Úgy döntöttem, hogy telefonomat csak addig tartom meg, amíg a gépem le nem száll Brüsszelben, utána örökre megszabadulok tőle. Csak Robertet értesítem megérkezésemről, majd az első vonattal Brugge felé veszem az irányt, ama város felé, amely mindig is különös érzéseket táplált bennem, ha csak rágondoltam.
Mellettem egy idős bácsi ült a gépen, éppen egy angol nyelvű Brugge-bedeckert lapozgatott, időnként megigazította szemüvegét görbe orrán, és olykor motyogva olvasott. Félálomban hallgattam a szavait. Olybá tűnt, mint aki titokban imádkozik. Szemhéja idegesen rángott. Ilyenkor talán álmodott is valamit, talán csak végtelenül fáradt volt, miközben a légkondicionáló berendezés teljes erőből, lankadatlanul fújta ránk a hideg levegőt.
Az öreg suttogó, imaszerű mormolásával a fülemben időnként kifele lestem: az ablakon túl magritte-i felhők vonultak.
Szürreális bölénycsorda: feltartóztathatatlanul és az emberi történelmet meghazudtoló módon.
Néhány óra múlva megérkeztem abba a városba, amelynek képeskönyvét oly gyakran lapozgattam a halálosan unalmas, vasárnapi délutánokon.
A reptéri labirintusok végeérhetetlen folyosóin bolyongtam hatalmas csomagjaimmal, amelyek tartalmát néhány nappal indulásom előtt nagy gondossággal válogattam össze. Ahogy húztam magam után bőröndjeimet, egy pillanatra feleségem rémült arcát véltem látni magam előtt, ahogy levelem olvasása után az üres, apjától örökölt diófaszekrényt kitárva szembesül a megfellebbezhetetlen és lesújtó igazsággal. Vajon mit gondol rólam, mit az elmúlt tizennyolc év házasságáról? És a lányom? Félig már felnőtt, akire majd szintúgy a reménytelen küzdelem abszurditása vár: a fakó mindennapok alattomos rémségei, az árulások és hazugságok hosszú sora, amelyek elkísérik az embert egészen a sírjáig. Szegény Éva, majd talán egyszer megérti, miért utaztam el. Először bizonyára megrendülve csodálkoznak mindketten, de csendben számba veszik személyiségem megmagyarázhatatlan furcsaságait, váratlan kanyarait és ferdüléseit, amikkel az elmúlt évek alatt találkoztak, s amelyeket eladdig némán és szó nélkül tűrtek. Néhány nap múlva már talán azt gondolhatják, hogy mégis szükségszerű az, ami történik, és igazuk lesz, ebből a szempontból a nők egyszerűbben érvelnek és gondolkodnak, logikájuk élesen metsző. Olyan, amely mindig győzedelmeskedik démonjaik fölött. Élni kell, s ez az ösztön náluk mindennél előbbre való, a vajúdó lélek alvilági katakombáit, ahová mi, férfiak, oly gyakran és szívesen lemerészkedünk, ők könnyedén és messzire elkerülik. A nők a fényt és a világosságot kedvelik, úgy izzanak józanságuk életre hívó sugarában, akár a napraforgók. Csak mi szeretjük a ködös tájak fölött lebegő otromba kísértetet.
Üdvözöljük, fogalmazott a felirat, örök fanfárzene, amely tömören és hangzatosan köszönt mindenkinek, aki valaha földet ért Brüsszel terebélyes és unalmas repterén, mintha valóban sejtené ez a névtelen entitás, szellem, e néma jelrendszer sablonja mögé rejtőzve, hogy minden szépre és jóra szükségünk van, és hogy a mesterséges üvegfalon túl az idő mily könyörtelenül pereg.
