Kondor elengedett a lámpánál, ami annyira megzavart, hogy egyre-másra ki akartam sodródni, folyton magam mögé figyeltem, emiatt aztán nem bírtam a megfelelő íven tartani a járművet, és az üres belvárosi négysávoson először az egyik, majd másik járda felé kacsáztam éppen a Kondor orra előtt, így ment ez legalább egy percig, és közben minden idegszálam megfeszült, a Pufi mellettem pedig röhögött beszűkült, nyomott arccal, „mit csinálsz, mit vétett az a szegény postaláda”, ordította, mikor az egyik ilyen sodort követően oldalról eltaláltam egyet, éppen azután, hogy egy buszmegálló tábláját kikerültem, majd korrigáltam visszafelé, hogy ne álljak keresztbe, és ezt már nem úsztam meg, mert a Kondor tökéletes íven, járművét egy profi hozzáértésével, mintha csak egy madzagon húznák a cél felé, elszáguldott mellettem, és a vörös, japán gyártmányú, tunningolt autójával lehagyott, de úgy, hogy a következő kanyarba már jóval előttem hajtott be és eltűnt a szemem elől, Pufi erre elvesztette a kedvét, csapkodott, majd hátradőlt, rágyújtott és direkt az arcomba fújta a füstöt, ezalatt Gabesz, aki pedig utálta, hogy velünk van és unta az egészet, de közben be is volt ijedve, feszengett és szín józan volt, nem szólt semmit, csak kelletlenül, szinte kötelezően vigyorgott, közben a haját tekergette a füle körül, én viszont lassan összekaptam magam, így Kondor féklámpáit követve, a szinte biztosan vert helyzettől valamelyest kiengedve, már könnyebben vezettem és fokozatosan, az ívet elkapva, tempóval tudtam haladni utána, alig másfél perccel később viszont, pusztán csak azért, hogy felvágjon vele, vagy talán amiatt, hogy neki is izgalmas legyen még a verseny, félrehúzódott és megállt az egyik élesebb kanyarban, én viszont nem törődtem a megalázó helyzettel és padlógázzal lehagytam, ebben a pillanatban gyorsított ő is, és közben már tudtam, hogy ha nem hibázok nagyot, én érhetek vissza a starthelyhez elsőként a második kör előtt, aminek aztán körülbelül a feléig vezettem is, majd észrevettem, hogy a Kondor kicsit megszívja magát, Pufi pedig eloltotta a cigijét, előredőlt és mereven figyelte az utat, „ha nem követsz el nagy hibát  első leszel,” jegyezte meg nyugodtan, hogy még véletlenül se hergeljen fel, „tudom én is”, válaszoltam úgy, hogy a számat is csak a lehető legkevésbé mozdítsam meg, és alig pár száz méter volt már csak hátra, amikor Kondor egészen mögém ért és együtt haladtunk szorosan, mintha csak össze volnánk kötve és a start előtti kanyarba egyszerre vágtunk be, ahol én a győzelem esélyétől megittasulva és egyszerre megijedve, kissé kicsaptam a kocsi farát – újból elkapva valamit, ezúttal azt hiszem egy alumínium táblát, „ezért még visszamegyünk”, fűzte hozzá nevetve Pufi, Kondor pedig kicsit benyomta a kocsimat hátulról, de egy tartalékolt gázfröccsel még ki tudtam lőni, ezért én értem célba elsőként és a kijelző felső félében, ami engem mutatott, megjelent a YOU WON felirat. Kapásból letettem az irányítót és beleittam a sörömbe, „gratulálok”, mondta a Kondor, majd elővett egy kis alutasakot, amit kibontott és elkezdte szétmorzsolni a tartalmát egy pizzéria szórólapjára, majd elővett egy szofit, amiből a dohányt szintén kimorzsolta a papírba, összekeverte, majd újra feltekerte az egészet és meggyújtotta a végén. Közben már a Pufival meccseltünk, aki látva a sikeremet, azonnal kihívott és könnyedén megvert. Így ment ez egy darabig,  ötkor aztán felálltam, „mennem kell a moziba a bátyámékkal, azt hiszem, valami sci-fit nézünk”, mondtam, míg kerestem a telefonomat meg a tárcámat. „De gazdagok vagytok, hallod-e”, jegyezte meg a tekintetét a tévére szegezve Kondor. „A nővéred is ott lesz”, kérdezte Pufi és közben röhögött. „Persze, gyere nyugodtan, nem érdekli a fejed”, mondtam neki fapofával, „azt majd meglátjuk”, tette hozzá, majd kezet fogtunk és elindultam. Kondor még utánam dobott valamit, ami alig egy centire húzott el a fülem mellett, és rá akartam ordítani, hogy mekkora egy szemétláda, de közben láttam, hogy csak az öngyújtóm az, aminek egyik oldalán egy meztelen vörös, a másik oldalán pedig egy meztelen szőke csaj vigyorog és terpeszt. Beköszöntem Szilvinek, a Pufi barátnőjének, és mikor megláttam a savanyú és unott arcát, már az járt a fejemben, hogy az egész délután teljesen fölösleges időpazarlás volt.

