(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

−A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a polgári demokrácia volt az egyedül üdvözítő és emberhez méltó társadalmi berendezkedés – mondtam Tibinek valamikor 2031 novemberében. – Ugyanakkor abban még kevésbé hiszek, hogy az Új Közösségnek nevezett Valéria-rendszer a legbelső körön kívül bárkinek is hasznos lesz hosszú távon. És ne mondd, hogy leszarod!

− Jó, nem mondom – hagyta rám. A birtok szélén üldögéltünk fázósan, egy-egy pokrócba csavarva, Tibi kutyája körülöttünk sertepertélt.

− Miattad kicsit nagyobb a mozgásterem – folytattam. – Habár érted se rajonganak, az szembeötlő. Rám kimondottan ferde szemmel néznek. Ez a Jónás gyerek, hogy mást ne említsek, egyenesen gyűlölettel… Amúgy szerintem szellemi fogyatékos. Naphosszat a kését dobálja. Módfelett ügyesen, azt meg kell hagyni…

− Évek óta egyebet sem tesznek, csak gyakorolnak.

− A Tigrisek?

− Azok, Hunor, ne játszd a hülyét.

– Azok, naná – vontam meg a vállam. – Az a fantáziátlan nevű, ostoba banda…

Tibi a kutyája füle tövét vakargatva kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Úgy vizslattam a vonásait, mintha először látnám. Újfent megállapítottam magamban, milyen fáradt, megtört emberré vált. Szívesen megszorítottam volna a kezét, jelezve, hogy vele vagyok. De nem mozdultam. Némán ültünk, moccanatlan.

– Évekig az összeomlásra és a hatalomátvételre készültek párhuzamosan – szólt nagy sokára Tibi. – Az előbbi összejött.

− Az utóbbi is, csak kicsiben – morogtam. – Itt, a te tulajdonodon. Valószínűleg azért rühellnek, mert eredetileg itt minden a tiéd.

− A tulajdon immár mit sem számít – legyintett Tibi. – Egy gatya, egy bicska igen, de egy birtok…

− Igen, ez evidens – vágtam a szavába.

Felém fordította a fejét, hosszan a szemembe nézett. Talán először a temetői találkozásunk óta.

− Mit szeretnél, Hunor?

− Nyugalmat, leginkább.

− Itt végső soron az van.

− Ideig-óráig. Valéria valamiféle rendi társadalmat próbál kiépíteni, csakhogy az így nem megy. A szakralitás és a ráció egyaránt hiányzik a rendszerből. A vezetők nem Isten rendeléséből vezetik a közösséget, viszont azt sem állíthatjuk, hogy racionális megegyezés volna a hatalmuk alapja. Honnan tudhatjuk, hogy ők a legrátermettebbek? A vitaesteken derült ki? De hát azt azok elemezték, akik a hierarchia csúcsán állnak, míg őket soha nem elemezte közülünk, a közösség tagjai közül senki. Voltaképpen mire épül a hatalmuk?

– A nyugalomra. Arra, hogy nem kell menekülni, rettegni a nap huszonnégy órájában. Az itt élő emberek elsődleges motivációja a kintihez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonság. Mindenki legfőképpen a biztonságra törekszik. Ez tartja össze az Új Közösséget és erre alapozza a hatalmát Valéria.

Be kellett látnom, hogy ebben igaza van.

– Valameddig elvegetálunk így, azt nem vitatom – mondtam. – Előbb-utóbb azonban történni fog valami, amitől kártyavárként omlik össze az Új Közösség. Számos tényező folytán dőlhet össze a rendszer. Vegyük mindjárt a biztonságot! Tigrisek ide vagy oda, a vak is látja, mennyire nem vagyunk erősek. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, gyöngék vagyunk. Ez a hely nem könnyen védhető. Sőt. Nehezen. Jónás ennek ellenére szilárdan hiszi, hogy bárkit elijeszt innen, ha erre téved.