Miután kiballagtam, hátam mögött hagyva oly sok mindent, talán egy hajszálnyival könnyebbnek tudva máris életemet, az órámra pillantottam: még közel egy órám volt a vonatig, amely Brugge felé visz majd. Leültem egy zöldellő parkban, az eső lassan szemerkélni kezdett. A füstös és nedves kőfalak hideget árasztottak. A telefonomban kikerestem Robert Daal számát. Innentől kezdve a szerencsémre bíztam magam. Szabad voltam. A hatodik csörgés után vette fel.
– Én vagyok az, Miklós! Egy szerelvényre várakozom Brüsszelben. Este találkozhatnánk. Régen beszéltünk már! Amúgy mi van a legutóbbi verseiddel? Én nem javítanék rajtuk semmit.
– Valóban? – kérdezte.
Robert Daal először nem értette a dolgot, talán megérzett valamit abból, ahogyan furcsa ugrásokkal a szavakat keresgéltem, gyorsan a költeményeire tereltem a szót, amely nyilván hízelgett neki, mégis légüres térben hangzott fel a kérdő mondatom, talán csak azért, hogy elfedje valódi mondanivalómat, váratlan érkezésem igazi okát.
Egy kopott padra ültem. Nem akartam sietni semmivel.
Most már igazán ráérsz, mondtam magamnak, minden pillanat a tiéd, csakis a tiéd. Ez a város megnyitja előtted kapuit: esőivel, sűrű, lomha és olvadékony ködképeivel, délutáni árnyaival és borzas fáival, lelket melengető csoki- és teaillatú pihenőhelyeivel, ódon csatornáinak mohaparfümjével, tünékeny fényeivel, amelyek ott játszanak minden alkonyatkor Jacob van Eyck szobrának gallérján.
Délután fél négykor érkeztem meg kerekes bőröndömet vonszolva magam után a Groote Markthoz. A félig nyitott mézeskalácsablakok alatt az utca kanyarogva futott tovább a csatorna felé, ahol mindig elsuhant egy-egy csónak, felkavarva a szürke vizet, amely – akár Velencében – a házak zöldes falát simogatta.
Lehunyt szemmel hallgattam a városháza órájának csilingelő harangjátékát, s arra gondoltam, hogy mihamarabb szállást kell találnom.
Tétován néztem körül a téren.
Volt valami a friss szélben, ami megnyugtatott, ami eltávolított a lealjasító, emberi világtól, még ha csak egy pillanatra is: messzi fjordok illatát hozta.
Körbejártam a környező utcákat, nem messze a Begijnhoftól, a piac melletti gyorsétkezdében friss kagylók rotyogtak fehérboros lében. Leültem az egyik asztalhoz. Nem messze tőlem, a nyákos kőasztalokon, frissen és egészben, különböző tengeri lények sorakoztak, olyanok, aminőket talán csak a középkori bestiárium ismer. A Marianna-árkot is megjárt dülledt, bazedovos szemek és reszelős uszonyok meredeztek élettelenül a szürke ég felé. Testes szagok terjengtek: a közszemlére tett hálók gubancában ott hevert egy-egy gazdátlanul fuldokló hal.
Robert hatra várt a Hoogstraat és a Langestraat sarkán lévő borozóba, amely egyáltalán nem volt messze a főtértől. Már előre látni véltem a mindig gyűrött, fehér ingét, titokzatos mosolyát és barátságosan lendülő karját, amellyel majd bizalmasan hátba vereget.
Az utcai étkezde arcai jókedvűen konstatálták az esti menü finom ízeit, elégedetten cuppogtak hozzá. Illatos és ásványos chardonnay-t kínált a hely főnöke, amelyet személyesen ő maga töltött karcsú poharakba. A bor tökéletesen illett e héjas sziklalakók mellé, bársonyos szelídséggel egyesült a kagylók szörcsögő zamatosságával, könnyű és nemes érzést kölcsönözve a kissé még korainak tűnő vacsorának.
