Arcára árnyat festett a gyéren, kis körbe hulló, gyöngyöző fénypászma, amit egy stroboszkóp adott, olyatén spílázva az amúgy széltében-hosszában szemnek tetszetős vonásokon, mintha csak éjjeli lepke telepedett volna rája. Ha a szemlélő nagyobb figyelemmel viseltetik irányába, észrevehette azt is, miképpen lúdbőrzik ama enyhén kreolos rasszba csapó epidermiszen a pihe szőrök kicsiny gaza, amint a férfi orrával szelte azokat, kereste a lány illatesszenciájának fészkét lehunyt szemmel, egy hegesztőpisztoly forró odaadásával adózva a corpus, a nő előtt, akit végre meg tudott nevesíteni akként, „a nő”, s nem mint „a lány”, avagy „a nőnemű entitás”, csakhogy elkerülje az ügy komolyságát illető felelősség nehezét; ahogy mondom, adózott őelőtte, akit olimposzi mirtuszból való diadalív alá képzelt romantische fantazmagóriáiban, s akképp okoskodott, akkor se tudná egyetlen fitymáló taktussal, biccentéssel vagy más gesztussal, bántással illetni, ha ő maga sértések vagy becsmérlések kíméletlen tajtékját köpné sérült arcába és cserepekre tört lelkébe.
Barátunk nem csalódott, ahogy elemelte arcát a testtől, és egy kitartott-hosszú perc erejére szemlélte; attól tartott ugyanis, vágyalanya a hosszas távolmaradás alatt jócskán veszített bájából, arca haragos hamvasságából, melyet tán zegernye csípett, csúnyán odavetett sápja rútítja, és a közöny, legfőbb félelmének mumusa, mely gyarló szeplőként vet gáncsot a vénuszi szépségnek, talán elsatnyult, akár a bal sarokba száműzött, gondozatlan rododendron bokra, nem így történt, szerette nem mutatott közönyt bár, ha már szenzus, inkább aggodalmat, amikor a rém ügyetlen’ becserkészte.
Őt illetően, fiatalos lendülete és fizikai ereje okán módjában és hatalmában állott megkurtítani az alant elfekvő nimfát a bosszú, a mellőzés bosszújának címén, amit arcába kapott a nehezen számlálható évek sora alatt; ilyesmit nem tett, annál jobb’ szerette, s nem szégyellte bevallani magamagának, akár, neki szüntelen felé tobzódó dagályos imádatát, tudatában annak, ha Leonora felocsúdik gyógyszer okozta kábulatából, ha az antipszichotikum feloldódik könnyed-filigrán testében, a mégoly kedves vonások megfeszülnek, egyszeriben olybá vetkezik ki magából, akár egy angoloknál honos banshee, s nem talál majd bocsánatot szerelmese tettére.
Leonora lassan tért csak vissza apró lépésekben a földi jelenvalóságba, a férfi kisebb sikerrel vette, ám egyszeriben a test violaillatát valami rothadó kórság tüntette fel orrnak idegenné, a férfi kiszagolta a nemiség ocsmány, undok és kérlelhetetlen, minden ártatlanságot felfogó szirmát, mely elől sajátos megfontolásával undorral fordult el; a nimfa bakkháns tánca tébolyult menetre váltott, az apró lány nem is volt már olyan törhető, mi több, egyszerre lett veszedelmes és csúf, mint egy kelés Aphrodité orcáján.
Az embernek meg kellett értenie ama nagy és örök érvényű igazságot, mely szerint a test maga hús, a hús nem magasztosul fel, az hús marad, ha rózsaágyon szaténban is, és baudelaire-i mértékkel nézve romlandó, akár az ottfelejtett csülök a konyhapulton. Az elaggás volt az, amivel nem volt hajlandó és képes számot vetni, ezért is mondta a fejében a hang, mely parancs volt, „2004-et írunk”, s emellett azt is közölte, „tépd le apád fél arcát”.
Ez a férfi nem volt bűnös. Ha érezni, vágyódni és csalódni bűnös tettek, ám legyen.
– Nem az én hibám!
– Nem az én hibám!
– Nem enyém a bűn!
Tépte magát, kereste verdeső-kalapáló szíve helyét, hogy azonmód kimetssze a bordák közül és eltapossa, mint egy szöcskét.
Leonora fölé hajolt, akkor látta meg a barna szemek bogarában képződött könnyet, látta mintegy önmagát is benne; egy elesett embert, aki csak most értette meg, hogy évek sora óta a semmit dajkálta képzeteiben, ekképp tört meg benne az érzelmi fogaskerék, amely mezsgye döntésre biztatta, tegyen igazságot a sérelmekért. Leonora arcára emelte a kispárnát, nem gondolt következményekkel, csupán a megérzést sejtette, követte, ekként kell tennie, ha szabadulni akar, mielőtt ez a nőstényi keselyű felfalja az utolsó darab ép szervét is, mintegy kizsigereli. Telefonozott. Egy órán belül elővezették, ellenállást, megbánást nem tanúsított; beszéde folyásának patakját örökre elapasztotta, a szakértők így nem ismerték meg az okot és indokot, találgatás köde szállt értetlen fejekre. Erre és Leonora egy felé intézett mosolyára gondolázott, s nagy, kék mindent befogó szemeivel bámészta a decemberi havat az IMEI egyik folyosója végén lévő rácsos ablakán át, heges ábrázatán sejtelmes simaságot adó somoly derült gödrében gyógyszeres kábulatában. Boldog neglekt selymesen, bambán intve a kinti derű fénye alatt kóborló fekete-fehér alaknak.

