Megtörténhet-e, hogy egy ember úgy él évekig egy lakásban, hogy soha, egyetlen alkalommal sem pillant ki az ablakon? Még akkor sem, semmi szörnyűség nem ólálkodik, nem formálódik odakint, sőt a kilátás szép. Még akkor sem, ha az ablakok hatalmasak, minden kedvező napszakban meleg fénnyel mázolják a szobát, és ez az ember nagy, öblös, sárga bögrével a kezében nap mint nap órákat kávézgat éppen előtte, sőt még a hajának gubancai is megérintik időnként az üveget?
Szergej nem volt zárkózott, nem volt baja a kilátással, napi rendszerességgel eljárt otthonról,  és ilyenkor gyakran gyalog jutott el A-ból B-be, pusztán azért, hogy a szokott tájban gyönyörködhessen, mégis az ablakra pillantás valahogy mindig pont kimaradt.
Azt talán el lehet ismerni, hogy Szergej kissé szétszórt volt, mondták róla, hogy széllel bélelt, sőt néha azt is, hogy nem a földön jár.
Meg volt győződve például arról, hogy a tárgyak természetüknél fogva felfelé esnek, ha véletlenül elejti őket valaki. Igaz, erről egy kínos incidens után nem szívesen beszélt, mikor is elújságolta kollégáinak a felfedezését, mire azok kinevették, és hogy gúnyt űzzenek belőle különböző tárgyakat ejtettek a földre: kulcscsomót, tollat, kávéscsészét. Ez utóbbiból kiszökő kávé egyébként kitörölhetetlenül ott maradt a dohányzó szőnyegén és Szergej álmainak kohójában egyaránt.
Noha az eset fájdalmas sebet ütött, Szergej meg volt győződve igazáról, és otthon minden áldott nap újrajátszotta magában a beszélgetést, és ilyenkor – hányaveti érvek helyett – radírokat, tollakat ejtett el, melyek kivétel nélkül a mennyezeten landoltak.    A többiek előtt azonban változatlanul félénk maradt, és nem mert bizonyítani. Sok nap  álmodozás és sok önmagának tett beváltatlan ígéret után, úgy döntött, ha elengedni mégsem mer egyetlen tárgyat sem a munkahelyén, maradnak a hányaveti érvek, és azzal a lendülettel bele is vetette volna magát a természettudományok kútjába, ha nem vállalkozása tűnt volna teljesen reménytelennek, ugyanis a számoktól elaludt.
Az orvosok korábban narkolepsziát diagnosztizáltak nála, de biztosan tudva, hogy tévednek, addig kilincselt, míg el nem jutott, egy kivételesen nem-dilettáns orvosig, akinek sikerült reálisan látnia a baját, és azt tanácsolta neki, költözzék valami kímélő, számmentes környékre, de ha van rá mód, előbb okvetlenül töltsön el pár napot próbából olyan helyen, ahol a számok fluktuációja nem viseli meg komolyabban a szervezetét.
A kísérlet után – mely természetesen sikerrel zárult – költözött ebbe a lakásba. Néhány évvel később pedig – a fent említett eset után – annak dacára, hogy szervezete jól láthatóan és kétségtelenül feldolgozhatatlan idegenségként, szinte méregként viszonyult a túlzottan egzakt tudományokhoz, kávéval kezdte magát a számtanhoz, majd fokozatosan a fizikához edzeni. Eleinte könnyen, hirtelen elaludt. Volt, hogy a kávéját sem itta meg, az kifolyt a füle mellett, és a csillárra ömlött. Később már egész bekezdéseket tudott átfutni mielőtt elbóbiskolt. Hanyatt billenő fejéről a szemüveg nemegyszer leesve a csillárba gabalyodott, és egy imbolygó, nagy létra tetején – mely a lakás legelmaradhatatlanabb kelléke volt – kellett kibogoznia belőle.
De kitartását – amit jórészt a gúny és megvetés fájdalma táplált – végül siker koronázta; így jutott el tanulmányaiban, egyszersmind életében fontos fordulatot indukáló newtoni törvényekig. Az egyik ilyen kapcsán olvasta a híres alma-incidensről, és úgy érezte, ahhoz, hogy igazán jól megértse a dolgot, okvetlenül szükséges, hogy elképzeljen egy fát.
Képzeletében azonban ekkorra már – többek között előrehaladott komoly tanulmányainak köszönhetően – nem igen bízott, tehát tekintetét az ablak felé fordította.
Nem kis meglepetésére az ablakkeret felső szegélyéhez simultak a fák, az alsó mentén úsztak a felhők. A dombok is inkább az ég homorú idomainak látszottak, mintha a horizont egy madzag lett volna, ami körül valaki megpörgette a panorámát.
Az egzakció úgy vágta pofon ebben a pillanatban, hogy a kudarc adta a másikat. A világ, megkérdőjelezhetetlenül ott volt az ablak túloldalán, látszólagos helyzetétől függetlenül természetesen felül az ég, alul a föld, és a tárgyak fentről lefele esnek. Minden esetben.
Ezzel a gondolattal elvált a foteltól, és kivédhetetlenül közeledni kezdett a plafon – padló? – felé. Lefelé. Csalódottan koppant a csillár mellett. Egy pillanatig feküdt csak a hátán azzal a kesernyésen üres érzéssel amit ritka és vissza nem vágyott pillanatokban, komoly döbbenet hagy maga után, és ez alatt a pillanat alatt a tekintetéből eltűnt valami fény. Megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen elpusztult benne valami, aminek nyomában csak egy kávéfolt maradt; alakja értelmezhetetlen, a színe sem mondott semmit.
Aztán követte őt a bútorzat és a kávé, hullottak a csészék, a tollak, radírok és papírok. Kifogástalan szaltóval a lábaira érkezett egy fotel, és mellette az ablak is vállmagassághoz igazodott a falon.