Mintha a szemérmetlenül kitárulkozó kagylók levével együtt elpárolgott volna a múlt egy-egy ostoba fejezete, mintha a toronyóra már nem a valóságos időt mutatná odafenn, hanem egy másikat, amelyhez még nincs közöm, amelynek koordinátáit még nem ismerem. Brugge pontosan olyan volt, mint amilyennek képzeltem: akár egy filigrán nő malaszt fehér mosolya, gyöngéd szépségének mélyén – ábrándjaival és mennyei álmok bőségével – ott munkált egyetlen halhatatlan pillantásban egyesülten minden korábbi és eljövendő évszázad.
Bizonyára Éva és Vera most beszélik meg a dolgot. Vajon a bennük támadt hirtelen ürességre honnan kapnak majd választ? Lesz-e bennük annyi erő, hogy a nehéz és megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket nem vetik el zsigerből, de megszívlelik, és a legvégén javukra fordítják? De hogy remélhettem ezt éppen én, aki menekülésben vagyok, aki elhagytam őket, s oly messze kerültem a gyógyulástól, hogyan adhatnék én tanácsot bárkinek?
Robert Daal barátomat Pesten ismertem meg öt évvel ezelőtt, egy szeles tavaszi napon, egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján, ahol verseket olvasott fel. Ekkor indult Robert második pályafutása. A költőé. Ennek lehettem én szem- és fültanúja. Egy trondheimi festő képei ihlették barátom különös költeményeit, amelyeknek lefordításával engem bíztak meg. Sokáig bajlódtam velük, először a nyersfordítás készült el, majd csak utána kezdtem életet lehelni a tetszhalott mondatokba. Nem kértem tőle tanácsot, a magam erejéből és találékonyságából igyekeztem megoldani a rám váró, nem könnyű feladatot. A két nyelv egymásnak feszült, de ahogy egyre mélyebbre rágtam magam a szöveg sűrű szövetébe, mindinkább kirajzolódott előttem Robert Daal alakja.
Költeményeiben a norvég táj őszi színei és fényei kavarogtak. Enigmatikus képek, sorozatok, érzetek vajákos gyűjteménye, valahol úton az álom és ébrenlét között.
Robert Daal ötvenkét éves volt, egy évvel idősebb, mint én. Már messziről feltűnt kissé imbolygó alakja. Ritkán ivott, mégis billegve járt, mint aki időnként egy-egy pillanatra egyensúlyát veszítené, mint akire nem hatna kellő mértékben a gravitáció, mulatságosan tördelt mozdulatsorok segítségével igyekezett átjutni a Groote Markt macskakövein. Ősz haja a szemébe lógott (Robert azon fajtához tartozott, akik fiatalon őszülnek, hajuk, akár a szűzi hó), de arca sima maradt és feszes, nyugalom és szelídség áradt belőle. Vékony testalkatát megőrizte, nem kellett holmi fogyókúrákkal kínoznia magát. Mindig csak annyit evett, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy eljusson az egyik pontból a másikba. Soha nem gyűjtögetett, soha nem tervezte a holnapot. Ellenben ő is temérdek furcsa és kibogozhatatlan fájdalmat hordozott magában. Az a tény pedig, hogy sokáig élt Norvégiában, pontosabban nem messze Trondheimtől, egy fény nélküli, eldugott, kis faluban, sok mindent elárul.
Robert valamiféle tárgyi bizonyítékokat keresett, alámerült ama rideg bugyrokba, ahol gazdátlan halászhajók ringanak, és ahol csak ritkán kel fel a nap, ahol a kopár természet nem tűri a sürgetést.
A magánnyal a hűs folyók elúsznak, szavalta gyakran Robert, de sokszor dühösen, mert zavarta a sok-sok idézet, már nem is saját életünket éljük, mondogatta, hanem az idézetekét.