Lithánia ↔ Bruthália

Nos, mikor gyilkosan az asztalra raktam
pucér tenmagadat, úgy értettem, éhes vagyok,
egész prompt legyek, hogy a konkrétat gallérján
fogjam,… húzd be a nyakad, tedd
azokat vissza, gyeplőn fogd a vadat, kenelbe
bele, értem úgy, corpus meg a kellékek,
imádlak, csak hát a szempillantásnak ebben
a momentumában, tudod, a husod nem mintha
rohadna, csak épp kelletlen, hagymába nyúl-
tál, nézd, ott reszket egy csepp a szemedbe’
látom csak,
milyen tüchtig vagy ma,

(Illusztráció: Arthur Wardle)

Pocsék reggel volt, olyan felkavaró álommal, ami még egy kevésbé jól nevelt kamaszlányt is zavarba ejtene. Dühösen gondolt az évfolyam keményfiújára, aki sunyin belopódzott a tudattalanjába, hogy felforgasson mindent. Miért pont ő? Ha ébren kellene választania, biztos nem ő lenne az. Próbálta megmagyarázni agyának ezt a hülye választását.
A konyhaasztalon elő volt készítve a kakaója, mellette egy cédula, hogy vegyen bérletet. Pénzt persze nem rakott ki az anyja. Mostanában elég szétszórt.
Apró gyerekkorától kezdve egy bögre kakaó várja ébredéskor. Vajon akkor is elkészítenék neki, ha tudnák, milyen dolgok járnak a fejében? Igazságos lenne, ha többet nem törődnének vele. Nem szoktak ilyen témákról beszélgetni, és nem is lenne értelme. Nemcsak a szüleivel, a barátnőivel sem.
Egy évvel ezelőtt, az osztálykiránduláson rátört valami rossz érzés és egyedül akart lenni. Egy tanyán voltak. Elment a pajta mögé, lefeküdt a fűbe. Kis idő múlva, amikor kezdett kisimulni, meghallotta, hogy a fal túloldalán a fiúk egy kisebb csoportja pusmog. Az egyikük épp arról mesélt, hogy a szüleit hallani szokta, ahogy szexelnek. Ezt a szót használta. Akkor jött rá, hogy képtelen lenne részt venni egy ilyen beszélgetésben. Ez volt életében a második alkalom, hogy arra kényszerítette valami, próbálja elképzelni a saját szüleit, ahogyan szeretkeznek. Az első akkor volt, amikor kapott az anyjától egy könyvet, ami a nemi szervek működéséről szólt. Elolvasta, és rájött, hogy a gólya mesét nem is a felnőttek találták ki, hanem olyan gyerekek, akik nem akarták elképzelni azt, aminek következménye az ő életük. Amúgy nem irtózott a testiség gondolatától, de a szüleit képtelen volt látni ebben a szerepben. Volt is néhány év kiskamasz korában, amikor úgy döntött, hogy őt örökbe fogadták. Mániájává vált tetten érni mindenféle jeleket, amelyek ezt a hipotézist támasztották alá. „A tiszta anyja ez a gyerek” mondatról azt képzelte, azért hangoztatják a rokonok, hogy eloszlassák a gyanúját, de ő átlátott a szitán. Bizonyára olyan gyereket választottak, akire rá lehet mondani, hogy olyan.
Ezen a reggelen a kakaón kívül mást nem vett magához. A harag és az önsanyargatás következtében lassan helyreállt a keringése, felöltözött, és elindult gyalog az iskolába. A bérlete ma már nem érvényes, és amúgy is jól fog esni este szemrehányást tenni anyjának, hogy miatta kellett gyalogolnia.
Lassan ment. A vasúti hídon megállt, és elhatározta, addig áll ott, míg nem jön egy vonat. Vagy negyed óra után jött egy teherszállító. Amikor feltűnt a kanyarban, elkezdte gyűjteni a nyálát. Épp jó pillanatban engedte ki: a göb a mozdony szélvédőjére pattant. Elütötte a vonat. Mintha a tekintete egy pillanatra összetalálkozott volna a vezetőével. Elvörösödött. Most köpött le valakit életében először.
Anyja munkahelye felé vette az irányt. A recepción, ahol ismerték, azt hazudta, ő hívta be.
A liftben megigazította a haját, össze is gumizta, aztán az iroda ajtajában állva mégis kibontotta. Bekopogott, és azonnal lenyomta a kilincset. Zárva volt. Legalábbis azt hitte, mert nem nyílt, így sarkon fordult, és elindult a lépcsőház felé, de pár másodperc után hallotta, hogy nyitják az ajtót, és utána szólnak. Idegen hang volt. Fátyolos, és kicsit magasabb, mint a megszokott.
Visszament. Az anyja behúzta az irodába, és elnyúlt arccal kérdezte, mit keres itt. Ritkán találkoznak délelőtt, de nem gondolta, hogy ilyenkor így néz ki. Egy idegen nő. A szemei karikásak, s mintha nem rég sírt volna. Ezzel együtt nem látszott szomorúnak, sőt ellenkezőleg. Ugyanakkor zavart volt, és kerülte a tekintetét.
Nem baj, akkor is elmondom, gondolta, és már majdnem megvolt a nyitó mondat az álomról, meg arról, hogy nem akar apura és rá úgy gondolni, de a száján egészen más jött ki: nem tettél ki pénzt bérletre, és félre van gombolva a blúzod.
A nő nem válaszolt, benyúlt a retiküljébe, és kivett egy nagyobb címletű papírpénzt. Azt sem kérdezte meg, nem lesz-e gond, hogy elkésik az iskolából.
Ahogy állt a lefelé tartó liftben, azon gondolkozott, egyáltalán köszönt-e az anyja, mikor kijött tőle.
Az első szünetben ért be az iskolába. Elment az osztály előtt, ahová a fiú járt. Benézett a nyitott ajtó résén, de nem látta bent. Mi lenne, ha elmesélné neki? Mondjuk odaállna elé, a szemébe nézne, és azt mondaná: olyasmit álmodtam, aminek te voltál a főszereplője, és mikor felkeltem, forróság volt a lábaim közt. Elnevette magát. Sírás helyett.
Belépett a saját termükbe. Épp bent volt az osztályfőnök, akinek azt mondta, családi okok miatt késett, és majd hoz igazolást. Mindenki látta, hogy hazudik, de annyira könnyedén csinálta, hogy még maga is elcsodálkozott. Leült a helyére, és érezte, hogy nézik. Az arcán az a fajta nőies titokzatosság ült, ami a lányokban sziszegő irigységet keltett, mert látszott, tud valamit, amit a legtöbben csak évekkel később fognak megismerni. Fürdött ebben a szerepben. Keresztbe vetette a lábát, és túljátszott lazasággal kibámult az ablakon.

