Joffrey utálta az irodalom tanárát. Kevés dolgot utált annyira, mint az irodalom órákat. Ezek közé tartozott a paradicsom, az édesanyja, Tim a fölötte járó évfolyamból és a nulladik óra. De, ha mégis, őszintén belegondolt, az irodalom vezetett. Falra tudott mászni a sok vén szerencsétlentől, akik miatt óráról órára meg kellett küzdenie a heveny alváskényszerrel és magára kellett erőltetnie a legalább érdeklődő diák álarcát, míg a tanárnő nagy beleéléssel magyarázza, mit gondolt ekkor vagy akkor Poe, akit Joffrey a füzetében csak Eddy-ként emlegetett. Meg kell jegyezni, általában alul marad a küzdelemben.
De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy régen halott fickók siránkozásával kellett foglalkoznia, hanem az, hogy ő sokkal jobb verseket írt náluk. Joffrey pontosan tudta ezt, és nem volt rest a középiskola második havában beavatni titkába az irodalom tanárnőt is. Bizalmasan bekopogott a tanári kabinetbe, félrehívta Mrs. Pool-t, és ráncos kezébe csúsztatta a Metallica-s füzetet, amibe élete munkáját írta. A némber pedig nem szégyellte, ott helyben, pár felületes pillantás, lenéző kaccantás és megnyúlt arcú grimasz után „pongyola vicc”-nek titulálni a kincseit. Joffrey azóta titkos hadat viselt a nő ellen, és a történelem tankönyvében az ellenség szót minden helyet átjavította pool-ra.
A verseit pedig ezután még nagyobb dicsben és még nagyobb titokban tartotta, mint ifjú lelke szenvedő mártírjait. Szent esküt tett, hogy nem mutatja meg többé őket méltatlanoknak, ám arra érdemesnek mindezidáig csak egyetlen embert talált. Történetesen múzsáját és titkolt szerelmét, a Tripper Police (Kankó-rendőrség), röviden TriPoli nevű metál banda énekesnőjét. A tünemény, akinek még a nevét sem tudta, hiszen a zenekar facebook oldalán csak Úrnő-ként emlegették, első hallásra elrabolta a szívét. A sötét, bársonycsuklya alól alig villant ki néhány klippben árnyékolt, gyönyörű szeme, de a hangjáért, amely élesen vágta át a gitár-erősítőre szerelt torzítót és a lüktető dobot, Joffrey képes volt napjában húszszor végignézni a youtube-ra feltöltött videóikat.
Reménytelenül várta a pillanatot, amikor bevallhatja imádatát szíve hölgyének – chat-en ilyesmit nem lehet –, ám képtelen volt rájönni, hol láthatná meg saját szemével az isteni lányt. Még a telefonkönyvet is végiglapozta, és felhívta a megtalált stúdiókat, nem próbál-e ott véletlenül a banda. Hiába, nem járt sikerrel. A kétségbeesésig hajtotta a vágyakozás, legalább négy új verset írt, mindet elérhetetlen szerelméhez, éjszakákon át vergődött a TriPoli dalszövegeit mantrázva, és kis híján rászánta magát, hogy hagyja a fenébe a középiskolát, érettségistül, irodalom órástul és azonnal elkezd hangmérnöknek, vagy biztonsági őrnek tanulni, hogy valamiképpen a csuklyás szépség közelébe juthasson.
Mint fulladozó után a mentőcsónakot, dobta felé az internet a váratlan csodát. A zenekar először a facebook, majd az instagram oldalára tette ki, és a blogjukon egy hosszabb posztban is közölték: A Tripper Police megtartja első koncertjét, várnak mindenkit, aki szereti a sötétséget. A helyszín egy Joffrey lakóhelyétől csupán 50 km-re lévő kisebb város egyik iskolai tornaterme. A leírásban ott volt ugyan, hogy „belépés csak az iskola diákjainak”, de ez nem tarthatta vissza ifjú hősünket. Immáron tudomása volt egy helyről és egy időpontról, ahol, és amikor hölgye biztosan jelen lesz.
Ha eddig vergődött is éjszakánként, most egyenesen viharokat kavart a paplanja és párnái között, a koncert előtti napokban inkább már le sem feküdt, csak szundított kicsit a laptopjára borulva. Két Black Sabbath pólóval és a húszsoros bakancsával lefizette a legjobb barátját, mondja azt, nála alszik, majd, ha tornacipőben is, de végre elindult az ismeretlen vidékre. Hű társa, a még éppen le nem merült okos telefon készségesen odavezette és csupán akkor lehelte ki utolsó energiamorzsáit, mikor Joffrey az iskola utcájába ért.
