Makkai Sándor emlékére és tiszteletére
A hetek óta folyó pörlekedés és mellveregetés ellenére a tábor nyugtalan volt és az irdatlan néptömeg italozással, kockázással, kártyázással próbálja nyugtatni az elmúlt idők zűrzavarában megtépázott idegeit. A hold olyan erővel ontotta fényét, hogy a táborban eloltották a gyertyavilágot, mert csak a szemet zavarta. A Sajó zúgása, mely most a tavaszi olvadás mián igencsak megduzzadt, egykedvű, monoton alaphangot adott a vértesek türelmetlenkedő zörgésének és távoli táborból kiszűrődő nevetgélésnek, ordibálásnak. Mert hiába jár közöttük a király, a katona is csak ember, nem állhat talpig vasban pirkadattól pitymallatig, nedvesítenie kell kiszáradt torkát, megmozgatnia elgémberedett tagjait és egy kis szórakozással elűznie az álmosságot és unalmat.
Csak a király sátra környékén volt csend, ahol a legrátermettebb csirkefogó is befogta a száját, s ha netán nem, a fekete páncélos, válogatott legényekből összeállított királyi dandár egy testként, némán gondoskodott az ügyben. Mindössze három ember volt bejáratos a sátorba, s eme három közül már mindegyik megtárgyalta ügyeit a királlyal. Türje nembeli Dénes, a királyi testőrség parancsnoka igazi, vérbeli katonához méltón állt őrt egységével, körbefogva a sátrat, mint egy élő vasemberekből álló sövény. Mindegyik legény arca olyan volt, mint a márványszobor, hideg, kemény, isteni. Még harci macskáik is fegyelmezetten ültek, könnyű páncélban, fülüket figyelmesen minden apró nesz irányába fordítva. Pók nembeli Móric az elmúlt években elsajátított és második természetévé vált óvatos, macskaszerű léptekkel járt-kelt a táborban, dolgai után nézve, melyeket Tomaj nembeli Dénes parancsa és a király iránti szeretete által megkövetelt acélos elszántsággal hajtott végre. Ha bekövetkezik az elképzelhetetlen… ha Isten elhagyja Magyarországot… apró vadmacskája árnyékként követte, s bár sokan kinevették miatta, ő nem törődött vele. Ez a kis jószág, kinek nevet sem adott, többször mentette meg az életét, mint ahányszor kellett volna és a királynak is nagyobb szolgálatot tett, mint sok kevély nemes. Tomaj nembeli Dénes a saját sátrában ült és azt a kardot tisztogatta, amit nemrégiben adományozott neki a király. Magas, szikár termetű, lovas ember lévén ékes harci szablyát kapott hűséges szolgálatáért, melyet még András, Béla apja hozott a Szent Földről, fiának. Ott, a legjobb mesteremberek kovácsolták a létező legkiválóbb anyagokból, végül pedig a birodalom nagyhatalmú mágusai verték bele a rúnákat. Igazán értékes fegyver volt, hisz forgatója nem kellett mágus legyen, hogy használni tudja borzasztó, alattomos, tolvajló erejét. Tomaj már elbúcsúzott fiától. Jól nevelte, derék, értelmes ifjú vált belőle, aki igaz férfi és az is marad holta napjáig.
Az uralkodó sátrában halk zümmögés táncolta körül a céklaszínű derengést, melyet a király előtti diagrammák és rúnák árasztottak. Bár egy pergamenen helyezkedtek el, mégis lebegőnek és túlviláginak ítélhette a szemlélődő, ha lett volna. De nem volt ott senki, csak Acél, a mándruc, kivel Béla az erdélyi tartózkodása során fonódott össze, véletlenül, miközben megpróbálta megölni. A király tudta, mi a dolga. Ő csak Istennél felel, de ott aztán egész népéért. Régen rájött, mi ez a hatodik új, már amikor hírét vette ennek a veszedelmes Sárga Lovasnak, már akkor tudta, hogy eljő ez a nap. S íme, itt ül, meditál eme ócska farkasbőr pergamen előtt, előkészíti az Utolsó Varázst. Sosem volt valami jó bűbájos, de ez, az Árpádok hagyatéka nem is a precíz technikából, varázsigékből, feneketlen mágikus tartalékokból, hanem a tiszta szívből és acélakaratból táplálkozik. Béla király töretlen lelki nyugalommal és gyötört gyönyörrel készült a halálra, a népéért és a jövőért.
Mindeközben Csák nembeli Ugron érsek és Kálmán herceg válogatott vitézeikkel strázsáltak a Sajó mentén, erőiket a környék egyetlen hídjánál összpontosítva. Gyönyörű had volt az övék. Kálmán herceg válogatott vitézeiből hozott háromezret, mindegyik talpig vasban, tüzes méneken, törhetetlen kopjákkal és ruganyos pallosokkal felszerelve. Ugron érsek saját keresztes vitézei és a templomosok élén állott, kik összesen kétezres erőt számláltak. De még milyen erőt! Ezek a legények nem akármilyen vasakba öltöztek! Kivétel nélkül, mindegyik egyházi címereket viselt a pajzsán és ruháján, sisakdísze szikrázva verte vissza a holdfényt és úgy fegyverzetükről, mint páncéljukról rúnák halvány derengése ragyogta túl a csillagokat. Egyeseknek még a lovuk is mágikus pecsétekkel volt besütve.
Ugron érseket sokan Magyarország legerősebb boszorkánymestereként tartották számon. Az efféle tudatlan kijelentésektől mindig felbőszült, s mennydörgő hangján szitkozódott, amiért őt, az Isten szolgáját, őt, Ugron érseket az ördöggel kötik össze. Valóban kevés istenszolgája rendelkezik mágikus erővel, és aki birtokol is effélét, inkább látó, gyógyító, vajákos, esetleg bűbájos. De ő, Ugron, az Úrtól pusztító hatalmat kapott. Nem is tétovázott egy percig sem, a pogány ellen fordította, mikor András királlyal megjárta a Szent Földet, s most is eme gyalázatos, bálványimádó szenny ellen fogja fordítani Isten haragját. Mert ő a pöröly, ő a Mindenható pusztító kardja, ő Mihály arkangyal földi megbízottja! Olyan volt ő is, mint oroszlánja, Mennykő. Büszke, harcias, kifeszített, pattanni vágyó íjhúr. Ezt a gyönyörű, sebhelyekkel tarkított hatalmas hímoroszlánt is a Szent Földről hozta magával, miután valami szégyentelen haramiák ketrecéből kiszabadítva összefonódott vele. Azóta is elválaszthatatlanok.
Zsörtölődött a király óvatossága és borúlátása miatt. Nem bízik a magyarban, nem bízik a saját erejében, inkább rábízta volna az országa sorsát azokra az ördögimádó kunokra? Azt már nem! A megáradt Sajón nem lehet átkelni! A hídfőnél pedig ő áll, lángoszlopként.
Nem is kellett tovább várnia, hogy pezsgő vére még jobban felforrjon. Mennykő érzékeny fülein keresztül ő is hallotta a dobogást, amelyet a kutyafejűek lovai csaptak. Ugron érsek akkorát ordított, hogy beleremegett a híd is és a folyó is csendesebben csordogált tovább. Rúnáktól izzó kardját az égnek tartva sipító lángcsóvát küldött az égbe, jelezve az ellenség közeledését. A híd keskeny volt, nyolc lovas képes legfeljebb begyúrakodni, ha kengyel kengyelt ért, egy sovány csikóval sem több. Az első sort rögtön elfoglalta Ugron érsek, Kálmán herceg, Izsép mester, a herceg pohárnoka, a fia, János, Mátyás esztergomi érsek, Gergely, a győri és Jakab, a nyitrai püspök és Miklós, a szebeni prépost. Ezek az egyházi méltóságok, Isten méltó szolgái voltak mind egy szálig, kik hűséggel borultak véniába, gyóntatták a parasztokat, szolgálták Jézus urunk és a Szent anyát, de tűzbe borultak és gondolkodás nélkül vetették magukat a csata poklába, az Istenért, a királyért és a hazáért.
Mögöttük töretlen, fegyelmezett csatarendben sorakoztak a lovagok és templomosok, mindegyik türelmetlenül várva a maga sorát.
Amint a fehéren csillogó úton megjelentek a némán vágtató, fekete bőrpáncéllal borított ördögök, Ugron nem bírta tovább.
– Álld a sarat, egy tapodtat se hátrálj! – rikoltotta olyan parázsló életkedvvel, hogy minden vitézének borsódzott a háta.