Otthon újra rátámadtak a reggeli érzések. Nem a vágy, hanem az azt követő magány és az anyja furcsa viselkedéséből eredő frusztráció.
A vacsoránál keveset beszélgettek. Evés után az apja leült a géphez, hogy a munkahelyi feladataival haladjon, az anyja pedig sietve kézbe vette a telefonját, és egész este üzeneteket cserélt valakivel.
Lefekvés előtt kiment hozzá a konyhába elköszönni. Az esti puszi épp olyan kőbe vésett rituálé volt, mint a reggeli ital.
Holnap nem kérek kakaót. – mondta, és mielőtt válasz érkezett volna, elment a szobájába.
Másnap ugyanúgy várta az ital az asztalon. Innentől kezdve minden reggel a mosogatóba folyatta a bögre tartalmát, egészen addig, míg tizennyolc évesen el nem költözött otthonról. Összesen vagy háromszázhúsz litert.

(Illusztráció: Sabina Sinko)

Úgy, fél éve. Már éppen azon kaptam magam, hogy az arculatváltást fontolgatom – manapság nem divat a papíralapú irodalom. – A világháló meghódításnak tervezésébe beleszólt a bejárat csengettyűje. Egy új vásárló. …. Ő lesz az, aki visszaadja majd a hitemet az odaadó olvasókban. Ő lesz a következő.
Nekem minden ember egy nyitott könyv. Átlapoztam az elméjét a göndörkés, sötétszőke fürtök alatt. Micsoda lelkesedés! Olyan érzés volt őt megpillantani, mint mikor új bőrkötést kap az ember, vagy mikor egy szívszorító sor végén egy kemény arcú, nagy tiszteletben álló fizikatanár elhullajt egy könnycseppet.
Kedves szemek, lágy vonások, ízléses öltözet, első ránézésre, az a tipikus jó kislány. A szemeiben viszont megbújt az a vad kíváncsiság, amit annyira szeretek.
Erzsi, de sokaknak Liza. Édesanyja, Edit egy kevés tehetséggel, de nagy szívvel megáldott fél-sváb festőnő volt. Ő hívta így, ezért a lány a számára fontosakkal Lizának hívatta magát.
Szabadidejében sokat olvasott. Semmi nem okozott neki nagyobb örömet, mint egy antikváriumban órák hosszat keresgélni, végül egy újabb kinccsel hazatérni. Legnagyobb becsben tartott trófeája, az 1911-es kiadású Bűn és bűnhődés, ahol minden c-hez elválaszthatatlanul z társul és az összes ugye ú-val és kötőjellel szerepel.
Feszes combjáig lenyúló szövetkabát volt rajta és ahhoz színben tökéletesen illő kötött sál, kesztyű és sapka. Lágyan hömpölygő hajzuhatagán gyöngybe fordultak a hópelyhek. A hidegtől megpirult orrocskájával nagyot szippantott a sárgult papír-, naftalin- és por szagból. Elgémberedett orcáit egy apró mosoly emelte meg.
A fél áron, vagy ingyen elvihető példányok felé fordult. – Ezek egy nagy ládában várakoztak, a bejárattól balra. – Hogy mélyebbre túrhasson a sok könnyű préda között előrehajolt. Ami a ládában volt, az már vagy megvolt neki, vagy nem érdekelte.
Még nem járt ebben az üzletben, de érezte, hogy itt talál majd valamit, valami olyat, amivel még nem volt dolga. Amikor már csak féllépésnyire volt tőlem, belekezdtem.
Álltam a polcon, viszont volt mellettem annyi hely, hogy ha oldalra dőlök, akkor jól lehessen hallani. A huppanásra odakapta tekintetét és jól szemügyre vette a gerincemet. Az első alkalom zavart izgalmával végigsimította csigolyáról csigolyára. Puha érintése alatt fortyogni és tekeregni kezdett a bőröm. Minden csigolya után egyre erősebben éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet.
Mint mindenki ő előtte, azt látta, amit látnia kellett. – Érdekes, csak akkor tudom meg, mi fogja meg őket a külsőmön, ha az izgalomtól magukról megfeledkezve elmormolják. Apró szavak, melyek hirtelen lefoszlanak az ajkaikról, aztán elsárgulnak a levegőben.
– Basz…! – Lizának csak ennyi hagyta el a száját. Nyers, félénk és kíváncsi. Tökéletes.
Bátortalanul nyúlt hozzám másodszorra is. Alig kapott levegőt, mikor belekukkantott az előszóba. Már biztos volt, innen gyerekjáték az egész.
Egy ilyen irodalom-bolond lányt annyira könnyű tőrbe csalni. Megkockáztatom, hogy már Majdnem szégyellem is magam.Gondoltam, egy hónap és megleszünk. Elvégre, ott volt az egyetem, a zongoraórák, meg a kis csajos esték Nikivel, meg néha Katával. Na jó, esetleg másfél. – Rosszul hittem: 21 nap(!). Ilyen gyorsan még soha sem sikerült. Már-már kínos volt, hogy négy álló nap les se tett, az ötödiken is csak azért, mert a mama rájött, hogy csak színleli a rosszullétet és elküldte ikolába. Másnap aztán, hazaérve, rögtön berohant a szobába és megint falni kezdett. Rá egy reggelre arra ébredt, hogy gyűrötten ott pihenek a nem éppen nagy, viszont észveszejtően formás mellein.
Étvágya nem volt, reggeli helyett kávét kért, mert már nem bírta a hajnalba nyúló légyottokat. Az órákon csak bámult ki az ablakon. Ha szóltak hozzá, jó, ha meghallotta.