Elnyújtott mozdulatokkal tápászkodott fel ágyából. Lustán végigvakarta teste porcikáit, majd jobb lábát letéve a padlóra ülő helyzetbe tornázta magát, végül fel is állt. A bal lába egy dobbanással ért a padlóra. Ásított. A háztetőt géppuskasorozat-szerűen lődözték odafentről. A felébredt morgott valamit kénszínű gyér kecskeszakállába, majd kibicegett a budai hegy lankáján fekvő házának fürdőszobájába. Billegő járásáról már messziről megismerték az éjszakai buszról, ahogy közeledett a Lidérc köz irányából az Irhás árki megálló felé. Eleinte persze faggatták, árulja el, mi történt a lábával, de már egy ideje mindenki mélyen hallgat róla. Inkább egymásnak adják szájról-szája az éjszakaisok a történetet, miként őrült meg az az özvegyasszony, akinek olyan bőre volt, mint az út a határban s akivel a Lidérc közi minden buszozáskor hosszasan beszélgetett. Azóta nem törődnek többet vele, csak mint a többi, rendes utassal. Kifésülte szemébe lógó szalmaszőke tincsét, fogat mosott, leöblítette a tartályból a vizet, majd magára rángatta ruháit, felhörpintette tegnapi kávéját.    Gondosan elővette táskáját, egyesével előhalászta a lúdtojás nagyságú krétákat. Szemrevételezte, majd elővigyázatosan visszacsúsztatta őket a helyükre. A bakancsáért indult, lépése puhán érkezett és hangosan koppant. Valahol az előszobában rúghatta le magáról kora reggel, ahogy hazajött. Ha olyan rendet tartott volna a lakásban, amilyet a táskájában, éjjelente jóval hamarabb elindulhatott volna, megúszta volna a loholást. A kopott rongyszőnyegen hevert az egyik pár. Kevésbé volt kitaposva, mint párja. Amióta elvitte az ortopéd műszerészhez, azóta mintha nem ragaszkodna az egyik fél a másikhoz, félt volna tőle. Azelőtt együtt tűntek el a kifakult falvédő mögött, bújtak meg az újrafestésre váró hokedli alatt. Neki mégis nagyobb volt az öröme, amikor rájött, hogy járás közben többé nem huppan vissza úgy a talajra, mint annak előtte, mikor még a lábbeli két fele a csintalan testvérpár benyomását keltették. Vállára tette a táska szíját, maga köré kanyarintotta esőkabátját, kiemelte a kulcsokat a kosárból, majd kilépett a házból.
Éjfél elmúlt, tíz perce van, hogy elérje a járatot. Lassan csorgott le a vízzel a meredek utcán, aztán már ki kellett lépnie, hogy időre odaérjen. Felmutatta a bérletet, majd bentebb nyomakodott az éjszakai járat élősködőinek szorosra záródott csoportosulásába. Fiatal emberek magukba roskadva tespedtek az üléseken, süketen és vakon, néhányan egymásba kapaszkodva ringatóztak, ahogy a jármű fordult, egy-egy lány felsikkantott, amikor a helyzet és a kanyar élessé vált. Kedd éjjel, szinte senki sem szedte össze még magát az éjszakai műszakra, kivéve a tömegközlekedés dolgozói. A Várnegyedbe tartott, azonban úgy érezte, feleslegesen igyekszik, hiszen ömlik a víz, így akármennyi hókuszpókuszt is elkövet annak érdekében, hogy maradásra bírja az általa felrajzolt krétavonalakat, a természet erősebb lesz, elmossa a körberajzolás nyomát.
Jóval korábban más tette ki elfoglaltságának nagyobbik felét. Háborúk, lázadások és nyugtalanság kerítették hatalmukba az embereket, így esténként mindig volt kinél tanyázzon, amikor álomra hajtották fejüket, ő akkor jött csak elemébe. Nem törődött azzal senki sem, hogy nyomokat hagy maga után, még az urak is tisztában voltak azzal, hogy habár úgy tűnt, a mocsarak, ligetek manói, lidércei, tündérei örökre elmenekültek élőhelyükről, az korán sem jelentette azt, hogy ne érezték volna magukénak az új területet, ami előttük állt: a városok útvesztőit. Az előző században lassan megnyugvást talált minden háborgó, kóborló és hőzöngő, kit így, kit úgy nyugtattak meg, tehát más munkakör után kellett néznie. Előtte viszont hosszú pihenőre visszatért a hegy lankáján kialakított bodegájába, ami miatt évtizedekkel később a Lidérc köz nevet kapta az utca. Újbóli munkába állása után, a Földhivatal Történelmi Ügyosztályára került. Feladatkörébe tartozott az épületek vizsgálata, ellenőrzése, esetenként szóra bírása. Hiába küldték ki terepre, miután besötétedett, otrombán látta el azt, amit rábíztak, így a folyamatos panaszáradat után be kellett mennie a Történelmi Ügyosztály vezetőjéhez.
Felettesének amellett érvelt, hogy ő ehhez nem ért, évszázadokon át zavartalanul mozoghatott a színfalak mögött, miért kell neki kilépni onnan s látvánnyá tennie magát. Különösen az irritálta, hogy miután káprázat mivoltát leparancsolták róla, állandó látnivalóvá kellett hogy váljon s mindezt tetézte, hogy az emberek épületeivel kell ezután foglalkoznia. Elege volt a graffitikből, a sgraffitókból, a homlokzatfestésekből, az oromzatfestésből és a stukkókból. Úgy érezte, az emberek megállás nélkül bontják, különösen itt, az állandóság ábrázatát, nem érdemes neki az örökvalóságba átmenteni azokat a történeteket, amikkel az egyes házak bírnak. Ha annyira meg akarják őket tudni, őrizzék meg az állagukat, zsolozsmázta, ahogy egy hetilap oldalán elcsípte a látszólagos megoldást szorult helyzetéből. Az ügyosztályvezető néma maradt. Csámcsogott egy ideig az elhangzottakon, majd védelmébe vette az új programot, amiben a helyek történetét rögzítik, rámutatva arra, hogy a zeitgeist nemcsak az emberek elmondásaiból eredhet, hanem a civilizáció más sarkaiból is, például  építményeiből. Ezen elképzelést éltette, amit támogatni kell minden egyébbel ellentétben. Munkatársa tehetetlenül széttárta a karját, savanyúan mosolygott, rájőve, hogy a közigazgatás egyes pontjai, kirekesztve az időből, meg tudják őrizni jellemzőiket, amiket néhányan megbízhatónak neveznek. Biccentett, majd főnöke hangos hápogásától kísérve elhagyta a vasalt ajtajú szobát, az irattartó polcot, a súlyos barna tölgyfaasztalt és a kulcsra záródó szekrényt.