Illusztráció: Paul Klee

Úgy emlékszem, Erzsike nagynénénk egy rácsos ablakocska mögött ült a községi postán, az ablakon egy ócska barna függöny is leffegett, arcának így csak egyes részletei villanhattak elő. Fel csak az ismerte, aki amúgy is tudta, hogy ott ül. A hangja hallatszott, amint kiszólt a telefonra várakozóknak, hogy szabad a fülke, él a vonal. Vagy amikor hosszasan kiabált románul a kagylóba, torokerővel is rásegítve az elektromos vezetékekben úszkáló hangokra.
De ez a hang elütött a családi hangfekvéstől. Egy berácsozott szobában ülve naphosszat, ismeretlen hangokat hallgatva és velük beszélgetve, össze- és szétkapcsolva a vonalakat – mindeközben valamiféle erő részesének is gondolhatta magát, s ezt éreztem is rajta. Valahogy emelkedettebben és választékosabban, több szóval és utalásszerűen beszélt, nem mint anyánk, akinek nyelve szikár volt, racionális és ironikus, továbbá alkalmatlanul közhelyessé vált, ha érzelmi ügyletekbe keveredett, ösztönösen kerülte is az ilyesmit.
Erzsike nagynénénk azonban természetesebben ért föl a nehéz szavakhoz, tudta mondani például azt is, hogy „Isten”, vagy hogy „gyermek”, és ezek valóban máshogyan voltak az ő részéről kiejtve, mint mondjuk az „ebéd”, vagy a „varrógép”. Szavai túlzott érzelemmel teltek meg, olykor engem is saját lelkének szólított, ülj ide a sezlonra, lelkem, mert kemény a szék, kérsz-e levest, lelkem gyermeke. Mintha túlzottan meg akart volna felelni valamiféle ki sem mondott elvárásnak, vagy hárítani akarná a szótlanul leselkedő kritikát. S bár éreztem, hogy ez is formula, az ő sajátos, hozzá illő formulája, egyfajta giccs, azért azt is sejtettem, hogy ezt az érzelmi túltengést valaki más követeli meg benne, akiről ő maga sem tudna számot adni.
A családban nagynénénk egzaltált hangja inkább hibának, vagy bűnjelnek számított.
Szombat este például jól megmosakodtunk, hogy másnap, ha megyünk a reggeli misére, tiszták legyünk. Utána pedig bekopogtunk Erzsike nagynénénkhez. Ők nem jártak misére, pedig ott laktak a templom mellett. Kávézni szerettek és rágyújtani. Nagynénénk kicsit izgatott volt a rokonságtól, mert lehet, hogy a kávé nem volt még lefőve, nem volt tiszta kávés csésze, vagy esetleg még föl sem keltek. Ezért meg szekálni kellett őt nagyanyánknak és anyánknak, hogy legyen rendes háziasszony, még ha béna is az egyik lába. Erzsike ilyen, Erzsike amolyan, megint tele van mosatlannal a konyha, mondta nagyanyánk. Anyánk pedig, ha éppen szemetes volt a szőnyeg, elkezdett seperni, hogy példát mutasson, mintha nagynénénk nem tudna a béna lábával.
Nem vették észre azt sem, hogy az agya egy fészek, amelyben kikeltek a hangok a kicsi tojásokból. Amikor sok hang kelt ki, vagyis többnyire, kipotyogtak a fészekből, s mindenfelé szétrepdestek a faluban. Mi azonban nem vettük észre, hogy a falu tele van madarakkal, nem is értettünk madárul. Mi csak a testét láttuk és arról ismertük föl, hogy bottal jár, mert egyik lábát nem tudja behajlítani.
Meg ugye a kávéról.
De ha rendben találtak is éppenséggel mindent nála, a madarak mindent elrontottak. Leült például az asztal mellé, mi nem láttuk, hogy rászállnak a kolibrik és verebek, rágyújt, a madarak meg elkezdenek csiripolni. Hogy ki kivel csal kit, s hogy ki kapott pénzt, s mennyit, lehet még annak több is, de persze folyton panaszkodik, az meg veri a gyerekeit, azt meg veri a férje, s hogy igaza van-e, vagy nem, hogy amannak meg nem lehet gyereke, és így tovább. És a madarak, mivel annyian voltak, s mind az ő fülébe szálltak be, az ő konkrét akarata nélkül is repdestek egyre.
Erzsike, Erzsike, beköltöznek a szemedbe a madarak.
Senki nem gondolta még akkor, hogy ők hozzák el a jövőt, most, hogy végre elmúlt a kollektivizálás, meggyilkolták a diktátort és nagyapánk is visszakapta a földjeit, melyeken lehetett családilag gazdálkodni. És éppen a földdel volt a baj, meg a madarakkal, akik nem a földön jártak. A földről nézve ugyanis elég rendszertelenül szedegették az eledelt, bizonytalanban jártak, nem lehetett tudni, hogy hol.
Én úgy emlékszem, hogy addig a föld és a szerszámok irányítottak, a kasza és a vetőgép dolgozott a testükön, a kávé tette velük azt, hogy itták. Nem kellett beszélni, mert tele volt üzenetekkel a búza, a földút és a tejporgyár, ott szunnyadt a kalászban a reménytelen, de kézzelfogható jövő, az evés és az eledelnek kiszarása, nem kellett beszélni, elég volt, ha káromkodnak, ha elismételik a neveket. S ez mégiscsak valami, talpára állított világ. A konkrétban helyet készíteni, a szagokban és a föld alatt, ahol nem repdesnek semmiféle szárnyak. Már ha akart valaki élni. De csak nagyon ritkán van olyan, hogy valaki tudva és akarva ne akarjon élni, a föld alatt és nyelv nélkül is akár.
Erzsike nagynénénk madarai azonban elszakadtak a földtől és a munkától, hangokkal és képekkel lakták tele a levegőt, beköltöztek a szobákba, a képernyőkbe, a szemekbe és az álmokba. A diktátor és Elena néni holttestét is ők szórták szét a levegőben, ők is madarakká váltak valamiképp, és ők is beköltöztek, így vagy úgy, a fejekbe.
De voltak ott még más gyilkos madarak is.
Mindez persze sokkal lassabban történt, nem is a gyorsasága volt a meglepő, eltelt addig vagy tíz év is. Hanem a tény, hogy felfogni egyáltalán.
Ma már a faluban, meg a családban mindenkinek a fejében lakik egy madár, van, akinek több is. Különféle madarak. Már nem a kávé és nem a munka, nem a vasárnapi mise, az eledel megevése és kiszarása, mert tudtak egyesek szarni azért bölcsen, régen még ez is más volt, ugye. Hanem a madarak.
Mostanság maguknak is vesznek, de az első madarak, például Erzsike nagynénénk madarai, a legtisztább messzeségből repültek ide. Azt lehetett hinni legalábbis. És azóta titokban a madarak uralkodnak a faluban, bár van polgármester is.
Csak Erzsike nagynénénk nem lakik itt már.

