Orsi szerencsésnek érezte magát, amikor beköltözött az albérletbe. Kis lakás, Buda egyik előkelő részén, szép a kilátás, nem olyan hangos a forgalom, minden a közelben, ennek ellenére megfizethető, még a szerény keresetéhez mérten is. Egyelőre csak gyakornok egy nagy multinál, otthonról időnként segítik a szülei a fűtésszámlával vagy egy-egy új ruhával, de ki tud huszonhat évesen ilyen jó körülmények között a saját lábán meglenni a fővárosban?

Eleinte a lakókat is barátságosnak vélte. Szépnek látta a harmincas házaspárt a másodikon és figyelmesnek a földszinti Margit nénit, aki egykor házmester volt, mára pedig közös képviselő. A néni alaposan a fiatal lány szájába rágta, hogy a kaput mindig tessék kettőre bezárni, mert a besurranó tolvajok elvihetik a cipőjét is, amíg alszik, ha pedig fölébred, ki tudja, talán a torkát is elmetszik.

Ahogy minden lakásnál, a gondok itt is lassan derültek ki, és egyre nagyobb lavinává nőtték ki magukat.

A lakás egyetlen, nem túl tágas szobája a Rózsadombra nézett, Orsi már előre azt tervezgette, hogyan fog nyitott ablaknál jókat aludni. A beáramló friss levegőben nem is kellett csalódnia, mint egy lusta macska nyújtóztatta benne vékony tagjait a franciaágyon, szőke haja végigomlott a párnákon. Az isteni békét érezte maga körül: megérte az öt év egyetem, az egy év külföldi tanulmányút, az önkéntes munka, mind ide hozta, ebbe a csodálatos fészekbe, ami az otthona lesz, amíg saját lakásra nem telik majd.

Az isteni béke kilenc körül tört meg. Apró lábak dobogtak a plafonon: a szépnek látott harmincas pár két gyermekének a könnyű esti kergetőzése. Nem tarthat sokáig, nyugtatta magát, és valóban, negyed tízkor abbamaradt, akkor a szomszéd lakóházból hallatszott át a szombat esti krimi sejtelmes főcímdala. Ablakot becsuk, fülére párnát szorít, lesz majd jobb is.

Azóta három hónap telt el.

Gergővel az ingyenes TRX edzésen ismerkedett meg. Orsi szokása volt ugyanis, hogy eljárt az összes próbaórára, amit a város sportklubjai meghirdettek. Részt vett kung fu, aikido, kajak, rúdtánc, jóga, vívás, kosárlabda és női foci órákon, emellett pedig rendszeresen járt futni is. Nem vitt haza sűrűn fiút, általában hosszan szeretett randizni valakivel, ismerkedni, viszont pont emiatt a legtöbb srác elbukott nála már az elején, mivel alig lehetett velük beszélgetni.

Gergő egészen más volt. Arányosan kidolgozott testének már az elejétől nem tudott ellenállni, még a kopasz feje sem zavarta, legszívesebben már az edzése után az öltözőbe rángatta volna, de rettenetesen megijedt ettől a nagy vágytól, és csak szemérmesen pillantgatott a határozottan diktáló férfira. Amikor vége lett az órának, maga az edző lépett oda hozzá, és kérdezte meg, nem csatlakozna-e hozzá egy üdítőre, ismer egy helyet.

Egy kis kocsmába vitte a lányt, ami első ránézésre csak egy szokásos pinceborozónak tűnt, de Orsi hamarosan észrevette az egyik falat betöltő tantermi táblát, amire aznap Kosztolányi prózáiról írt jegyzeteket a krétájával a kocsmáros. Imre bácsi magyartanár volt, aztán elege lett az egészből, megnyitotta ezt a helyet, de nem tudott lemondani a tudása átadásáról, és az amúgy is magányosan maguk elé bámuló, iszogató törzsközönséget ezekkel a jegyzetekkel kezdte el tanítgatni. Aki felmondta a pultnál az előző napi anyagot, kettő és öt százalék közötti kedvezménnyel ihatott attól függően, hányasra értékelték a feleletét.

Gergő és Orsi ásványvizek mellett beszélgettek zárásig, a férfi elmesélte, hogy kamaszkorában punk volt, mindig balhékba keveredett, sokat ivott, néha más is előfordult, kicsapták az iskolából, aztán egy nap kapott egy telefont, hogy meghalt egy közeli barátja az előző esti gyorsulási versenyen és a rendőrök beszélgetni szeretnének vele. Nem akartak tőle sokat, a srácról kérdezgették, mit tud ezekről a versenyekről, de ebben pont nem volt benne, úgyhogy hamar hazaengedték. A szülei az egészre a vállukat vonogatták, hogy majd egyszer ők is biztosan kapnak egy ilyen telefont a fiuk miatt, ekkor döntött úgy, hogy otthagyja a kisvárost, ahol felnőtt, Budapestre költözött, azóta nem ivott egy kortyot sem, de beállt ebbe a kiskocsmába pultosnak, és Imre bácsi segítségével letette estin az érettségit. Nagyon komolyan gyúrni kezdett, és egy osztálytársa apja, aki edző volt, felajánlotta, hogy segít neki, hogy megtanulja ezt a TRX dolgot, mert ez új módszer, kapnak majd rá a fiatal irodisták. Most ennek a férfinak a klubjában dolgozik mint tréner.

