Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékkészítő mester a tornyos-bornyos, híres-neves Koppenhága városában. Ez a mester egy másik öreg mestertől tanulta el a szakma csínját-bínját egy eldugott, külvárosi műhelyben. Hosszú éveken keresztül, kezdő inas korától dolgozott tanítója üzletében. Ez idő alatt évről-évre ügyesebb lett, évről évre szebb és szebb fajátékokat, textilbabákat, kis játékvonatokat és az apró mesefigurákat tanult meg fúrni, faragni, festeni, kalapálni, de úgy, hogy teljesen elbűvölte már idősödő tanárát. Minden játék közül azonban legügyesebben az ólomkatonákat készítette. Mesteri forrasztások, kecses és élethű formák, eleven színek, tűpontos festés. Egyszóval, úgy néztek ki ezek az ólomkatonák, hogy készítőjük nyugodtan harcba küldhette volna őket a haza védelmében, az öreg Frigyes király zászlaja alatt.
Huszonöt éves korára úgy kitanulta a mesterséget, hogy híre ment a városban egy igen-igen ügyes kézművesnek, aki olyan különös tehetséggel készíti az ólomkatonákat, hogy olyat Dánia még nem látott. Jöttek is a vevők szép számmal, a gazdag kereskedők és városi elöljárók egymásnak ajánlgatták a híres üzletet. Az öreg mesternek igen jó dolga lett, aki hajlott korára és újonnan belátott középszerűségére tekintettel már nem fúrt és faragott, csak utasításokat osztogatott tanítványának. Mikor már súlyos betegség gyötörte, végrendelkezett. Mivel se fia se lánya nem volt, természetszerűleg mindent tanítványára, az ifjú Harald Mortensenre hagyott.
A fiúnak volt érzéke az üzlethez. Belátta, hogy mindenki az ólomkatonákért lelkesedik igazán, így minden erejét ezekre fordította. Keményen dolgozott, míg kitartása és megszállottsága meghozta gyümölcsét. Végre kiköltözhetett a dohos külvárosi műhelyből és egy szép napon, Koppenhága főutcáján megnyithatta saját üzletét, a házra pedig büszkén tehette ki a táblát, hogy Harald Mortensen: Játékkészítő mester, alapítva: 1841. Műhelyében tíz segédnek adott munkát, de az ólomkatonák készítését nem bízta rájuk, azokkal csakis ő foglalkozhatott.
Idővel tehetségének már nem csak a kereskedők és egyéb városi elöljárók között, de magasabb körökben is híre ment. Grófok és bárók, hercegek és márkik érdeklődtek portékája iránt. A komornyikok, cselédek és egyéb szolgák sorban álltak a bolt előtt, hogy a méltóságos urak gyermekei és gyakran maguk a méltóságos urak a legszebb katonákkal játszhassanak háborúsdit. Később már nem csak ügyes kézművesként, de művészként tartották számon. Úri szalonokba kapott meghívásokat, melyeknek szívesen tett eleget. Befolyásos barátokra tett szert, ők voltak a belépő a királyi udvarba. Mert Mortensen tehetségére a király is felfigyelt. Mikor először járt az udvarban, nem tudta hogyan viselkedjen, annyira megilletődött. A királytól azonban nem kellett tartania. Egyenrangú félként kezelte és élénk érdeklődést mutatott mestersége iránt. Felvilágosult uralkodó lévén fontosnak tartotta, hogy megértse az iparos réteget. Ennyi év távlatából azt is mondhatnánk, hogy barátok lettek, ha lehet ilyennek nevezni azt a fajta kapcsolatot, mely egy király és egy kézműves között kialakulhat. De a mester is ügyesen elsajátította az udvari etikettet. Beszéde egyre kifinomultabb lett, ott raccsolt, ahol kellett és akkor selypített csak, ha elkerülhetetlen volt. Még a Dán Királyi Ólomkatonakészítő megtisztelő címet is megkapta. Nagy tisztesség volt ez a cím, talán még a történetírók sem tudnak a jó Harald Mortensenen kívül más királyi ólomkatonakészítőt felidézni, sem utána, sem előtte.
Bár Mortensen egyre gazdagabb és gazdagabb lett, nem felejtette el mesterségét és az ólomkatonák iránti rajongása mindvégig megmaradt. Esténként, mikor egy-egy hercegi névnapról, vagy operaelőadásról hazaért, sarokba dobta rizsporos parókáját és nekiállt az ólom megmunkálásának. Ez volt az ő világa, a folyékony ólom és a festékszag birodalma. Boldog volt, ha dolgozhatott, de boldog volt akkor is, ha ólomkatonakészítő magisteri címére és bankbetéteire gondolt.
Nem mindenkinek tetszett azonban Mortensen úr gyors felemelkedése. Főként nem a király legfőbb bizalmasának, jobbkezének és leghűbb szolgájának, a királyi titkos tanácsosnak. Nem nézte jó szemmel, hogy Frigyes király ekkora figyelmet szentel egy ilyen alacsony származású kézművesnek. Zavarta, hogy Mortensen ott ülhet a királyi lakomákon, egészen az asztalfő közelében, de még a hercegnő születésnapjára is meghívták. Gyakran látta, hogy a király és Mortensen a palota kertjében sétálnak. Azt gyanította, hogy az ország diplomáciai lépéseit, gazdasági helyzetét beszélik meg, melyből ő, a legfőbb titkos tanácsos kimarad. Igyekezett tehát megfúrni a játékkészítő befolyását, ha ugyan volt neki valaha is olyan. Ettől kezdve mindig azon volt, hogy rossz színben tűntesse fel Mortensent. Epés megjegyzéseket tett öltözékére, hintójára, lovaira, de még az ólomkatonáira is. Folyvást a király fülébe sugdolózott, elhordta fűnek-fának, hogy méltatlan a királyi ólomkatonakészítői címre, figurái egyre kisebbek, egyre formátlanabbak, hogy azt veszi észre, a katonáiból kispórolja az ólmot. A királyt azonban fontosabb dolgok foglalták le, neki háborút kellett viselnie, meg kellett küzdenie – hasonlóan értelmetlen kérdésekről – a lázadozó klérussal és persze enni kellett adnia népének. A titkos tanácsos kéréseire minduntalan csak arisztokratikusan legyintett és fejét kissé oldalra billentve, finoman megérintette homlokát.
Történt egyszer, hogy a francia király Dániába jött látogatóba. A franciák a dánok legfontosabb szövetségesei voltak a németek ellen vívott, hosszú évek óta tartó háborúban. Frigyes király nagy felhajtást tervezett az előkelő vendég tiszteletére. Az ország legkiválóbb szakácsait hívatta udvarába, hogy készítsék el minden idők legpompásabb lakomáját. A különleges gyümölcsöket a gyarmatok legtávolabbi szegletéből hozatta, a nagyszabású előadáshoz a cirkuszi mutatványosakat külföldről hívatta és Dánia legnagyszerűbb színészeit kérte fel, hogy színdarabban mutassák be a két nép dicsőséges és gyümölcsöző barátságát. És végül, játékmesterének megparancsolta, hogy készítse el a francia és a dán együttes haderő miniatűr mását, amint a véres csatában végül legyőzik a németeket.