Úgy ugratta vágtába a lovát, mintha szakadna mögötte a föld. És valóban, lova rúnákkal televésett patkói alatt megreccsentek a deszkák. Szállt szélnél is sebesebben, katonáinak buzdító ordítozása másodpercek alatt elhalt, csak Mennykő puha tappancsai és lova, Csipke patái kísérték. Már közeledett a tatár hordához. Megidézte Tűznek és Légnek erejét, s imát mondott a kárhozottak lelkéért. A vele szembe vágtázó sereg minden fegyelme és bátorsága ellenére megtorpant és ijedten fordította a lovait, elgáncsolva a hátulról bele rohanókat. Minden másodperccel égőbb világossággal szemlélhették a rémületet egymás arcán, ahogy az istállónyi tűzgolyó lassan, de elkerülhetetlenül közéjük csapódott, szénné égetve több száz lépésnyi távolságban lovat és lovast egyaránt. Ugron, vért köhögött fel és harákolt, de édes volt ez a kortynyi vér, mert tengernyit kapott cserébe az ellenségtől. Fáradtan ráhanyatlott a lovára és visszafordította a híd irányába. Nem hagyta, hogy elfoglalják helyét, visszaállt az első sorba és kardot rántva lelkesítő szónoklatokat harsogott, míg éles szemeivel az általa gyújtott tüzek fényében közeledő ellenséget figyelte, mint macska várja az egér felbukkanását.
Ahogy összecsaptak, a világ is hármat fordult. A híd erős szerkezet volt, mégis remegett a lovak patáinak dübörgésétől és a hulló testek döngésétől. Ez nem volt csatatér, ez egy húsdaráló volt, melybe kétoldalt öntötték az élő masszát, hogy középen belecsorogjon a folyóba vér és hulla formájában. Így utazott le a vörös habokon Izsép mester. Ha még azt elmondhatta volna, amit üveges szemei odalent láttak… de nem mondhatta.
Míg Ugron érsek és Kálmán herceg csapataikkal hősiesen állták a sarat, szúrva, vágva, csapva az ellenséget, megérkezett a magyar sereg több hátrábbszorult egysége is. A híd mentén, két oldalt, óvatosan kerülgetve az ingoványokat felálltak a számszeríjászok, íjászok és néhány szerény hatalmú, de jelen esetben igen hatásos mágus, kik tüzes nyilakat szórtak, nagy nyomású levegőt tuszkolva le az ellenség tüdején, vagy épp meglágyítva talpuk alatt a földet elnyelették az amúgy is ingoványos talajjal.
Mire a pitymallat első jelei mutatkoztak, a magyarok már ünnepélyesen vonultak vissza a táborba, néhány pihent, a csatában ellenfélhez nem jutott csapatot hagyva védelemül.
– Mi az, hogy nem láthatjuk a királyt?! Épp most nyertük meg a csatát az ő dicsőségére! – veszekedett Ugron az őrt álló Türje Dénessel, ki tartotta magát az esti parancshoz.
– Hagyd, Dénes, itt vagyok. – lépett ki Béla király hullafáradt arccal, kísérteties, halál-lila derengéssel köntöse alatt.
– Uram, Király! Az ellenség úgy tört meg a magyar vitézeken, mint víz a sziklafalon!
– Ugron, nem lehetsz ekkora ökör, hogy azt hidd, ennyivel elintézted őket! – szólal meg az oldalból Tomaj. – Szerinted hogyan igáztak le eddig minden népet, akivel szembe álltak?
– Tomaj, mit tudsz te, ha ott sem voltál a hídnál? Csak én magam odapörköltem vagy száznak! – hördült fel sértődötten az érsek.
– De te sem voltál ott Oroszkapunál, nem láttad a veszedelmet, ami rászakadt az országra. – sziszegett vissza a nádor, akit feldühített, hogy kevélykedéssel töltik az időt, ahelyett, hogy készülnének a veszedelemre.
– Elég legyen. – szólt a király csendesen, de határozottan. – Ugron, meséld el részletesen, mi történt, a jelen levő uraknak, aztán Türjével, Tomajjal és Móriccal lovagoljátok körbe a tábort és tartsátok csatarendben az embereket, bár holnap délig, míg felderítők bizonyost nem mondanak az ellenségről.
Ugron arca undorba rándult eme sértés hallatán, de a király parancsa abszolút. Így hát amennyire bőbeszédűsége engedte, rövidre fogta a mesélést, melyet a király is érdekelődve hallgatott. Mire indult volna a katonáknak vinni a szégyenteljes parancsot, a két Dénes már rég nem volt sehol.
Emezek végigvágtáztak a táboron és szörnyülködve látták, hogy elkéstek. A legtöbb helyen már a földön hevertek a páncélok, s a katonák a tisztekkel együtt, fegyverkabátban ittak, ünnepelték a győzelmet.
– Hadrendbe emberek! Ez parancs!
De csak röhögtek, egyesek már igencsak részegen és invitálták Türjét és Tomajt egy kupára. Mindössze északon, Gutkeled és Rátót Domokos dandárját sikerül újra hadba szedni, őket is csak ímmel-ámmal, fenyegetéssel. Se délen, se keleten nem volt ember fegyverben, de még józanul sem.
Ebben az állapotban kapta a futár a magyar hadsereget, aki magából kikelve ordítozott, hogy ismét támad az ellenség, sokszoros számmal, s ha nem érkezik menten erősítés, ott roppan össze a keleti front.
Eleinte viccnek fogták fel a dolgot, de hamar nagy riadalom támadt, s ebben az összevisszaságban ismét Ugron érsek és Kálmán herceg járt elől az alaposan kiképzett válogatott vitézeikkel. Mennykő megelőzte gazdáját és egy hatalmas ugrással leütött egy mongol katonát a lováról a torkánál fogva. Egyetlen biztos rándítással vége volt a szerencsétlennek, még mielőtt észrevehette volna, hogy mi történik. A lovagok elképedve kóstálták, hogy az ellenség áttört a hídon és már jócskán visszaszorította a védőket a táborba. Hogy is ne, ezek a szilaj lovasok, ahogy földet éreztek a talpuk alatt, megsokszorozták erejüket. De nemcsak az… Ugron egy nojont vett észre a tömegben. Halványkék derengés vette körül őt és minden egyes katonát a jó kétszáz lépésnyi körzetében. A fene is megette, ez valami bűbájjal erősíti a katonáit! Parancsot adott vitézeinek, hogy Kálmán herceg vezetése alatt, hosszan elnyúlva rohamozzák a haramiákat, kerítsék be őket és szorítsák vissza a hídra, a Tüzes Ítélettel. Amikor oroszlánjával tökéletes szinkronban célba vette a mongol hadvezért, tudta, hogy a háta mögött készülő roham őt is összeroppantja, ha nem tűnik el onnan idejében, de ez egy olyan kockázat volt, amit vállalnia kellett.
Ismét megidézte Tűznek erejét, mély lélegzetet vett és lova feje felett precíz célzással köpte a kénköves esőt, utat nyitva maga előtt. Közben az ellenség mellett megjelent a társa is, egy hatalmas bengáli tigris. Miközben így rohantak, ahogy izmaik bírták, a két harcostárs, ember és macska köszönetet váltott. Mindkettejüket elárasztotta ama mély, férfias szeretettel átitatott tisztelet, amelyet egymás iránt éreztek, pecsétes jeleként annak, hogy igazak egymáshoz. A két hatalmas macskatest úgy csattant egymásnak, mint akik tudják, hogy csak egy maradhat életben, az, aki a legrövidebb idő alatt a legnagyobb roncsolást végzi a másikon. Dolgoztak a karmok miközben mindkét állkapocs a másik torkát kereste. Ugron és a nojon kardjai összecsaptak és el is törtek. Olyan fémes csattanással repültek el a pengeszilánkok, mint egy gránát, s körülöttük több katonát el is találtak a sebes lövedékek. Mindketten nagy mesterei voltak erejük mágia segítségével történő növelésében. Az érsek leugrott a lóról, mert nem akarta a szegény párát megölni. Az ellenfele is leugrott, s lova farára csapva elkergette a jószágot. Úgy csattant egymásnak a két mellvért, ahogy birokra keltek, mintha két sziklafal ütközött volna. Ugron bőre parázslott, orrlyukából füst, szája sarkából vér szivárgott, de nem hagyta magát. A nojonról úgy csurgott a víz, mintha a szakadó esőben állna. Ahogy a két megszelídített őselem találkozott a megfeszült, Tűznek és Víznek erejével megacélozott izmaik mentén, gőz csapott fel az egekbe hangos szisszenéssel. Ki tudja meddig húzódott volna ez a tusa, az Erő tartalékok párviadala, hisz akinek hamarabb fogy el a varázslata, az menten összeroppan. De nem került erre sor. Mennykő ugrott neki a mongol nyakának és rágta, mint felbőszült rab az acélrácsot. Természetesen fogai nem fogtak a Víz erejével megedzett testen, de épp eléggé elterelték a figyelmét a vezérnek, hogy Ugron bőszülten Jézust kiáltva és minden erejét összeszedve kitörje a vaskos, kurta nyakat. Vért köhögve nézett hálával és büszkeséggel társára, ki több sebből vérzett, s néhány helyen a felszakadt bőr úgy fityegett róla, mint a málladozó kárpit. Nem kellett ide szó, katonák voltak mindketten.