− Bárkit el is ijeszt, Hunor.

− Jó, értem – bólintottam. – De mi történik, ha nem bárki, hanem egy valaki támad ránk? És el fog érkezni az idő, amikor ez megtörténik.

− Falat akarnak építeni.

− Ahhoz végképp gyengék vagyunk – ráztam a fejem. – A fal hivalkodó, fölhívja a figyelmet a birtokra. Sokkal több esélyünk lenne, ha továbbra is láthatatlan embereket játszanánk.

− Tény, hogy napról napra óvatlanabbak vagyunk – jelentette ki Tibi. – Tegnapelőtt valaki puskával vadászott.

− Erről beszélek! Nem zárható ki, hogy a Tigrisek keményen küzdöttek, míg ideértek. Ugyanakkor azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ellenállás nélkül jutottak idáig. Azok a nagymacskák pedig, akikről azt állítják, elestek a harcokban, igazából azért nem érkeztek meg hozzánk, mert egyszerűen megléptek, vagy más, jobb helyekre akadtak az út során. Esetleg Jónás nyíratta ki őket…

− Értenek a harchoz, láttam őket gyakorolni – csóválta a fejét Tibi. – Különben sem mi, vén szarok fogjuk a helyzetet megoldani.

− Viszont valakinek egyszer majd meg kell oldania. Valahogy! Mert a hamis biztonságérzet, amibe a pincelakók, helyesebben immár az Új Közösség ringatja magát, veszélyes! És ez csak az egyik gondunk… Bár neked mindegy, ugyebár.

− Nekem tökéletesen, Hunor!

− Nekem viszont családom van.

− Világéletedben szerencsés fickó voltál – emelkedett föl Tibi. – Én egy élőhalott feleséget és egy kutyát tudok fölmutatni. Ez nem vesztenivaló.

− Nem azt mondtad, Valéria megmentette Hannát?

Tibi gúnyosan elvigyorodott.

− Mindenre emlékszel? Mindig jó volt a memóriád…

Lehajolt, a pokrócot a vállára terítette, s ölbe vette az ebet. Szokásává vált babusgatni azt a jószágot. Többen kinevették a háta mögött.

− Igen, megmentette az életét. Csakhogy ez az élet attól még nem élet a lányunk nélkül. Nincs vesztenivalónk, Hunor, ezt próbáld megérteni.

Értem én, testvérem, gondoltam magamban, értem én. Kétségbeesetten néztem Tibi után. Jóllehet fogalmam sincs, pontosan mit vártam az efféle lopott beszélgetésektől, erősen megviselt a próbálkozásaim kudarca. Nehezen dolgoztam föl a tényt, hogy a gyerekkori jóbarát elveszett számomra. S én is elvesztem számára.

Úgy kullogtam vissza a pincébe, ahogy a tékozló fiú sunnyoghatott haza az atyai házba. Csak engem senki nem várt örömmel és ovációval. Kíra rezignált volt és fáradt. Eleonóra és Dávid arcára az együgyű boldogság rajzolt karikatúra-álarcot. A legtöbb ember nem akar küzdeni, gondoltam. Elfogad akármilyen sovány reménységet, akármilyen harsogó hazugságot, bármiféle megaláztatást, ha elkerülheti a küzdelmet.

– Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? – fordultam Kírához.

– Nem vagyok Lucifer, Hunor, engem hiába kérdezel, nem fogom összetörni az illúzióidat.

– A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga – folytattam.

– Különösen, ha a válaszod is megvan.

– Legalábbis Ádám válasza.

– Amiben élünk, az is az ember tragédiája. Szóval Ádám válaszai megteszik nekünk is.