A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.

Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.

A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.

Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.

– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?

– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít…

– Mit álmodtál azon az éjjelen?

– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni… Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.

– Mi látszik ezen az álomképen?

– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.

– Nem furcsállod a jelenséget?

J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.

Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.

– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.

Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.

– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!

J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:

„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”

A fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.

(Illusztráció: skydrop)

Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…

 (Illusztráció: Lori McNee)

Tizenhét éve és kétszáznegyvenkét napja pillantottam meg őket először. Azonnal tudtam, hogy dolgom lesz velük.
Kislány koromtól kezdve anyukának készültem. Babákat öltöztettem, altattam, énekeltem nekik. Amikor anyám meglátta, hogy még szoptatok is, elsírta magát, pedig szerintem teljesen jól felnőttem az emlői nélkül. Nem is tudom, honnan láttam, hogy úgy kell csinálni.
Amikor a volt férjemmel összeházasodtunk, tudatosan és elszántan készültünk a szülői szerepre. Senki sem szólt, hogy a fogantatáshoz kell némi szerencse is. Persze, igen nagy kedvvel álltunk neki a házaséletnek. Úgy értem, nagy kedvünk volt hozzá egészen addig, amíg el nem kezdtünk azon görcsölni, miért nem jön még a gyerek. Ez nagyjából két év házasság után vált szorongatóvá, addig nem is különösebben akartuk.
Persze, hogy szíven ütött, mikor a férjem azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy minden rendben van nekem ott bent. Fel sem merült benne, hogy talán nála lehet a baj. Vagy felmerült, de nem mondta. Láttam rajta, mennyire kívánja, hogy gyorsan kiderüljön, van valami súlyos defektem, mondjuk hiányzik a petefészkem, vagy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem voltam.
Szépen hazarámoltam anyámhoz, majd pár hónap múlva megvettem ezt napfényes kis lakást, és ideköltöztem. Levegőt akartam venni, időt nyerni, míg új irányt vehet az életem.

