– Csalánból? No de hogyan? – hüledezett Lea. És óvatosan végighúzta a kezét a takarókon.
– Csalánból, igen – mosolygott az öregasszony. – De nem a leveleket szedjük, hanem a csalánszárat. Úgy szőjük meg, mint a kendert, és keverjük más füvekkel, hogy puha és selymes legyen.
Lea elképedve figyelt. Ő úgy tudta, csak a mesék bűnbánó királynői szőnek csalánból ingeket. Éjszaka kióvakodnak sötét susnyásokba , ártó szellemekkel teli völgyekbe, és kesztyűs kézzel szedegetik a leveleket.
– Ugyan! – nevetett az öregasszony. – Unatkozó agyalágyultak találnak ki ilyen meséket! Még csak nem is csíp a csalán, ha ügyesen fogod meg, és értesz a csalánszövéshez.

Lea nem értett hozzá. Moises bácsi házába távoli országokból hozták a kelméket, rabszolgalányok szabták ki a végeket, és ők hímezték rá a virágokat. A család asszonyainak más dolga sem volt, csakhogy méltósággal viseljék őket.
De ha ebben a faluban mesél a Narbonne-i életéről, el sem hitték volna.
Szegényesebb, de sokkal izgalmasabb volt itt az élet.
A férfiak fúrtak-faragtak, méhészkedtek. Az asszonyok a mézből ragacsos süteményeket sütöttek, madár, ló, sárkány alakú kalácsokat, bevonták valami csillogó mázzal, és árulták a városi piacokon. Erdei bogyókból, vérből, nyálból, vizeletből festékeket kevertek, és ezekkel színezték meg a különleges módon elvékonyított csalánszöveteket. Az öregasszonynak volt egy titka, amitől ezek a nyáron hűvös, télen meleg kelmék olyan csillogóak lettek, hogy össze lehetett téveszteni a legfinomabb arannyal átszőtt selyemmel.
De Dán népe – ahogy magukat nevezték – nem szívesen osztotta meg a titkait Leával. Amíg élet-halál között lebegett, aggódtak, mi lesz a méhében növekvő gyerekkel. Ám ahogy felrémlett, hogy Lea nemcsak megszüli a gyerekét, hanem a nyakukon marad mindörökre, az öregasszony is egyre kedvetlenebb lett.
– Hallgass és egyél! Ugyan mi közöd a mi titkainkhoz?
Lea evett és hallgatott: melengette a hasában növekvő életet, és azon töprengett, hogy mik lehetnek ezek a nagy titkok, és miért nem eléggé zsidó ő Dán fiainak szemében.
Ugyan mit vétettem? Hol rontottam el?
Ahogy jobban lett, már azt sem engedték, hogy hozzáérjen a szombat esti ételeikhez. Ha hasára szorított kézzel kisétált a kunyhók közé, a gyerekek, mintha csak egy leprás illegetné magát köztük, rögtön szétrebbentek.
Hát mi a baj velem?, töprengett.
Egy tekintélyes kereskedődinasztiához tartozó, vihorászó kamaszlányt persze senki sem tanít ki töviről-hegyire a zsidó hit alaptörvényeire. Minek is kéne kitanítani? Narbonne-ban a különbségek világosak és látványosak: senki sem kevert volna össze egy keresztényt egy mohamedánnal, egy zsidót egy szláv rabszolgával. De ez a vízmosással és barlangokkal körülvett falu nem illett egyik világba sem. Dán népe zsidónak mondta magát, elválasztotta a húsos ételeket a tejes ételektől, a tejes edényeket a húsos edényektől, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélt – de nem voltak könyveik. A férfiak fejből mondták az imákat, és mindennél jobban tiszteltek egy öreget, aki a Tórára kívülről emlékezett, és szombatonként felmondta a gyülekezetnek.
Valahogy magukra maradtak, és elfelejtettek olvasni, gondolta Lea. De ő ezt egy csöppet sem tartotta  fogyatékosságnak: az itteniek kevesebbet álmodoztak, kevesebbet vitatkoztak, viszont annál boldogabban vetették bele magukat a kétkezi elfoglaltságokba, szövésbe-fonásba, méhészkedésbe, ácsmunkába, cukrászkodásba. De akármit mondott volna Dán fiaira Moises bácsi, ő, Lea elégedetten élt volna köztük.
Mi magunk vagyunk a szent betűk, mondta az öregasszony, mikor Lea próbált a szokásaikról tudakolózni.
Lea csak evett és hallgatott, de minél többet evett, és minél mélyebben hallgatott, annál jobban félt tőlük. Mintha a finom falatok nagyra növesztették volna benne a rettegést. Pedig mikor az éhségtől kábultan, kettesben járták Benjaminnal az erdőket, egy csöppet sem félt, de itt, a puha ágyban fészkelődve majd szétmarcangolta a rettegés. Dán fiai azt vallották, isteni parancsra rejtegetik a titkaikat. Talán ha megszülöm a gyerekem, gondolta Lea, eladhatnak rabszolgának.
No de kinek kiáltozzon egy lány Hágár országában?
Dán népe persze örülni fog egy újszülött kisbabának. Hiszen – ahogy Lea kivette a szavaikból – a fiatalasszonyok közül hárman meddők, ketten meghaltak egy tavalyi járványban.
– Hát neked nem a gyereked az első? Hát nem az a legfontosabb, hogy neki jó sora legyen? Hogy jámbor, istenfélő családban nevelkedjen? – kérdezgette álnok arccal az öregasszony. – Hogy itt éljen velünk a szentek közösségében?