A berzenkedésnek évek óta vége. Olyan együttérzést kezdett táplálni a falak iránt, ami a sokat láttottak sajátja. Munkája során eleinte a kréta eltörött, mert izgatottságában túl szorosan szorította a markában, az újabb körvonalat már nagyobb körültekintéssel húzta. Tisztában volt a körvonal szükségességével, mert az Ügyosztály veszélyesnek nyilvánította a házak szóra bírását hangfogó nélkül. A rendőrség a holttesteket utoljára rajzolja körbe, addig ő először végzi ezt a kijelölt házak körül, míg előbbi esetben már nincs életjel, utóbbinál csak akkor kezdenek beindulni a jelzések, hogy az élet princípiuma megjelent. Legtöbbjük, miután a körberajzolás véget ért s oldalukra felkerültek az első szócsalogatók, hogy tovább meséljenek, ne legyenek szófukarok, szóra is kapott. Ez természetszerűleg attól is függött, melyiküket mikor húzták fel. Akadtak cserfesek, esetleg hosszas monológokba bonyolódók, voltak pergő, gyors mondatokban kérdésekre válaszolók, néha némák maradtak, és se szép szóra, se cirkuszból ellesett vadállatokat irányító parancsokra nem voltak hajlandóak megnyilvánulni. A homlokzatok homlokegyenest más véleménnyel voltak egy-egy eseményről, amelynek szem – és fültanúja voltak, ki tudja hogy mikor, mint az emberek, akik meg akarták örökíteni mindezt.
A Ferenciek terén szállt le az éjszakairól. Be kellett várnia a 990-est. Soha nem volt oda az esőért. Nehezebb volt lángra lobbantania a maga irányába valakit, ha zuhogott. Néhány megálló múlva már végezheti azt, amiért kiküldték. A buszmegálló mögé lábalt, még húsz perce volt a csatlakozásra. Az ortopéd cipős lábát behajlította, ne tűnjön fel a félrészegen ődöngő kötözködésre váróknak, hogy ő más, mint a többi, éjszakában mozgó. Tarháltak volna tőle cigit, aprót és zsebkendőt, de a kérdezőkre rá se nézett, így néhány bizonytalan mondat után magára hagyták. Az előtte tornyosuló épületmatuzsálemek szmogszakállát figyelte. Érezte könyörgésüket a szappan és a borotva után. Fülébe kúszott a fajansz mantikór bömbölése, a falból kiszakadni vágyó majolika nők és férfiak jaja. A kandelláberek fényforrását nem koronázta glória, szórt fényüket át- meg átszitálta az eső. Dudálás, kiabálás és szitkozódás. Egy újabb járat gurult be a buszöbölbe, emberek tolongtak, nyelték utolsó falatjait az előbb vásárolt gyrosuknak, sörök ciccentek, majd a sokadalom felpréselődött. A számára nem is volt kíváncsi, tudta, nem az övé. Ahogy elcsípte a kacajt, vihogást, tanácstalanságot majd az évődést, ami átfordult baszogatásba, rádöbbent, mennyire hiányzik neki az álmok világa, különösen, ha egy ilyen falka csitrit bolondíthatna meg. Egyikük tekintetét elkapta, ahogy végigméri, majd felnyihog, végül kuncogások közepette ecseteli barátnőinek szánalmát iránta. Csengett-bongott a düh, forrt benne az indulat. Bár hosszadalmas volt, kiváltképp miután már nem lehetett az, aki volt, de megtanulta, hogy uralkodjon magán. Azonban az efféle viselkedéssel szemben továbbra sem tudott mit kezdeni.
A 990-es csikorgósat fékezett, utasai összekoccantak a Nagyboldogasszony-főplébániatemplom magasságában. Ülőhelyet keresett, lecsapta magáról a vizet, emiatt hangosan káromkodtak mellette. A Duna feketéllő tömegét figyelte, a budai partba vájt alagutat, amit csak a Pest felől közeledő vehet észre. Magasan állhat odabenn a vízszint, vélte. Gyuri most hallgat.        A kanyarban a támfalon megpillantotta a tabáni tűz emléktábláját, mosolya szétszaladt szakállába. Felrémlett a falucska, ahová nem járt rikkancs, hanem fülről fülre vándorolt a hír, miután kikötött a ladikokkal, ahol minden őszön bognárok fütyülése tűzte ki, mikortól készülődhetnek a szüretre, ahol az időtlen éjjeli séták s pincelejáró-kopogtatások mindennapos részei voltak a városrésznek. Míg álltak a nádfedeles házak, odamehetett be, ahová csak kedve szottyant. Egy hosszabbra nyúlt, lopótökkel való játékos este után, reggel kullogott csak haza. Szédelgett, darvadozott végül kikötött az égetésre váró hordók között. Akkoriban egyszerűbb módszerek kínálkoztak arra, hogy könnyítsen magán, az angol vécét hírből sem ismerték, a hordóknál alkalmasabb helyet aligha találhatott volna végtermékei nyugvóhelyéül, így felkuporodott az egyikre, várva, hogy a bor által felzavart gyomortartalom kihajózzon testének kikötőjéből. Hangosakat szellentett, apró tűzszikrákat szórt, végül elaludt. A hordó belseje lángra kapott. Az égéstermékek tüzet szítottak, mire azonban egy fiatal bognár odaért, már javában falta a környező tetőket. A tettes leszédült a magasból, tovább horpasztott. Másnap hajnalban ébredt csak fel, fázni kezdett, a rásimuló hamuréteg nem védte meg a kora őszi harmattól. A futótűzként terjedő esetből okulva kevesebben végezték dolgukat hordókba, ezzel is elősegítve, hogy a palackok alján kevesebb seprő legyen, másrészt új erőre kaptak a venyigék a megújult vulkanikus talajú hegyoldalban a szabadtéri ürítés áldásos hatásaként. Az emberek mindig másként adják tovább, mint volt.
A vár sziluettjét már lehetett látni. Zökkentek egyet, ahogy felkanyarodtak a hegyre. A Dísz teret kivilágították. Tárnok utca 14, pillantottam a telefonra. Közben persze esik ez a kurva eső. Rohadtul jó lenne, ha nem olyan időben kellene dolgoznom, amikor szemerkél, szitál, csepereg vagy ömlik valami a fejemre, hanem tiszta az idő, legfeljebb köd van. Még két lépés és elhagyom azt a szoci épületet, legalábbis az interaktív térkép ezt mutatja. Ott a zebra, szerencse, hogy esik, ide sem merészkedik senki. Elsétált a ház előtt, majd letette táskáját a kövezetre. A picsáért nem szólnak, hogy itt nem lehet átmenni csak úgy a másik utcára, mormolta miután meglátta az egymáshoz búvó házfalakat. Egy krétát vett magához, hegyét az ujjához nyomta. A front közepére állt, szemben velem az étterem bejárata, jobbra tőle a száztizennégyes házszám. Itt egy párocskára rádőlt a mestergerenda. Mosolyogva hajoltam le, majd a járdakövekhez nyomva a krétát balra indultam. Arrébb intettem a falat, azonban füle botját sem mozgatta. A víz és a csatornára érkező lövések kezdtek nyomasztóvá válni, így a szófogadatlan falra rajzoltam egy kört. A ház azonnal rázendített, hogy mit képzelek én, éjnek idején ideállítok, és zargatom az öreget. A piszlicsáré nyavalygással nem jutunk előbbre, tehát, vagy arrébb hordja magát vagy holnap érkezik egy végzés, miszerint lakhatatlan. Az épület átgondolhatta, a front bal oldala elvált szomszédjától. Az ügyosztály dolgozója pedig bebicegett a senkifalának hűlt helyére. A rajzeszköz néhány vonala halványabb lett, miután visszaértem a frontra. Az összekötő vonalat még nem húztam be. Lehajoltam, majd levetettem a bakancsot, bár nem fűlött hozzá a fogam. Próbált már valaki alulról is és felülről is szárazra törölni egy lópatkót?! Kihúztam az egyik patkószeget, a körön belülre dobtam. Leguggoltam, majd megnyomtam a tetejét, a kört bezártam.