A költözés körül olyan véletlenek történtek, amelyeknek muszáj volt jelentőséget tulajdonítani: a társasház előtt egyszerre két költöztető autó parkolt le. A férfiak kiszálltak, felhajtották a ponyvát. A platókról egymással szembe nézett két majdnem egyforma kanapé: az én pirosom és egy sötétkék. Mint egy tükörben. Letuszkolták őket, és elindultak a bejárat felé, mindkettővel egyenesen fel az elsőre. Ott, a két egymás mellett lévő lakásba kerültek a bútorok és a hozzájuk tartozó emberek: az egyikbe én, a másikba a négyéves Zita és a papája. Ők is folyamatosan pakolták felfelé a kisebb holmikat, akárcsak én. Jól figyeltem, vajon mikor kerül elő a hozzájuk tartozó feleség és anyuka, akit nagyon szépnek képzeltem.
Zita hosszú, barna haja két copfba volt összefonva, de egy kissé aszimmetrikusnak tűnt, és a három-három tincs is aránytalanul volt elosztva. Ebből arra következtettem, hogy a frizurát férfi csinálta.
De hol az anyuka? Nem volt könnyű feladat kideríteni, hiszen Károlytól (mint később megtudtam a nevét a névtáblájukról) nem kérdezhettem ilyesmit. Megközelíthetetlen volt, mint egy túl magas talapzatra állított szobor.
Amikor először utaztunk együtt a liftben, kicsit kínosan éreztem magam, mert én tegeződve köszöntem, és bemutatkoztam, de az apuka nem viszonozta ezt a hangnemet. Aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. Ehhez a típushoz valahogy nem is illik az a közvetlenkedés. Magas, vékony, de cseppet sem szikár ember, akiben soványsága ellenére van valami különös lágyság. A termetéhez képest kicsi kezét mindig megnéztem, ahogy puhán a kilincshez nyúlt. Világosbarna haja meg mindig ugyanolyan volt. Mintha nem is nőtt volna. Talán fodrászhoz sem kellett járnia, mégsem láttam soha rendezetlennek.
Arra gondoltam, bemutatkozásképp megmutathatnám a szomszédoknak, hogy sütök. Elég jó vagyok benne, de az utóbbi időben nem nagyon volt kinek.
Többfélét készítettem, és kiporcióztam öt lapostányérra – hat lakás van a lépcsőházunkban. Egy tányérom maradt, azzal kihúzom, gondoltam, míg visszakerül hozzám a többi.
Károlyékhoz mentem utoljára. Mondom, hoztam egy kis finomságot, olyan, mint a welcome drink, csak ez meg van sütve. Nevettem, pedig rögtön éreztem, hogy ennél szerencsétlenebbet nem nagyon mondhattam volna. Nem is nevetett velem, de még csak nem is mosolygott, csupán annyit mondott, hogy köszönjük. Aztán slussz. Elvette a tálat, és becsukta az ajtót.
Egy héten belül elkezdtek visszaszivárogni a tányérok. A következő hétvégére ötdarabos lett a készlet. Károlyék nem adták vissza. Amikor egy alkalommal velük és egy másik szomszéddal együtt mentünk felfelé, megemlítettem a felettünk lakónak, hogy igazán visszaadhatta volna üresen is a tálat, nem kellett volna viszonozni a meglepetést. Jó hangosan mondtam, hogy biztosan hallja mindenki. De épp a címzett nem értette. Arra gondoltam, talán afféle művész lehet, akinek mindig tele van a feje olyan gondolatokkal, amelyektől a földi dolgok nem is léteznek a számára. Mondjuk, ahhoz túl finom embernek látszott. Ránézésre inkább valami könyvelőszerű. Minden esetre a tálat sohasem kaptam vissza.