1.

A kövér ember ma felszállt mellém a buszra, és nagyobb helyet foglalt el, mint kellett volna. Csaknem odaszorított az ablakhoz, de nem mertem neki azt mondani, hogy túl kövér, mert az illetlenség. Hátha beteg, vagy valami.
Nem is akartam ránézni, mert tudtam, hogy nagyon ronda, de hallottam, ahogy hangosan lélegzik, és engem néz.
Egészen hazáig lélegzett.

2.

Ma a barátnőmmel találkoztam, aki azt mondta nekem, hogy szeretne velem egyet sétálni a parkban. Aztán elfáradtunk a sok sétálásban, és le akartunk ülni csókolózni. De mindegyik pad foglalt volt, és mindegyiken fiatal párok csókolóztak.
Amikor elsétáltunk a játszótér mellett, ott volt a kövér ember az egyik padon. De volt mellette hely.
Leültünk mellé csókolózni.
A kövér ember végig figyelt minket.

3.

Úgy gondoltuk, ma megnézünk egy filmet a haverokkal, amit már egészen régóta szerettünk volna, és pont az a film ment ma a tévében.
Elővettünk egy csomó rágcsálnivalót meg sört, és amikor elkezdődött a film, már nagyon jól éreztük magunkat.
Aztán a filmet félbeszakították a reklám miatt, a kövér ember pedig minket nézett a tévéből. Először nevettünk rajta, aztán csendben néztük egymást. Az egész nagyon kínos volt.
Egészen a reklám végéig ott volt a kövér ember.

4.

Ma nagyon sokat forgolódtam az ágyamban, a kövér emberről álmodtam. Sokszor fordultam a fal felé idegesen, aztán észrevettem, hogy nem is a fal felé fordulok.
Ekkor belehúztam az öklömmel a falba, mert azt álmodtam, hogy ott van a kövér ember, lélegzik és engem néz.
Amikor pedig felébredtem, és elfordultam a faltól, hogy felkeljek az ágyról, nem tudtam felkelni, mert a kövér ember ott állt mellette, és nézett engem, és lélegzett.
Udvariasan megkértem, hogy menjen arrébb, erre elővett egy körtét a zakója zsebéből, és enni kezdte. Undorító körteszag lett.
Aztán inkább megkerültem nagy nehezen, és mentem a dolgomra.

5.
Azt terveztük el a barátnőmmel, hogy szexelni fogunk, ezért fogtuk a hungarocell-lapokat, és megpróbáltuk elkeríteni a szobában a kövér embert. Ő végül is nem tiltakozott, de elkezdett banánt enni meg cigarettázni, így amikor már nekiálltunk szexelni, éreztük, hogy büdös az egész szoba.
Kinyitottuk az ablakot, hogy szexelhessünk tovább, de ekkor a kövér ember bekapcsolta a rádiót, pedig nem szólt benne semmi, csak recsegett, és azt hallgatta.
Aztán inkább mégsem szexeltünk.

6.

Eltemettem az anyámat, a kövér ember is eljött a temetésre, de nem a sírt nézte, hanem engem.
Elővett egy csomag gumicukrot, és ott zörgött vele, miközben mindenki össze-vissza sírt, meg állt napszemüvegben, de ő csak ette a gumicukrot, meg kínálgatott vele.
De én nem bírtam belenyúlni a zacskóba, mert tudtam, hogy a kövér ember belenyúlt már az ő nyálas meg büdös kezével, és ma amúgy is egy gombóc volt a torkomban egész nap, ezért fogtam a kövér embert és visszautasítottam.

7.
A barátnőm ma elhagyott a kövér ember miatt. Elmentem a vécére sírni, de a kövér ember ült a vécén, és amit szart, az nagyon büdös volt, csupa banánszag meg gumicukorszag, amit már megemésztettek, és annyira undorító volt, hogy hánynom kellett.
De a vécébe nem tudtam hányni, mert a kövér ember ott ült rajta.

8.

Ma reggel nyolc órakor a kövér ember elkezdett füvet nyírni az ablak alatt, pedig hétvége van. Kiszóltam neki, hogy hagyja abba, de nem figyelt rám, mert hangosan zúgott a fűnyíró, amivel lenyírta a virágokat, a fákat, a kerítést, meg széjjeltrancsírozta a kutyát is.
Aztán elborzadtam, mert láttam, hogy a kövér ember leveszi a pólóját, és a hónaljában a szőr hatalmas és ragacsos, és a melle is csupa szőr, meg izzadt, gusztustalan domb, a mellbimbója meg olyan, mint egy körte, a másik meg mint egy rohadt körte.
Egész délelőtt fűnyírózott a kövér ember.

9.