Mindeközben a lovagok az eddig hősiesen küzdő, otthagyott őrség véráldozatát kihasználva tökéletes gyűrűbe fejlődtek a híd nyugati oldalán. Mindegyik nyakában ott fityegett az az apró kis ajándék, amit az érsek dandárjába tartozó összes lovag megkapott, egy apró, háromszögű kőbe vésett rúna, egy durva madzagra felerősítve. A jel azt jelentette „Összetartás Istenben” és mindegyiket maga az érsek készítette. Ő is világosított fel mindenkit a használatáról. A több ezer katona Kálmán ügyetlen, de sikeresen égbe küldött fényjelére egyszerre roppantotta szét ujjával az amulettet és szabadította fel a benne rejlő erőt. A Tűz jegye égett rá páncéljukra és átmelegedtek belülről. Mindegyik páncél csomópont volt, egy-egy láncszem abban a hosszú, élő sövényben, ami most először lassan, aztán egyre gyorsabban összezáruló lángoló tűzlánccá fejlődött. Megindult a hömpölygő lovas bilincs. Akit az égő összekötő szál két lovag között elért, az tűzbe borult és szénné égett, a maradékot eltiporták a lovak. Itt lelte halálát minden mongol, ki nem menekült elég gyorsan, s az a maroknyi védő, aki még életben volt abból a kétezerből, kik eddig feltartóztatták a második hullámot. Ugron érsek, amikor látta a Tüzes Ítélet közeledtét, a varázslatét melyet ő talált ki és ő készített, büszkén kászálódott fel a lovára és oroszlánjával arra vágtatott, ahol volt esélye a túlélésre: előre, a híd irányába.
Talán el is értek volna a hídig, ha nem zavarja meg őket az északról felharsanó kürtszimfónia. Egy hatalmas mongol sereg rohant a tábor fele, fekete bőrpáncélban mindegyik, maguk előtt íjzáport kergetve. Rátót Domokos és Gutkeled bán rohantak velük szembe, ahogy a becsület megkívánta, de innen messziről tisztán látszott, hogy a túlerő elsöprő. Ahogy a lovagok harci kedve és a győzelembe vetett hite mellé beférkőzött a meglepetés, a félelem és az aggodalom, a tűzlánc repedezve hullott a földre. A tatárok felbuzdulva ezen a pillanatnyi gyengeségen új támadásba kezdtek és biztos araszolgatással szorítottak egyre nagyobb helyet maguknak a híd nyugati oldalán. Ugron érsek hitetlenkedve hadonászott, szórta egyre gyengülő tűzgolyóit, nem hitte, ami épp történik itt. Az egyházi méltóságok és nemesek képezte mag körül egyre fogytak a lovagok és a templomosok, drágán adva életüket, de csak odaadva végül. Nem lesz temetésük, csak összeszabdalt, megtiport húscafatok, melyeket a fehér csontig letisztogatnak majd a hollók.
Néhány önfeláldozó vitéznek köszönhetően, ki élete árán arcvonalat ékelt a nyomuló ellenség és a maradék lovag között, megkezdődött a visszavonulás. Ahogy Ugron menekülésre fordította a lovát, tekintete utoljára találkozott Mennykőével, ki túlbömbölve a csata zaját, búcsút vett társától, mielőtt bevetette volna magát a feléjük nyomuló tatár fergetegbe, küzdve utolsó csepp véréig. A hatalmas, erős szívű érsek zokogva fohászkodott az Úrhoz bocsánatért, amiért kárhozza a nevét jobbik fele halála miatt. Megtörölve nedves szemét számba vette barátait és nem akart hinni a szemének. Az egyházi méltóságokból és vezéreiből csak Jakab püspök, Miklós prépost és Mátyás érsek vágtáztak mellette borzasztó állapotban. Kálmán herceg is ott volt, néhány hűséges emberével. De már érezték a halál lihegését a tarkójukon. A vékony gát, mely feltartoztatta ezt a gyilkos tajtékzó áradatot átszakadt és üldözőik azt tették, amiben a legjobbak. A kantárokat a ló nyakára dobták, elővették íjaikat és biztos kézzel osztották a halált. Jakab püspök némán fordult le a nyeregből, s ahogy lába beakadt a kengyelbe, lova az arcára lépve megbotlott és elesett. Miklós prépost lova a farába kapott vesszőtől megbokrosodott, s a hullafáradt lovasa egy óvatlan pillanatban leesett. Mire felkászálódhatott volna a földről egy kegyelmes nyíl csapódott a kulcscsontja mellé, akadálytalanul téve meg az utat a szívéig. Kálmán herceg bal vállában nyílvesszővel, ráfeküdve a lova nyakára, eszméletlen volt, s ott is hal meg, ha két hűséges vitéze nem fogja közre lovát és vonszolja el a táborig. Ugron maga három vesszőt kapott a hátába, s egyet a bal combjába.
Tán egy tucatnyi ember bukott be a táborba, ahol a király várta őket halálra vált arccal, Tomaj és Türje, meg az ifjú lovagok társaságában, kik bár kivették részüket a harcból, még idejében visszahúzódtak a király védelmére.
– Menekülj… királyom… – ennyi bukott ki Ugron érsek sápadt ajkain.
Fekete vérerekkel telehálózott arcán, mely az Erő felelőtlenül pazarló használatának a halálos következménye, rémült vicsor fagyott. Már nem lehetett tudni, hogy ettől, vagy a hátába fúródó nyílvesszőktől, de kilehelte lelkét.
– Nyugodj békében, Isten derék katonája. – morogta a király rekedten, homlokon csókolta az érseket és lecsukta semmibe meredő szemeit. Méltóságteljesen állt fel. – A sátorba! Türje, menj, rendezd a királyi dandárt. Készüljenek fel vitézeid a dicső halálra. Olyat mutatok ezeknek a tartaroszi ördögöknek, hogy rettegjenek, ha Magyarországra gondolnak! Tomaj, kerítsd elő Móricot, hozza a díszruhát, a koronás sisakot és a címeres láncot! Most!
A tábor egy bolygó méhkas volt. Nem volt már egység, nem voltak dandárok, csakis az életükért küzdő, rohangáló emberek, a bátrabbja a pajzsfalak és szekérvár védelmében, a gyávábbja, pedig menekülőben, vagy meghúzódva valamelyik sátor árnyékában. Batu kán és a Mangudáj félelmet nem ismerő különleges egysége már átkelt a folyón. Sejbán csapatai északról, az ő íjászai keletről tartották sakkban a magyarokat. A kán alá tartozó ostromgépek robbanó cserépbombákkal szórták a tábort, így szempillantás alatt a védők égő sátortáborban, jajveszékelve hullottak a rájuk záporozó nyilaktól. Lett volna még esélyük, ha összeverődnek és emberéletet nem sajnálva kitörnek. De nem volt már vezető közöttük, de katona se, csak a mészáros késére váró, bőgő bárány. Ahogy a kán mondotta a csata elején: „Sokan vannak, de rosszul vezetik őket. Mint a birkák, bezárták magukat az akolba. Mi fog történni? Nem tudjuk. Az Isten tudja csak!”
