Viktória végre leülhetett, miután a vizet is behozta. Az kizárt, gondolta, hogy az anyján kívül Piusz másba is szerelmes lehetett. Volt anyja és apja kapcsolatában sok elevenség, de egy magában mágikusnak nevezett, Viktória által nem értelmezhető többlet. Ahogy apja lehunyt szemmel a szomszédos konyhát figyelte, ahol Ági tett-vett. Az arcon volt valami márványszerű, nem evilági változás, ami alig egy percig tartott. És ugyanez az anyjánál, mikor az apja a kislétrán villanykörtét cserélt, vagy éppen kékpöttyös labdával játszadozó fókák közé lépett. Nem kellettek szavak. Ha tudta volna, hogy kezdetben mégis!
A szépségversenyekre meghívott bírálók jórészt fantáziával nem nagyon eleresztett férfiak. Előbb-utóbb csömörük lesz, elbutulnak, megrészegülnek, szépségmániásokká válnak, impotenciájuk túl-korán bekövetkezik. Piusz egyik versét kezdi így, ezzel az erőteljes két sorral:
„A férfi, aki, képzelethiányos,
s csak sújtó szépekről vesz tudomást”
Elkallódott, hogy mi következett a sorok után. Hajlunk arra, úgy akarta folytatni, hogy városa, sorsa nem tartozik a turistacsordák által irigyelt, látogatott és csodált vidékek közé. Vannak ilyen nők. Sőt, túlnyomó részt az uralkodó szépségideálok ellenére, a férfiasabb férfiakra várva, ők a rejtőző, az ismeretlen, nehezebben megközelíthető, legsajátosabb világú teremtmények. És persze, vannak ilyen helyek is. Elmondhatjuk, az ország nagyobb fele ilyen. S ha már itt tartunk, szóba kell hoznunk az idillt mint a boldogság-uralom (vagy rémuralom?) tartományát. A törekvéseinket e hely elérésére, legyen az valójában bármely parányi, bármely pillanatnyi. Hiszen tapasztalta, hogy az idill eléréséhez nem kell messze földrészekre, történelem által szavatolt, természeti csodák hitelesítette városokba, szigetekre csörtetni. Még a kopár falak is készségesek álmaink visszajátszására, írta Dani kiállítása vendégkönyvébe, amikor közerkölcs és szocialista ízlés nevében Imrémék le akarták szedetni vagy kicseréltetni két festményét. (S aminek következtében, elkészült katalógus ide vagy oda, az összes képét leakasztotta, s másnapra tényleg a kopár falak nézegették egymást a kiállító teremben.) Aligha gondolhatott másra, mint hogy elfáradnak a színek, a tér is hajlamos a telítődésre, teljes megürülésre. Hajlamos, vagy be is következik? Jó, ha van előttünk egy fehér fal. Örökké nem lehetünk a Riviérán, sem a Balatonon. Fakulnak a helyek, a fényképek elélik a valóságot előlünk. Ami marad, azt csócsáljuk, azt a látszatokból és valóságmaradékból álló kevercset, Érzékeink ezzel eszik degeszre magukat, emésztenek, de ki is merülnek ebben a ténykedésben. Mégis, mi volna jobb? A záróra nélküli világcirkusz vagy az egyszerű, nem is egészen frissen meszelt fal? Mindegy, hogy befelé vagy az utcára bámul.
Még a kopár falak is. Lehet, hogy erről van szó, gondolta Piusz lányai meglátogatása után. Fehér gólyák tűntek fel a láthatáron, délnek tartottak, a vonattal egy irányba. Lemaradtak, de ez is. Este elmondja Áginak az alkonyatukban hagyott gólyacsapatot, az asszony bólogatni fog, szavak, szavak, esetleg egy kézfej megszorítása, hogy a megosztás még erőteljesebb, meggyőzőbb legyen. A viszonzott kézszorítás, ha érkezik, azt jelenti, hogy igen, oda érkeztem a te alkonyati gólyacsapatod, koszos utazófülkéd, eső áztatta vidéked pereméhez. Egy bepillantás erejéig. És talán szükségem is van erre. Majd meglátjuk. Visszaigazoltad, Piusz. Hiszen a fehér gólyákat én küldtem az utadba. Meg azt a pacsirtát is, Szilvás egén, amiről tavaly meséltél. Tudod, az Isten tűreszelőjét. Örömet szereztem neked, lásd be, a kiégett mezőn, a katángok, a tyúkhúr, a porlepte perjeszálak között is kitágulhat olyan méretekre a világod, hogy annál többet képtelen lennél elviselni. Ennél csak egy esőcseppel, napsugárral is több már a halált juttatná eszedbe. De nem csak úgy felötlene, halálra sújtana.
Nézett visszafelé Piusz, de a madarak már csak fehér rongycsomóként bukdácsoltak föl és alá az elhagyott alkonyatban.
Részlet az Úszómester néhány szezonra című regényből
(Illusztráció: Timothy M. Parker)