Az új fogoly, Riolda pontosan tényleg olyan eleven, ügyes, érzékeny volt, mint amilyen lányt ő szeretett volna – és annyira különbözött Leától, hogy Hanna el is szégyellte magát. Hát hogy lehet egy halott lánygyereket, egy igazit összehasonlítani egy halálra ítélt földönfutóval? Egy fogoly rabszolgával, akit csak néhány órája ismer?
Akiről azt se tudja, hogy mi fűzi ehhez a nagy darab, halott asszonyhoz, akit Riolda és a dán nők borzongó tisztelettel Hildinek neveznek. Akinek csak pár óra adatott a Tökéletes Városban, és akinek Hanna zárta le a szemét.

A termet végre átjárta az a csendes nyugalom, amit a megmosott, szépen elrendezett holttestek árasztanak magukból. Minden holttest félig nyitott kapu – ki tudja hova nyílik? De itt, Almériában, a madarakat is megfullasztó forróságban nem lehetett várni a temetéssel.
Csendes, nyugodt, megkönnyebbült délután volt.
– Látszik, hogy előkelő teremtés volt – suttogta Hanna. – És most még a fiatalságát is visszakapta a haláltól .
Mert ez a diadalmasan nyugodt, csendesen pihenő szobor nem is hasonlított a néhány órája még feldúltan hadonászó, kövér asszonysághoz.
– Pedig talán rabszolgának született – mondta Riolda. – Ő volt a jótevőm, a rossz szellemem, a példaképem, az ellenségem.
És míg a halottvivő rabszolgákat várták, Riolda szinte mindent elmesélt Hildiről. A gyerekkoráról, az első, második, harmadik házasságáról, a gyerekei haláláról, az özvegyi éveiről, és mindennél többet azokról az időkről, mikor Vilmos herceg – a felejthetetlen,  a csodálatos Vilmos herceg – felesége volt.
Hanna elképedt. Riolda beszámolója alapján Hildi beteg és elgyötört volt, de nem öreg.
– A történetek a mi koporsóink – tette hozzá Riolda elcsukó hangon. – Ezért olyan fájdalmas emlékezni.
Hanna elképedve figyelt: az ő családjában is mesélgettek végzetes, szerelmekről, erdőben bolyongó gyerekekről, szörnyű árulásokról, családi gyilkosságokról, időcsapdákról, de melyik józan, zsidó asszony adna hitelt az ilyen gyerekes meséknek! No de Riolda erről olyan könnyedén beszélt, mintha megtörténhettek volna.
És talán tényleg meg is történtek.
Ám az ő családjában egyetlen valamirevaló asszony sem találkozott effélékkel. Megtartották az ünnepeiket, eltemették a halottaikat, felnevelték a gyerekeket. A házasságokat a családfők kötötték, hisz nincs az a megfontolt ember, aki a szerelmet rábízná a szelek játékára vagy a véletlenre. Ők befektették a pénzüket, és a mindenhatóban hittek, nem a mindig változó rögeszmékben. Épp ezért nem is találkozott olyan emberrel, aki unalmában, vagy csak merő esztelenségből terveket szőtt volna az Omajjádok ellen.
– Te tényleg ezzel a szerencsétlen szőke asszonnyal szövetkeztél a kalifa ellen? Hát elment az eszetek? Megőrültetek? – kérdezte megrökönyödve.
Riolda elmosolyodott, és megint elmagyarázta: az angolszászok már évek óta próbálkoztak valami szövetség-félével a frankokkal, a dánokkal, a longobárdokkal és gótokkal. De mire ezek a koronás fők, a nyugtalan északi fejedelmek megállapodtak valamiben, már letaszították a trónjukról őket…, vagy új országot találtak maguknak, hadat üzentek egymásnak, vagy egyszerűen csak elunták a szervezkedést, új vallást vettek fel, és egy új feleséggel új életet kezdtek egy távoli szigeten. Minden terv megfeneklett az országokat elválasztó, irdatlan távolságokon, vagy az emberi természet változékonyságán. Vagy éppenséggel az eltérő szokásokon, ami útját állta bármiféle tartós egyesülésnek. Hiába állapodtak meg bármiben, néhány év múlva megint újra kellett kezdeni a tárgyalásokat. Új hadurakkal, új koronás főkkel.
– Ha ti nem bírtok egymás nyomára lelni a messzi északon, akkor hogy-hogy megtalált benneteket a kalifa nagyvezére?
Riolda széttárta a karját. Az is lehet, hogy a mórok okosabbak. Tapasztaltabbak és bölcsebbek. És talán nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk a másikat, hanem csodatevő tükrökkel, amikkel a messzi távolban is megláthatjuk ellenségeinket. Talán tényleg léteznek különleges képességekkel megvert emberek, akik látják a halottakat, akkor ők könnyen megfigyelhetik az ellenük szövetkezőket…
Talán a mórok így jutottak a nyomukra.
És az is lehet, hogy a kalifa, Al-Zadzsr vagy Hákim mit sem sejtett a szervezkedésból.
Valami furcsa okból gyűjtötték be őket.