A játékkészítő két hónapon keresztül éjt nappallá téve dolgozott a hadseregen. Ezt a feladatot már végképp nem bízhatta segédeire. Szinte nem is járt haza, állandóan dolgozott. Mikor hajnalban már nem bírta tovább a munkát, lefeküdt néhány órácskára a műhelyben, aztán felkelt és dolgozott tovább. Több tízezer ólomkatonát készített el, mindegyiket a tőle megszokott mesteri aprólékossággal. Mikor végre elkészült, egyenként kirakta őket a fákkal és bokrokkal díszített terepasztalra. A völgyben a katonák vívták kilátástalan küzdelmüket, a domboldalon ágyúk és a tüzérek sorakoztak, míg a dombtetőn – hogy az egész csatateret beláthassák –, a dán és a francia parancsnokok álltak lovaik mellett.
Egyszóval, szemet gyönyörködtető volt. Egy valami azonban mégis hibádzott. A katonák rendezgetése közben vette észre, hogy a franciák vezérének, a díszes kék egyenruhába öltöztetett generálisnak bizony hiányzott az egyik lába. Apró figyelmetlenség volt, de Mortensen esetében mégis elképzelhetetlen. Sosem hibázott ilyesmiben, most pánik lett úrrá rajta. Gyorsan készíteni akart egy másik katonát, azonban ekkor felharsantak a franciák érkezését jelző trombiták, így az udvar népe sietve felsorakozott a palota előtt. Mortensen is feszülten beállt a díszsorfalba.
Mosolyogva, integetve szállt ki hintójából a kövérkés, borvirágos arcú francia király. Kölcsönösen üdvözölték egymást Frigyes királlyal, a díszsorfal pedig meghajolt. Együtt mentek be a díszes fogadóterembe, ahol a terepasztal állt. A házigazda számított a francia király elragadtatására és mi tagadás, meg is volt rá az oka. A miniatűr csata valóban gyönyörű volt.
A vendég csodálattal hordozta végig tekintetét az ajándékán. Egy ponton, a katonai vezérkar magasságában azonban hosszabban elidőzött. Hümmögött a francia király, mormogott a bajsza alatt, ráncolta homlokát, látszott rajta, hogy nem tetszik neki a féllábú generális. Nem szólt semmit, de onnantól kezdve kedvetlenebb, sőt bosszús lett. Nem nevetett Frigyes király tréfáin, később a galambröptetésen sem derült fel. Az udvari elöljárók feszengve néztek egymásra. Meglátta ezt a titkos tanácsos is, dörzsölni kezdte a tenyerét és rögtön arra gondolt, most talán el lehet mozdítani ezt a Mortensent. Csak a megfelelő pillanatra várt.
Másnap reggel a királyt rettenetes fejfájás gyötörte, mert előző este a francia udvar összes ajándékborát meg kellett kóstolnia, mind a savoyait, Loire-völgyit, burgundit, Provence-it, Languedoc-it, Bergerac-it, Roussillon-it, bordóit és egy kis elzászi chardonnayt a végére. Zavarta a titkos tanácsos sugdolózása és a pokolba kívánta a rá váró vadászatot, az állófogadást és a komédiások színi előadását. Mikor meghallotta, hogy megint a játékkészítőről van szó, csak sóhajtott egy mélyet és üres tekintettel, oda se figyelve hallgatta tanácsadóját. A tanácsos tudta, hogy most nem szabad dagályosan szidnia Mortensent. Röviden előadta, hogy a féllábú generális nem csak diplomáciai baklövés, de fogyasztóvédelmi aggályokat is felvet. Végül a király orra alá tolta a rendeletet, amely megfosztja minden címétől a játékkészítőt. A király el sem olvasta, csak gyorsan aláfirkantotta, remélve, hogy alhat még egy keveset a fácánvadászat előtt.
A titkos tanácsos kárörvendően somolygott. Lám egy dán ólomkatona nem lehet féllábú! Ezt most egyszer és mindenkorra megtanulja a semmirekellő Mortensen.  Alig várta, hogy már aznap, síri hangon közölje vele a szomorú hírt. Nincs ember, aki nála jobban sajnálná a helyzetet, de sajnos Mortensen szolgálataira a továbbiakban nincs szükség. Talán még néhány könnycseppet is kifacsart szeméből.
Mortensent lesújtotta a hír. Egyik napról a másikra vége lett fényes udvari pályafutásának, ráadásul egy ilyen semmiség miatt! Lecsúszása gyors volt és látványos. Annak idején Dániában, sajnos a királyi udvar diktálta a divatot. Mikor híre ment, hogy a mester kegyvesztett lett, nem csak a főurak, a kereskedők, a városi elöljárók, de még az állami kishivatalnokok is hanyagolni kezdték a Mortensen Spilfabrikot. Megtakarított vagyona egy ideig még elegendő volt, azonban nem húzhatta sokáig. Új megbízást már nem kapott. Először csak egy, majd három, végül mind a tíz segédjét el kellett küldenie. Nemsokára a boltot is bezárhatta.
Hogy ezután mi történt vele, azt senki sem tudja. Egy darabig keringtek pletykák egy ártalmatlan bolondról, aki esténként egy külvárosi csapszékben magyaráz fácánvadászatokról, udvari lakomákról és egy bizonyos terepasztalról. Azt is beszélték, hogy vidékre költözött, hogy meneküljön a szégyentől, mások azt terjesztették, hogy borba fojtja bánatát, megint mások, hogy önkezével vetett véget életének. Végül a pletykák is elapadtak, lassan mindenki elfelejtette a játékkészítőt. 1857 tavaszán már csak egy kopott cégér emlékeztetett arra, hogy valaha itt élt és alkotott egy Harald Mortensen nevű kézműves.
Évekkel később, karácsony táján, a polgármester lakája sétált a városi főutcán. Urától ötven koronát kapott, hogy ajándékot vegyen a fiának. A polgármester elfoglalt ember volt, ilyesmire nem volt ideje. A lakáj gyorsan el akarta intézni az ajándékvásárlást, hideg is volt és más dolga is akadt. Megállt hát a kirakodóvásár első árusánál és szemügyre vette a portékát. Az árus ólomkatonákat árult. Minden dobozban huszonöt kis katona volt. Rákérdezett, hogy mennyibe kerülnek, az árus elmondta, hogy minden doboz negyven korona, de azt a hátsót odaadja harmincért. Abban ugyanis az egyik katonának hiányzik az egyik lába. Anyaghiba, mondta az eladó, de nézze csak meg, attól még nagyon szép kis katona az is. A lakájnak eszébe jutott, hogy azt a húsz koronát elrakhatná magának, otthon majd azt mondja ötvenért vásárolt. Bármivel azonban nem mehet haza, ezért aprólékosan megnézte a féllábú katonát. Gondolta, ez biztos tetszeni fog az úrfinak. Gyönyörűen megmunkált darab volt, kék egyenruhája szinte ragyogott. Csak az arca volt furcsa egy kissé. Míg a többi katona mosolygott, ez szomorúnak tűnt. De nem csupán szomorúság ült az arcán. Inkább valamiféle bűnbánat.