Pedig Batu kán többször megfontolta a visszavonulást. Nem tetszett neki, hogy hídon megesett darálóba kellett küldenie az embereit, nem tetszett neki, amikor másodjára kellett megtegye. De hadvezérei, főleg Szubutáj erősködött. Ő is szerette volna igájába hajtani ezt a kevély országot, megmutatni, hogy a Kánnal szembeni engedetlenség halálos bűn. De túl nagy árat fizetett. Hiába érkezett idejében Sejbán, rengeteg embert veszített. A magyaroknak még mindig lenne esélyük. Ekkor tűnt fel délről Szubutáj serege által vert porfelhő és a satu, mely szétzúzza a magyar ellenállást ezennel bezárult. Az öreg tigris hidat vert lennebb a megáradt Sajón és átkelt seregestől. Mellette ügetett karcsú, izmos, vénséges leopárdja, mindkettejük testén ezüstös villámok cikáztak. A leghatalmasabb harci mágus volt a mongol seregben, nem hiába szolgált már suhancként a Nagy Kán mellett.
Reggel nyolc óra körül a halálos karok már három oldalról körbe fogták a magyar tábort és ritkították fáradhatatlanul. De nyugat fele nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy megfogyott erejük következtében volt egy kapu. Ezen át menekítette Ifjú Tomaj Dénes, a nádor fia és Vilmos, a király unokaöccse a sérült Kálmán herceget. Itt menekítette a néhány megmaradt lovag Ugron érsek lóra kötözött holttestét, hogy bár tisztességes temetést kaphasson. S futott még száz meg száz szerencsétlen, mindenét elhajigálva, lóval, gyalog, vagy sérült lábát húzva, négykézláb.
A király a sátrában volt Türje, Móric és Tomaj társaságában. Épp a díszes vérteket készültek ráadni, amikor Dénes előrántotta Bélától kapott, bűbájos szablyáját. Pók nembeli Móric és Türje Dénes lovászmester megfogták uruk két karját és a háta mögé feszítették, teljesen lefogva a vergődő, meglepetésében ordító királyt:
– Mit műveltek?! Mire véljem ezt?! Eresszetek!
Acél, az amúgy nyugodt természetű hiúz rugóként pattant fel és fogait Móric lábszárába mélyesztette. A derék szolga felszisszent, de nem eresztett szorításából, hanem tisztességgel tűrte, mint ellenszegülésének méltó büntetését.
Tomaj egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig nézett talán egyetlen igaz barátja szemébe. Egy szempillantás alatt ezer meg ezer választ, rövid kis beszédet fogalmazott meg magában és törölt el, akár egy apró kis mandalát. Igaz férfi volt és szíve nem ingott meg könnyen, most azonban elhomályosult látása, ahogy remegő hangján búcsút vett urától:
– A királynak élnie kell, Magyarországért, a jövőért. Éljen a király!
A szablya fehéren izzani kezdett, s amikor elérte a kellő állapotot, Tomaj átdöfte vele Bélát. A gyomorszáján hatolt be és a jobb tüdején jött ki az izzó fehér penge, amit vér nem szennyezett. A lila derengés fénylobbanássá erősödött és a sátor majdnem beomlott a vákuumtól, majd a hangrobbanástól. A király eszméletlenül feküdt a földön, halálsápadt arccal. Tomaj szédült, meg is tántorodott. Ahogy társaira nézett, azok megijedtek tőle. Nem kellett mondják, érezte. Arca fekete erekkel volt telehálózva, a halálán van. Az ő egyszerű teste nem bírja el egy királyi mágus hatalmát. De nem is kell, csak egy kicsit. A bűbáj, amit Béla előkészített most már az ő testét ölelte körül töretlenül.
Acél morogva szorította egyre jobban Móric lábszárát. Amint Tomaj letérdelt és a király melléhez nyúlt, egy ugrással az ő alkarjába mélyesztette fogait és nem engedte hozzányúlni urához.
– Ne félj, Acél, nézd. – mondta szelíd hangon és kibontotta a király köntösét. Nem volt se vér, se seb a mellkasán. A hiúz zavartan nézett a nádorra, de nem engedte el alkarját. – Elloptam a király erejét egy kis időre. Béla urunk meghalni készült, de ezt nem engedhetem. Én fogok meghalni helyette. Te légy továbbra is hű szolgája, mert szüksége lesz egy igaz barátra az elkövetkező nehéz időkben.
Acél bizalmatlanul engedte el alkarját. Gazdája mellé telepedett és aggódva kezdte el nyalogatni sápadt arcát érdes nyelvével. A nádor felállt, tudta, hogy nincs veszteni való ideje.
– Móric, a királyi díszeket, gyorsan! Aztán fogjátok a fiatal vitézeket, kiket a jövőnek neveltünk, tíz vitézt a testőrségből és rohanjatok északnak a királlyal! Rajtatok áll, vagy bukik az ország jövője!
A mongolok halálos ölelésüket ellazították. Abbahagyták a nyilazást, a támadást, mindössze élő falként ölelték körbe a tábort az egyetlen menekülési útvonalként nyugatot hagyva a szerencsétlen magyaroknak. Futott is, aki csak bírt, nem tudva még, hogy halálos ítéletükbe rohannak. A kutyafejűek jól tudták, hogy az egyszerű parasztokat bármikor levadásszák a lovasok. Nekik a király kellett és tisztában voltak, hogy sem őfelsége, sem a királyi dandár nem tört még ki a tábor magjából. Dzsingisz és Mangudájokból álló serege a hídfőnél várták, Ónod mellett, az események kibontakozását, míg Szubutáj a déli szárny keleti oldalán, Nagycsécsnél.
– Meddig bujkál ez a gyáva király? – zsörtölődött és köpött.
Válasz sem érkezhetett a csak úgy feltett kérdésére, mert csengő kürtők hátborzongató hangja harsant a tábor közepéből. Az öreg hadvezér, leopárdjával és egységével nem bírt tovább várni, előrenyargalt, hogy lássa, mi történik. Jól tette, mert előtte jó ezer lépésre vágtázott a királyi dandár, elől a fényes díszben, kardját lengető királlyal és egyenesen a Nagyúrnak rohantak. Szubutáj érezte az Erőt a király körül és rosszat sejtett, de nem volt ideje gondolkodni. Belevágta sarkát a lova véknyába, még néhány ősi igét is suttogott a fülébe, hogy szárnyaljon, ahogy csak bír. Egysége bár gyors volt, mint a szél, lemaradt.
Ördögi lóverseny kezdődött a páncélos, de természetellenesen gyors, bűvölt királyi dandár és Szubutáj között. Már kétezer lépés sem lehetett köztük és a Kán között, kit a Mangudáj és testőrsége mindenre elszántan védelmezni készült. Messze többen voltak, mint a királyi dandár, de a Nagyúr életét nem szabad kockáztatni. Az öreg hadvezér talán ezerlépésnyire a hídtól beérte üldözöttjeit. Arca torz vigyorba rándult, ahogy mély kortyokkal itta közel feneketlen Ereje tavát. Ez a varázslat emelte azokba a magaslatokba, ahol most van, ez nyert neki csatát, ahol nem volt esélye. Tengri Haragja.
Viharfelhők gyülekeztek a semmiből és az emberek hátán felállt a szőr a félelemtől és a levegőben nyüzsgő töltéstől. Az egyik királyi testőr hátra nézett, s torkán akadt a szó. Feléje egy ezüstös kék, hatalmas mongol szellemlovas vágtázott, kinek testén villámok cikáztak, behálózva a rétegelt bőrvértet. A jelenés háromszorosa volt, mint megidézője, alatta rejtőzött Szubutáj lovastól. Mielőtt a szerencsétlen testőr ordíthatott volna, villám csapott beléjük, egy az égből, egy pedig az őket üldöző kísértet kopjájából.
Repülve buktak le lovukról a válogatott vitézek, miután a felforrósodott páncél vagy a hatalmas feszültség és áramerősség halálra sütötte őket, hacsak nem állt meg a szívük hamarább tőle. Tomaj tudta, hogy nincs már sok ideje, így még gyorsabb ügetésre sarkallta lovát. Ha a Kán a királyt akarja, megkapja, de az életébe fog kerülni.
– Vitézim! Öljétek meg a vén tigrist! Enyém a Kán! – üvöltötte.
A királyi dandár egyetlen emberként fordult ki jobbra, vette be a szűk kanyart és vérezetlen, rúnákkal kivert kopjáikat a szellemlovasnak szegezték, Jézust, Istent és Éljen a királyt kiáltva, mosollyal üdvözölve a halált, mint egy régi barátot, ahogy apáik tanították, és ahogy fiaiknak hagyják most örökül. Hősként haltak, hullócsillagként, úgy röppenve szét, ahogy a szikrák az izzó kardról, miután rávág a pöröly.