            A ház mintha hatalmasat sóhajtott volna.

• Folyjon a szó belőled!

Ott szobroztam már másfél órája az eresz alatt, amikor lenéztem és eszembe jutott, hogy ha a patkószög egyenes lesz, az épület minden tudását elmesélte. Telefon pittyent, üzenet. Kiss János altábornagy, ennyi állt benne. Ismerősnek tűnt a cím, de nem jutott eszembe, mi miatt és mikor jártam ott utoljára. A vonalat jobbára lemosta az eső, néhol bakancsával kente el, hátrahagyván, mint rakoncátlan várbeli gyerekek rajzolgatását a kövezeten, indult tovább. A városi közlekedési társaság honlapja nem sok információt nyújtott azzal kapcsolatban, miként tudok eljutni oda. Így ügettem le a hegyről, majd fel a hegynek. Amint bekanyarodtam az utcába, megütötte fülemet a kurblis vészjelző. Eszembe jutott a repülő zserbó és Cserny szájpadlásához csattanó nyelve, amint esténként arról magyaráz a cigarettája mögül, hogy miért jó az, amit csinálnak. Végül üzletet ajánlott, melyben én is, s ő is jól járhatunk.
Kiabáláshoz szokott hangja furcsán cirógató volt, amikor lehalkította: Elvtársam, az ellenforradalmat el kell tiprani, a proletárdiktatúrában résztvevőket meg kell rostálni, hogy az akaratukban gyengéket el tudjuk távolítani. Hiába véres mindannyiuk keze, hiába fogjuk keményen a gyeplőt, az ellenség már közöttünk bomlaszt! Éppen emiatt elvtársam, arra kérlek, az éjjel menj végig mindenkin, ülj mindenkinek a mellére s jelentsd nekem azokat, akik felnyögtek. Mert azok idegennek érzik magukat a proletárdiktatúrában, nem érzik át a kommunizmus erejét, nem feltétlen és elkötelezett hívei a pártnak. Még ólálkodnak bennük vágyak, olyan vágyak, amikkel lépre lehet csalni őket, hiába tudásuk és elköteleződésük. Köpönyegforgató kisszívűek! Ahogy figyeltem Cserny szavalatát, az jutott eszembe, hogyha ezek az emberek tovább maradnak hatalmon, úgy sanyarú sors vár reánk. Így visszaemlékezve roppantul hülyén beszéltem akkoriban.

• Mit ajánlasz cserébe? Mit nyerek én ezzel?

Valószínű, hogy csak hirtelenjében rögtönözte a kémkedés ezen formáját, azonban belegondolva és összevetve azokkal, amikről korábban szónokolt, zseniál volt a maga formájában. Majdnem a tenyerébe csaptam, azonban megvártam a feleletet. Mióta vágysz arra, hogy összetörd a bordáikat? Hogy hörgésük, sípolásuk megtöltse körülötted a levegőt? Hogy valóban te lehess az Ördög? Velük megteheted. Megengedem. Egyet meg kellett, hogy hagyjak, tudtak alkudozni. Nem félsz alkut kötni az Ördöggel? Cserny nagyobb vörös ördög nálam, esett le a húszfillér. Bólintottam.
A terrorlegényeken kívül voltak még néhányan a pincében, azokkal nem törődtem. Hiába volt július vége, kései sötétedés, kijárási tilalom volt érvényben, a posztosok óránként váltották egymást, Cserny íróasztala mögött körmölt valamit. Néhányan földre szórt szalmán nyújtották ki magukat vagy subába tekeredve a falnak fordulva aludtak. Éjfél körül Cserny intett, hogy kezdjek már hozzá. Kérésének súlyt adjon, óvatosan a pisztolyához nyúlt. Gyorsan végeztem a közelemben fekvőkkel, egy fiatalabb kinézetű maga alá nedvedzett, egy pedig nehezebben kezdte venni a levegőt, a többieknek azonban csak a szemhéjuk remegett meg. Az éjszaka további részében senki sem mukkant meg.        Másnap éjjel Cserny kérdezősködött, bár jobbára látta, ki hogyan reagált rám. A fiút nem láttam a belső udvarban, a másik, akinek lelassult a lélegzése, ott feküdt, ahol tegnap. A főparancsnok hunyorgott. Miután ráültem, benyúltam a bőre alá ott, ahol már nem éreztem keményet. Nem akartam összetörni ezt a madárkalickát, ami az állandó verdeső kis lényt védi, hanem egyenként kitépni a rácsokat, hogy utána roppantsam össze a ketreclakót. Mintha ágakat törtem volna víz alatt, a férfi nem ébredt fel. Pofon vágtam.

• Kelj fel, elvtárs! Itt vannak az ellenforradalmárok!

Üvöltöttem, de csak a megfigyelő Cserny hallotta. Hitte, hogy a következő éjjelen elintézem a pincében alvókat, mert rákaptam az ölésre. A bordákat egyesével kitéptem a helyükről, mint újonnan ültetett fákat. A szegycsont lecsupaszítva nyúlt a hús semmijébe, csak én gubbasztottam rajta könyökig véres kézzel. A szív még dobogott, összekente a katona egyenruháját. Cserny lehunyta a szemét s a kurblis vészjelző hangja is elhalkult. A többiek történetéért jöttem.
Mielőtt a második patkószeget is a helyére toltam volna, újabb üzenet érkezett. Margit körút 71. Három óra negyvennégy perc. El fog kopni a kréta, megbolondultak ezek. Mikor fogja ezt a temérdek anyagot feldolgozni? A falnak támaszkodott. A szél kutyapiszkot cirógatott. Néhány lépésnyire az Alkotás utcán az éjszakai buszok dübörögtek el, talán a 908-as, jutott eszébe. Magára rántotta bakancsát, kilencet ugorva jutott le a Királyhágó utcáig. Részleteket pötyögött mobiljába, mialatt próbált az emberi látás holtterében poroszkálni, de ha valaki közel haladt el mellette derengést vehetett volna észre rajta.
Orrukat lógató, egyedül ballagó emberek után akart settenkedni. Amint megneszelnék, feléje fújnának azzal a lehetetlen szagú, paprikát csak nyomokban tartalmazó spray-vel, s ha egy mélyebb lélegzettel elfújná, akkor már rónák is a telefonba a 112-t. Rohadt egy világ, tért vissza a jelenbe, hogy nem lehet a másik vágyait, érzelmeit és érzéseit megcsapolni, mesterségesen kielégíteni. Persze, nem mesterségesként kellene magamra gondolnom, nem is pótlékként, hanem életízesítőként.
A földszinten fodrász, távolabb egy kerékpárbolt. A szürke tömbház első emeletének egyik lakásában valaki égve felejtette a villanyt. A pinceablakokon apró kocogtatások adták tudtomra, élnek még odalenn. Minden igyekezetük ellenére, hogy távol tartsák fajtánkat a zsidó lélektől, idejártunk mulatni. Csordultig voltak a szabadság vágyával, őreik, akik be-beugrottak macerálni őket, frusztáltan méricskélték a vörös hajú lányokat. Néhányan úgy gondoltunk ezekre a szerencsétlenekre, mint az ínyencek a teknőslevesre, a Prošekre vagy az Aszúra. Hosszas ízlelgetés után, megjárattuk szánkban a férfiak lepárlott vágyait, élvetegen és lassan, mint mikor az öregek a szemüket forgatták a rés mögött Zsuzsánna testének látványára. Csontok zörögtek, ruhák szakadtak, egyetlen nő sem fialt egy árva hangot sem. Mi pedig csapra vertük őket, a szánk egyik végéből undort, a másikból vágyat töröltünk le. Vigadtunk, éjjeleket mulattunk át, egymás hátát lapogatva, húzzattuk, míg fény nem derült arra, hogy a bakák fajtalankodnak. Háború, vérrontás és járvány esetén mindannyiunk néhány számmal nagyobb ruhában járt.