 

 

(Illusztráció: Omar Delawer)

18

A bakelit színű végtelenített szalagon,  hegymenetben bámulhatta a hosszú, nagyon hosszú kirakatot, az alagút mélyéből emelkedett, a kezek egymásutánja sorban, laza, de nem túl nagy térközökkel követik egymást, a mozgólépcső kapaszkodósávja kimerevíti a csuklók világos, karóra-feledő csíkját, a tartós kék erezetet az ujjtövek bütykeinél, az arannyal eljegyzett gyűrűsujjakat, a hamis köveket a foglalatokban, az ó-ezüst félszeg ívét a kisujjon, a rózsaszín hajnalba mártott műkarmokat, a gyerekkori vágást a mutatóujjon, a tériszonytól enyhén kifehéredő körömágyat, miközben szállunk a pályaudvar várócsarnoka felé, a  kézfejek fonákjai , a tenyerek titoktartóak, nem árulkodnak  sem sorsról, sem küzdelmes mesterségekről. Tetovált kézfejeket ragad magával a kora esti, tétován kivilágított pillanat, s ahogy a felszínhez közeledik eleven tárlatunk, úgy árnyékolódik a kinti gyér neonlámpáktól a természetes a természetiessel alkotva valami urbánus keveréket, a mellső végtagok, kezek, ujjak, alkarok, könyökök, csuklók, bütykök sora és távolodik egy alig észlelhető előcsarnoki és vágányok közötti félhomályba.  Bezár a végtelenített bazár, amely nem csupán a vegyes fénytől, hanem az erősbödő lárma, a peronon üzemelő pecsenye- és kolbászsütők és pattogatottkukorica-árudák és zugpoharazók lármájának, illatának világvárosi keveréke.

*

 Át kellett evickélniük a Dávid-földi meddőhányón, hogy kijussanak a falusi országútra. Barátnőjéhez igyekeztek. Átvette Nemistől a vállszíjas táskát mielőtt kapaszkodni kezdtek volna a kénbűzös hegyen. A szövetkezet krumpliföldjei mellett a lány elkérte a sportszatyrukat, amiben az ő női varázsszerei, vicikvacakjai is lapultak. Valamit keresgélt benne. Kiértek a virágokkal elborított domboldalra. – Gyönyörű – mondta. A fiú felemelte a fejét. Az út másik oldalán, a távolban kapáltak. A giccsek örökös tartozéka az alkonyat, az égi szellem-ösvény a lemenő napba szálló hattyúkkal, hogy a kapáló téeszparasztról el ne feledkezzünk. Mindezt közölte is a lánnyal, aki duzzogni kezdett ezen.
– Én is ide tartozom, ebbe a giccsbe – vágott vissza Nemis.
– Jó, jó. Nehogy megharagudj. Kimondtam, amit gondoltam – csillapította  Nemist.