Ez a néhány másodperc melyet a kiváló daliák az életükkel vásároltak pontosan elég volt ahhoz, hogy Tomaj elérje a célját, a Nagyurat őrző, kopját feszítő Mangudájt és mögötte leselkedő testőrséget. Már megkötötte békéjét, úgyhogy gondolkodás nélkül tépte le a rúnabéklyót testéről, felszabadítva az Utolsó Varázst, a Kerecsen Szárnyát.
Tomaj nembeli Dénes szabaddá lett. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szája, ahogy a töménytelen Őserő, mely nem az egy, hanem a sok hatalmára támaszkodik kibontotta szárnyait és éles, méltóságteljes hangon vijjogott. Vállain egy hatalmas, lila tűzben égő kerecsensólyom ült, parázs szemekkel, melyet kölcsönadott solymászának is. Tomaj alig szisszent fel, ahogy a fenséges madár belemélyesztette borotvaéles karmait a vállába, úgy préselve össze a páncélt, mint egy papírzacskót. Minden fájdalma ellenére előkapta kardját és villámgyors piruettekbe fogva kaszabolta a legjobb mongol katonákat. Emezek nyilai, dzsidái, kardjai úgy pattantak le a sólyom oltalmazó szárnyairól, mintha sziklára csaptak volna.
– Alakh! Alakh! – üvöltötték a katonák, de hiába.
Dénes kardja úgy csépelte őket, hogy hullottak a fejek, mint a búzaszemek. Ütemesen haladt előre, ruganyos ugrásokkal. Bár egyetlen katona se hátrált meg előle, látta a szemükben a félelmet, mert tudták, hogy egy való közülük: aki nem fél a haláltól, sőt, már a halál birodalmában vetette meg egyik lábát, s épp kíséretet gyűjt túlvilági útjára. Talán el is jutott volna egész a Kán torkáig, ha nem érkezik meg Szubutáj, üvöltve ugorva rá lováról a Nagyurat veszélyeztető bolondra. A Sólyom ereje fogyott és áldozatot követelt. Tomaj felajánlotta bal karját és a madár elfogadta. Csőrébe fogta a végtagot és egyetlen rántással kitépte, majd három, négy falatból elnyelte. Tomaj üvöltött és szájából véres, fájdalmas cafatok záporoztak az őt támadó jelenésre. Legendás tusa kezdődött, melyről megemlékezett a jövendő, mint Ég és Föld, Sólyom és Tigris harcára. A katonák félreálltak és mély tisztelettel meghajoltak, de nem vezérük, hanem a Puha és a Kemény, Yin és Yang ősi, istentől való legendája előtt, mely előttük bontakozott ki, teljes valójában. Még Batu Kán is nézte a küzdelmet, anélkül, hogy beleavatkozzon. Tudta, hogy az szentségtörés volna, még ha vezére élete is múlik rajta. Háta mögött összekulcsolta a kezét és mély tisztelettel nézett a két hős végzetébe.
Tomaj arca már olyan volt, mint a márványszobor. Tán nem is élt már igazán, csak a nyers akarata, királya és hazája iránt érzett szeretete fűzte lelkét vékony selyemszállal a megtört testhez. Már Szubutáj nyakán is kúsztak felfele a fekete erek. Tudta, hogyha egyetlen csipetnyit is ereszt a varázslat erejéből, összeroppantja az Égi Madár. A villámból való test ontotta a mennykövet, agyoncsapva egyet-egyet a némán ácsorgó mongolok közül.
A madár újabb áldozatot követelt és az isteni megnyilvánulás porhüvelye felajánlotta a jobb lábát. A varázslat új erőre kapott, s bár gazdája talán nem is élt már, elrugaszkodva az összeroppantott vállakról, karmaival és csőrével a villámból való mongol harcosnak esett. Tépte az Őserőből való testet, cafatonként fosztva meg a vezért védelmező burkától. Tomaj úgy állt ott, mint egy akasztott, vadak által szétszaggatott hulla, élettelenül fityegett a nyers akaraton. Nem volt elég. Az égi jelenést a megszaggatott szellemharcos szárnyát törve dobta vissza megidézője fele. Szubutáj legalább olyan falfehéren és fekete vérerekkel hálózva, mint ellenfele, lihegett és ordított hirdetve győzelmét. Idejekorán. A nádorban volt még egy utolsó morzsányi abból a vasakaratból, mely fájdalmat és áldozatot nem sajnálva tologatta a halál bűzös torka fele. Nem tudni honnan, de Batu megesküdött volna, hogy a fellegek közül szelíd, mégis acélos csengésű hang szólalt meg:
– A királyért és… Magyarországért.
A Kerecsen fülsiketítőt vijjogott. Éles csőrét Tomaj mellébe vágta és kitépte a még dobogó szívét átszakítva a szegycsontot, mintha gyönge ágacska volna.
– Futás! – üvöltötte a halálra vált Szubutáj és villámgyorsan átugorva ellenfelét a Kán elé állt élő pajzsként.
Megérzése helyesnek bizonyult. Éles, rekedt vijjogás közepette, két hatalmas szárny sepert végig a harcmezőn, borotvaéles tollaival feldarabolva mindenkit, aki százlépésnyi távolságra volt az összeeső Tomajtól. A Kán sem látta volna a lemenő napot egyetlen darabban, ha a vén tigris, Szubutáj varázslata, Tengri Haragja nem markolja meg, két hatalmas kezével a gyilkos szárnyat és nekifeszülve minden erejével nem állítja meg. De megtette.
Miután a jelenés elvégezte, mire fizetségét megkapta egy utolsót vijjogva felröppent a magasba otthagyva a megcsonkított Tomaj holttestét, fehér arcával, fekete ereivel és büszke mosolyával. A Kán és Szubutáj egyedül állt egy hullákkal borított, véráztatta kör közepén, ahol legjobb vitézeik százai hullottak el egyetlen pillanat alatt. A hadvezér vért hányva esett térdre, abban a pillanatban, ahogy szétbomlott körülötte a szellemharcos. Belső szerveinek darabkái vegyültek a hányadékába. Mielőtt arccal leborult volna bajtársai mellé, hogy együtt köszönthessék teremtőjüket, még eljutott elszálló szelleméig a Kán búcsúja.
– Derék katonám voltál mindhalálig. De hiba volt idejönnünk, hiba volt hallgatnom rád. A tömérdek lekaszabolt vitézemért te felelsz Tengri színe előtt.
Pók Móric az eszméletlen királyt gyorsan kopott katonaköpenybe öltöztette és Türje Dénes segítségével lóra ültették. Nem tudta tartani magát, így lábait bedugták a kengyelbe és lovát közrefogták, ők, tíz vitéz a testőrségből és a fiatal lovagok, nemesek derék sarjai, kik a királyi udvarban nőttek fel, a jövőnek nevelve erényben, hitbe, hűségben.
A megbomlott, összezsúfolt táborban lassan haladtak, s az ideges ügetéstől, amit két paripa között összepréselt lova produkált a király is magához tért. Ereje nem volt, s elméjét is tejszerű köd árnyékolta, de megismerte az embereket, a hangokat. Balján Móric, jobbján Türje ügetett, s körülöttük védelmezőn az izgatott, küldetéstudattól kipirult ifjak. Mahalfia Detre, Ákos Ernye, a Forgács fivérek, a Rugacsfiak, a Humpázmánok, Balogh Miklós, s bizonyára az összes többi ifjú, kik nem félnek a pokol szájáig sem követni urukat.
Bármennyire is jól fegyverzett, derék kíséret övezte a királyt, lassú, fátyolos gondolatai nem távolodtak el elkerülhetetlen sorsának képétől. Neki meg kell halni, ez a sorsa! Felajánlotta magát Istennek, magát és az átkozott hatodik ujját, ami pogány kisistenek hatalmának csatornája, amely szentségtelen, ördögtől való romlás forrása csak! Az a bolond Tomaj pedig ilyen felelőtlenül odavetette életét egy halott emberért, kinek kötelessége feláldoznia magát és hatodik ujját az országáért, ezért a végzetes sebet kapott maroknyi földért!
A menekülők irama gyorsult. Acél, a mándruc egy ruganyos ugrással a nyereg hátsó részén kialakított öblös kosárban termett, feszesen ülve, készen az ugrásra ura védelmében. Összenézett Móric nyeregtáskájában üldögélő vadmacskával, s váltottak néhány gondolatot, amiket csak ők érthettek.