Majd, tartott egy kis szünetet. Niki és Kata (Anya beleegyezésével, sőt támogatásával) elrabolták otthonról. Pizsiparti: illatos gyertyák, valami nyálas film, töménytelen édesség és Baileys.
– Mi van veled? – aggodalmaskodott Kata, majd krémlikőrben oldott nyelvvel folytatta – Hallod, Lizu, úgy nézel ki, mint egy lecsúszott bölcsész. Így egy srác se venne észre az orvosin.
Semmi válasz. Liza csak hallgatott és zavartan mosolygott.
– Alig alszol! Hallom otthon se kajálsz! A büfében is csak kávét, vagy kólát kérsz. És ne gyere nekem ezzel a „Niki, hallod, nem vagy az anyám” szöveggel. Szedd már össze magad! Liza! Lizus, tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz. Hallasz, baszki?
És megint néma csend. De most nem mosolygott, elaludt. A lányok stabil oldalfekvésbe tették, betakarták és kimentek a konyhába rágyújtani. Kata sírni kezdett. Együtt nőttek fel és most nem is ismer rá. A konyhából visszafelé Niki levert egy gyertyatartót és az olvadt viasz Liza takaró alól kilógó kezére folyt. Erre se riadt fel.

Hajnali négy óra tájt jött a telefon. A lányok szerint Lizának sürgős orvosi segítségre van szüksége. Edit, persze, mint minden rendes anya, azonnal kocsiba ült és meg sem állt Katáék házáig, onnan meg az ügyeletig.
Én addig csendben vártam. Feküdtem az ágyon és Lizára gondoltam. – Vajon milyen lesz a vége? Szép lesz, vagy felkavaró, esetleg megalázó? – faggattam magam. Aztán számolgattam, hogy vajon mennyi lehet még vissza neki. Talán még egy hét. Miután hazajön, persze. És nemsokára biztosan így is lesz, hiszen, amint kialudta magát, rögtön hazaküldik.
Eltelt egy nap, meg egy másik, meg még egy, aztán a negyedik magányos reggelemen– nagy meglepetésemre – egy Lizához jól láthatóan heves szerelemmel vonzódó huszonegy-két éves taknyos kölyök csak úgy fogott és kihurcolt a házból. Próbáltam menekülni, de esélyem sem volt. Túl erősen szorított.
Végül, rájöttem, hogy csak a korházba akart becsempészni az ő hőn szeretett Lizájának. Úgy látszik, hódolók és hódítók hűbérlánca van kialakulóban. Meg kell valljam, pozitívan csalódtam. A kórteremben csak éjszaka lehettünk kettesben, amikor senki se látott.
Halkan, lassan és biztosan munkálkodtam. Liza állapota a korházban is egyre csak romlott az átheveskedett éjszakák miatt. Napközben valamennyicskét aludt, de képtelen volt kipihenni magát. Én pedig egyre mélyebbre és mélyebbre vájtam magam, egészen a szívéig.
Végül eljött a mi kis héjadalunk utolsó akkordja is. Liza teljesen az enyém volt. Még egyszer végigsimította gerincem vonalát, olyan gyengéden és félve, mint akkor, először. Majd a gazdátlan test üres tekintettel megindult a kijárat felé.
A nővérek vagy a teakonyhában kártyáztak, vagy a beteghordók félreérthetetlen célzásaitól kacagták el magukat. A portásnak enyhén oldalra bukott a feje. Szájából vékony nyálkötél ereszkedett egy salátásszélű Rejtő kötet lapjaira. Egy szürke-szőke árnyék nesztelenül kilépett a főkapun.

A talpa alig érte a csúszós járdát. Az utcalámpák pislogásában lebegett a parkig. Már nem volt messze, amikor kormos arcát letörölve előbújt a Hold. Elkísérte lábnyomait végig az utcán, a dércsípte füvön egészen a befagyott tóig. A törékeny jég nyöszörgött meztelen talpacskái alatt, míg fel nem adta. Egy szemvillanásnyi riadt csendet követően süvöltve futott végig a rianás minden irányba és Liza testét elnyelte a tó. A csobbanásra még a pad alatt kucorgó kóbor kutya sem ébredt fel.