– Én is kimondhatom? – De nem mondott semmit a lány, csak leszakított egy szál perjét és azt kezdte rágcsálni. Letelepedtek a fűre, a katángok közé.
– Teljesen akarlak – mondta kis idő múlva a lánynak, aki hosszú haját bontogatta. Csókolóztak. Az esti szél birkózott a nehéz, barna fürtökkel; kapkodva szedték a levegőt. Hagyta, előre engedte a lányt ölelkezésük csúcsáig. Rebbent egy madár, amikor felkiáltott, felsírt a lány az örömtől. A lányarc összerándult, vonásai szétestek, torkából sikollyal kevert hörgés tört elő. Piusz erre a pillanatra várt. Milyen ez a másik pólusa Nemisnek, mennyire újdonatúj kaotikus, csupasz és változékony. És váratlan. Mert váratlanul simult hozzá. A fiú a szürke szemekből szivárgó könnyeket nyaldosta.  A nőkből minden csepp nedvesség konyhasóval távozik, gondolta ízlelgetve a lány szeme alját. Meztelenek voltak, ruháik szanaszét a füvön.
– Ez az – sóhajtozott felülre kerülve a lány –, ezt nem lehet abbahagyni… Nem öltöztek még föl, mintha feledték volna, hová is indultak. Az idő mintha helyet cserélt volna a bárányfelhőkkel. Aztán cigarettát gyújtottak. Esztendők múlva az ország igazságszolgáltatásával került kapcsolatba fekvőhelyük. Miért pontosan ide épült a börtön, az a város fordulatos, ember által kivédhetetlen sorsával függ össze? Bányára már kevesen emlékeztek. Már valamelyik múzeum őrizte a naponta háromszor, mementóul valaha megszólaltatott gőzdudát. A fiú nem vette el a kezét társa szeméremdombjáról. Légzésük egyenletessé vált, a szürkület első fényei megjelentek az égen, a szűk völgy horizontján és a lány szemében.                                                                             Szedelőzködtek. Nemis a fiúra támaszkodva ment, valami döbbent érzéketlenséggel, ami mégis az érzékei teljességét uralta. Miközben kapkodták a lábukat a falu felé, szürke gyalogszederrel etették egymást. Születendő gyerekeikről beszéltek. Mit tudta utóduk, honnan tudhatta, hogy majdan, másik faluba tévedve e délutáni történés nem az érzékein, hanem az eszén is uralkodni fog. Még nem tudta, s ha tudta volna is, közönyösen fogadja a régi históriát. „Ugyan, a felmenők! A felmenők és dugásaik… Hagyjuk!” Éppen egy börtön alaprajzát képzelte és tervezte arra a helyre. Az elsőszülött lányuk.