Zita a legszebb kislány volt, akit valaha láttam. Kedves és csacsogós. De soha nem találkoztam vele úgy, hogy kettesben lehettünk volna. Szinte bosszantott a megközelíthetetlenségük. Mondom a férfinak egyszer felfelé menet: ha el akarna menni vásárolni, vagy olyasmit intézni, amit jobb egyedül, nyugodtan átjöhet hozzám a kislány, szerintem elleszünk ketten. Erre ő, hogy köszönöm. Épp, mint a sütinél. Kicsit felment bennem a pumpa, és mondom, jó, de mikor? Mit mikor, kérdezte. Hát, a kislányt, hogy átengedné. De akkor épp odaértünk a lakásajtóhoz, és bementek anélkül, hogy válaszolt volna. Ott maradtam egy ideig a lépcsőházban, hátha hallok valamit abból, hogy mit mondanak egymásnak, ha magukra csukják az ajtót, de semmi nem szűrődött ki. Komolyan mondom, a tévé vagy a rádió hangját sem hallottam soha. Pedig nem vagyok süket.
Egyszer, mikor az apja nélkül volt a kislány, s én épp a piacról jöttem, a kosaramból odaadtam neki egy gyönyörű, piros almát. Mielőtt odanyújtottam, olyan fényesre töröltem a ruhámon, hogy csak úgy ragyogott. Örömmel nyúlt felé, aztán rám nézett, majd a gyümölcsöt hirtelen elejtve, elfutott. Mintha a gonosz mostoha vagy a jó ég tudja, micsoda lennék álruhában. Akkor elszakadt a cérna, és utána szóltam. Mondom neki, rendben van, Zitácska, semmi gond, de ha esetleg módodban állna, nem tudnál véletlenül utánanézni annak a tetves tányérnak, amit száz éve adtam oda nektek? Tudod, egy csomó süti volt rajta, mikor ideköltöztünk.
Isten bizony, nem tudom, honnan jutott eszembe az a rohadt tányér, egészen addig már egyáltalán nem gondoltam rá. Nem hiányzott. Soha nem volt egyszerre annyi vendégem, hogy gondot jelentett volna a kevés teríték.
És akkor, onnantól kezdve valahogy Zita is megváltozott velem szemben. Távolságtartóbb és hűvösebb lett. Évekig szinte szót sem váltottunk egymással.
Pedig én akartam változtatni, az egyik névnapjára még egy csinos kis kalapot is vettem, de valahogy nem bírtam odaadni.
A szemem láttára nőtt fel. Szép, fiatal nő lett. Sokszor elképzeltem, hogy egyszer szervezünk valami közös programot. Mondjuk, elmegyünk vásárolni, tanácsokat adunk egymásnak, meg a drogériában magunkra fújunk egy csomó parfümöt, aztán, ha hazamegyünk, alig bírjuk visszatartani a nevetést, pukkadozunk, mikor látjuk, hogyan szaglász az apja.
Károly viszont nem változott. Abban sem, hogy gyakran jöttek-mentek együtt. A vonásai talán kissé mélyültek, de a férfiaknak ez általában jól áll.
De gyorsan szaladtak el az évek addig az éjszakáig!
Ordítozásra, meg ajtócsapkodásra ébredtem. A frász tört ki, hogy mi lehet, azt hittem, ég a ház. Kiszaladtam az erkélyre, és akkor látom, hogy lent áll egy autó, járó motorral, egy fiatalember meg szedi össze a holmikat, amiket Zita dobál ki az erkélyen át. Az apja pedig próbálja megakadályozni ebben. A dulakodástól egészen eltorzult a hangjuk, nem lehetett érteni, miket mondtak egymásnak.
Gyorsan visszaléptem, nem akartam, hogy azt higgyék, leskelődöm utánuk. Aztán hallom, hogy csapódik a lakásajtó, és a nappali tükrös szekrényében, amiről az erkélyüket lehet látni, nézem, amint Károly is hajigál lefelé ezt-azt, de addigra a kocsi a két fiatallal, nagy sebességgel elhúzott.
Egész éjjel nem aludtam. Vajon mi lesz reggel? Reggel olyan csönd volt az emeletünkön, mint a sírban.
Szóval, van most itt egy eladó lakás épp mellettem, ha esetleg érdekel valakit. Kisgyerekkel ideális.