Közeledtek a gyilkosan ölelő karok fele. A testőrség tagjai parancs nélkül is tudták a dolguk, s a társaság előtt éket formáltak. Remek, rúnákkal kivert lándzsájuk csak úgy feszült, harci macskáik baljós, csattogó hörgés közepette kapaszkodtak fel vállaikra, hogy a megfelelő pillanatban az ellenség torkának vethessék magukat. Mindazok, kiknek jobbik felük nagytermetű jószág volt előre vágtáztak, hogy a lehető legnagyobb rést törjék a király, s kísérete számára.
– Most, Uram! – suttogta Móric áhítatos hangon. – Kapaszkodj a ló nyakába, szorítsd az oldalát, s ne tekints, ne tétovázz, csak előre, Uram, előre!
A bátor hősök nyílhegyként csapódtak a mongol falba, s ha sebet is kaptak veszett farkasként kapaszkodtak lovukba, hogy minél tovább élő pajzsként szolgálhassanak a királynak. Az ék kettévált és úgy feszítette szét az elvékonyodott lovassövényt, ahogy Sámson kezei tolták el a roppant oszlopokat.
De még ez sem volt elég. A tatár harcosok sem tétováztak, pillanatok alatt újak léptek a lekaszaboltak helyére és egyik kopját hajított a király lovának. Mahalfia Detre sarkantyúját tőrként döfte lova oldalába, amaz pedig rémült ugrással vetette előre magát. A hegy úgy hasította keresztül a ló nyakát, mintha szalmazsák lett volna, s a derék pára szinte azonnal összeesett. A bátor legény őrült hadonászásba kezdett kopjájával és pallosával egyaránt, s olyan hévvel harcolt, hogy tíz lovas kellett körbeállja, hogy apránként sebezve a hátát hol egy ütéssel, hol egy nyílvesszővel leterítsék. Gondatlanok voltak, s nem fejezték be a munkát. A menekülők után akarták vetni maguk, ahogy térdre kényszerítették az ifjút, de amaz még két lovast is elakasztott hosszú kopjájával ördögként ordítva, mire egy pontos nyíl végleg el nem csendesítette.
A király szeme előtt kard villant, s bár Móric hősiesen eléje vetette magát a penge továbbra is felé tartott. Fegyvertelen bal kezét lökte ellen. Fájdalmat érzett, s forró zsibbadást, s látta, hogy a piros vércseppek apró szilánkokként robbannak támadója arcába és szemébe. A vérvonal védi hordozóját, ősei vigyáznak reá. Móric kihasználva a figyelemelterelést pallosát a kutyaképű koponyájába vágta olyan erővel, hogy kiszedni se tudta, ahogy tovább nyargaltak.
A király fényárban úszott és nem értette mi történt vele. Meglepetten, isteni jelt látva kapta magához megcsonkított balját és kendőjébe tekerte. S ha ez nem lett volna elég, Móric véres, de áhítatos arccal, imát rikoltva mosolygott rá, s szeme reménnyel izzott. Kijutottak!
– Ne hagyd magad, Uram, szorítsd jobban a lovat, s hajolj előre. – Magyarázta neki, miközben ínjuk szakadtából vágtáztak. – Lovagolj könnyebben, ne nehezedj reá!
Mindenki éljenezve, hálát rebegve az Istennek vágtázott, de minduntalan fékezniük kellett lovaikat. A király erőtlenül lötyögött a nyeregbe, hol a nyakára borulva kapaszkodott, hol felült, de nem kapta el lova ritmusát. Türje Dénes és Pók Móric szorosan mellette vágtáztak, figyelőn rajta tartva a szemüket, ha netán oldalra esne, elkaphassák. De a lova nem bírta. Hiába bájolta mindenféle igével, aki csak értett ehhez, a szegény pára remegve térdre rogyott, s habzó szájjal az utolsókat rúgta.
Mielőtt bárki is leugorhatott volna, hogy felsegítse a királyt, vagy lovat adjon alá, Ákos Ernye ott termett és leszállva a nyeregből egy erőteljes rántással felsegítette urát a lóra. Béla egy szelíd, fáradt mosollyal jutalmazta az ifjú önfeláldozását és már tovább is nyargaltak, otthagyva őt a dőlt ló mellett.
Az üldözők pillanatok alatt ott teremtek. Látták, hogy egyetlen ember áll az úton, fegyvertelenül. Még csak nem is lassítottak, át akartak zúgni felette, mint a fergeteg. Az ifjú lovag azonban egyike volt annak a titkos szövetségnek, akik a csatába vonulás előtt felesküdtek Jézusnak a kereszten, hogy egy életük, egy haláluk, a királyt megvédelmezik. Ugron érsek meghallotta ezt a nagylelkű felajánlást és átadott neki egy ajándékot. „Ne használd, ha szemernyi esélyed is van a menekülésre. De ha felülkerekednek a pokolfajzatok és hamarosan megtérsz Krisztus urunk ölébe, akkor hát, fiam, vígy magaddal annyit, amennyit csak bírsz.” Ezek voltak a szavai, egész pontosan. Így, a halál torkában tisztán csengettek.
Bevárta, míg a lovascsapat egész közel ért hozzá, amíg megfeszültek a húrok és csapásra emelkedtek a szablyák, fiatal mellének szegeződtek a kopják. Oroszlánhoz illő üvöltéssel vert a vértjén csüngő apró vörös kőből készült amulettre. Suhogó ostorként csapódtak ki a tüzes indák és legalább húsz tatár lovas nyakát kapták el, rátekeredve és szorítva, fojtva őket, keresztény dühvel. Azok, kik elkerülték a perzselő halálhurkot visszafordultak, hogy társaik segítségére siessenek. Leugrottak a lovakról és kerülgetve a feszes szálakat egész közelről kopjáikra öklelték a fiút.
Ernye nem tudott védekezni. Kezeivel a kebléből kiinduló szálakat húzta, ahogy fiatal testének utolsó ereje engedte, nem lazítva szorításán még akkor sem, ahogy egyik lándzsa a másik után nyársalta fel, mígnem már lába se érte a földet. Érezte, hogy a vashegyek lassan csúsznak egyre bennebb testének súlyától és közelednek a szívéhez. Bármennyire fájt, csak vigyorgott, mert érezte, hogy mi fog következni.
Amint a mocskos fémpengék átlyukasztották vergődő szívét és egy utolsó, erőtlen nyögéssel kilehelte lelkét, mindenik mongol lovas, kinek nyakát szorongatta egy fájdalmas rikoltással szolgájának szegült a túlvilágon.
Az életben maradottak szörnyülködve a magyaroknak eme ördögtől való találékonyságán, ha a gyilkolásra alkalmas mágiára került a szó, továbbmentek, otthagyva a kopjákkal kitámasztott Ernye holttestét, körülötte vitézséginek számtalan meredt szemű tanújával együtt.
Eme hősies áldozatnak köszönhetően a királyt menekítők szép előnyre tettek szert, de az erőtlen, félájult Béla borzasztóan lassította őket. Az amúgy is fáradtan alá került ló nem bírta a holtsúlyt az erőltetett vágtába és összerogyott. A Forgácsok voltak most a leggyorsabbak. Tamás ajánlotta fel a lovát és testvérével, Andrással rohantak is szembe az ellenséggel.
Az idősebbik Forgács páratlanul tüzes csődörén úgy csapódott a szembejövők hullámába, akár a nyílvessző és roppant pallosával kaszabolt. Vértje és szerencséje kitartott, átjutott a teljes csapaton, már épp fordult volna utánuk, hogy vaddá tegye a vadászt, amikor egy kegyetlenül pontos vessző a tarkójába fúródott. A gyanútlan lova még sokáig vágtázott, nem sejtve, hogy nyakára hanyatló lovasa halott. Tamás gyalogosan inkább bevárta az ördögfattyakat és két kopját is nekik feszített. Még alkalma sem volt bevérezni őket, a nyílzápor még azelőtt végzett vele, hogy büszkén kiálthatott volna.
Az alkonyat és a sűrűsödő erdő, amin éppen keresztülvágtak reménnyel kecsegtetett, s bár derekas távolság választotta el az üldözőt és üldözöttet, a lovak fáradtak voltak és a király alól kidőlt a harmadik hátas is. Rugacsfia Dón ad paripát a királynak, akit immár két derék szolgája támogat két oldalról, hogy ne forduljon le a lóról.
A királyt védők továbbügetnek a sűrűben, a két fivér pedig felkészül a védekezésre. Barnabás bűbájt csiholt és lovára csalárd látomást ültetett. A derék hátasnak fülébe suttogta akaratát és a két vitéz a bozótosba bújva várta az ellenséget.