(Illusztráció: autent)

Most már Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, még az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian még ebben az álmokkal zsúfolt városban sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés: hűségesnek lenni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A december különösen alkalmas volt az önmarcangolásra, hiszen a korán jött havazás bekergette a velenceiket a házaikba, és talán még az utcákon visítozó visítozó gyerekek is köddé váltak, vagy csak behúzódtak a parányi házak parányi hálófülkéibe. Elhalt a csatornákról vagy a szomszédból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan pityereghetett egymaga a konyhában.
De nem emészthette magát, nem sírdogálhatott örökké. Hiszen tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Ráadásul karácsony táján mintha a ház is megtelt volna a halottak nyögéseivel és sóhajaival. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárszobában tartja Benjamin a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és csontocskáit? Vagy igaz lenne, hogy a szellemvilág december végén is kiárad, mintha az északi szél szélesre tárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és csecsemőket raboljanak?
Míg Shiobiannal hallgatta a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Mert hiszen nem vágyódnak tán az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? Az ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal? Nem változott-e meg Hildi, mikor egy halhatatlan templomban viszontlátta végre a gyerekeit?
Hát nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?
Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy – de Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában már teljesen belejött a kitalált szörnyekbe, az örökös osztás-szorzásba, a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
–De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik tudatlanságból nem átallanak a keresztény hit alapjaira is kioktatni arra – vetette ellen Benjamin.
Riolda elnevette magát: – Az angolszász királyok minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal fizetnek. És másra se vágynak, mint a halhatatlanság legújabb bizonyítékára – lódította.
Benjamin felhorkant, mert őt sem ejtették a feje lágyára.
Intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet, és csendesen megkérdezte.
– És te azért akarnál velem hajókázni, hogy angolszász királyok is részesüljenek az örök élet új bizonyságában? Hogy többet imádkozzanak? Hogy ne csüggedjenek el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő jó, kis asszonykáját. Ne feledd el, Ermenguilde, hogy aki elment egyszer, még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság meggyászolt és eltemetett. Aki saját akaratából hagyta el az övéit, az a családja szemében még egy bomló holttestnél is iszonyatosabb.

Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Úgyhogy nyugodt arccal leszedte a germán módra készült halleves maradékát, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, a szörnyűséges időjárásról, az ebből fakadó örökös rosszkedvről, amit nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a sajátján kívül nyilván nem hitt semmiféle bűverőben, dühösen félbeszakította.
– És mit viszel haza ajándékba a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik gyengének
Talán majd most fog házassággal hitegetni, gondolta. Vagy mint jövendő legkedvesebb titkárt és tanácsadót, bevonni a nemzetközi  ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem azt tartja élete értelmének, hogy vele lehessen.
–Tudod, hogy mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek. Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de már tudom, előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Velencében élni a legcsodálatosabb, a legfenségesebb. Te talán nem szeretsz…?
Riolda engedelmesen bólogatott. És elmagyarázta Benjaminnak, hogy akkor tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt fel-alá utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit. A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy cseppet sem hitt. Benjamin a saját ellenállhatatlan vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe.
Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija mindenestre elégedetten bólintott.
És közölte, hogy egy ír küldöttség szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába, és ha Riolda bírja a lovaglást, ha az írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben rendelnek az ereklyékből.
Riolda a négy égtáj felé fordulva megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan.
Benjamin legyintett. – Mit bánom én! De aztán megbecsüld magad! Szorgalmasan járd a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.

Néhány nap múlva megérkeztek az írek, és egy szép hajnali napon, a Romerini-ház mozaikpadlóján térdepelve, ünnepélyesen átvettük Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A hét áhítatos szerzetes ki sem merte göngyölni a selyemtekercset, csak a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosított mindenkit az ereklye „kiváló minőségéről”, aztán rögtön elkérte a tarisznya ezüstöt, a megérdemelt fizetését a szerzetesektől.
– De még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő, jámbor keresztényt, ezt az asszonyt és ezt a fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, ő majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára: – Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

(…)

II. fejezet

linóleum szagú élet

Kis mosógép – nagy kényelem. Malvin a kádszélén ült. Nézte, ahogy édesanyja kiválasztja a 18 programból azt, amelyik a legjobb lesz a szerdai adagok számára. A cső már a kádba lógott és Malvin is készen állt. Mosópor, öblítő, Malvin. Majd anyuka kiment a fürdőszobából és lekapcsolta a lámpát.