Gyerekszülés?
Az asszonyok sem szívesen beszélnek róla. Csak legyintenek, mintha egy legyet hessentenének el, vagy mindentudón összekacsintanak, mint a katonák, akik mintha másra sem emlékeznének a háborúból, csak a nagy ivászatokra.
A legvéresebb, legkomolyabb dolgokra nem találunk szavakat.
És Hildi, az öreg normann hercegnő  nem volt se legyintgetős, se kacsingatós fajta. Tizenegy magzatot hordott ki, tizenegy csecsemőt táplált a saját tejéből. Ötöt temetett el kisgyerekként, hármat gyilkoltak meg a szeme láttára, és három felnőtt gyereke tűnt el nyomtalanul. Most ötven esztendősen akkora volt, mint egy hatalmas gálya, egy feldíszített hadihajó, amivel diadalmas királyok hozzák-viszik a hadizsákmányt. Csak éppen Hildinek nem volt senkije. A gyerekei már földdel teli szájjal, örök álomba merülve várták a feltámadást – merthogy a feltámadásra vártak, az nem lehetett vitás.
A normann hercegnőt két komor képű keresztény szerzetes kísérte a tanácskozásra.
Hildit ennek ellenére megkülönböztetett tisztelet övezte.
De csak lassan, kínlódva foglalt helyet, és felszisszent, ahogy a párnákon elhelyezkedett – mert akárhány miatyánk sem segíthet a meglazult méhizmokon, amelyek fájdalmas bőrzacskóvá teszik a kiszolgált méhet.
Riolda elszörnyedve számolgatta: vajon hány órát lovagolhatott Hildi, mire a kíséretével megérkezett Ettenburgba?
De bármennyire is hasonlított egy megöregedett, megsebzett, magát kínlódva vonszoló bölényhez, hatalmasan és betegen is szép volt. Hildi elképedve bámulta: a nyaka karcsú és ránctalan, a vonásai szabályosak és tetszetősek, és nagyon hirtelen őszülhetett meg, mert úgy tűnt, a feje körül selymes, fehér szalagokból font glóriát visel a feje körül. Vagy a hirtelenszőkék másként öregszenek? Minden szőke nőben van valami csillogó, valami ünnepi, jutott eszébe Illighaen egyik régi bölcsessége, és most megint elfogta az a kislánykori irigység, mint mikor Hildi fátylát cipelte a normann udvarban. Hildi, aki a metszően kék szemén kívül más ékszert nem viselt, most is átnézett rajta.
És bár mindenki ügyefogyottnak és gyengének tartotta, ő volt a legfontosabb vendég, számtalan uradalom, kastély, hajó és erdő ura. És vajon erényeink miatt szeretnek minket? Erényeink miatt tisztelnek. A férfiak, akiket Hildi szeretett és elárult, holtan és láthatatlanul most is körbevették.
Az angolszászok ráfüggesztették a tekintetüket, de csak a két szerzetes beszélt Hildi helyett: buzgón keverték az angolszász szavakkal a latin végződéseket, az összefogást az üdvösséggel a közelgő világvégével, a múltat a jövő idővel, az ír királyokat a viking fejedelmekkel…
Etelrid, az angolszász király nem bírta tovább.
– Mi a véleménye az összefogásról a mi kegyelmes nővérünknek?  Hogy vélekedik a távolba-látásról? Hogy tetszenek a csodafegyverek?
A felriadt Hildi úgy bámult Etelreidre, mintha megbolondult volna.
Hogy micsoda…? Távolba-látás? Csodafegyverek?
Előredőlt és felsorolta, hány katonát, hány lovat, és mekkora uradalmakat biztosít majd az északi szövetségnek. És hogy a felajánlást megtoldja, tíz évre lemondott húsz szláv rabszolgájáról és három kereskedelmi vitorlásáról. Vaskos ujjain számolt, akár a parasztasszonyok, akik birkákra alkusznak a piacon. Ám a hajók, a rabszolgák, a katonák, a mezők és a patakok valóságosak lettek attól, hogy Hildi felemelte az ujjait.
–  Ennyi – mondta.
Aztán megint a papjai vették át a szót: elosztották a várható évek számát a Jelenések könyvében található összes jövendöléssel, a húsz szláv rabszolgát a babiloni fogságból hazatérő családok számával, és megtoldották még Hildi felajánlását egy muszlim hitre tért tudós, Illighaen hagyatékával. Riolda felszisszent, de Hildinek, a gyermektelen anyahercegnőnek szempillája se rebbent.
– A láthatatlan ellen csak láthatatlan fegyverekkel lehet harcolni – bólogatott Etelreid.
A csendesen pihenő Hildi összébb húzta a köpenyét:
– És végül adok még pár zsidó rabszolgát. Éltek már muzulmán országban, ügyes fiúk, könnyen tanulnak. Egy jó kém megfizethetetlen. Többre mentek velük, mint a böjtökkel, csodafegyverekkel, tudós madarakkal.
A szerzetesek rögtön tiltakozni próbáltak, miközben Riolda eltöprengett: ez a lomha Hildi honnan szerzett vajon kémeket? Melyik épeszű zsidó az, aki háború idején kiteszi a lábát Hispániából?
No de Hildi nem arról volt híres, hogy fecsegni szeret.
Etelreid felé fordulva, nagy kínlódva, tenyerét a hasára szorítva felemelkedett.
Kedves-drága-egyetlen testvérem!
Isten áldja meg szent seregeidet!
Rioldára rá se pillantott.
Ámen-ámen-ámen. Isten-áldjon-meg- minden-tettedben-kedves-testvérem.
Most szemtől szemben álltak az angolszász királlyal, de nem tudták, hogy melyikük hajtson először térdet.
Mint mindig mindenben, most is Hildi volt az erősebb.
Etelreid félszegen meghajolt előtte.
– És bocsásd meg testvérem, hogy nem foglalom el a nekem rendelt várat. Beteg öregasszony vagyok, jobb lesz nekem a saját sátramban.