Hanna, aki Narbonne-ban többször is látta a saját északon csavargó lányát, nem szólt semmit. Mert hiszen léteznek álmok, látomások, költemények, a nők többnyire szűk szobákban fulladozva élnek, ezért ők nagyon jól tudják, hogy a szeretteinket nemcsak a saját szemünkkel láthatjuk. És Hanna azt is sejteni vélte, hogy mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a nagy, hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen – hogy mire kellenek az idősebb nők, akik keresztül-kasul bejárták Észak országait. Lehet, hogy Hákim, a nagyvezér bizalmasa nem bíz semmit az álmokra, a csodatevő tükrökre, őt a megélt tapasztalatok jobban érdeklik. A pontos útleírások és térképek. A  tengeráramok és a szelek. A nagy kikötők, amiket ezek az asszonyok láttak a saját szemükkel.
És talán már Riolda is sejtette. Ő is tudta, hogy maradhat életben. Csak addig sétálgathat viszonylagos nyugalomban a Tökéletes Város könyvtárában, amíg jobbnál jobb meséket tud kitalálni az emberevők lakta szigetekről, az időkapukról, a rejtélyes járványokról és tengeráramokról. Négyszemközt Riolda persze sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint mikor tolmács segítségével a tengeri emberekről, soha szárazföldre nem lépő, állva pihenő hajósokról áradozott a mór geográfusoknak.
De mit számít a hihetőség? Az Omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, szükségük van jó térképekre,  többé-kevésbé pontos úti beszámolókra. Ezért adnak hitelt bármilyen zagyva tengerész-babonának.
Hanna néhány hét múlva már biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el a móroknak, amit eddig átélt és megtapasztalt – no de vajon őhozzá teljesen őszinte-e? Vagy annyira mások a történetek keretei, fogódzói,  annyira különböznek az ő életétől a nem-zsidók életét szabályozó törvények, hogy egy egész életét Moises bácsi házában leélő özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva alig tudta a szörnyülködését palástolni. Egy jámbor és erényes asszony hogy flangálhat Európában keresztül-kasul?  Mi vihet rá egy megbízható, kisgyerekes anyát, hogy kockázatos – és lássuk be, teljesen értelmetlen és nevetséges – küldetésekbe bocsátkozzon?
Hanna egyetlen szeretetre méltó, jámbor asszonyt nem ismert, aki csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok vagy királynők hívására , vagy csak nyugtalanságtól űzve kockáztatta az életét. No de akkor mi hajtja ezt a Rioldát előre? Talán a szerelem, ami úgy űzi-kergeti a nőket Hágár országaiban, mint a kitárt szárnyú, láthatatlan denevérek?  Beleragadnak a kibontott hajukba, és bármit tesznek, nem hagyják őket pihenni éjszaka… Rioldának derék férje van – no és persze emlékei: furcsa vonzódások egy normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, egy könyörtelen dánhoz, de talán semmi olyasmi, amiről pirulva lehetne mesélni.
Hát akkor mi lehet a kulcs egy ennyire nyugtalan élethez?
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, aminek hiába tanulja meg egyre több fordulatát, képtelen felismerni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt éppen azért hagyták életben, mert könnyen tanul nyelveket.
Ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég gyorsan megszerette.
No de milyen öntudatos teremtés az, aki nem tud egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni, hogy ünnepnapokon hálát adjon értük a Teremtőnek? Ám Rioldát ez sem zavarta. Ő úgy gondolta, azokat is tisztelnünk kell, akik örökös homályban akarnak előlünk elrejtőzni.
Az persze lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró ősöket, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek. Gyöngyvirág-kivonattal mozgásba hozott, lelkeket és sorsokat összetörő hadigépnek.
– És még csak az sem biztos – mondta Riolda –, hogy van értelme. Hogy az emberek tényleg képesek olyan hatékonyan és pontosan együttműködni, mint a méhek. Hogy tényleg lehetséges kitenyészteni csak gondolkodásra, csak szerelemre, csak háborúra képes egyedeket.
Hanna bólogatott.
Ám ők erről is csak a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek erről beszélgetni.
A hátuk mögött a barakkok, a fáradhatatlanul tevékenykedő, szövő-fonó-szerelmeskedő, megtermékenyülő és gyereket szülő egyedek, a lábuk előtt pedig a Földközi-tenger könyörtelen kékje.
– Pedig nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – suttogta Riolda. – Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol ezeken a sziklákon a kikötőig, az könnyedén kereket oldhat.
Lehalkította a hangját, mintha Hákim mögöttük hallgatózna, vagy a sziklák is eleven, érző és élő testrészei lennének a Tökéletes Városnak. – Szökjünk el együtt, Hanna! Hadd lássam még egyszer a gyerekeimet!
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos nő egy mór kikötőben nevetségesebb és hihetetlenebb, mintha egy öszvér lerázná a a gazdáját a hátáról, betérne egy városban, fel-alá sétálgatna az utcákon, és a piacon emberi nyelven alkudozna a gyümölcsökre. Ki látott errefelé ilyet? Ki ne csodálkozna? Riolda még viszonylag fiatal, nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes hely ez a tábor, ők nem lennének biztonságban a falain kívül.