Mint, ahogy az a legtöbb gyerek esetében így Malvinnál is bekövetkezett a cseperedés időszaka. Tulajdonképpen már a méhszájtól kezdve csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Ebben semmi rendkívüli nincs ugye, mert ez minden gyerekkel így történik. Csakhogy Malvin kora előtt értelmileg is fejlődött és valahogy az intelligenciája – a szociális érzékenységével ellentétben – már hároméves korára elérte mondjuk egy 12 éves gyerek szintjét. De beszélni hiába, még ekkor sem tudott. Édesanyja ugyan aggodalmaskodhatott volna, de nem az a fajta volt. Elfogadta, hogy Malvin az Malvin és nem tud még beszélni. Majd elkezd, ha akar. És az édesanyja ezt nagyon jól megérezte. Biztos az anyai ösztönöknek köszönhető, mert a szoros kapcsolat – annak ellenére, hogy Kozmosz-szindrómás a kicsilány – valahogy nem alakult ki és egyik fél sem mutatott különösebb igényt ennek létrehozására. Még régebben anyuka csak éjszaka járt el a cipőfűzőgyárba dolgozni, addig Malvinka 3 éves korára már délutános műszakot, vagy épp délelőttöset is elvállalt. Tehát minden visszaállt az anyuka életében a normális kerékvágásba és Malvinka is úgy érezte, hogy ez így jó.

Így Malvin nagyon sokat volt egyedül, de mint eddig se, most sem bánta. Volt egy saját napirendje és, ahogy teltek az évek, egyre furcsább dolgokon járt az esze. Úgy gondolta, hogy a fürdés nem egészséges este. Arra hivatkozott, hogy ezt a televízióban látta egy kora délelőtti parlamenti közvetítésben. Ott a képviselőurak azon vitatkoztak, hogy vajon a csatornázási művek költségvetése nem veri-e az egeket. Két táborra szakadt a parlament; az egyik oldal szerint igen, a csatornázási művek költségvetése az egeket veri, a másik oldal szerint nem, a csatornázási művek költségvetése nem veri az egeket. Ekkor az igen oldalból felszólalt egy alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Malvinnak ez különösen tetszett, mivel szerette a sima felületeket, az pedig csak fokozta az elköteleződését a sima fejű férfi iránt, hogy még csillogott is, amikor a nem oldal felé fordult és azt mondta: ,,Akkor fürödjenek délben, az nem csúcsidő!” Malvin teljesen elfogult volt az alacsony növésű, pocakos fiatalemberrel szemben, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Ezért megfogadta tanácsát és ő mindig csak délben fürdött, mert az nem csúcsidő. Malvinnak valójában fogalma sem volt arról, hogy mit jelent pontosan az, hogy csúcs idő, de voltak elképzelései. Annak ellenére, hogy igen érett volt és kifejlődött intelligenciával rendelkezett, sokszor előfordult még, hogy a szavakat szó szerint próbálta értelmezni – talán ez soha nem fog megváltozni. Így a csúcsidőn sokat gondolkozott 12:04 perctől – amikor is már a testének a habfürdővel való bekenésén túl volt – 13:27 percig. A gondolatmenete sokszor elkalandozott, de mindig számba vette, hogy minek is lehet csúcsa; csúcsa van egy piramisnak, egy háromszögnek, egy ceruzának – de csak akkor, hogyha ki van hegyezve. Hegyezve – tehát, a hegynek is van csúcsa. Egy háznak, egy papírújságból hajtogatott csákónak… De tudta, hogy valami nem kerek. Érezte Malvin, hogy nem értette még meg, hogy mi lehet az a csúcsidő. De mindennap elkezdett ezen töprengeni, és soha nem jutott tovább a csákótól 95 perc alatt.

De a déli fürdésen, a csúcsidőn kívül Malvin sok mindent gondolt még. Például határozott elképzelése volt az üres padokról. Azt képzelte, hogy ezek a padok valójában nem is üresek, csak túl nagy a távolság, hogy mi meglássuk, kik ülnek rajta. Úgy gondolta, hogy több ezer láb magasban helyezkednek el ülő pózban azok, akik ezeken az általunk vélt üres padokon helyet foglalnak, és nekünk ezt a teret lehetetlenség belátni. Akárki ezekre a padokra nem ülhet fel. És attól, hogy mindig máshol helyezkednek el ezek a padok, mindig ugyanazok a padok az üresek, csak tudnak mozogni, ezért az üres padok, nemcsak üres padok, hanem vándorló üres padok. Malvin ezt így gondolta, de arra még nem jött rá, hogy vajon kik tudnak ezekre a padokra leülni.

     Amikor lent sétált 15:14 perctől határozatlan ideig, akkor gyakran találkozott kutyákkal. Malvin szerette a kutyákat, de igazán a kistermetűekkel jött ki jól. Azt gondolta, hogy ők csak a többi ember számára olyan kicsik és ő látta, hogy valójában a kistermetű kutyák sokkal nagyobbak, mint a nagytermetű kutyák. Malvinka ugyanis látta, hogy a kistermetű kutyáknak a lábai még folytatódnak a felszín alatt és olyan hatalmas kutyák, hogy talán, ha fellépnének a járdára a talpukkal és ő ráülhetne a hátukra, akkor képes lenne a vándorló üres padokon meglátni, hogy kik pihennek rajtuk.

Malvin nem tartotta unalmasnak az életét. Nem hiányzott neki az sem, hogy ezeket a gondolatait megossza az anyukájával, mert tudta, hogy úgyse értené meg. De titokban sokszor álmodozott arról, hogy elmesélné ezeket az igazságokat az alacsony növésű, pocakos fiatalembernek, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van és biztos volt abban is, hogy ő ezt mind megértené.

Szerdánként az anyuka mindig mosott. Malvinnak ez volt a kedvenc napja, mert nagyon szerette a frissen mosott ruhának a tapintását. Szerette, hogyha keményre vannak mosva a ruhák és, hogy amikor felveszi azt, tartása van. De nem csak a ruhák illatát szerette vagy azoknak a keménységét, hanem a mintáit, színeit is fontosnak tartotta. Minden napnak megvolt a maga uniformisa. A minta vagy a szín számított. Olyan nem volt, hogy egyszerre mindkettő. Hétfőn például pepitába kellett öltözni. Erre azért volt szükség, mert hétfőn már igazán közel voltak a szerdához, tehát elfogytak azok a ruhák, amiket kedvelt, így ez a minta a mosás előtti-előtti napra maradt. Ennél jobban már csak a keddet nem szerette. Aznap pöttyösbe kellett öltöznie. Hétfőn és kedden mindig szomorú volt és mérges. Aztán szerdára, mintha kifordították volna. Szerda a csíkos nap volt, és a hét legboldogabb napja. Malvinka felvette a csíkos ruháját és ebben a ruhában mindig azt képzelte, hogy a kutyák a hátára veszik őt és felviszik a vándorló üres padok tetejére. A hét többi napja nem volt rendkívüli. Csütörtökön pirosat, pénteken fekete ruhát húzott, szombaton pedig a koncentrikus körök mintázata terült el a ruháin. A vasárnap a színes ruháké volt. Ezen a napon már érezni lehetett a hétfő közeledtét és azt is, hogy utána kedd lesz.