************************************

Világosodik, ideje hazamenni. A holnapi napom rámegy mindannak a dekódolására, amit összegyűjtöttem ma. Nem, mégsem megyek haza, hanem inkább az Erzsébet hídhoz, vendégeskedni akarok.

Cicuska – így hívta mindenki a környezetében – nem csekély anyai nyomásra egy napon úgy döntött, feltör. Éppen elég volt már a nyomasztó lakótelepi létből, kicsi szobája cseppet sem trendi bútoraiból, szülei küszködéséből, és egyáltalán: csinos volt, fiatal, hát akkor miért ne? Miután anyjával összedugták a fejüket, úgy döntöttek, hogy mivel a tanulás szóba sem jöhet, (pénzbe kerül és sok időbe, no és Cicus nem igazán boldogul a tudományokkal) mindenképpen olyan munkahelyre van szüksége, ahol jelen kell lenni, ahol mutatni kell. Egy bevásárlóközpont exkluzív dohányüzletében kapott állást, és ott – amint feltételezték – valóban megfordultak módosabb férfiak. Cicusnak csak annyi volt a dolga, hogy szépen mosolyogjon, miközben kiszolgálja a vevőket. Az első fizetéséből fel is tunningolta magát. Fodrászhoz, kozmetikushoz ment, s ne feledjük a műkörmöst sem, hiszen a csillogó mintákkal díszített, hosszú karmokról semmi pénzért nem mondott volna le. A második és harmadik fizetéséből póthajat varratott magának, s bevásárolt jó néhányat vékony alakjához illő, feltűnő ruhákból is. Édesanyja megtoldotta valamivel az összeget, s a hatás még elképesztőbb volt, mint amire egyébként számítani lehetett. Apja mindehhez semmit sem szólt, az évek során megszokta már, hogy a két nő mellett legfeljebb csak potyautas lehet, így a legtöbb, ami tellett tőle, egy-egy rosszalló arckifejezéssel kísért fejcsóválás volt, és esetleg ennyi: – Minek ezt, kislányom?
– Ejnye, Bandi! – dörrent rá ilyenkor a mama. – Hát azért, hogy felfigyeljenek rá! Hogy elkerüljön erről a sivár nyomortelepről! Hogy jól menjen férjhez!
És Cicuska valóban mindent bevetett. Hosszú, festett szőke hajával (ne feledjük a toldalék-hajat, persze), kreatívnál kreatívabb mintákkal díszített körmeivel (dolgozzon az a műkörmös a pénzéért), szexi, falatnyi ruhácskáiban semmiképpen nem tűnt szürke egérnek. Szabályosnak a legjobb indulattal sem mondható, karakteres arca teljes mértékben passzolt ehhez az összképhez. S hogy szép volt-e Cicuska? Az egy más kérdés. De feltűnt. És ez volt a lényeg. Hódító hadjárata roppant sikeres volt annak ellenére, hogy még csak rövid ideje állt a dohányboltos alkalmazásában. Nem is maradtak el a dicsérő szavak, s Cicuska ilyenkor, hasát behúzva, mellét kinyomva (na, azt még meg kell csináltatni, csak akadjon valaki, aki finanszírozza) állta a bókokat. Teltek, múltak a hetek, s már voltak olyan vásárlók, akik csak az ő kedvéért jártak az üzletbe. Így tett egy harmincas évei közepén járó, jóképű, jól öltözött, mindig rendkívül finom illatú, magas, barna hajú férfi is. Mint kiderült, Gábornak hívták és – ahogy mondta – ingatlanbizniszben utazott. A lány, valahányszor meglátta, érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, s a nyilvánvalóan erős szimpátiára egy cseppet rásegített az a vélelem is, hogy az illető jómódú.
– Jóképű, és még pénze is van! Ez az, lányom, meg kell fogni! – darálta anyuka, felhörpintve a szokásos esti, szigorúan egy pohárka vörösborát. Apuka megint a fejét csóválta, de annyit azért kijelentett, hogy ha a lányának tetszik, ám legyen, csak ne dobja oda magát neki rögtön, mert azt nem szeretik a férfiak.
Cicus esténként, munka után találkozgatott Gáborral, s ilyenkor lovagja mindig egy fekete BMW-vel érkezett. – Nem a legújabb típus – gondolta a lány (mert ismerte ám a dörgést, utánanézett a neten), de azért nem rossz.