Ebben a bíborfonállal díszített, szőnyegekkel díszített, hatalmas sátorban látogatta meg aznap délután Riolda. Elámult a rettenetes anyahercegnő vakmerőségén: egy háromlábú széken egyes-egyedül ült a sátor közepén. Vagy még sincs egyedül?
Ki lehet az a fiúcska, aki ott bujkál a sátorponyvák között.
–Hát nem ismersz föl, kegyelmes hercegnő? Riolda vagyok.
Hildi elmosolyodott: – Jól felvitte Isten a dolgodat! Nem te lennél, ha nem az induló sereg körül sertepertélnél, Riolda.
A sátorban nyoma sem volt feszületnek, keresztény képecskéknek, ereklyéknek, de még egy másik – kisebb – széknek sem, ahova a papok letelepedhetnek, hogy Hildi mellett kivonjanak, osszanak, szorozzanak.
– Ezek a keresztények a legjobbak – szólalt meg anélkül, hogy Riolda kérdezte volna. – Ha imádkozol, akkor békén hagynak. Mért hadakoznék én olyanokkal, akik nálam is erősebbek? Akik már otthon vannak a frank udvarban? Az északi széllel sem szokás hadakozni, hiszen mindannyiunknál erősebb.
És bár most nem fújt az északi szél, csendes, őszi délután volt, mind a ketten hallgattak. Az eső úgy motoszkált, úgy dobolt körülöttük, mint a lelkifurdalás.
–Te voltál, aki utoljára látta Vilmos gyermekeit, az én három legkedvesebb magzatomat.
Riolda engedett a büszkeségéből, és lekuporodott melléje.
Kamasz voltam, gondolta. Betöltött a kalandvágy, a saját tizennégy évem, alig emlékszem a gyerekekre.
De mondani nem mondott semmit. Csak hallgattak, vártak valamire.
– Következő évben aztán egy másik szolgát küldtem hozzájuk. Küldtem vele pénzt, ennivalót, csizmát, a szolgát megeskettem, hogy senkinek sem árulja el a rejtekhelyüket. A feleségét és a gyerekét túszul tartottam az udvarban, de a szolga visszajött a kétségbeeséstől őrjöngve. Nemcsak a halászt nem találta meg, akire a gyerekeket bíztam, de még az öblöt, a falut sem. Aztán a fríz hadjárat után én magam kerekedtem fel, katonákkal kutattam át az öblöket, kivallattam a parasztokat, de soha senki nem hallott a faluról, ahol elbújtattam a gyerekeket.
Riolda elképedt.
Most már jól emlékezett a hatalmas körtefára, a farönkből faragott asztalra, ahol a halásszal, a gyerekek gondviselőjével beszélgetett.
– Ha a teremtő isten úgy szeretne minket, ahogy a papjaim mondják – jajdult fel Hildi – a világ nem űzhetne ilyen gonosz tréfát velem.
És ahelyett, hogy a puffadt hasára ejtette volna vissza a felemelt tenyerét, a combját püfölte.
– Ha még élnek, akkor szeretném viszontlátni őket! Ha meghaltak, ott akarok állni a sírjuk mellett. Hogy viseljem el, hogy a gyerekeim névtelenül fel-alá ténfergő halottak lettek?
Lüktettek a kézfején az erek, de sírni most sem tudott.
Rioldának kedve támadt megkérdezni, miért nem menekült el hajón a gyerekekkel, pontosan úgy, ahogy a férje, Vilmos azt megtervezte? Mi szükség volt az árulásra, az intrikákra, a kicserélt, titokban elrejtett gyerekekre?
És eszébe jutott, hányszor de hányszor hallotta a titokzatos eltűnésekről rémüldözni Illighaent és Vilmos herceget. Ez talán valami normann hagyomány lehet? Csillapíthatatlan félelem a személytelenségtől, gyógyíthatatlan rettegés az önfeladás és a névtelenség gyalázatától? Meglehet, ezért irtóznak a germán nagyurak a Prófétától. És meglehet, ezért nem menekült Hildi hajóval Dániába: ott névtelenül kellett volna élnie.
– Nyugodj meg, Hildi, könyörgöm!A gyerekek nem évtizedekben mérik az időt. Akármennyi nap vagy év adatott meg nekik, te világra hoztad őket,megajándékoztad a lélegzeteddel, a bőröd melegével…
De a hercegnő oda se figyelt.
Lázasan hadarva magyarázta, hogy a Bretagne-ban elrejtett gyerekekeit néhány utazó igenis látta: megfogták a kezüket, megtapintották a hajukat. A gyerekek pedig boldogan eldicsekedtek apjukkal, Vilmos herceggel… Csak az a szörnyű, az a felfoghatatlan, hogy ezek a találkozások mindig alkonyatkor estek meg! Amikor ő, Hildi felkeresi ezeket a titokzatos völgyeket és erdőket, semmi nyoma nincs a hercegi gyermekeknek, ennek a három kivételesen szép teremtménnynek. és felfoghatatlan, hogy maguk az utazók sem találnak vissza ugyanazokra az ösvényekre. Mert ez a három gyerek egy másik időben él. Egy másik időben… a maga elmondhatatlan, tökéletes szépségében.
A sátor mélyén megint meglebbent az árnyék.
Egy furcsa sapkát viselő, idegen kisfiú. Talán Hildi mégsem tud egészen egyedül lenni.
– Mondd csak, Hildi, zsidó rabszolgák gondoskodnak rólad?
Kotnyeleskedő, udvariatlan kérdés volt, de Hildi nem fortyant fel.
És ahogy másról kezdett beszélni, csillapodott is a dühös reszketése.
–Talán hallottál a navirokról, mi Normandiában csak keresőknek hívjuk őket. Misztikus utazók, akik nem tudják elviselni, hogy a tizenkét törzsükből tíznek nyoma veszett. Mások látták őket erre-arra-amarra, de zsidó még nem találkozott velük színről színre. Ha pedig egy nép ekkora hűségre képes, akkor én, egy szegény öregasszony mért ne kerestetném saját gyerekeimet?
Riolda soha életében nem hallott a navirokról.
Biztos volt benne, hogy szegény, öreg, gyámoltalan Hildi szélhámosok markába került. No de gyerekek híján mindenki arra fecsérli a pénzét, amire akarja.
– Annak örülök, Hildi, hogy támogatod a szövetségünket.
A hercegnő most először elmosolyodott.
– Ne gondold, hogy bolond vagyok, gyermekem. Én még a mórok ellen sem támogatok beszélő gépeket, szárnyas nemtudommicsodákat. Mintha nem a gyerekszülés lenne a legnagyobb, legfelforgatóbb titok. De te józan és okos ember vagy. Ha te bejárod a földet, és sehol nem találod a gyerekeimet, elmúlnak a kínjaim, megnyugodhat az én méhem, nyugodt szívvel átléphetek az örökös sötétségbe.