Lea kora hajnalban, a rettegés legmélyebb óráiban, a felkelő nap első sugaraira várva talált vissza a szívében a saját édesanyjához. Ha nagyon figyelt a csendes kunyhóban, már-már hallotta Hanna lélegzetét.
Hát mit tegyek? Hova meneküljek?
Tényleg alávaló, gyilkos szekta ez a Dán népe?
Hát nem mentették meg télen az életét? És nem inkább a zavaruknak, mint a gyűlöletüknek tulajdonítható a mostani ellenszenvük?
Befogadtak egy haldokló, terhes anyát, akiről mostanra kiderült, hogy talán élete végéig a nyakukon marad. És hiába is venné feleségül bármelyik Dán fia örömmel, ha Lea az öregek szemében férjes asszonynak számít… Vagy egy ki-tudja-milyen-paráznának, aki becsületesen meghalni sem hajlandó, hogy a gyereke a szentek közösségében nevelkedhessék.
Dán fiai minden évben útra keltek, hogy eleven betűk módjára elvigyék völgyekbe a titkaikat és a törvényeiket. És minden völgyben, minden vidéken, minden hercegségben szívesen látták őket. A várurak örömmel adtak engedélyt, hogy a kaptáraikkal, a szövőszékeikkel egy-egy telet a birtokukon töltsenek. Mert Dán fiai ügyes mesteremberek voltak: megjavították a várak tetejét, kitisztogatták a rómaiak kútjait, és elkápráztatták a várúrnőket az általuk selymessé tett csalánszövetekkel.
Lea kihallgatta, hogy most épp Burgundia és egy rettenetesen kegyetlen, de a fiatal nőkhöz jóságos öreg hercegnő, Hildi országának a határán vannak.
Ha átvág az erdőn, ha sikerül átjutni a folyón, akkor pár óra alatt Normandiába juthat.
De ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak: Dán fiai csak a szombatokat és az évszakokat tartották számon, a többi ünnep idejét a csillagok járása alapján szabták ki.
Ahogy az idő lassan felmelegedett, Lea hajnalonként a csendet fürkészte. Mennyi ideje van még, nem fog-e elkésni?
Próbált a csillagok mögött hallgató, mégis mindenütt jelenlévő Úrtól tanácsot kérni.

Egy pünkösd utáni éjjelen kivárta, hogy a kutyák is álomba szenderedjenek, majd imádkozva, a legtöbb különös kelmét magára kötözve kisettenkedett a kunyhóból, és elindult az erdő felé.
Ünnep utáni boldog csönd volt, és Lea szinte haragudott magára, hogy a falu határában vizelnie kell: mi van, ha a csobogásra felriadnak a kutyák, aztán a lovak, aztán a tehenek… majd jönnek a kicsik és a nagyok, Dán fiai és lányai kiáltozva, fenyegetőzve… Vizelés után megint ellenállhatatlan frissesség járta át, és szinte ugrándozott, mikor beért a fák közé. Olyan jókedve támadt, hogy nem is törődött a hol három-, hol ötpercenként rátörő hányingerrel. Hiszen nem állhatok meg minden bokorban, gondolta, és törtetett a kitaposott úton a folyó felé.
De az akaraterő, a jókedv nem szüntette meg a furcsa émelygést.
Mit volt mit tenni, hasára szorított kézzel, tekintetével a csillagokba kapaszkodva sietett a folyó felé.
Egy rettenetes rántás megállította.
Lea meglazította a ruháját, letérdelt, és míg egyre nagyobb görcsök rázták, belekapaszkodott egy borókafenyő ágába. Egy óriási lökés… és hirtelen vakító fehérség öntött el mindent.
Lea karjába vette a nyüszítő, eleven gyereket, megtisztogatta, bebugyolálta a ruháiba. És nyugtatgatta magát: semmi baj, gyerekkel a karján, életerős vidám és bizakodó anyaként is megérkezhet Hildi országába.
De a vidám, életerős és bizakodó anyáknak is pihenniük kell valamennyit a szülés után. Lea tett néhány lépést, aztán ernyedten lerogyott egy bokor alá. Megpróbálta számon tartani a perceket… aztán már nem is a perceket, csak az órákat…  de ahogy egyre erősebben folyt a vére…, ahogy csak folyt-folyt megállás nélkül, átadta magát az álomszerű, édes megkönnyebbülésnek.
Egy bátorítóan ragyogó, egyre közeledő csillag volt, amit utoljára látott.

Dán fiait másnap reggel a csecsemő ordítása igazította útba.
Egy kökénybokor alatt találtak rá – gondosan kelmékbe bugyolálva, a halott Lea karjában.
No de hogy-hogy kibírta csecsemő a hajnalt? Hogy-hogy nem fagyott meg?
Talán tényleg nincs párja a jó csalánszövetnek.