Ma nagyon fáradt vagyok a kövér ember miatt. Már nem is tudom, hányadszorra mondom ezt. És már nem is tudom, hányszor próbáltam megszabadulni tőle, meg kinyírni, vagy arrébb küldeni, hogy mondjuk a szomszédban legyen inkább, meg ne ott, ahol dolgozok, meg szarok, meg eszek.
A kövér embert ez látszólag nem zavarta, ma például nagyon barátságos volt, mert többszöri elutasításom ellenére megbontott egy zacskó mogyorót, és úgy kínált meg vele, hogy előtte nem nyúlt bele az undorító szőrös, taknyos és égett kezével, ezért ránéztem, és bólintottam. Ennyire fáradt voltam.
Elfogadtam, amivel kínált.

Az egész vesszőfutásom tavasszal történt. Nem volt hideg, nem volt meleg, pedig hajnalodott. Szürkekabátos volt az ég – összeöltöztünk. A köztéri világítás vezette utamat. A lámpa biztos fénye merőben túl tett céltalanságomon. A házak aludtak. Egy-egy bámuló szem szegezte rám fényét, nem kapcsolták le a tévét. Nagymező utcánál jártam, le akartam részegedni. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy hely, ahol kiadják még ilyenkor is. Az egész járólapos végtelenbe futó terület tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem látott. A csend sikított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés szintén. Üres volt minden, én akartam az lenni. Pont nélküli Ü betű akartam lenni. Idegesített, hogy hajnali józan vagyok, az hogy hétfő van. Hétfő, hétfő van: robbant be elmémbe. Már szalagra készülnek az emberek, még próbálják a hétvégi pihenés utolsóját orrukba tubákolni. Nem érnek rá, nem érnek rám. Szenvedhetek magamnak, sírhatok a visszhangnak, bömbölhetek egy kaller vállán.
Tulajdonképpen leszarom őket. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire megértem magamat. Bólogatás az egész. A végén megköszönném, ne félj!
A polcokon sorakozott az, amire vágytam: vörös, újrahasznosított dugós. A bolt előtt jöttem rá: akárhová leülhetek. Minden az enyém. Erre a padra vágyok, arra a padra, utcakőre, kirakat elé. Autók tetejére, minden korty közben másra és másra. Kezdetnek jó lesz itt is. Mutatóujjamat a parafára nyomtam, hallottam, ahogy befelé nyomódik a kupak. Csúszott lefelé szépen…, szépen, szépen, szépen. Borszagúak lettek ujjaim.
Kissrác koromban anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és kívántam őket. Elképzeltem mocskosan finom ízűket. Elszomorodtam, amikor csalódnom kellett; elszomorított szajháim köpni való rossz íze.
Az első korty megy le legnehezebben, azután beleszoksz. Apropó, ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást, pedig lehetett volna valami. Ez kettőnk között mennyire mély, mennyire tiszta és ritka: hazudtam barátiamnak Ebből egyiket sem éreztem, csupán mondani akartam valamit. Így nem maradt más, mint hajkurászni a nőket, hogy legyen témád. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt. Elmondhatod, hogy milyen neki, hogyan szereti, és mit nem enged. Hogyan kényszeríted térdre ágyékod tövéhez.
Szóval ismertem ezt a lányt. Vele voltam, de minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmos szemembe és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált és csendesen megfojtott benne.
Az első kortyoknál ezt szoktam érezni: a lelki fullasztásom. Alulról bugyog fel, majd szétcsap teljes energiával. Ugrálni akarok ilyenkor, ordítva a neveket, skandálva mindent, ami nem érdekel. Ordííítani akarok veled, ordítani akarok veled hatalmas ég!
Felálltam a padról, és farkasként kiáltottam beléd, ködös hajnal. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Lefordultam én is velük. Lábaim durrogtak. Durr jobb láb durr bal. Jobb kanyar, majd még egy jobb. Balra még ötszáz méter.
Az üveg közepén jártam. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Koncentrálni próbáltam. Mire is? Talán borért megyek, talán hozzád. Úgy éreztem figyelsz. Megpróbálom tettetni, hogy tudok még járni. Megmutatom neked, hogy igenis van célom. Hazudtál, mikor kuncogtál, hogy nincs jövőm! Tetszelegve  tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen itt vagy! Nézel…! Hajamba túrtam, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordulok ott, itt begyorsítok, ezt a szakaszt végig vágtázom.
A kisbolt ugyanott állt, a világítás még mindig gyatra, elmém tompa.
Kis utcákba járok, tannin esőre várok – dúdolom. Fejemet ingatom, mert kegyetlenül zavar, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed megmozgat. Szerettem abban a házban lakni: Veled. Úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk – birtoklunk. Körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben kétszer, ha ültünk. Hangok vannak, hangok vannak mindenütt. Téged hallak? A sarkon túl ez a te nevetésed? Eszemet vesztettem: mit súgtál? Nem értem. Fűcsomók között látom a körbe-körbe járó bólogatást. Nyakalom a bort, magam öntöm: én bizisten nem bolondulok meg! Nem, nem, nem és kész. Teljesen jól vagyok, részeg vagyok. Ennyi az egész. Háhá…ez nem a te hangod, egy autó dudál. Akkor is úgy volt, hogy bekattanok, de jöttél Te. Az volt a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Velem akartál lenni, én aludni. Bújtál, öleltél, unatkoztam.
Most…most…mo…pa…ká…motyogok magamba!. Szavakat büfögök magam elé. Kiittam ezt is. Az újabb kortyok mágikusan hatottak rám: tovább zakatolok, szétrobbanok, szét akarok repedni. Gyilkos lennék, de tudom, hogy nem, mert szeretlek. Van érzésem!
Eldönthetetlen már: én beszélek vagy bennem valami, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Nagyon mélyen lehet, mert sűrűn előretör, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog.
Rendben, elmegyek hozzád! Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én a sok bor miatt hadarok, te miért leszel néma? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Egymást akarjuk. Újra és újra. És megint és megint. Hisz hallom, ahogy mondod…