Malvin ezen szokásai a mindennapjai voltak. Minden nap gondolkozott a csúcson és remélte, hogy egyszer majd rájön az idővel való összefüggésre.

Csend volt. Malvin anyukája felkapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót. Malvinnak ilyenkor mindig össze van kicsit rázódva a gyomra, és enyhe émelygést érez. De ő ezt szerette. Ezt is. Anyuka levette őt a mosógép tetejéről és Malvin elmosolyodott.

 (Illusztráció: arc)

Hegyi Szilárdot tisztviselőnek teremtette a Jóisten. Amióta az eszét tudta, irodistát játszott. Orra hegyére biggyesztette apja olvasószemüvegét, mellén ott feszített a kiváló dolgozó érdemrend, amelyet kicsi kezeivel aprólékosan fényesítgetett, és figyelmes mozdulatokkal válogatta a papírokat. Kezdetben színük és méretük szerint, majd, amikor már el is tudta olvasni, címük szerint, de az, hogy mi állt bennük, nem érdekelte. A papír tapintását szerette. Csukott szemmel végigsimította tenyerével, beszívta az illatát. Mert más-más illata volt az újságnak, a könyvnek, egy-egy csekknek, levélnek. A poros és dohos szagok keveredésekor azt játszotta, hogy középkori varázsló, akinek az a feladata, hogy a világ összes iratára vigyázzon. Micsoda felelősség, sóhajtott fel, és büszkén kihúzta magát. Alig várta a napot, amikor szemüveggel az orrán, jól fésülten helyet foglalhat egy irodában, és egész nap papírokat tapinthat.
Hegyi Szilárd nem volt eszes, csak nagyon szorgalmas, és kitartóan haladt célja felé, amely sok-sok évvel később teljesült: állami tisztviselő lett. Helyet foglalhatott az alagsorban lévő postázóban. Az eskü letételekor szétfeszítette a büszkeség, úgy gondolta, hogy az alagsori postázó az állami gépezet lelke, ahol egyetlen papír sem sérülhet meg vagy veszhet el, és senki sem rongálhatja meg őket. Szerette a nagy irodát, az sem zavarta, hogy hat másik tisztviselővel kell osztoznia rajta. A papírok földi mennyországába zsákszámra érkeztek a különböző nagyságú borítékok: kicsi, nagy, közepes, vékony és vastag. Hegyi Szilárd komótos, megfontolt mozdulattal vette kézbe a borítékot, ujjaival finoman érintette a jobb felső sarkában lévő bélyegeket, gyönyörködött a mintázatukban, majd óvatosan felbontotta díszes nyelű papírvágó késével. Tenyerével többször végigsimított a papírokon, kiegyenesítette a hajtásokat, mint egy díszes terítőt, pecsétet nyomott rá, és a megfelelő kupac tetejére helyezte. Szerette a papírok különféle illatát, simogató vagy érdesebb felszínét.
Egy szép napon betévedt az irattárba, ahol faltól falig érő, ósdi fapolcokon sorakoztak az iratok. Hegyi Szilárd szédült a gyönyörtől, úgy érezte, mintha körhintán ülne, forogtak vele a polcok, rajtuk a vaskos irattömbök. Ennyi papírt egy helyen még soha életében nem látott. Munkaidő után bement az irattárba, simogatta, pakolgatta az iratokat. Ha valamelyik koszos lett, letisztította, ha szakadt volt, megragasztotta. Letörölgette a port körülöttük.
Az egyik januári este is az irattárban tevékenykedett. Egész nap havazott, estére már térdig ért a hó. Hegyi Szilárd a külvárosban lakott, úgy döntött, aznap éjszaka nem megy haza, hanem az irattárban alszik. Papírzsákokból kialakított fekhelyén gyönyörködött a hatalmas polcok látványában, amelyek toronyként magasodtak fölé. Az utcai lámpák beszűrődő fénye megcsillant a poros polcokon. Hegyi Szilárd szippantott egy nagyot az irattár levegőjéből, és azt álmodta, hogy középkori varázsló, aki a világ összes iratára vigyáz.
Kora reggel a hókotró zajára ébredt. Nagyot nyújtózott, felhúzta a csizmáját, majd csintalan gyerekként végigfutott a polcok mentén, lágyan érintve az iratokat. Az ajtó előtt azonban megtorpant. Egy állat terpeszkedett a küszöb előtt: óriásira hízott bogárféle. Hegyi Szilárd lassan hátrált, amíg hátával bele nem ütközött az egyik polcba. Belekapaszkodott. Nem tudta eldönteni, hogy az állat mászik vagy repül, netán mindkettőt. Visszataszítónak találta tüskés lábait, domború páncélját, amely zöld és barna színeivel rikított a kopott padlón. A páncél közepén vastag, vörös csík futott végig, amelyet egy vékony sárga keresztezett. Fésűre hasonlító csápjaival félelmetesen hadonászott. Hegyi Szilárd attól tartott, nyomban elragadja.
Nem tudta mitévő legyen. Becsukta a szemét, azt gondolta, mire kinyitja, eltűnik az ajtó elől. De nem tűnt el. Hegyi Szilárd kétségbeesetten kereste a megoldást. Közelebb lépett, dobbantott, de az állat nem mozdult. Kinyitotta az ablakot, hátha kirepül, de nem repült. Neki viszont ki kellett nyitnia az irattár ajtaját. Arra is gondolt, hogy megvárja, amíg megérkeznek a többiek, de akkor gyávának tűnhetne.
Ahogy nézte, egyre jobban undorodott az állattól. Már-már látta maga előtt, ahogy ez az ocsmány lény elfoglalja az ő irattárát, megmássza az ő iratait. Ezt nem hagyhatja, gondolta, miközben forrt benne düh. Arra az eredményre jutott, hogy el kell távolítania, sőt, el kell pusztítania az állatot. Körbenézett, de az iratokon kívül más nem volt a közelében. Keresnie kell egy botot, vélte, de megrémült attól a lehetőségtől, hogy közben ez a bogárféle elrejtőzik. Kintről beszédet hallott, lépések közeledtek, úgy látta, mintha a bogár kitárná hártyás szárnyát és közelebb kerülne hozzá. Megrémült, cselekednie kellett. Lekapta a legközelebbi iratköteget a polcról és rádobta az állatra, majd ráugrott. Hallotta, ahogy roppan a páncélos test.
Lelépett a tetemet borító kötegről, erőtlennek érezte magát. Szédült, émelygett, arcán folyt a veríték. Ha a szívét tépték volna ki, akkor sem érezhetett volna nagyobb fájdalmat, mint amikor meglátta az iratborító hátoldalát. Hatalmas vörös, barna, zöld színben játszó folt borította. Felfordult a gyomra, ahogy a kilapított tetemet szemétlapátra tette, majd kidobta a nyitott ablakon. Bevizezett egy rongyot, és gondosan letisztította az iratborítóról a véres, nyákos foltot. Többször megsimogatta, mint egy beteg testet, beszélt hozzá, közben ömlött a könny a szeméből. Az ajtó mellett függő tükörben döbbenten látta, hogy megőszült.