Ugyan a bejáratnál áthatolhatatlan gátként állta útját a portás, aki sehogy sem fogadta el a kifogást, hogy „otthon hagyta a diákigazolványát”, és még csak az osztályfőnöke nevét se tudja megmondani, de mindez nem törhette meg Joffrey-t, ha már ilyen sokáig eljutott. A zenekar már játszott, míg a kihallatszó akkordok halvány ködében végigkutatta az épület ablakait, hátha talál egyet, amit elér. Nem talált. Már a végső elkeseredés kerülgette, mikor, mintha egy csillag fényét verte volna vissza, megcsillant az iskola parkolójában álló kisbusz.
Valahogy nekik is ide kellett jönniük – ötlött agyába a gondolta. – Sőt, a hangszereket is el kell majd vinniük valamivel. Ha bevárom őket a kocsijuknál, nincs, aki az utamba álljon.
Az üdvözült rikoltást belé rekesztette a hatalmas, néma boldogság, amely szinte szétrepesztette a mellkasát. Meg nem tudta volna mondani, két évet, vagy öt percet várt az egyik fa árnyékában, míg a koncert véget ért, pajzsként szorítva maga előtt a Metallica-s füzetet. Először két fiú jött ki, cingár középiskolások – talán az Úrnő apródjai – darabokként hordva hátra a dobszerkót. Joffrey pulzusa az egekbe szökött. Aztán előkerült a gitáros, akit hosszú rasztájáról könnyedén felismert. Joffrey beleszédült az izgalomba. Már hallotta a hangját, szinte érezte a közelségét, és hamarosan meg is láthatja múzsáját. Az egyik „apród” a volán mögé ült, és türelmetlenül dudált kettőt. A dobos beugrott a mellette lévő ülésre, és Joffrey-n átszaladt a jeges rémület. Elmulasztotta volna? Másik ajtón ment ki? Sosem látja többet?
Ám akkor befordult egy pár ragyogó fényszóró a parkolóba, egy pillanatra teljesen elvakítva a fiút. Az Úrnő fogata. Tudta. Egyszerűen tudta.
Utoljára lendült ki a tornaterem ajtaja, és előröppent mögüle az imádott női sziluett. Az utcalámpák gyér fényében Joffrey alig látott belőle többet, mint az alakját, de semmi kétsége sem volt a kiléte felől. Szárnyak nőttek a lábaira, és kis híján kiröppentek alóla, úgy indult meg, mint akit három ló ránt előre. A Hölgye intett a kisbusznak, ami egy újabb dudálással kikanyarodott az útra, majd az érte érkezett autó felé lépkedett. Joffrey szinte elérte, már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, ám az utolsó pillanatban földbe gyökerezett a lába, kőszoborrá dermedt a sarok takarásában, ami alig 20 méterre volt imádottjától. A kocsiból nem más emelkedett ki, mint legnagyobb ellensége, Mrs. Pool.
– Hogy sikerült, kincsem?
– Jaj, anyu – szólt a legszebb hang az arctalan homályból. – Szerintem hagyom az egészet. Jó ötletnek tűnt összejönni Rogerrel, de rettenetes ez a zene, amit csinálnak…
Azzal a boszorkány és a lánya, aki angyalnak látszott, beszálltak a kocsiba és elnyelte őket az éjszaka.
Joffrey meghalt. Abban a pillanatban, anélkül, hogy láthatta volna az arcot, amely mindenkiénél szebb. Ezt nem lehet túlélni. Lapokra tépte a Metallica-s füzetet, a szétrombolt versek roncsai alá temette összetört szívét. Reggelig bolyongott, majd felszállt az első buszra, és hazavonszolta üres porhüvelyét. Egy napig fel sem bírt kelni, azt mondta, beteg. Aztán újult erővel esett neki tulajdon szobájának, letépte az összes metál-banda poszterét, kiszórta a CD-it és még a fekete pólóit is leselejtezte. Utolsó momentumként megmaradt zsebpénzéből rövidre vágatta hátközépig érő haját.
Az édesanyja alig ismert rá, könnyes szemmel ölelte meg, el sem tudta képzelni, ki, vagy mi lehetett hirtelen ilyen jó hatással a kisfiára, mikor ő már évek óta könyörög neki, hogy viselkedjen kicsit komolyabban. Nem győzte mondogatni, hogy milyen szép felnőtt lett az ő kis ördögéből, és hogy egészen újjászületett. De Joffrey tudta, hogy valójában csak meghalt.

(Illusztráció: hmg)