Inkább megyek borért, mit üljek itt a lépcsőház tövében? Megragadom a rozoga vasrácsot, feltápászkodom. Nem, ma nem lesz látogatás. Megfordulok és futni kezdek. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem a falnak, felbüfögtem mindent. Nincs velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy beletérdeljek. Erősen markolom a ház falát, de elvoltam hagyatva. Meghalok.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A Te hibád, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Másképp kellett volna csinálnod. El kellett volna hinnem, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. Gyere ide és azonnal töröld fel, amit okoztál, amit vétettél.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Le akarok ülni.
Mi nem értjük meg egymást. Kőomlások vagyunk.
Téged okollak; nem magamat hibáztatom. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. Mindenki hazudik, amit Isten teremtett a hetedik napon, akiről azt hazudták, hogy a hetediken megpihent.
Az utca végén fák vannak. Fák és délelőtt. Kőszobrot látok, bár szememet már hunynám. Utoljára talán elmesélem neked szobrocskám, hogy mi is történt:
,,Az egész vesszőfutásom tavasszal történt.”

Két barát ült valahol a parton. Vagy a dombon. Vagy mondjuk az óceán fenekén egy friss levegővel jól ellátott barlangban, amit a víz csak annyira ért, hogy szinten tartsa a klímát.
Ültek.
Egyikük elővette a mobilját, hogy megnézze, kell-e már menni a felszínre.
– Ez az új telód?
– Ez – ezt a barátot ennyire érdekelte a telefon. Használati eszköz volt. Tudott mindent, ő szinte semmire használta.
– ZGT1833Fi84i?
– Mit tudom én, nem értek hozzá.
– Galaxis – tehén.
– Biztos. Mondom, nem értek hozzá.
– Megnézhetem?
– Persze, tessék. A cica, az nem az enyém.
A mobil enyhén törött képernyőjén át egy macska nézett ártatlanul a vizsgálódóra, nem tudta hogy épp az imént tagadták le. (Jobban mondva cica.) Hamar eltűnt. A barát, aki átvette a mobilt, már belépett a beállításokba, kavart, varázsolt, súgó.
– Valakié volt. Nem foglalkoztam vele, mondom, nem értek hozzá.
– Vigyázol rá.
– Ja, leejtettem. Vagy valami.
–  Az.  ZGT1833Fi84i. Mondtam, „Tehén”. Ilyenem volt nekem is.
– Nem tudom kié amúgy.
A másik barát kilépett a főképernyőre.
– Aranyos különben.
– Nem az enyém. Nem tudom kié, úgy kaptam, mondom, nem érdekelt.
–  Ok.Nem érted meg, hogy nem az enyém? Pedig én téged egy kifejezetten intelligens embernek ismerlek, és nem értem, hogy nem vagy képes felfogni, hogy Nem. Az. Enyém.
– A cica.
– Az. Mondom, valakié volt, és engem nem érdekel.
– Ok, ebben maradunk.
Aznap este sokáig kimaradtak. Sok fontos témában folytattak komoly, de jó hangulatú beszélgetést. Egyre fontosabb témák kerültek elő, és egyre jobb volt a hangulat. Ezt – mint rendesen – italfogyasztással tudták jól beállítani.
Sokat ittak. Későn merültek fel, és kis híján levegőbefúltak. Az út hosszabb volt, mint lenni szokott, de támogatták egymást.    Búcsúzáskor az a barát, akié a telefon volt, még megjegyezte:
– A macska…az nem az enyém… különben.
Ebben maradtak.

Tegnap, vasárnap délben
egy negyvenkét éves műszerész felmászott a négyemeletes
lakótelepi ház tetejére és leugrott N. N. Tekintet-,
WillMed-, Sop’ASZ-, Unicum-, IJ-, Palócföld-díjas,
 NKA ösztöndíjas író fejére. Mindkét férfi szörnyet halt a balesetben.
– tájékoztat a Bulvár Press.

1.