 

Ha az idő szörnyeteg volna…
Csaknem öt méter magas lenne, sötétbarna bőrű, hosszú végtagokkal, megroggyant lábakkal és földig lógó karokkal. Combjai vékonyak lennének, lábszára vastag húsú. Ugyanígy kezei: vékony felkar, vastag alkar. Bőre löttyedt, mint valami lebeny, de teste nagy részét dús szőr fedi. Lapos fejét kiváltképp. Koponyájáról hosszú, egyenes szálú sörény fut le egészen a mellkasáig. Fog nélküli száját hatalmasra tudná tátani, mint egy sötét és feneketlen mélységet. Szemeit, mintha egyetlen izomszál sem kötné koponyacsontjához, csupán a szemüregébe behelyezett golyók volnának, s ahogy az utcán ugrándozik lefelé, úgy jojózik szeme is. Szóval az idő, mint egy majom, ugrándozik az utcán. Karjai lengenek. Átugorja a kerítéseket, beleharap a postaládákba, az autók kerekébe, az ereszcsatornákba, megrágja a vezetékeket. A kutyák nem mernek a közelébe menni, de még ugatni sem mernek. Lekushadt fejjel,  nyüszítve várják kis házikójukban, hogy a förtelem elvégezze dolgát. Az idő nem megy el egyhamar. Mániákusan eszik, fal, zabál, de gargantuai étvágyát képtelen kielégíteni. Csak akkor távozik, ha új étek kerül terítékre, például egy gyanútlan autós, aki az utcába tévedt. Az eleven hús pedig ízletesebb az eresztéknél. Az idő három öles ugrással a kapunál terem, aztán átlendül rajta és a kocsi motorházát beszakítva ér földet. Mire az ember nyikkanni tudna, az idő már nyeli befelé a füstölgő roncsok tetején. Aztán ott trónolna még egy darabig, semmitmondó hüllőpofával, karjait hasán nyugtatva, és az sem zavarná, hogy nedves szemén egy légy kérődzik. Az idő emészt ilyenkor.
És ha jönne valaki, rajtakapva az időt, amint egy ház második emeleti ablakán behajolva terrorizálja a bentlakókat, a látványtól felbőszülve a rákiáltana, mintha csak egy hamis kutyára kiáltana:
‒ Mit csinálsz te?!
Az idő tétován húzná ki fejét az ablakból és ijedten forogna körbe az apró lény fenyegetésére. Mély hörgéssel venné tudomásul, hogy rajtakapták. Ezután négykézlábra ereszkedne és rohanna, rohanna az ember elől. Az ember utána. Fiatal, könnyűszerrel átugorja az utcán keletkezett méretes gödröket, az idő harapásnyomait. Az idő  befordulna egy sarkon, csak végtagjainak kaotikus rángatózása látszódna a távolban, míg üldözője fokozatosan elmarad mögötte.
Aztán ki a városból, a környező domboknak és azon túl a hegynek. Az ember lassít, hosszú és nehéz sprinten van túl. Egy kicsit kifújja magát, erdők és hegyek emelkednek körülötte. Az idő elrejtőzött előle. Az ember megnézi a bozótban, a sebesen sodró folyók mélyén. Köveket görget el, de azok alatt csak csúszómászókat talál. A réten sincs, az erdőben sem. Az ember erősnek gondolja magát. Úgy érzi, képes lenne az időt egyetlen csapással leteríteni. Ezzel a magabiztossággal indul neki a hegyeknek, a legmagasabb csúcs felé. A táj lassanként megváltozik, eltűnnek az erdők, a rétek, a források. Törpefenyők futják be hegy oldalát aztán ezek is eltűnnek, körös-körül sziklákkal szabdalt csillogó élek látszanak.
– Hol vagy?! Gyere elő! – ordítja az ember rekedten.
Most holtfáradtnak érzi magát. Térdre esik, összegörnyed. Már egyáltalán nem érzi magát erősnek. Csontjai recsegnek. Térde úgy lüktet, mintha egy évszázadot végigrohant volna. Látása sem a régi, de lehet az erős szél miatt is, ami porfelhőbe burkolja a hegycsúcsot.
Aztán egy sziklára esik tekintete. Hunyorogva látja, hogy a szikla megmozdul, felegyenesedik, széttárja hosszú végtagjait. Az idő az. Ugrándozva az ember közelébe oson. Az ember még kinyújtja kezét, hogy elérhesse a szörnyeteg lábát, de ebben a mozdulatban csupán a korábbi szándék halvány visszfénye ragyog. Az idő azért még visszahőköl, még fél egy kicsit az embertől, hátha mégis összegyűjti maradék erejét, feláll és nekiront öklével. De ez a félelem már nem tart soká, az ember erejéből nem sokra futja. Az ember végigsimítja arcát. Ujjai alatt mély ráncokat érez.
‒ Hát bazd meg, megöregedtem – ismeri be.
Az idő ezután szélesre tárná hatalmas pofáját és befalná vele az embert.

Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le.  Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.

 

 

(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)

Joffrey utálta az irodalom tanárát. Kevés dolgot utált annyira, mint az irodalom órákat. Ezek közé tartozott a paradicsom, az édesanyja, Tim a fölötte járó évfolyamból és a nulladik óra. De, ha mégis, őszintén belegondolt, az irodalom vezetett. Falra tudott mászni a sok vén szerencsétlentől, akik miatt óráról órára meg kellett küzdenie a heveny alváskényszerrel és magára kellett erőltetnie a legalább érdeklődő diák álarcát, míg a tanárnő nagy beleéléssel magyarázza, mit gondolt ekkor vagy akkor Poe, akit Joffrey a füzetében csak Eddy-ként emlegetett. Meg kell jegyezni, általában alul marad a küzdelemben.
De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy régen halott fickók siránkozásával kellett foglalkoznia, hanem az, hogy ő sokkal jobb verseket írt náluk. Joffrey pontosan tudta ezt, és nem volt rest a középiskola második havában beavatni titkába az irodalom tanárnőt is. Bizalmasan bekopogott a tanári kabinetbe, félrehívta Mrs. Pool-t, és ráncos kezébe csúsztatta a Metallica-s füzetet, amibe élete munkáját írta. A némber pedig nem szégyellte, ott helyben, pár felületes pillantás, lenéző kaccantás és megnyúlt arcú grimasz után „pongyola vicc”-nek titulálni a kincseit. Joffrey azóta titkos hadat viselt a nő ellen, és a történelem tankönyvében az ellenség szót minden helyet átjavította pool-ra.
A verseit pedig ezután még nagyobb dicsben és még nagyobb titokban tartotta, mint ifjú lelke szenvedő mártírjait. Szent esküt tett, hogy nem mutatja meg többé őket méltatlanoknak, ám arra érdemesnek mindezidáig csak egyetlen embert talált. Történetesen múzsáját és titkolt szerelmét, a Tripper Police (Kankó-rendőrség), röviden TriPoli nevű metál banda énekesnőjét. A tünemény, akinek még a nevét sem tudta, hiszen a zenekar facebook oldalán csak Úrnő-ként emlegették, első hallásra elrabolta a szívét. A sötét, bársonycsuklya alól alig villant ki néhány klippben árnyékolt, gyönyörű szeme, de a hangjáért, amely élesen vágta át a gitár-erősítőre szerelt torzítót és a lüktető dobot, Joffrey képes volt napjában húszszor végignézni a youtube-ra feltöltött videóikat.
Reménytelenül várta a pillanatot, amikor bevallhatja imádatát szíve hölgyének – chat-en ilyesmit nem lehet –, ám képtelen volt rájönni, hol láthatná meg saját szemével az isteni lányt. Még a telefonkönyvet is végiglapozta, és felhívta a megtalált stúdiókat, nem próbál-e ott véletlenül a banda. Hiába, nem járt sikerrel. A kétségbeesésig hajtotta a vágyakozás, legalább négy új verset írt, mindet elérhetetlen szerelméhez, éjszakákon át vergődött a TriPoli dalszövegeit mantrázva, és kis híján rászánta magát, hogy hagyja a fenébe a középiskolát, érettségistül, irodalom órástul és azonnal elkezd hangmérnöknek, vagy biztonsági őrnek tanulni, hogy valamiképpen a csuklyás szépség közelébe juthasson.
Mint fulladozó után a mentőcsónakot, dobta felé az internet a váratlan csodát. A zenekar először a facebook, majd az instagram oldalára tette ki, és a blogjukon egy hosszabb posztban is közölték: A Tripper Police megtartja első koncertjét, várnak mindenkit, aki szereti a sötétséget. A helyszín egy Joffrey lakóhelyétől csupán 50 km-re lévő kisebb város egyik iskolai tornaterme. A leírásban ott volt ugyan, hogy „belépés csak az iskola diákjainak”, de ez nem tarthatta vissza ifjú hősünket. Immáron tudomása volt egy helyről és egy időpontról, ahol, és amikor hölgye biztosan jelen lesz.
Ha eddig vergődött is éjszakánként, most egyenesen viharokat kavart a paplanja és párnái között, a koncert előtti napokban inkább már le sem feküdt, csak szundított kicsit a laptopjára borulva. Két Black Sabbath pólóval és a húszsoros bakancsával lefizette a legjobb barátját, mondja azt, nála alszik, majd, ha tornacipőben is, de végre elindult az ismeretlen vidékre. Hű társa, a még éppen le nem merült okos telefon készségesen odavezette és csupán akkor lehelte ki utolsó energiamorzsáit, mikor Joffrey az iskola utcájába ért.