És a nyugodt boldogság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Rioldán kívül egyetlen férfit vagy nőt nem érdekelt, hogy merre járt gyerekkorában, hogy mit gondolt, hogy mit tapasztalt, hogy mit érzett a lánya halálakor, hogy hogy tanult meg olvasni. Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, hogy mindig furcsa dolgokat mond, hogy nem elég népszerű… És leginkább azért, mert árva gyerek fél-gyerek: mert Hanna Moises bácsi védőszárnyai alatt nem tudott újból férjet találni.
Riolda viszont semmiért nem neheztelt.
Vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik bár maguk is rabszolgák voltak, de Hannára, mint a saját szolgálójukra tekintettek.
És Riolda kíváncsian végighallgatta, hogy milyen is volt Narbonne-ban a falakkal övezett olajfa-liget, ahol fél életét leélte, hogy hogyan szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy megbízhatatlan kalandorral…
Riolda szeme felcsillant, mintha tényleg értené, hogy mit jelent elveszíteni egy serdülő lányt. És talán tényleg értette: mert nem a meditációk, a gyöngyvirág-párlatok vagy a könyvek tették képesssé az együttérzésre, hanem a sors, a megélt élet, vagy az a titokzatos anya és apa, aki nem akart Riolda előtt megmutatkozni.
De azért Hanna pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a Könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim fél évet szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek azokról az országokról, ahol születettek, hogy felsorolják a legfontosabb szigeteket, tengeráramokat és kikötőket.
Rioldának négy vagy öt hónapja van.
És alig múlt húsz éves.

A kikötő Almériában olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes várost, és elszállította a rabszolgalányok szőtte selymeket. Cádizi és sevillai kereskedők tartottak fenn állandó képviseletet, de néha megfordultak itt Marseille-i zsidók is, józan, megbízható kereskedők, akiknek a Narbonne-i Nagy Moises neve talán mond valamit. Akik akkor is segítenek, ha nem egyik napról a másikra kapják meg a hasznukat, akik jól ismerik az idő értékét, akik tudnak türelemmel várni.
És akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moises-szel.
Ezért aztán az egyik éjjel a hold bizonytalan fényére hagyatkozva, magában zsoltárokat mormolva  lebotorkált a kikötőbe. A hajók közt őrködő rabszolga-katonáknak azt hazudta, hogy Hákim küldte ide, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Valószerűtlen és ostoba magyarázat volt – mért pont éjszaka? –, de Hákim bogyócskái és párlatai elaltattak minden kételyt. A jó katona nem gondolkodik, még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja.
Az álmából felvert ben Naftali józan volt, de szerencsére ő sem különösebben értelmes vagy kíváncsi. Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, hogy Moises bácsi majd hatalmas váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe.  És nemcsak váltságdíjat fizet, hanem majd idővel kitünteti a barátságával és a megbecsülésével.
Ben Naftali szerencsére arról sem kérdezősködött, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes városnak nevezett rabszolgatelepen. Hogy hova akarnak eljutni, miért csak Riolda utazik.
–Jól van, nővérem, megértettem mindent. De nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
Velence épp olyan jó, mint Thulé, a boldogok szigete.

És aztán másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled. Ne hívd fel magadra a figyelmet! Ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson, a hajósokat megbámulni! – Átadott egy csodatevő amulettet, aztán folytatta rendületlenül. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Az a szerencse, hogy ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Te pedig imádkozz, hogy érje meg a pillanatot, míg kiköttök Velencében, mert ha lehunyná a szemét az út alatt, a hajósok sorban megerőszakolnak. Mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legokosabb, ha végig észrevétlen maradsz.
– De te mért nem jössz velem, Hanna?
Hanna megrázta a fejét.
Minek is magyarázkodna? Hogyan is értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog lenne valahol magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem egyszersmint lehetetlen is. Ő pedig akkorát hazudott a családja fejéről, hogy a közösségéhez  nem térhet haza.
A következő éjjel együtt bukdácsoltak le a forróságtól langyos köveken Alméria kikötőjébe.
A láthatár szélén készülődő napkorongtól már izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit a rettenetes távolban már lángok nyaldosnak.
A kikötőben már vár várt rájuk ben Naftali hajója. És maga ben Naftali, aki udvariasan és előrelátóan felséges asszonynak titulálta Rioldát.
No de mit számít?  Fürge kis hajója volt, a vitorlái is szinte izzani látszottak.
– Aztán majd Velencében vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Ne egyél romlott ételt! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
Riolda elmosolyodott. És utolsó ajándékul elmesélte az öreg Hannának, hogy úgy tudja, a lánya, Lea kisfia életben van. Egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Burgundia és Normandia határán: minden évben új lakhelyet keresnek maguknak, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélnek, de nincsenek könyveik. – De hát ez mindegy, a fő, hogy életben van. Úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna fájdalmasan elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
Azért a biztonság kedvéért indulás előtt megismételte az intelmeit.
– És ígérd meg, hogy lehajtod a fejed, és nem válaszolsz a kérdésekre. És  nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeihez! Nem illik jóravaló asszonyhoz az ilyen kóborlás! Fárasztó és egészségtelen.