 Ragyog az ég. Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban. A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, süt egy óránál tovább.
– Véletlenek előfordulnak, tudjuk – mondja Kovács II. hadnagy, amikor rátelefonálok, hol tart az ügy, – de ha véletlen is, százmillióból egy sikerül hasonlóan. Mert ilyen aztán nem létezik ép ésszel gondolva végig.
Hát lehet. Nagyvárosban, ha az ember kiugrik az ablakon a zsúfolt járdára, eltalálhat valakit. Sőt, két valakit. De egy városvégi lakótelep vasárnap déli járdája üres, mint a koldus zsebe.
Az eldöntött, végérvényesnek szánt öngyilkosság ténye nem kérdőjelezhető meg. Aki felmászik a tömbház tetejére, nem tervez gyomormosást, nem, hogy látogatók hada nyugtatgatja a kórteremben, hogy szeretik, kötelező élnie. Nem számolhat úgy, hogy látogató hadsereg cipeli üdítőt, drága csokoládétáblát, heti bulvárt, szerelmes regényt.
A harmadik emeleti férfi, N. N. fenti szomszédja nem dolgozta fel, hogy az asszony pakolt, bérelt lakásba költöztette a gyerekeket, vitte az új bikát a munkahelyéről. Búcsúlevelet nem írt (vagy a hadnagy nem hajlandó megosztani a nyilvánossággal, talán nem maradt ideje, hirtelen elhatározásból tette, amit tett). Nyilvánvaló tény, hogy a megcsalt férj számára elviselhetetlen a gondolat, hogy a szeretett asszonyt, gyermekei anyját más öleli, hogy gyerekeinek másik férfi mesél, altatja el, másik ébreszti őket iskolába menet, készíti tízóraijukat. Kibírhatatlan érzés számára, amikor az órára néz, ma is idegen férfit lát a család napi programjában. Fél évvel azt követően, hogy nő hazaköltözött: a kín nem csökken.
A kérdés annyi, baleset vagy gyilkossággal kombinált öngyilkosság. Egy XXI. századi lakótelepi Dugovics Titusz. Ha balesetként kezelik, akkor balesetkén zárja le a rendőrség, nem kérdés. A baleset egyszerűbb, gyorsabb, könnyen pont kerül az ügy végére.
Ha gyilkossággal kombinált öngyilkosság, akkor ott a kérdés, miért? Miért éppen N. N-t? Kinek árt, mivel árt N. N., hogy ilyen csúnya véget érjen?
– Mi legyen? – kérdezem Kovács II. hadnagyot.
– Üljünk össze? – kérdez vissza. – Megtaláltam az öngyilkos férfi jegyzeteit, érdekes, logikátlan részletek olvashatók benne, mintha a fickó behülyült volna a végén. Az utalásai se tiszták.
– Szerintem üljünk össze, hátha találok részletet, ami elkerülte a figyelmét.
– Mikor?
– Várjon. Magánál a férfi jegyzetei. Kimásolta? Gépben van? Ha igen, küldje le a boxomra előbb. Nem ismerek részleteket, csak amit már közöltem a lapban. Átfutom, azután találkozzunk. Jó így?
– Volna egy meglepetésem.
– Nocsak.
– Az íróra vonatkozó jegyzeteket találtunk az öngyilkos számítógépében.
– Mekkora anyag az egész, mikorra végzek?
– Egy nap. Holnap délelőttre végez, ha igyekszik. Nekem ugyan beletelt egy hétbe, de maga a szűkített verziót kapja.
– Akkor várom. Küldje mielőbb.
Közben arra gondolok, N. N. naplójának teljes változata érdekesebb lehet, mint az öngyilkosra vonatkozó reszli, de nem szólok. A hadnagy nem tudja, régen ismerem. Nem kell, hogy megtudja, jobb ez így.
Felhangosítom a laptopot, hogy halljam a konyhában, amikor érkezik a küldemény, kóstolom a fővő pörköltet a gázon. Újabban rászoktam, hogy másfél kiló, háromféle húsból készítek pörköltet, csontos mindenképpen kerül bele, oldalas például, aztán műanyag tálkákban porciózom, lefagyasztom, és amikor enni akarok, három perc alatt csinálok hozzá köretet. Rizst, krumplit, nokedlit, tarhonyát, vagy készen veszek knédlit. A tarhonyás húsom világbajnok, mondaná, ha volna, aki enné, de rajtam kívül nincs, ki egye. Nálam nincs előre megbeszélt, gyertyafényes vacsora, ünnepi ebéd. Bulvárnő a bulvárral ebédel, szendvicset, ha van. Optimalizálja a konyhában töltendő időt. Inkább minimalizálja. De mégse haljon éhen.
Nyitom az ablakot, a pörköltszag elárasztja az egész lakást. Kellene egy konyhai elszívó. Az egyre ritkább bundás kenyér és halsütés olajbűzénél is azt gondolom, kellene egy elszívó a konyhába, mert nélküle borzasztó a helyzet. De várok még egy kört. Nem kell kényesnek lenni, ha nincs miből.

2.