I. fejezet

melyben tisztázódnak a tisztázatlan körülmények

Malvin 1993. október 1-jén született. Aznap abszolút nem volt az időjárás őszies. Sütött a Nap úgy, mint augusztus végén és még a szaga is olyan volt a levegőnek.  A parkban a lakótelepi házak között gyerekek szaladgáltak, babakocsiban aludtak már a még béna újszülöttek és fecsegtek fölöttük önfeledten a 10 kilóktól megfosztott friss anyukák. Malvin még béna volt és az anyukája nem egészen szabadult meg a 10 kilóktól. Valószínűleg soha nem is fog. Malvin már a méhszáj kapujában úgy döntött, hogy az anyjának nincs joga több súlyvesztésre, mint amit ő maga okoz neki. Tehát az újdonsült anyuka annak örülhetett, amit már eddig leadott. Másra hiába várt.

Malvin nem volt nehéz szülés. Minden úgy alakult, ahogy annak lennie kellett. Majdnem minden. A fényesen zöldre festett falak között egyszer csak kidugta a fejét egy aránylag szép, de középszerű fej. Nem sírt, és nem csak ez adott okot az aggodalomra az ott lévők körében. Azt gondolták – mivel az ultrahang azt mutatta –, hogy kisfiú fog születni. De útközben valahol a baba elhagyta a fiúságát. Az anyuka sokáig azt gondolta, hogy akkor, amikor egy pillanatra megállt a méhszájnál, beakadhatott és ekkor következett be a malőr. Mindenesetre Malvin kislány lett. Az érdekessége a történetnek azon felül, hogy nem sírt – később talán azt is elárulom, hogy miért – az, hogy ha kisfiú lett volna, akkor is Malvinnak nevezték volna őt. És ennek is megvolt a maga oka. Az anyukának arra már igazán nem volt ideje a kórházba sietés, a vajúdás és a szülés között, hogy még a gyerek nevén is gondolkozzon, tehát megkérdezte az ápolónőt abban a pillanatban, amikor a gyerek is pihent benne a méhszájnál, hogy milyen névnap van ma? Az ápolónő először értetlenül állt, majd elmosolyodott és valamiért érthetetlen izgatottság tűnt fel a kifejezéstelen arcán. Malvin, hát Malvin nap – mondta. Mint utóbb kiderült, a macskáját hívják így és ez nagy ünnepség egy egyedülálló, harmincas ápolónő életében. Tehát így alakult a Malvin első pár perce a szülőszobában. A nevét egy macskáról kapta, ha fiú lett volna, ha lány.

Mindezek ellenére Malvin igen jó kisbabának bizonyult. Az anyuka felkészült ugyan a legrosszabbakra, de teljesen váratlan módon Malvin úgy viselkedett az első pillanattól fogva, mint egy magányos, harmincas ápolónő. Reggel 7-kor kelt, nem sírt, reggelizett, de csak annyit, amennyi előtte volt, de nem is hagyott meg belőle semmit sem. Mikor az ápolónőnek nincs dolga és ügyeletes, alszik. Malvin is aludt. És éjszaka is aludt. Nem ébredt fel. Édesanyja ezért úgy gondolta, hogy Malvin már elég nagy ahhoz, hogy éjszaka egyedül maradjon otthon, így ő elvállalhatott végre éjszakai műszakokat a cipőfűző gyárban, ami már 3 hónapja oly hiányzott az életéből. Anyuka minden este 9-kor indult el otthonról, miután Malvinkát megetette, megfürdette, bepelenkázta és lefektette aludni. Szépen lassan osont ki mindig az ajtón, nehogy felébredjen a baba. Ettől egyébként nem igazán kellett volna tartania, hiszen Malvin nem aludt, de azzal tisztában volt, hogy ezt kell mutatnia az anyukának, különben soha nem menne el otthonról. Malvin szeretett egyedül lenni otthon. Pláne este. Ilyenkor mindig a hátára fordult és nézte a felette pörgő játékot, amit az anyukája készített színes cipőfűzőkből. Próbált egy hatszöget kifeszíteni ezekből és minden egyes csúcsnál lelógatni egy cipőfűzőt, aminek a végét összecsomózta. Más gyereknek pillangók repdestek a feje fölött éjszaka, de Malvinnak cipőfűzők. Talán emiatt volt az, hogy Malvin nem félt a kígyóktól, sem az infúziótól. Ez azért fontos, mert Malvinnál egy igen ritka betegséget, Kozmosz-szindrómát állapítottak meg.

Azt mondják, hogy az ilyen betegek sokszor a születés pillanatát sem élik meg, de Malvin megélte és még ezután sok mindent átélt, de ki tudja, hogy mi járt a fejében.

