis, vörhenyes szeplők.
Talán hajdan Al-Ruzi is ezen az útvonalon érkezett?
Netán itt szállt meg, ebben a levendulaszárítóban látták el a sebeit, és egy tizenöt-húsz évvel fiatalabb Hanna nyújtotta neki a kásával teli tálat?
Ki tudhatná?
Minden lehetséges.
De nem tartotta szerencsésnek, hogy a valenciai hadurak az ő rabszolgaszállásán válogatják ki a testőröknek alkalmas fiúkat. Mert az semmi jót nem jelent, hogy szombatonként katonák csörtetnek végig a birtokán, hogy  kisfiúkat tapogatnak a levendulaszárítóban, és foghegyről beszélnek az öreg Hannával.
– Egyre kimerültebbek, egyre soványabbak ezek a gyerekek – sóhajtozott Al-Ruzi. – Ebből a hét fiúból talán egy sem marad meg. Miért nem látod el őket olyan gondosan, mint a lányokat? Miért nem kapnak az úton eleget enni? Nincs az a jövendő hűséges és konok katona, aki túléli, hogy napokig szomjazni kell.
Benjamin megrántotta a vállát.
Hát ne tudná Al-Ruzi? A lányokat szüzen adják el, ezért rájuk jobban vigyáznak: nem ütik a hajcsárok az arcukat, nem rugdossák a térdüket, és még arra is ügyelnek, hogy óvatosan kötözzék meg őket. De talán nem emlékszik Al-Ruzi, hogy mi folyik a rabszolgaszállásokon? vagy talán elfelejtette, hogy hogy kelnek át az Elbán a megkötözött gyerekek?
Kit akar ez a tökkelütött megtéveszteni?
– Ha saját embereid nem tudják épségben elhozni a gyerekeket, kérhetnél segítséget az Ardennek környéki zsidóktól. Mibe kerül ez neked, Benjamin, mondd? Hisz ti, zsidók, éjjel-nappal leveleztek. igazán jobban gondoskodhatnál a szállításukról. Mert jegyezd meg, mi erős fiúkat akarunk, jövendő katonákat, akiket megtörnek, de nem összetörnek az úton . Akikben marad annyi lélek, hogy tovább szolgáljanak.
Benjamin engedelmesen bólogatott.
Mi mást tehetett?
Hallott a rabszolgákból álló zászlóaljakról, egy szláv rabszolga vezette, csodálatos selyemgyárról, és persze mindent tudott a kalifa legmegbízhatóbb, életre-halálra hűséges testőreiről. Természetesen tudta, hogy tizenkét-tizenhárom éves korukban szokás kinevelni a legjobb katonákat, akik aztán húsz éves korukra aztán átverekszik magukat Allah paradicsomába. Aki a hadakozást túléli, az nagy úr lehet – mi sem természetesebb. De a szíve mélyén Benjamin jeges rémületet érzett.
Milyen birodalom az, amit rabszolgák védenek?
Miért nem bízta vajon rabszolgakatonákra Salamon Jeruzsálem védelmét? Miért nem vásárolt rabszolgákkal küzdöttek a dicső Makkabeusok? Hogyan is lehetne megtört emberekkel felépíteni egy jó országot? Hát nem kellett-e az ő népének negyven évig vándorolni, hogy senki se maradjon, aki emlékszik a rabszolgahajcsárokra?
A szív, ugye. Ami másképp dobog, ha nem törik össze. Ha nem árulod el ezerszer az isteneidet. Ha a szüleid, és nem a gazdáid ajándékoznak meg a neveddel. Ha nem törték el benned azt a titokzatos valamit, amit mások akaratnak neveznek.
És az Ardennek környéki zsidók! Hogy ő – számításból – testvérnek tekintse azokat, akik megtagadták a hitüket? Vagy a hirtelen-lett zsidókat, akik mint a kazárok, egyik napról a másikra döntöttek a Teremtő Isten mellett?
Hát nem lett volna jobb, bölcsebb, ha bele sem vág a rabszolga-kereskedelembe? Ha csak levendulával tömött álompárnácskákat árul a Marseille-i piacon?
A hittagadás rosszabb, mint a paráznaság. Sivataggá teszi az emberi szívet.
– Hozzá kéne szoknod Allah diadalmas idejéhez, Benjamin – bólogatott Al-Ruzi. – Fejlődnöd kéne! Nem élhetsz örökké ilyen csökönyös tespedtségben.
És barátságosan végigsimított Benjamin köntösén.
A madarakon, amihez csak Benjamin asszonyai és gyerekei érhettek.

A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?

No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.

Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven  testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?

De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók,  hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és  új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon  a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám  mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.

Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.

Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt feltételezni; még inkább azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, ami eltüntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig – addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Nem volt tanácsos a kettőt egy helyen tartani. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok fedik fel indulásuk, meglepődöm, hogy mit keresnek itt. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

2.

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni sem merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan – ahogy helyzetek sora kívánná –, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, hogy már csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, minthogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet sem láthatom, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit – más körülmények között – a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, és rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél.
Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a… – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.  Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, és csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna. Ami lemaradhat. De most, ezek után…, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.  Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ami még annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken – amilyennek tűnnek –, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

(Illusztráció:  Bill Gingles)