Az öngyilkos férfi ömlesztett számítógépes jegyzetei kondulnak be elsőként, benne egy N. N-szöveg. Tőle aztán nem is kapok mást.
– Lassan olvassa, legyen türelme, mert türelem nélkül egy mukkot nem ért belőle – megköszönöm a hadnagynak, nyitom.
A forrónyomos figyelme felkeltve. Lassan második éve futunk össze különféle helyszíneken, eleinte igen ellenségesen viselkedett, mostanára talán felismerte, nem vagyok bulvármaca, szépen dolgozunk együtt. Nem volna baj, könnyítene a közös munkán, ha egyéb tervei is volnának velem, és azt se mondhatom, nem is mondom, hogy ellenemre volna a rosszkedvű konya bajusz.
Nem nehéz olvasmány. Tiszta, magáért beszélő anyag. Felfoghatatlan, mit nem ért belőle a rendőri agy. Igaz, van némi káosz, néha össze nem függő mondatrészek, mégis világos, mint a nap.
„Hétfő este. Nem tudok aludni. Margó nem jelentkezik, a gyerekeket nem hallom, a lakás üres nélkülük. A kutyát se sétáltatom, itt szarik, a dobozba az erkélyen, képtelen vagyok lemenni a térre, a nagylány jut eszembe róla, és az, ha valaki kinéz az ablakon, azt gondolja, na, ez is egy szerencsétlen fasz, aki nem tudta kielégíteni az asszonyt. Röhög rajtam. Nem tudok enni, se inni. Boltba se megyek.
Ezt találtam N. a sunyi írószomszéd tollából egy irodalmi portálon:
„Érdekes a birka természetrajza. Születését követően szalag a nyakba, barika a neve, mosoly jut neki, tréfás szőrtépés, szeretetteli buccantások. Bárányként már hozzákapcsolódik a báránysült, de ekkor még nem tudatosul, hogy áldozatként regisztrálta őt a Jóisten, a vesztesek közé kompatibilizálta, jópofizik derűsen, hátsó lábára állva produkálja magát, senkit nem szeret jobban, mint az őt dédelgető személyt, akit mindennap lát, aki minden esetben meghallgatja panaszait, segít rajta. Csakhogy az évek telnek, a kisbárány nő átalakul, változik a felállás, bővül a feladatkör. Itt élnek a harmadikon.
Bembó Birka, illetőleg Birka Bembó egy idő után a kicsi bárányok gondos, türelmes apukája, de birkaanyónak meg kell elégednie a kedves jóreggelttel, jojcakáttal. Pedig birkaanyó vasas némber. Igényelné, hogy Bembó lefeszítse róla az egyre szorongatóbb abroncsokat, ha kell, pajszerrel, ha úgy, lángvágóval. Arra gondol: Lángvágó, ohh, Isten, lángvágó! Hol egy lángvágó férfi, aki tűzbe borít? De Bembó nem használ ilyen vad szerszámot. Sőt. Amíg birkaanyó azt nem mondja egy kelletlen szombat reggelen reggeli készítés közben, bazd meg, ha nem kellek, minek vagyunk együtt, közben Bembó azt gondolja, ők, Birkáék, a világ csodája, hiszen kiegyensúlyozott szeretet szövi át az egeket, semmi hisztéria, semmi csalafinta.
Birkaanyó nem így, nem ilyen gorombán szándékozta, de hát itt ez a fasz, most nézzed meg, vihogva keni a vajat közben, én közben éjszakánként megőrülök, kettőig nem alszom, ez meg szuszog, durrogtat álmában, döngeti a mellét, hogy egy csoda, ilyen férfi nincs, mint ő, csak mert gőz és mosogat ahülyéje. Halál komolyan gondolja. Ettől el lehet ájulni.
Bembó elkap a lépcsőházban: képzeljem, mi van. Beszólt neki az asszony.
Bembó tavasszal – tavasszal az elhanyagolt asszonyok beindulnak, a tavasz kémiája kényszeríti erre őket, harmincas, elhanyagolt asszonynak a tavasz kémiája se nagyon kell, elég a hiánykényszer – egy délig elhúzódó reggelt bömböl át az Olvasóban: idegen autóban látta birkaanyót.
Amíg fénykép nincs, ne szipákolj, öcsi, a szemednek se hidd el, amit láttál, a szem csalóka. De bizonyítékot se fogadj el idegentől, mert hamisítvány – mondom én okosan.
Az eset után birkaanyó bejelöl:
„Beszéltek még Bembóval?
„Ritkán látom.”
„Szerinted hogyan fogadná, ha visszaköltöznék?”
„Lejárt az új szerelem?”
„Albérletben gyorsan lejár a szerelem, tudhatnád.”
„Beszélj vele, én mit tudjak mondani a férjednek?”
„De mit gondolsz?”
„Azt, hogy hívd fel. Jó eséllyel hívod.”
„Mit mondjak? Mit lehet ilyenkor mondani?”
„Nő ezt jobban tudja. Te meg aztán nő vagy.”
„Én nem tudom. Szar ügy.”
„Gondoltál rá, mi lesz később, ha ennyire nem igényli szexet?”
„Persze. Ügyesebb leszek, megtanultam a leckét. De mit mondjak neki?”
Na. Mit is. Végül azt javaslom, mondja azt, költözés óta még ki se pakolta a dobozokat, a kartonból öltöznek, mert az első nap óta arra vár, érte megy Bembó, és hazaviszi. Életszerűnek tűnik, emberinek, Bembó nem lát majd a bűntudattól, mert tényleg. Csak várt, nem tett semmit. Egy férfi harcoljon.
  Bembó néhány nap után leül az Olvasóban az asztalomhoz: Képzeld, Margó visszajön, mert hiányzom a gyerekeknek, neki is, három hónapja ki se csomagolt, rám várt, de igyekezzek, ha jót akarok. Mit tegyek, barátom? Mit?
Ez a kérdés. De jobb nem szólni. Az érzelmi ügyek kiforrják magukat külső hatás nélkül, azt is sajnálom, amit mondtam. Most ősz, kezdődik az iskola, szépen hordják a gyerekeket óvodába, iskolába, két szép emberpéldány.
Újra belép Margó birkaanyó a csetbe, azt mondja:
Úgy tűnik, igazad volt, megbocsátja a kalandot, jó ötlet volt a dobozos.
Nem hiszem, válaszolom, az ember csak annyira bocsát meg, amennyire az érdekei követelik.”
Így ír rólunk a sunyi alsószomszéd. Tehát mindkettőnkkel kapcsolatban volt a rohadék. De Margóval hogyan? Nem jártunk össze, erről nem tudtam. Dugta Margót?”
„Április, kedd. Nem jön haza délután, ahogy rendesen. Mindkét gyereket én hozom. Azt mondja, túlóra, negyedévzárás, jó volna, ha nem cirkuszoznék, mert a végén elveszíti a munkáját.”
„Április, péntek. Margó este elment az anyjához, vitte a gyerekeket, én be vagyok osztva szombatra.”
„Május, péntek. Margó este elutazott, mert beteg az anyja, vitte a kocsit, a gyerekeket, két hónapon belül negyedszer. De nem érem el telefonon. Hívom az anyóst, a számon előfizető nem található. Margó nem veszi fel. Csak nem baleset?!”
„Május, szombat. Ma sem érek el senkit. Különös. Egész nap hívogatom, semmi. Mit tegyek?”
„Május, vasárnap. Este megérkeztek Margóék. Jókedvű, túlságosan is az. Mintha valami nagy jutott volna neki a jóból.
Miután lepakolunk, rákérdezek, miért nem veszi fel a telefont. A munkába járó táskájában maradt a mobilja, ez a válasz, csak Pesten vette észre, de már nem fordulhatott vissza. És valóban. Előszedi a szekrényből, negyvenhárom nem fogadott hívás. Azt mondja, kétszer próbált telefonálni a posta előtti nyilvános fülkéből, péntek este, amikor megérkeztek, és szombat délelőtt, amikor vásárolt a hétre, de foglalt voltam. Ez is igaz. Kerestem a neten, mi ez az ismeretlen szám, mert amikor hívtam, nem vette fel, de nem találtam semmit. Persze, ha nyilvános, madzagos egy faluban, ki venné fel? De miért nem hallottam a telefonját csörögni, amikor hívogattam? Ez a kérdés. Mert a munkahelyén le kell halkítaniuk, hogy ne zavarják egymást. Nyomom a számát, nem hallom. Nem hazudik a kurva. És mi történt anyád telefonjával? Új van neki, új számmal, a régit elhagyta. Itt van, másold át.
De miért kell pokollá tenned a hétvégémet ilyen baromsággal?
Néz, hogy mi bajom. Nem érti.”
„Július, kedd. Nem tehetek róla, nincs kedvem Margóhoz.
Amikor itt rázza magát, az jut eszembe, néhány hónapja másnak tette. Amikor rábukik, cuppog, az jut eszembe, ugyanígy cuppogott máson. Nem nyaltam meg, mióta hazajött, hiába nyöszörög, nyomkodja lefelé a fejem. Elhánynám magam. Nem tesz jót a szexnek, ha az ember közben más férfi farkára gondol, ami előtt ott járt.
Hiányzik a hit. Nem hiszem egy szavát, egy mosolyát. Hiányzik, hogy bármit teszek, az kettőnké, az öröklété, a gyerekeké. Nem érzem, amit eddig mindig, amikor elvállalok egy nagy munkát, hogy a bevételből kicseréljük a konyhabútort, kettőnké, a lányokkal, négyünké, mert négyen vagyunk, szemben az ártani akaró világgal. Kiment belőlem a biztos tudat, hogy ők az enyémek, bármi történjen, hogy egymásért, egymás védelmében szövetkeztünk. Hogyan lehet, hogy nem kalkulál erre?”
„Augusztus, szombat. Margóék második hete, iskolai szünet, az anyjánál. Kivagyok. Egyedül vagyok. Nem látok semmit, ami a holnapra vonatkozhatna. Margó soha nem hív, nem küld sms-t, pedig minden nap várom. A lányok is leszarnak. Szerencsére elvállaltam egy nagy szigetelő-ablakcsere munkát, a héten levegőt is alig kaptam, egy segéddel csinálom, hogy kisebb legyen a kiadás. De szombaton, vasárnap nem dolgozhatunk a zaj miatt. Nem tudok mit kezdeni az idővel egyedül. Hiányoznak nagyon.
Ez a szemét írószomszéd ül az ablakban, hajnalban is, amikor megyek, este is, amikor jövök. Szerintem Margó a szeretője volt, mi másnak köszönhető a bensőséges cset-beszélgetés, ha nem dugtak? Bámul az ablakból, röhög rajtam.  A férfiak mindig kiröhögik az embert, akinek félrekúr a felesége.”
„Augusztus, vasárnap. Seress Rezső összeállítást találtam a neten egy csomagban, azt hallgatom napok óta. Soha nem ismertem Seresst, talán a Szomorú vasárnapot. De itt tömeges Seressek a múlt század első feléből. A Csillogó hópehely, a Gyerünk, Bodri kutyám, a Talán egy perc, talán egy óra, a Nem az a fontos, az ember hány éves, a Szeressük egymást, gyerekek. És persze a Vasárnap. Tegnap óta ez megy, lefut, újraindítom. „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával, álmokat kergető vasárnap délelőtt, bánatom hintaja nélküled visszajött. Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat, szomorú vasárnap. Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és koporsó, virágos fák alatt utam az utolsó, nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak, ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Utolsó vasárnap.”