A fáradt és megfogyatkozott üldözők láttára a csalinak szánt ló vágtázni kezdett, de a tatárok nem követték. Tanácskoztak. Dón kirontani készült, de Barnabás visszafogja. Érezte, hogy készülnek valamire. Az egyik tatár rongyból egy levágott ujjat vett elő, míg egy másik egy fehér lovat hurcolt a vezérhez. Bonyolult rítus kezdődött, s amikor a fehér ló vérét vették a fivérek támadásba lendültek. Bár meglepték a tatár hordát, hamar magukhoz tértek és minden erejükkel védték az éppen idéző boszorkánymestert.
Mindkét derék ifjú vérbe hanyatlott, mire a poklok fenekéről előmászott a Farkas. Perzselt bundájából borzasztó bűz áradt, s ló méretű roppant teste kíntól vonaglott. Többször vad őrjöngésbe kezdett, de a mágus minden erejét összeszedve megszelídítette és az uralma alá hajtotta. Rettegve saját teremtménye kiszámíthatatlanságától az orrá alá dugott egy levágott ujjat. A pokolkutya megszimatolta, vonított és a sűrűbe vetette magát, kisebb fákat döntve ki az útjából.
Ákos Ernye szíve már elütötte az utolsót, s örök álmába készült merülni, egyre gyorsabban távolodva az utolsó fénysugártól. Úgy halt meg, hogy azt hitte megkötötte békéjét, de minél lennebb süllyedt annál rémesebb képek gyötörték, jövőképek, amelyeket hajszál választott el a jelentől. Eszeveszett kapálózásba kezdett, a fény felé úszott, de csak nem került közelebb. Az Istent és Jézust hívta segítségül, de egyik sem válaszolt, s lassan felemésztette a sötétség.
– Kölyök. – szólt hozzá egy dörmögő, reszelős hang.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang irányát sem tudta meg, úgy kongott a tér körülötte, mint egy hordó.
– Gyűlölöd-e ellenséged? – kérdezte ugyanaz a hang.
– Igen. – válaszolta őszintén, ha maga az ördög is kérdezi.
– Lekaszabolnád őket mind egy szálig? Az utolsó gyermekig?
Ernye tudta, hogy nem keresztény emberhez való a válasz, ami kibuggyant a torkán, s hogy a gyermekek Isten választott népe. De látta a temérdek vért, amit kiontottak, guruló gyerekfejek és meggyalázott asszonytestek kupacát és bosszút akart állni ezen az pokolnembéli nemzeten, ki akarta irtani az írmagjukat is.
– Igen. – válaszolta felhasított szíve mélyéből.
– Öleld át haragod és akaszd a nyakadba, fesd az arcodra és hagyd, hogy uraljon. Mert én megáldalak hatalommal, hogy ráereszthesd dühöd ellenségeidre.
Egy villanás erejéig látni vélt valamit, ami előtt amaz ráugrott, felhasította mellkasát és beette magát a szívébe. Meg mert volna rá esküdni, hogy egy hatalmas rőtszőrű torkosborz szólott hozzá.
Egy dobbanás és felüvöltött a kíntól, ahogy a hideg vashegyek a szívében megmozdultak a rándulásra. Kinyitotta a szemét, lyuggadt tüdejébe levegőt szívott és égő gyűlöletében rángatózott a kopjákon, amikre feltűzték. Érezte a fájdalmat teljes egészében, ahogy a hegy megakadt vállcsontjában, a másik pedig minden dobbanásra belehasít a szívébe. Üvöltött, mint a sakál, rángott, vergődött, s úgy hitte, Jézus sem szenvedett így a kereszten. Addig rúgkapált, míg csizmájával szét nem tört, két nyelet, s ő a maradékkal előrebukott. Beleordította fájdalmát a porba, s fogaival kimart a földből, ahogy kezével kitépte a dárdákat.
Egy pillanatra a hátára feküdt, hogy fellélegezzen, de nem tudott. Kínja nem szűnt, szíve nyilallt, tüdeje szúrt, minden belsősége hasogatott. S dühös volt, fortyogott a méregtől és meg akarta büntetni azokat, akik ezt tették vele, de ennél is jobban meg akarta menteni a királyát. A halál árnyékában megérezte, hogy veszedelem közeledik felé, hogy sorsára hamarosan ráverik a pecsétet. Felugrott és lovat keresett. Talált is a megölt mongolok paripái közül. Nyeregbe vetette magát és tűrve a szenvedést, mely ára annak, hogy megtörve a halál szentségét, megszegve az isteni törvényt tiltott mágiához fordult, a cél érdekében, mely számára szentebb: királya és hazája jövője. S a ló, mely megérezte lovasának akaratát szintén beengedte testébe a Haragot, s vágtázott, hasadt szívvel, nyerítve a kíntól, alázatosan cipelve lovasát akár a pokol kapujába is.
A király és kísérete kiért az erdőből és Ákos Ernye diósgyőri udvara fele tartottak. Immár csak lépésben, mert se ember, se állat nem bírta az iramot. Pók Móric remélve, hogy elhagyták az üldözőket. A király delíriumban volt, vonaglott és forrón tüzelt a láztól. Nyomban eldőlt volna, ha két hű szolgálja, a fáradhatatlan katona és a megtért pohárnokmester nem tartották volna sajgó karjaikkal a nyeregben.
Némán baktattak, mert senkinek sem volt ereje megszólalni. A fáradság ködén keresztül is felderengett a veszteség monumentális alakja. Még nem is tudatosult bennük igazán, hogy mi veszett Muhinál. Ötvenezer ember vonult diadalittasan, még mielőtt az első kardcsapás megesett volna, s most az egész lemészárolt barom módjára fekszik ott, a vértengerben, amit a föld maga sem volt képes meginni.
Még Pók Móric, az ember, ki kikémlelte az ellenséget ezer veszélyen át, kinek szeme akár a sasé, füle, mint a rókáé, ki egyszer elhitette egy mongol asszonnyal, hogy ő a férje, még ő sem vette észre a közeledő fenevadat. Macskája azonban, kinek még nevet sem adott mérgesen a hátába körmölt, s hangos sziszegéssel jelezte a baj közeledtét. A lovas felkapta a fejét fáradt bódultságából és figyelni kezdett. Hangosan szitkozódott, majd parancsokat osztogatott.
– Kinek van még szufla a lovában, három ember fogja a királyt és vigye jól védett falak mögé. Bár ha mi, akik itt maradunk nem járunk sikerrel, úgyis hiába. Menjetek! Meneküljetek, ha kell a világ végéig!
Hát itt következik a vége, gondolta Móric méregetve maradék erejét és a megfogyatkozott védők sorát. Próbált tervet kieszelni, de semmi sem jutott eszébe. Mindenki félholt a sebektől és a fáradságtól. Ő az egyetlen mágus és ezen a szörnyetegen acél aligha fog. De hát a Jóisten megengedte neki, hogy kitartson a legvégsőkig és hogy védelmezze a király őfelségét, kit elárult. Szolgált ő sok évet azóta, megtett ezer jót és elszenvedett ezer rosszat, de azt az egy bűnét le nem moshatja, még vérrel sem, ahogy Júdás sem tehette. Felkészült a teremtő ítéletére, még a mondandója is körvonalazódott a fejében. Mindössze megköszöni a végtelen kegyelmét, hogy halálos bűne után esélyt adott ennek jóvátételére.
Így elmélkedett, amikor az első farkasvonítás felhangzott. A strázsát álló katonák megrettentek, s Móric sem mondhatott semmit. Ő is félt. Egy perc sem telt el, a bozótosból egy megtermett bika méretű farkas rohant elő csattogó fogakkal. Többen térdre ereszkedtek és kopját feszítettek, eléjük álltak a pajzsvivők, kardforgatók.
Türje valami dicsőt akart mondani, bátorításképpen katonáinak, de a fenevad egy hatalmas ugrással a hátuk mögött termett és az egyik lovagot páncélostól összeroppantotta a szájával. Nem állt meg, csak egy rántással messze vetette és máris kereste a következő áldozatát. Erdőtűzben pusztult ordasra emlékeztető kinézete, bűzös lehelete és bundája, borzasztó méretei a földbe döngölték a védők harci kedvét.