A férfi egyszer, vagy kétszer elvitte vacsorázni. Nem mentek drága helyre, mert Gábor spórolt, nem szerette szórni a pénzt, ahogy mondta. Az étteremben ő nem evett, mert vigyáznia kellett magára, mivel így harminc fölött már könnyen elhízhat az ember. Cicusnak ezzel nem volt gondja, huszonkét évével, kislányos, filigrán alakjával tömhetett magába akármit, meg sem látszott rajta. Hát falt is szorgosan. Egyik este egy szál fehér rózsát is kapott, azért csak egyet, mert Gábor nem kedvelte a nagy csokrokat, felesleges pazarlásnak tartotta. A mellnagyobbításról érdekes módon másképp gondolkodott, azt kilátásba helyezte a lánynak, feltételként csupán annyit szabva, hogy ismerjék meg jobban egymást. Felderült Cicus arca, ragyogott, mint a piros alma törölgetés után, ahogy ezt meghallotta.
– Jaj, zene füleimnek! – zengte anyuka. – Csak el ne rontsd nekem!
Hamarosan eljött a várva várt nap, amikor Cicus úgy döntött, bemutatja udvarlóját a szüleinek. Anyuka egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy mire a vendég megérkezik, minden tökéletes legyen. Mivel Gábor ügyelt a vonalaira, csirkesalátát készített neki, a többieknek pedig rántott húst sült krumplival, uborkasalátával. Apát leküldte a szemközti kis boltba üdítőért. – Hozhatsz magadnak egy-két doboz sört is, elvégre ünnepelünk! – hadarta, s türelmetlenül várta, hogy az utolsó szelet hús is kisüljön.
Gábor pontosan érkezett, s nem okozott csalódást. Anya és apa elégedettek voltak a látvánnyal, hát még, amikor anya kapott egy szál gerberát is! Majd elolvadt a büszkeségtől.
– Jól teszed, Gáborkám, hogy nem vered felesleges költségekbe magad! – rebegte, majd kihúzta magát, mint aki nagyon okosat mondott. Gábor az utolsó falatig megette az összes csirkesalátát, ami két meglett embernek is becsületére vált volna (kímélő étel, ehet belőle annyit, amennyit csak akar), majd, miután megitták a kávét, elvonultak Cicussal a szobájába. A szülők jókedvűen konstatálták, hogy hiba nincs a lányuk választottjában, apa nyugodtan ült le újságot olvasni, anya mosogatott. Egy órácska múltán Cicus előjött apró birodalmából, mosolyogva, szerelmesen, s odasúgta anyjának, hogy ő még ilyen figyelmes, ilyen kedves, ennyire érző szívű férfival soha nem találkozott.
– Nem is lehet egy lapon említeni a sok bunkóval, akikkel eddig dolgod volt, lányom! – csapta össze a tenyerét anyuka. – Mondtam neked, hogy ésszel kell férjet fogni! – vigyorgott, és cinkosan apára kacsintott, aki ezúttal igazat adott neki. Cicus, miután ezt megtárgyalták, egy pohár limonádét vitt be kedvesének a szobába. Elidőztek még ott egy darabig, aztán nyílt az ajtó, s Gábor udvariasan közölte, hogy ő most már menne, nem szeretne alkalmatlankodni. – Micsoda jól nevelt ember! – állapította meg anya.
Másnap Cicus epedve várta Gábor hívását, vagy jelenését az üzletben. Biztos volt benne, hogy találkoznak. Ám eljött az este, s Gábor nem jelentkezett. – Talán dolga van – szólt anyuka. – Egy ilyen elfoglalt ember nem ér rá minden nap cicázni. Majd hív, ne aggódj!
De Gábor nem jött, és nem telefonált, sem másnap, sem harmadnap, sem azután. Cicus kezdeti magabiztossága egyre inkább alábbhagyott, már nem felfelé, hanem lefelé nézett, miközben munkába igyekezett. A vevőkkel sem volt olyan kedves, mint korábban, a tulajdonos meg is jegyezte, hogy változtasson ezen, vagy fel is út, le is út. Cicus egy heti hiábavaló várakozás után végül vette magának a bátorságot, és felhívta Gábort. De miután beütötte rózsaszín mobiljába a férfi számát, a vonal végén a következő szöveget hallotta: „a hívott számon előfizető nem kapcsolható”. Ekkor született meg agyában a felismerés: lekoptatták. Dobták, mint cigarettacsikket buszra szállás előtt. De vajon miért? Mit ronthatott el? Talán túlságosan nyomult? Az nem lehet, hiszen le sem feküdtek. Történt ugyan a szobában ez, meg az, na de az, az nem esett meg!
A szobában…. Hirtelen beléhasított egy gondolat.
Hazarongyolt, tempóját egy gepárd is megirigyelhette volna (de egy versenyfutó mindenképpen), anyja és apja tátott szájjal bámulták, amint veszett vadként beront a lakásba, a szobája felé veszi az irányt, s bevágja maga mögött az ajtót. Kisvártatva anyuka jelent meg az ajtóban, s belépve gyermeke birodalmába, ott találta a zokogó Cicust az ágyon, kezében egy rózsaszín füzettel.
– Ebbe a füzetbe raktam a spórolt pénzemet, amit a borravalókból gyűjtöttem, és én marha, megmutattam neki, amikor itt volt! – tört ki belőle. – Elvitte mindet, a francba, akkor rakhatta el, amikor egyedül hagytam! Hát ezért nem evett ez soha, és ezért nem jelentkezik! – kiabálta, majd könnyes szemmel, szipogva kérdezte:
– Csak azt tudnám, hogy az autót honnan szerezte?