Spitzer Rudolf sietősen érkezett meg a Műszínkör épületébe. A nyári melegből a faszerkezet hűvöse jól esett neki. Munkája végeztével, hazafelé menet elnézegette ezt a sokak által látogatott szórakozási formát, aminek május óta társulati tagja. Sokan megfordultak a vastag, világos barnára pácolt gerendák alatt, amik egy kupolában futottak össze. A vendégek a karzatról is nézhették az előadásokat, szünetekben vagy ha megunták a bohócok tréfáit, kisétálhattak az erkélyekre, ahonnan a fák lombjai felett megpillanthatták az Amerikai Park bejáratát. Többször zavarta meg a vurstli zsivalyát Bolond Laci, a Hőköm Színház kikiáltója, mert a Műszi főbejáratának nyeregtetején akart volna lovagolni. Ezekben az esetekben Bertalan, az ügyeletes lépett közbe és küldte vissza a szomszédba Lacit, hogy ott szédítse a kikapcsolódást keresőket.
Egyik este a két intézménytől valamivel távolabb Spitzer felfedezett egy, a gázlámpák által kevésbé megvilágított padsort. Ide nem ruganyos léptű férfiak és tipegő hölgyek jártak. Ők kalandvágyból szokták böngészni az apróhirdetéseket s ha egy kecsegtető jeligére bukkantak, azonnal tollat ragadnak, hogy átadják magukat a heves érdeklődésnek. Ennek a labirintusnak rendszerint a Városliget volt a kijárata a késő esti órákban, tudta meg a zongorista Bertalantól.
Spitzer lyukas cipője nyikorgott munkába menet, amikor egy hangosan zokogó férfire lett figyelmes, aki az egyik árnyas padon gunnyasztott. A kis termetű embernek hosszú ujjai voltak, s ahogy a zenész a közelébe ért, hangosat tüsszentett.
– ‘sundheit – kívánta alig hallhatóan Spitzer, ahogy elhaladt.
A fiatalember megtörölte az orrát zsebkendőjével, mintha elengedte volna a füle mellett Spitzer mondatát. A zongorista tovább folytatta volna az útját, azonban a fiatal férfi elkezdte kiönteni a lelkét neki:
– Kérem, én művész vagyok! Senki sem ért meg, nem méltányolnak, holott az egyik legfontosabb, ha nem az egyetlen fontos dolgot végzem a színházban! Szakmámban páratlanul ügyesen dolgozom.
– Ön színházi szabó? – csodálkozott Spitzer.
– Nem, hanem borbély.
Spitzer a kalapjához emelte volna a kezét, kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor a férfi hozzátette:
– Delikát borbély, csakis kisasszonyoknak.
Spitzer Bertalantól hallotta már korábban azt a szóbeszédet, hogy egyes állandó színházak olyan  embereket vettek fel dolgozni, akiknek a feladatai kétesen voltak megfogalmazva szerződéseikben. Egy színpadi munkás mesélte röhögve, hogy ő tudja az okát, miért alacsonyak és könnyed testfelépítésűek ezek a férfiak: mert azok nem jelentenek veszélyt a nőkre.
–Tetszik tudni – folytatta – ha bármelyikünkről akár csak egy pillanatra is lábra kap az, hogy nem jól végezzük a munkánkat, akkor jaj nekünk. Oda a hírnevünk, senki sem fog alkalmazni és tisztes megélhetés híján mehetünk, amerre látunk. Tilos innunk is, mert úgy tartják, hogy aki italos, annak remeg a keze és nekünk tartózkodunk kell mindenféle óvatlan mozdulattól. Mind az igazgató úr, mind a fräuleinok s ugyancsak a kuncsaftok háklisak erre. Ha már itt tartunk, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Klein Manó
– Spitzer Rudolf, a Műszi zongoristája. Örvendek a szerencsének, de most azonnal tovább kell mennem, mert elkésem.
A fiatalember követte a Műsziig, majd kézszorítással búcsúzott tőle.