(Illusztráció: Palmeri)

Nem biztos, hogy megéltem. Ha jól emlékszem csak megálmodtam. Már azt sem tudom, mikor volt, egyszerűen csak megtörtént. Ha valami után nagyon vágyom, akár egy perc alatt képes vagyok elfejteni a valóságot és valami megtévesztő utópiába zuhanok, ami életem végéig mérgezi a lelkemet. Szépen lassan megöl, amíg megfeledkezem önmagamról, az életről. Olyasmi érzést kelt bennem, mint a drog. Segít, hogy tovább álmodhassak. A kérdés csak az volt, mi minden képes még megbabonázni, elvenni tőlem a cseppnyi, tiszta tekintetet. Mintha egyedül maradtam volna, kitágult pupillákkal. Szégyelltem magamat, de akkor is jó volt úgy kinézni az ablakon. A vonaton ültem és egy részeges legyen kívül, senki nem volt a fülkémben. Nem vártam akkor semmit. Persze örültem volna annak, ha elindul a vonat, de nem bántam volna meg azt sem, ha esetleg ott ragadok az állomáson, míg ki nem nyír valaki a szürkületben. Abban az órában szartam az életre vagy a halálra, mert csak ülni akartam és kifelé bámulni az üres vágányokra. Mielőtt behunytam volna a szemem, váratlanul elindult a szerelvény. Kinyitottam egy üveg bort, amit jó nagy lendülettel meg is húztam. Jóval kesernyésebb volt és tapadósabb. A fű könnyen el tudja baszni a borok ízét, de ez mit számított… A második korty már egyáltalán nem volt olyan vészes. A külvárosra tekintettem, ahol számtalan romos házat körbeölelt a nap felé törekvő borostyán. Magányosan, térdig érő kabátban flangáltak a hajléktalanok a roskadozó kunyhók mellett, amik között szürkés ruhadarabok lengtek egy kifeszített drótszálon. Fasza egy kilátás – gondoltam magamban –, de aztán észrevétlenül felváltotta a nyomornegyedet a kifürkészhetetlen, kopott erdő. Megmarkoltam ismét az üveget, hiszen folyton kiszáradt a szám. Kezdtem unni, hogy egy órája be vagyok állva. Jobban szerettem mindig is, ha részegen tekintek ki a sötétedő tájra. Amikor az üveg felénél jártam, felálltam egy percre és lehúztam az ablakot. Elővettem egy szál cigarettát és rágyújtottam, majd minél hamarabb el akartam szívni, nehogy felszólítsanak. Végre úgy éreztem magamat, mint egy nappal ezelőtt. Az élet ritmusa, akár meg is adhatja a napi rituálét, de az életet elveheti… Visszaültem a helyemre, a füstös ujjamat szagolgattam, míg meg nem állt a vonat. Az ég sötétkéken feslett, felkapcsolódott az összes lámpa a fülkékben. Néhány utas felszállt, de egyik sem akart az én társaságomba csapódni. Hát erre voltam én jó, ezen már meg se lepődtem. Végül kinyílt az ajtó. Nem bántam meg, hogy egyedül voltam egész idáig, hiszen abban a pillanatban egy viperával utazhattam tovább, akiről le sem tudtam venni a szemem. Szembe ült velem és jobb lábát a balra tette. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a lány szép vagy ronda. Később rájöttem, hogy csúf semmiképp sem lehet. Kissé vágott szemei voltak és tépett haja. Barnás bőre csillogott az álmosodó fényben. Vékonyka bokái egyből felállították, a farmernadrágja pedig fel volt tűrve a sípcsontjáig. Éreztem, hogy engem néz, és amikor rávetettem a tekintetem, mint védtelen halra a hálót, egyből a loholó tájra pillantott. Játszott velem, csakhogy nem voltam játékos kedvemben. Ahhoz túlságosan sokat szívtam… Ittam… Még nevetni sem volt erőm. Az arcom úgyszintén perzselődött a melegtől, de amikor megnyaltam a felső ajkamat, erős, sós íz húzta össze a képemet. Az ismeretlen lány síkos bőrét nem ilyennek képzeltem el. Minél tovább szemléltem, annál jobban szertefoszlott a szívem. Dübörgött a torkom, kedvem lett volna hozzászólni, csakhogy nem mertem. Édes verejtékéből akár tüzet is rakhattam volna, hiába volt nyitva az ablak. Szívesen harapdáltam volna csúszós melleit, vagy habzsoltam volna a szerteágazó fullánkját. Talán nem is a melegtől fakadt ki a pofátlanul ömledező verítékünk, hanem attól, hogy egymás pillantásaival szegezzük magunkat a székhez. Ujjaival belefésült a hajába, majd megcsillogtatta az alkarját. Fényessé váltak az ajkai, kis teste hirtelen megnyúlt az ágaskodásban. Egy pillanat alatt kivirágzott előttem, majd megcsapta az orromat az erőtlen parfümillat. Teljesen kiszámíthatatlan volt számomra ez a teremtény, de talán ez…. Zavarba hozott azzal, ahogyan kéjeleg az éjszakának és apró pillantásait rámereszti. Visszanyomtam a dugót az üvegbe, és gyors léptekkel kimentem a mosdóba. A falhoz préseltem magam, és szemem gödrével a tükörhöz simultam. Nem bírtam tovább. Elhatároztam, hogyha visszamegyek hozzá, megszólítom vagy legalább megkínálom a borból. A szerelvény ismét megállt. Magamra zártam az ajtót, lehúztam a sliccemet. Nem tudtam semmit se kiengedni magamból, mert a farkam önszántából fel akart robbanni. Hát, segítettem magamon. Még jobban folyt rólam a víz, a kezemen kitüremkedtek a hosszan elnyúló erek. Végül teljesen elernyedtem és lezuhantam a vécé mellé. A hugyos deszkát bámultam, amin egy pár göndör szőrszál kamatyolt egymással. Kis pihenés után úgy döntöttem, visszamegyek a fülkémbe. Lenyomtam a kilincset, nagy sóhajjal megtettem az első lépést. Mintha követett volna, direkt bosszantana azzal, hogy újból és újból felállítja. Amint a szemébe néztem, mentem volna vissza a mosdóba, hogy megint könnyítsek magamon, de inkább átadtam neki a terepet. Az ujjai között gyűrődött egy megtekert cigaretta. A vonat elindult, én pedig kibámultam ismét az ablakon. A bornak már csak a negyede maradt meg, bár nem nagyon zaklatott fel ez a tényállás, hiszen az út felénél jártam már. Reménykedtem abban, hogy kibírom annyi piával. Jelentéktelen, sárga pontokat láttam a messzeségben, amik körül a sötétség hánykolódott. A holdat kerestem, de sehol nem találtam. Csak az apró házakat figyeltem és a nagy semmit. Nyomottabb lett a levegő, jobban a hátamra tapadt a póló. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog megjelenni újból a lány. Pár perc elteltével megállt a fülke ajtajánál. Mosolygott, én pedig bizonytalanul viszonoztam. Ártatlanul állt ott teljes egyedül, pedig a tekintetével ölni tudott volna. Nem tudom, hogy miért láttam a szemében az efféle hajlamot, hiszen egy kóválygó, fekete bárány veszett el benne. Az ölni vágyás mögött ott volt a szeretet és a visszafogottság. Vékonyka lábait összefonta és engem nézett. Akkor sem szóltunk egymáshoz, hanem a szemünk tükréből próbáltuk megérteni egymást. A púpos sínek miatt, olykor feldobott minket a vonat, ezért erősen kapaszkodott a csomagtartó hálójában. Redőtlen arcát simogatta, majd lejjebb húzta a felsőjét. Melege volt és izzott a bolondos gondolattól, amit ketten szültünk a néma csöndben.