Susogtak a fák, ahogy csak nekünk tudtak.
– A felszántott tengernél nincs haszontalanabb – mondtad egyszerre.
Azt hiszem enyhe bandzsaság nézett vissza rád, pedig mindig úgy képzeltem, a szavaidtól világosabb a tekintetem. Mégis csak átkaroltál, azzal a haszontalanságnak álcázottsággal, amit belerejtettél a csak nekem szánt mozdulataidba, ha valaki más is látott minket.
Leporoltam a válladat. Gondolatban a hátralévő másodperceket számoltam, amíg eltűnik a horizonton mindenki más a térről.
Elhúzott egy villamos. Aztán még egy.
A játékunk az volt, hogy minden villamos egy kampót visz az oldalán, és azzal rántja ki a nem-megfelelő szót, bármelyiket, amit épp töprengéseink felszínén felejtünk.
– Kettő – harsogtam zavartan, miközben te azt üvöltötted:
– Krumpli! – meg hogy: – Szótárutazás.
Összehúztam a perceken kószáló gondolataimat.
– Ennek a szónak igazán nincs értelme.
– Guglizzon rá – felelted. Véletlenszerűen váltogattad a magázást meg a tegezést aznap velem, mintha az egyik a bal láb, a másik a jobb lenne, és ismeretlen táncot járnál, amit éppen csak egyszer láttál a tévében. Botladoztál.
Azt hiszem mindegy is volt, hogy botladozunk. Gondolatban éltünk igazán. Egyszer írtál nekem egy mesét, egy bálnáról és egy fecskéről, akik együtt szerettek volna utazni, kalandozni. Először a fecske úszni próbálta bálnával, de nem bírt az óceán erő áramlataival, valamint csakhamar átázott minden tolla. Később a bálna repülni vágyott a fecskével. Forró léggömböket kötöttek hosszú zsinórokon a bálnára, éppen eleget, hogy a bálna a levegőben maradjon velük. Először a légáramlatok sodorták mindig rossz felé a bálnát, majd a léggömbök is sorra kipukkadtak. Nem bírták el a súlyát, értelmetlen kísérlet volt hát. A bálna különben is igényelte a tenger hullámait, ugyanúgy, ahogy a fecske repülni vágyott. Viszont a bálna és a fecske nem kényszerből akart együtt utazni, és már nem is kalandvágyból. Ez a néhány értelmetlen próbálkozás alatt megkedvelték egymás társaságát.
A mesét aztán sosem mondtad végig, hiszen megírtad, fejben, és mindig el akartad mesélni, többször fogtál bele, minthogy számolhattam volna, mégsem jutottál sosem ennél tovább. Valami mindig történt. Felszálltunk egy zsúfolt metró kocsira, vagy elhaladt köztünk egy kisebb diákcsoport, ismerősökbe botlottunk, vagy elhúzott néhány villamos, esetleg kettő.
– Szótörmelék
– Túrós gombóc.
– Szektaszökevény.
– Szélkakas.
Sosem hittem, hogy a szavaknak bármi kapcsolata lenne egymással. Kampók rántották fel őket töprengéseink állóvizéről.
Meg akartam mondani valamit, még mielőtt eltűnik az utolsó idegen a távolban.
– Mi volt ez a felszántott tengeres dolog?
– Nem is tudom – felelted.  Homlokráncaid inkább olyasmit mondtak, minthogy
– Valahol olvastam, talán egy olasz írta, azok ilyen szentimentálisak. – Az én homlokráncaim pedig úgy feleltek,
– Egy olaszt ismerek, az jórészt mindig szentimentális. – Talán gondoltunk volna még dolgokat, hogy köpök a szentimentalizmusra, meg hogy hé, azért nincs azzal semmi baj, vizsgáljuk a szó latin eredetijét, meg hogy ebben valami más is lehet, vagy hogy alapvetően ez az egész játékunk a szentimentalizmus szárnysegéde,
de akkor elhúzott egy villamos, egyetlenegy, mi pedig mély csend és zavartság kellemetlen Venn-diagramjának közös metszetén pislogtunk egymásra. Aztán mégis azt kiabáltuk, ahogy csak a torunkon kifért:
– Bálnazsír.
– Fecskenadrág.
– Na, ezeknek már van közös metszete – mondtad egy félmosoly bizonytalan kíséretében.
– Furcsa, hogy ezt mondod,
akartam mondani, aztán mégis:
– Akkor elmondod végre? – feleltem.
Egyszerű volt a vége. A bálna az óceán tetején úszott, a fecske pedig az ég alján szállt. Egymást kísérték egy darabig. Így mondtad, hogy egy darabig. Talán, mert kevés dolog volt, amit még együtt kipróbálhattak. A lehetetlen próbálkozások jelentették minden örömüket.
– Viszont ha ez így is történik, a felszántott tenger mégsem haszontalan – tettem hozzá, gondolatban.

1.

(…)

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.
Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?
“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.
Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.
Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.
Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.
Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.
Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.
Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.
Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett elhaladva, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, jutottam el a családi sírig.
A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő a kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.
Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.
A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?
A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.
Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.
Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.
A mise és a temetés között három óra különbség volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.
Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.
Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.
A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.
A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.
Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

4.

Talán sohasem tudom meg, hogy Te mit őriztél meg az emlékezetedben a kanizsai Hidegházról.
Nem kérdezlek róla.

Részlet A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT (Elégikus víziók a Halottas Könyvhöz) című, a PRAE.HU kiadónál idén megjelenő prózakötetből

Amikor az első tárgy kirepült az emeletről, a bokrok közé esett, egyenesen Feri bácsi elé. Feri bácsinak most szerencséje volt, pedig nem lett volna nehéz eltalálni, hiszen idejének nagy részében az utcán sétáltatta Trixit, és az épület előtt sertepertélt, ott lakott ugyanis Bori, akit a buszon szokott látni. Bori nemrég vesztette el a férjét, mindig feketében járt, de otthon színeset is hordott, Feri bácsi meg sokszor elment az épület előtt, hátha látja őt feltűnni piros ruhájában, abban volt a legszebb. A bokorba repülő kanál megijesztette, de nem, nem Bori ablakából jött, eggyel feljebbről, a nyakát nyújtogatta, előkapta apró távcsövét a szatyrából. Felkészült. Az ablakon nem látott be, sötét volt odabent, néha kiintegetett egy fehér függönyfoszlány. Leült és várt. Hamarosan a második tárgy is kiesett. Egy fél pár cipő.

A nő belépett, a kulcsot felakasztotta a falon lévő kis kampók egyikére, a kinti vécé kulcsa mellé, amelynek már teljesen elszíneződött az akasztója, a régen kék színű anyag szürkés, piszkos lett, ráadásul el is vékonyodott. Nóra mindig utált kijárni a közös vécére. Nem szerette, ha a többi lakó látja, mikor megy ki, vagy esetleg hallja pisilni. Ráadásul hideg is volt, télen nem volt ott fűtés, cipőt és pulóvert kellett húzni. Utálta ezt a sok macerát.

Aztán végül mégiscsak beszereltették a vécét a fürdőszobába, de nagydologkor még így is ki kellett menni. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt, bement megmosni a kezét. Felemelte a zöld szappant a szappantartóból, kicsit odaragadt, csak hetente egyszer használta, amikor idejött. Addig dörzsölte kezét a szappannal, amíg el nem fogyott, szétmállott a kezében. A mosdókagyló alatt a vödör megtelt vízzel, kiöntötte a kádba, aztán visszatette, halkan csöpögött bele a víz.

Bement a nappaliba, és kinyitotta az ablakot. Azt csinálta, mint mindig, ha idejött. Meglocsolta a haldokló, száraz virágokat, eleinte csak egy-egy elszáradt levelet szedett le, de a növényeken nem tudott segíteni, egyre jobban száradtak ki, hiába öntözte őket, vett növénytápot. Miután mindet meglocsolta, letörölte a port a polcokról, a tévéről, egyesével felemelte az apró porcelán szobrokat, amiket az anyja gyűjtött, megtörölte, aztán visszatette őket a helyére. A két porcelán nyuszi volt a kedvence, és a táncosnő, de az anyja sosem engedte, hogy játsszon velük, azt mondta, családi örökség, a végén még összetöri, így hát a szekrényben maradtak. Most mind az övé volt, az anyja pedig nem tilthatja meg többé, hogy játsszon velük. Csak hát, most már nem akart.