***

Hajnaltájt már csak néhány korhely horkantgatott taktusra a Kulacsban, amikor egy fiú cibálta meg Seress ingujját.
– Klein úr üzeni, hogy azonnal tessék a Király utcába sietni, mert nagyon beteg.
Seress először nem értette és rekedt hangon visszakérdezett, hogy mit akar a küldönc, amikor másodszorra hallhatta végig az üzenetet, döbbent rá, hogy Manó keveredhetett bajba. Hóna alá csapott egy új szöveget, amit pár nappal ezelőtt hozott neki egy újságíró azzal a kéréssel, hogy írjon rá zenét. „Szép, kétségtelenül szép volt, de vers és nem sláger”, de fittyet hányva a kihívásra, elvállalta.
Seress a sötét lépcsőházban botladozott felfelé. Az áporodottság és a hiány szaga tolakodott torkába, a cigaretta marta nyálkahártyája viszketett. Benyitott. Odabent a tetvek marta kar a lyukacsos lepedőn pihent, Manó szaggatottan lélegzett. Seress leült az összeeszkábált fekhely szélére, várta, hogy
a szünetből ismételten ritmus legyen. A beteg homlokára tette tenyerét, érezte a mögötte lüktető dúr akkordját, kitapintotta a dallam araszolgatását az ötvonalon felfelé. Manó felzokogott.
– Nagyon nagy bajban vagyok, Rudi!
– Miről beszélsz?
– Nem akartalak terhelni, de egyre több pénzre volt szükségem és emiatt eljártam műintézetekbe beretválni. Egyiküknek túl dús volt, megszaladt a beretva, mert erősebben húztam meg.
Elhallgatott. Zihált.
– Pedig soha nem követtem el hibát, mégis egy kis vérpaca jelent meg az ölében! A madám megfenyegetett, ha galibát okoztam, elintéztet, mert az a lány volt a leglátogatottabbja. Nem merek utcára lépni, mert úgy hallottam, elveszejtettem!
– ..?
– A barátságunkra kérlek, menekíts meg tőlük, nem akarok a kezük által meghalni!
– Engem mindenki ismer. Hogyan tudnék én neked menedéket nyújtani?
Seressnek is fülébe jutottak azok a pletykák, miként fejezik be életüket azok, akik akarva vagy akaratlanul keresztezik a nyilvánosházak tulajdonosainak elképzeléseit. Olyan búvóhelyet, ahol az alvilág nem éri utol már leépült barátját, nem tudott elképzeni Magyarországon, különösen Budapesten.
– Ha megfizetnéd…?
– Hogyan is tudnám? – nézett bűnbánóan Klein Manó.
– Valóban csak erről van szó? – kutatta Seress a másik tekintetét.
Klein nem válaszolt. Seress szétnézett a rendetlenségben, megtalálta munkaeszközeit, a rozsdás borotvára rászáradt néhány vércsepp.
Miért nem szóltál, hogy ilyen állapotú beretvával dolgozol?
– Nem tudtál volna…
– De igen, egy köszörültetés semmibe se fáj nekem.
– Néhány hete kell így dolgoznom.
– Drága barátom, hány nő tárta szét lábát, újabb vevőkört remélve tőled?
– Öt.
Dobogás és gajdolás hallatszódott fel a hajnali utcáról. Seress határozott és tudta, mit kell tennie. Ráhelyezte ujjait Klein bordáira, mint a zongora billentyűire és játszani kezdett. Először csak a kiérzett
ritmust kopogtatta, majd klimpírozás közben egy dallamot kezdett dúdolni.
– Emlékszel, a vurstliba, ahol egy ideig játszottam, sokszínű közönség járt. Egyik este, miután elpakoltunk, egy vándorcirkuszos asszony árult el nekem egy titkot. Idefigyelj, Spitzer Rudi, így beszélt, amiért ilyen szépen játsztál ma, mutatok valamit. Azt gondoltam, akar tőlem valamit, bár hozzám öregnek tűnt. Bevitt a ponyva alá. Azóta félek a saját zenémtől, mert tudom, mire képes. A zenémmel foglak kimenekíteni innen. Mindenedet átadom az örökkévalóságnak: ötvonal és azok pótvonalai lesznek az új valóságod.
Egymás mellett ültek, Seress bal keze Klein homlokán, jobbal a bordákat feszítő bőrt érintette. Manó
utolsó lélegzetvételekor kész volt a Szomorú vasárnap.

 ***

Seress büszkén jelentette be a vers szerzőjének, Jávor László újságírónak: elkészült a Szomorú vasárnap. Sokáig csend övezte a dalt, majd egy hétfői napon jött a hír: egy kiscseléd lúgkövet ivott és teteme mellett a dal kottáját találta a rendőrség. A dalt felelősségét firtató kolumnák, magukat a szerzőket támadó cikkek és a halálhírek sokasodtak. Seress egyre gyakrabban ütött mellé, mert érezte, hogy Klein Manó vágyai, bolyongásai és útkeresése az életben majd az ötvonalon olyan, új hangjegyeket írtak az ő kottájába, amiket már nem tud lejátszani.

Illusztráció: Remedios Varo