   Közelebb lépett hozzám és a kicsinyke, éles fogaival harapdálni kezdte az ajkaimat. Nem tettem semmit, mozdulatlanul ültem előtte, mint akinek ki akar ugrani a szíve. Arcomat simogatta, mintha ápolgatna vagy sajnálna valamiért. A borhoz akartam nyúlni, de nem hagyta. Hirtelen elvesztettem a kontrolt magam felett, körmeimmel a vállába kapaszkodtam és a nyakán megállíthatatlanul kerestem a sodródó izzadságcseppeket. Olykor megéreztem az apró fogait, amik szelíden lapultak a nyelvéhez, amikor újfent rám nézett. Abban a pillanatban én akartam visszacsókolni, csakhogy lassított a vonat, ő pedig váratlanul felállt. Egymásra néztünk. Mosolygott, kissé elpirosodott zavarában. Szerintem én is elpirosodtam, noha ezt nem akartam elhinni magamról. Talán az élet könnyelműségét akarta megmutatni vagy azt, hogy még tud valaki szeretni ebben a világban. Nem tudtam eldönteni, melyik oldalt képviseli, bár ahogyan rám tekintett, hinni akartam az utóbbiban. Lassan már fékezett a vonat, de még kaptam egy búcsúcsókot. Valóban édes íze volt, mintha először csinált volna ilyesmit. Félénken távozott el. Behúzta a fülkeajtó előtt porosodó függönyöket, majd álmosan eltűnt árnyékával együtt a folyosón. Mintha tudta volna, hogy mit akarok ezután. Pillanatok alatt megértett. Behúzta a függönyöket, nem hagyta, hogy megigyam a megmaradt bort. Pontosan tudta, hogy ezek után magam akarok lenni ismét, és a nemrég megtestesült emlékekből akarok lakmározni a végállomásig. Óvott az unalomtól és az elkeseredéstől. Amikor mindenki leszállt a szerelvényről, odasétált az ablakhoz, azután rátette a tenyerét. Én is odatettem, de az arcát nem láttam, mert a kocsi túl magas volt neki. Sajnáltam, hogy ott hagyott. Nem voltam benne biztos, hogy akkor kellett volna leszállnia, mintha valami célja lett volna még velem. Megint sípolást hallottam, a mandulaszemekre szegeztem a tekintetem. Miután megfontoltan elindult a vonat, apró termetét hamar ellepte a sötétség. Akkor láttam utoljára, akkor fájt először ennyire a szívem. Újra a sötét végtelenségbe bámultam kifele, lassabbnak tűnt az idő. Ránéztem az elhúzott függönyökre. Közelebb léptem hozzá és mélyen beleszagoltam. A töménytelen por egyből az orromba szállt, nem éreztem a lány illatát. Odaléptem a székéhez, semmi jelét nem láttam annak, hogy ott ült volna. Végleg elveszítettem…

   A végállomás már csak fél órányira volt. Addig ki kellett valahogyan bírnom az utat. Ránéztem a borosüvegre, aminek hirtelen nagyon megörültem. Rajta maradt néhány zsíros ujjlenyomat. Gyengéden magamhoz szorítottam, és az arcomhoz nyomtam az enyhén hűvös üveget. Éterien görgettem le-föl a homlokomig, amíg el nem mosódtak a szemrevalóan összecsengő nyomok. Emlékszem, épphogy hozzáért, ennek ellenére tisztán megmaradtak a derűs vonalak, mintha erősen megragadta, majd magához szorította volna.  Kihúztam a dugót és jóízűen belenyaltam a borba. Akkorra már annyira ízlett, hogy kénytelen voltam még többet inni, míg végül le nem húztam az egészet. Szokatlanul édesebb lett, de sűrűbb és teltebb.

   Aztán az angyalok moraját hallgattam és az ördögök… nem is tudom, kacaját… Váratlanul két oldalról ráncigáltak, lassan szédültem bele én is az üres, zajtalan homályba. A torkom összeszűkült, a lámpa pislákolni kezdett. Az üres üvegre néztem és inni akartam belőle, de aztán rájöttem, hogy amiatt fulladozok. Hangosabban kezdett zakatolni a vonat, élesen hallottam a hangokat. Az őrület határát kapizsgáltam, amíg el nem kezdett habzani a szám. Csak ültem az egyre erősödő tükörképem mellett és bámultam magamat, ahogyan az utolsókat rúgom. A szemeim vérvörösek voltak és kidülledtek. Erőm semmiképp nem volt, akkor is csak a lányra tudtam gondolni. Minden testnyílásomból vérezni kezdtem, csonkig elhagyott a szerencse. A fekélyes torkomból egy árva hangot nem tudtam kiadni, csak az elhúzott függönyökre néztem és kinyújtottam a karomat, de aztán feladtam minden reményt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszan is lehet szenvedni, levegőért küzdeni, másra gondolni a halálunk helyett. Nem akartam sokáig vergődni a méreg keresztjén, így hát visszatartottam a lélegzetem, meg akartam menteni saját magamat a fájdalmaktól. Lassan már a kialvóban lévő lámpa is hunyorított. A függöny mögött egy árnyék állt ismét. Láttam, hogy integet és összefonja a haját, majd elfut hirtelen. Magamra lettem hagyva, csak a vonat dobta fel néha a mozdulatlan testemet. A vörös hab egyenesen lefolyt a gégémig, míg fel nem szívódott a pólóm nyakánál. Senki nem ült velem szemben, nem láttam akkorra már semmit. Sokáig szenvedtem. És sikerült elaludnom. Azt hittem a „fülke” lesz az életem kezdete, de végül az lett a halálom. Remélem csak egy félresikerült „valami”, nem pedig a valóság.

Szeretném hinni, hogy az volt, mert akkor még lenne hova zakatolnom, lenne miért élnem… Nem biztos, hogy megtörtént velem, de ha jól emlékszem… ha jól emlékszem megálmodtam. Én csak egy valaki voltam abban a fülkében, aki utazott valamerre, és most senki mondja meg, hogy hova.

(Illusztráció: view)