A hálószobában rend, az ágyon a takaró sima, érintetlen. A szobájából, amit elköltözése után nappaliként használtak, át lehetett jutni a szülei szobájába, onnan a konyhába, onnan vissza a nappaliba. Tíz volt, amikor az egyik osztálytársa elmesélte neki a vécében, hogy előző este meglátta a szüleit, véletlenül, amint azt csinálják. Nóra pedig kíváncsi volt, halkan odament éjjel a kulcslyukhoz, és belesett a szülei hálószobájába. Csendesen aludtak a saját ágyukban. Még két hétig próbálkozott, de nem látott semmit. A szülei külön egyszemélyes ágyon aludtak, nem is emlékezett, hogy valaha is össze voltak-e tolva azok az ágyak, amelyeken gyakran ugrált, mert jól rugóztak. Elkönyvelte magában: a szülei nem csinálják.

Kinyitotta a szekrényt, és elővette a kicsi, kék zongorát. Gyerekzongora. Karácsonyra kapta, igazira nem tellett, meg Nórának amúgy sem volt hallása. Letette az asztalra, leült és ütni kezdte a billentyűket, egyedül a Boci bocit tudta, meg összevissza kalimpálni. A billentyűk már sokszor estek ki, vissza kellett dugdosni őket, néhány nem működött, de akkor is, volt, amelyiknek még mindig olyan a hangja, mint amikor először leütötte. Aztán visszatette a helyére.

A hálószoba után felporszívózta és felmosta a konyhát is, letörölte az asztalt, bár egy morzsa sem volt rajta, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt, csinált magának egyet, három kockacukrot tett bele, és megitta. Miután végzett, megengedte a vizet, és befeküdt a kádba, lassan ereszkedett a forró vízbe. Nem öntött bele habfürdőt, a meztelen testét nézte, a vékony bokáját, a pirosra festett körmeit, a tetoválást a vállán. A napot formázó tetoválás egy sebet takart el hullámos sugaraival, nyolc évesen fejre állt a biciklijével, lehorzsolta a homlokát és a vállát is, a bőr pedig, mintha felgyűrődött volna, nem akart elmúlni a seb, ott maradt a nyoma. Rácseppentette a vizet a tetoválásra, lassan felszívódott, elpárolgott róla. A seb még mindig fájt, ha rá gondolt, az esésre, a fertőtlenítő szagára, amivel az anyja bekente, és közben dúdolt, nem lesz semmi baj, már kész is, látod, kis napocskám, olyan ügyes vagy. Az anyja mindig így hívta, kis napocskának, az apja meg arany csillagomnak, amikor az ölébe ült jóéjszakát puszit adni. Mindig abban a fotelben ült a tévé előtt, amelyben most piros fürdőköpenyébe bújva Nóra is.

A tévé feletti óra fél egyet mutatott. A mobilja szerint hat óra múlt. Az óra már két éve fél egyet mutatott, hiába tett bele új elemet, elromlott. Fél egy. Kinyitotta a szekrényt, és beleszagolt a ruhákba, érezte az anyja parfümjét. Amikor gyengülni kezdett az illat, levette a polcról a félig teli parfümöt, és befújta vele a ruhákat. Lassan elfogy, gondolta, ahogy a szeméhez emelte és megrázta a kis üveget, megint rendelnie kell, Avonos.

Behozta a táskáját, leült az ágyra, kivette a kanalat. Gondolkodott, most mit vihetne el, mi az az apróság, ami belefér a táskájába, és amit magával hordhatna egy hétig, amíg legközelebb jön. Körbenézett, a polcon sorakozó könyveket már mind olvasta, még az apja könyveit is, a sakkról, az olimpiákról. A szobrok közül is már mind volt nála, a sakkfigurák szintén. Nézegetni kezdte a kanalat, amelynek nyelére egy nyakkendős macit karcoltak. Világéletében ezzel evett, gyerekként is csak ezzel volt hajlandó, a szülei meg örültek, mert így bármit megevett, még a spenótot is, meg a májat. Amikor elköltözött, nem engedték, hogy magával vigye, hiába kérte. Eszébe jutott Gábor, és a ma reggel, amikor megtalálta nála a kanalat, és nem ez volt az első eset, a férfi tudta, honnan vannak a tárgyak. Eleinte megértő volt, Nóra pedig megígérte, nem fog több dolgot elhozni, nem megy oda többet. Most azonban Gábor teljesen kikelt magából. Te beteg vagy, mondta, nem hozhatsz el minden szart abból a lakásból, értsd már meg! Meghaltak, érted? Add el, vagy add ki azt a rohadt lakást, tartsd meg, amit szeretnél, de ne járj oda mindig, minden pénteken ott dekkolsz, ez nem egészséges! Meg még a pénzt is csak viszi! Aztán rá nézett, Szánalmas vagy!, mondta.

Két hete költöztek össze, és már három éve jártak, Gábor mindenkinél jobban ismerte. És ez, ez a kirohanása… Nem tudsz továbblépni, ezt is mondta, meg hogy addig nem akar vele élni, ameddig nem zárta le a múltját. Mint a normális emberek. Igen, ezt mondta. Mint a normálisak. Körbenézett, mint akit épp most keltettek fel egy nagyon hosszú és mély álomból egy hatalmas pofonnal. Ez nem normális, mondta, nem, ez nem, mit csinálok, mit. Felállt és kihajította az ablakon a kanalat. Aztán kinyitotta a szekrényt, és ami először a keze ügyébe került, egy fél pár cipő volt. Azt is kidobta, aztán szépen sorban: apja nyakkendőit, anyja kék blúzát, szoknyákat, harisnyákat, öveket, pólókat és kabátokat, zoknikat, melltartókat, varródobozt, sakkot, Szabó Magdákat és Victor Hugokat, porcelán dobozkákat, nyuszikat, táncoslányt, szerelmes párt, madarakat, kockás lapot, fekete királynőt és fehér királyt, lovast és bástyákat.

Az utcán pedig Feri bácsi után egyre többen jöttek, látták, hogy az egyik lakásból esnek ki a tárgyak, ráadásul ruhák, könyvek, odajöttek és felkapták, ami kellett. Ami azt illeti, az arra járó embereknek minden kellett. Egymás elől kapkodták el a ruhákat, játékokat, füzeteket, és amikor Nóra kinézett az ablakon, mert más nem maradt, amit kidobhatott volna, úgy nézett ki az udvar, mint a lomtalanítás után az utca. Papírfecnik, fél pár zokni, királynő, a fűben egy nyuszi szürke feje. Még a vécé kulcsát is elvitte valaki. Nórának eszébe jutott, hogy vajon ki vinne el egy kulcsot, amelyről fogalma sincs, hogy mit nyithat. Végül is… Annyi ajtó van a világon, gondolta.