(Illusztráció: ap)

Ott tartottam, lássuk… hol is prompte? Hát persze, pár hete loptam egy bökőt a négyes, gépész koliból, mikor még ott ténykedtem – bölcsész egymagam –, lengtem. Az a vacak a konyhaasztalon árválkodott, hát magamhoz vettem, hogy pontos legyek, bicskát. Azt tartom magamnál a gatyában, ha más is lenne a gatyámban, nem oda dugnám a metélőszerszámot, még elcsattintanám egyszer a saját farkamat, de mivel nincs, nem aggódom. Ez a rugós vacak a kelléktár markáns részét alkotja, amikor felidegelnek, mert megteszik a maguk módján ezek a plázamacskák a puszta látványukkal, akik beülnek egy-egy koktélra, martinira, csak mert köreikben sörtől böfögni nonszensz és övön aluli megnyilatkozás lenne, hogy úgy mondjam, jobbára jogászok meg közgazdászok, az ászok a nívósabb alfajból, akik a paszuly magasából lesnek ránk, szimpla bölcselőkre. A jogtudósok, akik egyetem után élből doktori titulust nyernek, hasonlóan állnak a gépészekkel, akik a magunkfajta bölcselőt csak, mint gyomot tartanak számban, akiknek okoskodásuk semmibe vész, kilátásban a puszta tanári szakma kedvez, mely alul esik, minden magasabb célnak ellentmondva. Mondják, játszi könnyed szakág, ahol az egyetem hígagyúi ténykednek jobbnak híjában, mert nem nyertek felvételt a nagyobb jó, a komoly szakmák irányába <engedjük meg azért ez érdeklődés és” beállítódás kérdése, száradjon le a karom, valaha is aláírok jogász vagy közgazdász felvételt, nem beszélve szociopatológiáról>. Fájdalmamra ezt a képet erősíti száznegyvenhárom társam tetemes hányada, akik akár egy puszta tőmondat kreatúrázásában sem épp jeleskednek, nem még barokkos körmondatok papírra vetése terén, de nincs mi miatt szégyenkezni, hallottam egy helyütt amaz Olümposzi magasban fekvő ELTE-n olyféle bölcsész lányka szájából a mára aranyköpéssé hírhedett elszólást, mely szerint Iliász Homérosz testvére volt; ekképp mégsem hajtom porba tehát fejem, mert gügyék a világ összes egyetemén akadnak, legyék bármennyire előkelő helyen a számok sorában, ahogy és ahol nagy fejek, kérges koponyák egyaránt megfordulnak. Az különben különösen jellemző észrevételem, miszerint az alsóbb  iskolák kitűnő végzősei jószerével üregesek és ostobák, többségükben népszerűek, pontokban mérhető csak tudásuk, mely csupán lexikalitás, semmi egyéb, s ha önvallásról esik a szó, kiül szemük hordalékára az a bizonyos átható ostoba tekintet; tudom, tapasztaltam, ezért érintettek meg jobb szerrel minden alkalommal a lógósok, akik alatt igencsak meginogott a léc, bennük láttam lehetőséget , úgymond értelmet és csillámló szemeket láttam a pszeudoanalfabéták körében, és ezért tartottam magától Balgától mintegy távolságot megismerkedésünk első két hetében, tán még benne is csalódom, vetettem fel a lehetőséget. Bé volt a különc kis csodabogár középiskolájában Szerbiában, a bizonyos űzött intellektuális vadállat, mégis szelíd és szerény, akár egy kis bambi azokkal a nagy barna boci szemeivel, neki se volt barátja, egy ha akadt, ő volt az één jóságom kitüremkedése, az óbor, amit ünnepekre nyitunk ki, majd nemrég összekerültünk egy közös négyágyas kollégiumi szobába, ahol egyikünk – a két másik idiótát a szobában nem véve étlapra – se találta magát, hát megtaláltuk egymást, jószerével örvendtem, hogy két egér, közös vödörbe estünk, s köpülünk vajat mindmáig. Nem sokkal később tudtam meg, barátom sem kerek egész százas, mint a sajtkaréj, a telihold – aki egymaga volt csakugyan, mert több mégis honnan a végestelen végfenéből lett volna nekem, a fura kis csajnak -, Balga zavara. Mélyen benne gázolt már tini korában a depresszió posványába’, juttatta tudomásomra az anyja, aki az egyvonalas házi telefonon lehallgatta, amint kislánya a meghalás lehetőségét és egyben mikéntjét taglalja tizenhat éves fővel egy nála alig idősebb suhanc felé, aki meg azzal kérkedik, miszerint az ő sarja lesz a világ legfiatalabb öngyilkosa. A depresszív Balga máskülönben verseivel kapott kisebb nevet… halál, halál, halál és semmi kilátás, ám dekadencia, hogy azt követően, már úgy, a publikálást, csak