Ugyan a bejáratnál áthatolhatatlan gátként állta útját a portás, aki sehogy sem fogadta el a kifogást, hogy „otthon hagyta a diákigazolványát”, és még csak az osztályfőnöke nevét se tudja megmondani, de mindez nem törhette meg Joffrey-t, ha már ilyen sokáig eljutott. A zenekar már játszott, míg a kihallatszó akkordok halvány ködében végigkutatta az épület ablakait, hátha talál egyet, amit elér. Nem talált. Már a végső elkeseredés kerülgette, mikor, mintha egy csillag fényét verte volna vissza, megcsillant az iskola parkolójában álló kisbusz.
Valahogy nekik is ide kellett jönniük – ötlött agyába a gondolta. – Sőt, a hangszereket is el kell majd vinniük valamivel. Ha bevárom őket a kocsijuknál, nincs, aki az utamba álljon.
Az üdvözült rikoltást belé rekesztette a hatalmas, néma boldogság, amely szinte szétrepesztette a mellkasát. Meg nem tudta volna mondani, két évet, vagy öt percet várt az egyik fa árnyékában, míg a koncert véget ért, pajzsként szorítva maga előtt a Metallica-s füzetet. Először két fiú jött ki, cingár középiskolások – talán az Úrnő apródjai – darabokként hordva hátra a dobszerkót. Joffrey pulzusa az egekbe szökött. Aztán előkerült a gitáros, akit hosszú rasztájáról könnyedén felismert. Joffrey beleszédült az izgalomba. Már hallotta a hangját, szinte érezte a közelségét, és hamarosan meg is láthatja múzsáját. Az egyik „apród” a volán mögé ült, és türelmetlenül dudált kettőt. A dobos beugrott a mellette lévő ülésre, és Joffrey-n átszaladt a jeges rémület. Elmulasztotta volna? Másik ajtón ment ki? Sosem látja többet?
Ám akkor befordult egy pár ragyogó fényszóró a parkolóba, egy pillanatra teljesen elvakítva a fiút. Az Úrnő fogata. Tudta. Egyszerűen tudta.
Utoljára lendült ki a tornaterem ajtaja, és előröppent mögüle az imádott női sziluett. Az utcalámpák gyér fényében Joffrey alig látott belőle többet, mint az alakját, de semmi kétsége sem volt a kiléte felől. Szárnyak nőttek a lábaira, és kis híján kiröppentek alóla, úgy indult meg, mint akit három ló ránt előre. A Hölgye intett a kisbusznak, ami egy újabb dudálással kikanyarodott az útra, majd az érte érkezett autó felé lépkedett. Joffrey szinte elérte, már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, ám az utolsó pillanatban földbe gyökerezett a lába, kőszoborrá dermedt a sarok takarásában, ami alig 20 méterre volt imádottjától. A kocsiból nem más emelkedett ki, mint legnagyobb ellensége, Mrs. Pool.
– Hogy sikerült, kincsem?
– Jaj, anyu – szólt a legszebb hang az arctalan homályból. – Szerintem hagyom az egészet. Jó ötletnek tűnt összejönni Rogerrel, de rettenetes ez a zene, amit csinálnak…
Azzal a boszorkány és a lánya, aki angyalnak látszott, beszálltak a kocsiba és elnyelte őket az éjszaka.
Joffrey meghalt. Abban a pillanatban, anélkül, hogy láthatta volna az arcot, amely mindenkiénél szebb. Ezt nem lehet túlélni. Lapokra tépte a Metallica-s füzetet, a szétrombolt versek roncsai alá temette összetört szívét. Reggelig bolyongott, majd felszállt az első buszra, és hazavonszolta üres porhüvelyét. Egy napig fel sem bírt kelni, azt mondta, beteg. Aztán újult erővel esett neki tulajdon szobájának, letépte az összes metál-banda poszterét, kiszórta a CD-it és még a fekete pólóit is leselejtezte. Utolsó momentumként megmaradt zsebpénzéből rövidre vágatta hátközépig érő haját.
Az édesanyja alig ismert rá, könnyes szemmel ölelte meg, el sem tudta képzelni, ki, vagy mi lehetett hirtelen ilyen jó hatással a kisfiára, mikor ő már évek óta könyörög neki, hogy viselkedjen kicsit komolyabban. Nem győzte mondogatni, hogy milyen szép felnőtt lett az ő kis ördögéből, és hogy egészen újjászületett. De Joffrey tudta, hogy valójában csak meghalt.

 

 

(Illusztráció: hmg)