A műszerész utolsó bejegyzése a most véget ér. Vasárnap a Szomorú vasárnap. Ez a nevezett vasárnap.
A jegyzőkönyvből, a körülményekből világosnak tűnik a folyamat. Vasárnap ebéd előtt N. N-t a felesége leküldi a szeméttel, hogy ne legyen tele az edény a konyhában ebédkor. Ő pedig megy, mi mást tehetne. Kerül, átcsoszog a zebrán, kinyitja a szemetest, beledobja, visszazárja, visszacsoszog. Ha nagy a forgalom, várnia kellett néhány kocsit, percet. A szomszéd látja, hogy viszi a szemetet. Két nap alatt pszichésen ledarálta a Szomorú vasárnap.
Képzeletében, mint egy kamaszéban, amikor gonosz, szívtelen szüleit akarja büntetni, megjelenik a temető, a temetés, a pap, a virágok, a szenvedő, kisírt szemű Margó és a feketébe öltözött kislányok. De látványos dolog legyen a büntetés, soha el nem felejthető, ne hétköznapi, közönséges, és Margó is vegye tudomásul, hogy ő rájött, az alsó szomszéddal is „összekúrt”, érezze magát olyan szarul, ahogyan ő, a férj.
Felrohan a tetőre, az ajtót nem csukja be, számolva azzal, hogy kevés az ideje, ha az író megelőzi a halálát, ne zárja ki magát a lakásból (jegyzőkönyvi adat). De az idő elég. Mire N. N. átjut a parkolón át a lépcsőház ajtajáig, a szomszéd a tetőn várja.
Nézem a műszerész fotóját. Teljesen normális arcberendezés, rendes orr, érdeklődő barna szemek, rövid barna haj. Semmi különleges, semmi extra. Olyan embernek tűnik, aki mellé az ember nyugodtan leül a buszon, beszáll a liftbe.
Egyszer csak kattan valami, és vége a dalnak.
Ennyi. Tiszta és világos, mint a nap. Hívom a hadnagyot, mondom, ez az öngyilkos gyilkos öngyilkos. A halálát használta fegyvernek.
– Én is így gondolom – mondja.
– És most? Hogyan tovább?
– Sehogy. Megírom a jelentést, lezárom az ügyet. Nincs kit becsukni. Az elkövető meghalt, az író megszívta. Főleg akkor, ha nem dugta a szomszédasszonyt.
– Erre nem tenném a nyakam – mondom kedvetlenül.
Rákerestem Margóra, láttam néhány markotányos fotóját, szemre is vad, húsevő macska, akire ráírva a program. Éppen az a fajta szomszédasszony, aki elől nem menekült kilométereken át N. N., már ha egyáltalán.
– Azt javasolja, hallgassam ki a nőt?
– Dehogy. Min változtatna? Kinek segítene? Zárja le. Legyen itt a sztori vége.
Jó kis történet, jó kis véggel, ezt nem közlöm a hadnaggyal, csak gondolom. Azt is gondolom, hülyékkel tele a világ. Ki így hülye, ki úgy. Magukban elvannak, de minden érintkezés életveszély. Az egyik hülye nem érti a másikat, pedig ragyog az ég.
Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban, örül a verőfénynek.
A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, vadul tűz még ebéd után is. Csak N. N. sütheti.