tizennyolc éves kor fölött ajánlották olvasásra, ama korban, amikor még a tizenhat éves Bé szememben ismeretlen volt, bár hasonló zavarokkal küszködő; a helyzet egy Jeunet-filmre emlékeztet, hogy pontos legyek, ahogy a napóra, aszondom, tán ismerős Neked, barátom, az Amélie csodálatos élete, ám ha már itten terpesztünk, a filmek varázsos szegmensénél, ajánlhatom Guillermo Del Torro opuszát. Ami amúgy a metélést illeti a nagyböcsű Rockyban – Balga is hentelt ez idáig, csak ő valamiképpen kinőtte -, még nem állok ott, hogy kötszert is tartsak magamnál, az után tanárbarátom, Szőr Lancelot, a Gáláns futkorász a pulthoz, amikor látja, amint levedzem. Amire meg valami ostoba fehérnép rögvest hívja ki a szerveket, nekem meg holmi papírokkal kell piszmogni a kórházba’, miszerint nem vót szuicid a szándék, ellenkező esetbe’ bent tartanak egypár hónapra. Kösz, nem. Igaz ami igaz, tizenkilenc éves korom óta falcolok és kénytelen fércelek, hogy honnan a fullánkból vezéreltetve, fogalmam sincs az ügy okát keresve, mert ha őszinte akarok lenni, addig semminemű zavarral nem találkoztam, amennyiben a földi kerek világ jelenlevésének humán kitüremlését veszem, hát csupáncsak jött a beteges idea, megszabadulni a belső kíntól, úgymond kicserélni testi fájdalomra, ilyen egy borderline-ember képzete a kínról. Dedós korom óta élvezek fájni egyébben; kedves empíria a vér vasas íze, mintha kerítést nyalogatnék, a nyílt sebek, gennyes fertőzések, hegek, ami sose múlnak – ahogy a harapásnyom sem a jobb arcvonalamon meg a vasmacska alakú sérülés időtlen idők óta, nem beszélve a púpról a búbomon, a forgómhoz egész közeli papilla, a lila-, zöld-, sárgába tarkálló zúzódásokat dajkálgattam örökösen és teszem ma is, bámész szemeket meresztek rájuk, nyomkodom, ütöm, főleg az öklöm, ha fájni vágyom, még jobban fájjon, a legtöbb sebet magamnak okozom azzal se törődve, hogy egy vétett alkalommal még tán kiloccsantom a saját velőmet. Ez a fajta mazochizmus ötéves koromban csúcsosodott ki, pofonok, ütés, felrepedt száj, mi egyebek, ahogy fejemben él a jelenet, mely könnyűszerrel sorolható be az abúzus mint olyan kategóriájába. Az oviba kiszállt a gyámügy meg a rendőrség, magukkal vigyenek, teszem fel, a Miskolcon tanyázó GYIVI-be; nem tették, mert anyám kimagyarázta, rém okosan érvelhetett, nyalván replikázott egy sort, amit megtűzdelt hihető hazugságokkal, amiként ismerem már galád természetét, egy szóval se említett ütleget, jobbára, gondolom el, a lépcsőre fogta a zúzódások, arcomat borítókat, a tornádógyerek, a hiperaktív kis szarházi kölök bénázására, és nehéz fegyelmezhetőségére. Ha őszintén meggondolom, arra jutok, nem félek beismerni, részemre semmi keresnivalóm gyerekzsivalyban, már úgy sajátos reproduktumaim körében, amiként eleimnek se. Anyám ahogy kimagyarázta a szorult helyzetet, nem oly sokkal azelőtt pelusból is kimagyarázott kétéves koromban, amikor az ikrek születtek. Mivel kisebbik bátyám holtan született, bele kellett vedlenem a középső-gyerek-a-családban – titulusba, ami nem jelentett soha előtte-utána megkülönböztetett bánásmódot, vagyis igen, a szó abszolút negatív értelmében. Csupa fiú testvér között mégsem sikerült, keménnyé fajzanom, képesnek lenni önmagam nevében kiállni, az egyedüli ember, akitől védelmet várhattam az életvezetés fonalának gördülésekor, az az embernek adatott ez a szerep, aki egyéb mocsok mellett nem tartóztatta meg tőlem a rendszeres verést sem. Ahhoz, hogy egy majdan felnőtt defektes gumiként egzisztáljon, nem vagyok vagy egyáltalában lehetnék pszichomókus, mégis azt látom, a zavar a környezeti tartalmak, mint bántalmakkal, kisebb-nagyobb sérülésekkel együtt jár, s az ki mennyit bír csupáncsak a psziché kérdése, felnőtt korára rettegni jósoltatott vagy az agresszivitás viszi-e a prímet; más esetben tán váltott kombóban mindkettő. Tán, ha nem élek meg eddigi koromig három garantáltan valós nemi erőszakot, bíznék férfi ívású embertársaimnál, és talán-talán gyűjtenék anyákat, ahogy józan életű barátaink bélyeget, matchbox-ot vagy barátokat az iwiw-en.