Móric látva, hogy ennek fele sem tréfa, lovastól előre ugratott. Jobb karjában egy jégfokost forgatott, mely az imént keletkezett inas tenyerében. Már meg is tervezte fejében az ütközetet. Volt egy bűbája, ami elzárja ezt a bestiát, s az ára csak az élete, de ahhoz, hogy működjön előbb vérét kell vennie a teremtménynek. Ezt viszont nem tudta, hogyan érheti el, s bármennyire szorította az idő, még ha emberei a vérükkel fizetnek minden egyes másodpercért, amit gondolkodással tölt, nem forgott az agya. A fáradság túl erősen szorította. Meg is tört. Megsarkantyúzta a lovát és fokosát lengetve a farkasnak ugratott, azzal a tiszta szándékkal, hogy életét adja a királyért. Nem érdekelte, hogy hasznosan, vagy hiába veti oda, csak legyen vége, pihenhessen meg végre.
A farkas kiszemelte a felé vágtázó boszorkánymestert és feléje indult. Fegyverek csapták az oldalát, szemét, lábát, de nem fogott rajta az acél, bűbáj védte. Móric ezt látta és nem is reménykedett sikerében, ennek ellenére meglengette fokosát, hogy a csákány felével a fenevad szeme közé csapjon, amikor közel ért. Szelíd lökést érzett a vállán, ahogy közeledett a folyamatosan növekvő fenevad, mely immár a lovas fölé magasodott. Először nem tudta, mit érzett, aztán meglátta apró vadmacskáját, ahogy ruganyosan repül a hatalmas tátongó állkapcsok közé. A derék ember szíve azonnal görcsbe rándult és fohászkodott a mindenható Istenhez, hogy bármekkora is a bűne, vegyen el tőle mindent, de ne a jobbik felét.
A macska egyenesen a hosszúkás nyelven landolt és körmeivel néhány mozdulattal cafatokra tépte. A Farkas vad őrjöngésbe kezdett, jobbra-balra csapkodta a fejét, s csattogó állkapoccsal igyekezett összeroppantani, kiköpni, vagy lenyelni a macskát, sikertelenül. A szenvtelen apró teremtés úgy kapaszkodott az indázó koncba, mint a sudár a csapószíjba.
Móricra záporozott a bestia vére, jutott az arcára, a kezére, a fegyverére. Tudta, miért tette ezt társa, de nem tudott cselekedni. Ha elkezdi a varázst, s elzárja a bestiát, a kis vadmacska, egyetlen igaz barátja is a jégbörtönbe ragad az idők végezetéig, s ha igazak a tekercsen írottak, nem hal meg, hanem elméjének rabja lesz, míg a téboly megkönnyíti, vagy éppen még elviselhetetlenebbé teszi a múlni nem akaró életét. A varázs, melyet azoknak tartogatják, kik nem érdemlik a halált.
Túl sokáig habozott. A macska elveszítette a fogását és hangos nyávogással lecsúszott a gégecsövön. Móric felüvöltött dühében és nekirontott a farkasnak, megpörgetve feje fölött a jégfokost és az ördögfattya szeme közé vágta. Szilánkosra törött, s a hatalmas állkapocs már zárult is vészesen közeledve felé. Ösztönösen vetette oda bal karját, s a fenevad, mint egy ágat roppantotta el a ló fejével együtt.
A pórul járt hátas összerogyott, mint egy colostok, s a lovas, küzdve a megmaradásért legurult róla. Hosszú évek viszontagságai megedzették az embert és mégha esze el is ment, a lelke küzdött. Jobb kezével megfagyasztotta a csonkot, ami karjából maradt. Bár elállította a vérzést, szédült és a fájdalomtól még a szeme világa is elment. Négykézláb mászott a földön, míg a megmaradt lovagok minden erejükkel püfölték az immár echós szekér méretű pokolkutyát, hiába.
Móric még sosem látott ilyen hatalmú őrdögöt, ha a teremtény éppen nem felfalni készült volna őket, el lett volna ragadtatva az idéző mágus tudásával. De így nem volt, átkozta a bestiát, az idézőjét és egész népét, mert tudta, nincs esélye ellene sem neki, sem a királynak, se az országban bárkinek. Nem is tudta igazán, de valami eltörött benne, a szál közte és Isten között. Egész életében hitt az isteni igazságban, de nem tudta, most mit higgyen. Bűnös az ország, ez az egykoron gyönyörű anyaföld, de kiérdemelte ezt? Kiérdemelte, hogy elpusztuljon az utolsó gyermekig?
Nem is vette volna észre a közeledőt a halálba készülődő monológja közepette, ha a farkas abba nem hagyja a morgást és nem hegyezi fülét az erdő fele. Ez a fékezhetetlen fenevad még levegőt sem vett, csak nézett és figyelt, ügyet sem vetve a kardokra, lándzsákra, amikkel böködték. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, egy magányos lovas vágtázott elő az erdő sűrűjéből fájdalommal teliüvöltve, szitkozódva, átkozva a tatárt és a poklokat.
– Ernye! – kiáltott az életben maradt Humpázmány. – Jézus urunk segíts, ez Ákos Ernye!
Kivont karddal érkezett, s egyenesen a fenevadnak rontott, tiporva az előtte fekvő halottakat önkívületében prüszkölő lovával. A Farkas szembefordult vele és csattogón felüvöltött, mintha régi számlát készülne egyenlíteni, de a félelem visszatartja.
Ernye elvágtázott mellette és szablyáját a fenevadba vágta. A fegyver pengve törött szilánkosra a hatalmas erő, s a sebezhetetlen bűbáj találkozásakor. Már fordította lovát, s rontott neki újra, elvakultan a dühtől.
Móric nem értette, mi történik. A fiú arca olyan volt, mint a haldoklóé, ki azért könyörög a Jóistenhez, hogy megszabadítsa kínjaitól, lova pedig kifordult szemmel rángatja fejét, mintha egy bábmester irányítaná. Halál és lila gőz áramlott belőlük, ocsmány pusztítani vágyás, valami nem evilági hatalmasság lehelete.
A Farkas és a fiatal lovas egymásnak rohantak, mint két kos. A hatalmas állkapocs kinyílt és összecsapódott, eltüntetve a lovast és lovának felét. Móric elsírta magát, felzokogott, a hiú ábránd szülte remény elillanása úgy szíven ütötte. Épp átkozni kezdte a csapást, mely sújtotta őket, amikor felfigyelt a Farkas különös viselkedésére. Rázta magát, földhöz csapta irdatlan testét, mint egy kólikás ló, s vonított fájdalmában. Vér csorgott a szájából, s hangja bugyborékoló hörgésbe csapott át. A holdfény ezüstösen megcsillant a bestia oldalán előbukkanó kardcsonkon, s egy erőteljes rántással méretes lyuk hasadt a kerek bendőn.
Hullák sokasága hullott ki, ahogy a fenevad nagyot döngve elterült a földön. Móric nyögve odakúszott, rettegve, amit ott fog találni. Szemével kereste az apró testet, s nem törődve semmivel gördítette odébb a végtagokat, fél testeket. Utólag lelkiismeretfurdalással emlékezett arra, ahogy félrelökte a fájdalmában ordító Ernyét, jobbik felének keresése közben. Megtalálta. Az apró jószág egyben volt, de nem lélegzett. Nem is gondolkodott a következő lépésen. Igéket mormogott és saját vérébe mártott ujjával jelet rótt a nedvektől csimbókos bundára. Tejfehér ködöt lehelt, ujjai között szálat sodort belőle és a rovásra kötötte. Nem törődve mértékkel öntötte át saját életének világát az apróságba, ügyet sem vetve a nyakán felfutó fekete erekre.
Felkacagott, amikor jobbik fele prüszkölt és halk dorombolásba kezdett. Elharapta a szálat és hálát adott Istennek és Ernyének. Ernye! Magához szorítva az erőtlen macskát a fiú testéhez kúszott. Már nem ordított, csak meredt a semmibe üveges tekintettel, a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Móric zokogott szégyenében, örömében, kínjában, hálájában, dühében, megkönnyebbülésében és a jövő súlyától terhesen. Mindez egyszerre öntötte el és imában keresett menedéket, s az ígéretében, hogy míg a Pók nem él, addig minden vasárnap égni fog egy gyertya az Ákos nemért és Ernyéjért.
(Illusztráció: ruiam)
A falakon virágok meg állatkák, egy nagy sárga Nap középen, nézte a gyerek a folyosó falát, nagyon szép folyosó ez, mondta a szép néninek, amikor az kézen fogva bevezette oda, aztán kiment és bezárta az üvegajtót. Nézte az üvegajtót, innen épp látni lehetett a szobát, ahol tegnap apával beszélgettek róla a szép nénivel, aki most nem mondott egy szót se.