A kocsmából hajnalban értek haza, és gátlás nélkül, hangosan szeretkeztek reggelig. Olyan mélyen aludtak utána, hogy ágyúval sem lehetett volna felkelteni őket. Orsi délután végre kipihenten ébredt, pizzát rendeltek, evés után pedig Gergő elindult, hogy megtartsa még az esti edzését. A lépcsőházban egy cetlibe botlottak, a kapura volt kitűzve, Margit néni aláírásával volt ellátva: „Tisztelt lakók! A kaput kettőre, kettőre, kettőre, azaz kettőre kell bezárni, mert bejön rajta a tolvaj. Kapjanak már észbe! És legyünk egymásra tekintettel, ne üzekedjünk hajnalok hajnalán állatok módjára. Ács Margit s.k.”

Orsi fülig vörösödve tépte le a cetlit, igyekezve nem nézni a kapu fölé tett kamerába.

– Egyáltalán legális ez? – kérdezte Gergő a szerkezet felé mutatva, de a lány csak a vállát vonogatta, hogy a néni paranoiás egy kicsit. A férfi egyelőre úgy tűnt, annyiba hagyta a dolgot, sietett dolgozni, de megígérte, hogy hamarosan jelentkezik.

Pénteken aludt ott újra, igyekeztek halkabban szeretkezni, bár Gergő csak azért, mert látta, hogy Orsit zavarja a kiírás. Kilenckor aztán jött a gyerekek lábdobogása.

– Mi a szar ez? – ült fel Gergő az ágyban.

– Csak a szomszéd pár két fia. Minden este ez van.

– Utálom a gyerekeket. Pontosabban a hülye szüleiket utálom, amiért nem tudnak rájuk szólni.

– Ne szabadkozz. Én sem szeretem őket: formátlanok, lóg a takony az orrukból, visítanak, koszos a kezük meg a szájuk széle, és akkor ez még csak a külsejük volt. Hallanád, milyen műsor van háromkor, amikor jönnek haza a játszótérről, és az anyjuk vonszolja fel őket a lépcsőn. Itt szokott üvölteni velük az ajtó előtt, hogy gyere már, mert itt hagylak, vagy hogy fejezd már be a visítást, mert felpofozlak, meg ilyesmi. Az utcán meg nem mondanád róluk, hogy ilyen állatok.

Reggelig aztán csend volt.

Hatkor, az ébresztő előtt fél órával a reggeli hírek szűrődtek bele Gergő álmába. Nyűgösen kinyitotta a szemét, Orsi már ébren volt.

– Minden rohadt reggel ez van. A néni süket a szomszéd lakóházban. Nem tudom pontosan, melyik lakásban lakik, egyszer már hagytam cetlit a házuk kapuján, akkor két napig csend volt. Vettem füldugót is, de reggelre mindig kiesik a fülemből, úgyhogy az sem használ.

– Ez nem normális. Megengeded? – kérdezte Gergő, és meg sem várva a választ, három erőteljeset ütött az ökle élével a falra, hogy a szoba beleremegett. A rádió egy pillanatra elhalkult. A lány döbbenten nézett a férfira: egyszerre csodálta, és félt a következményektől is. Már látta maga előtt Margit néni újabb kiírását. De aztán a rádió óvatosan újra felerősödött. Azonban a férfinak nem volt vele több dolga. Ugyanis egyszerre több irányból hallatszott, hogy ütik a falat: mintha összefogtak volna a szomszédok.

– Úgy látszik, mást is idegesített már – röhögött Gergő. A rádió elnémult, és végre visszaalhattak.

Hét óra körül rántotthús sülő szaga kúszott be a lakásba.

– Ne akadj ki, Margit néni már reggel megfőzi az ebédet. Szerencsére az orrod hamar megszokja, és pár perc múlva már nem is fogod érezni.

– Hogy tudsz ebben élni? Én a nyolcadik kerület kevésbé lányos oldalán lakom, hidd el ott is van balhé, de ez a kicseszett második kerület! Márványból van a lépcső meg minden. Tiszta udvar, rendes ház és rózsás falvédő.  – Azzal Gergő nadrágot húzott, és így, meztelen felsőtesttel indult le a földszintre. Ahogy Margit néni ajtaja elé ért, meghallotta, ahogy kiszűrődik a nő hangja, amint épp a férjével ordít:

– Hogy rohadnál meg! A kurva anyádat! Hogy lehetsz ilyen gonosz?

Gergő megrendülten hallgatta őket egy darabig. Mindig azt hitte, hogy itt olyan normális népek laknak. Egy percre maga elé meredt, egy punk számot kezdett összerakni a fejében, aminek az lenne a refrénje, hogy „hallgass már el”, ezt ilyenkor csak felhangosítaná és az ajtónak nyomná. Aztán meghallotta a földön széjjelpattanó tányérok csörgését, az újabb üvöltéseket, és akkor nyomni kezdte a csengőt, mintha az ujjához ragadt volna. A kiabálás abbamaradt, kopogó léptek zaja hallatszott.

– Ki maga, és miért nincs rendesen felöltözve? Maga tolvaj! Rendőrt fogok hívni! Jancsi hívd a rendőröket, valaki bejött, biztosan az Orsika már megint nem zárta be rendesen az ajtót!

– Na, most tessék megállni. Én nem tudom, miféle képmutató kiskirály maga ebben a házban, de ha legközelebb cetlit látok kiírva a kapura, írok egyet én is magának, hogy kivel kurvaanyázzon reggelente, meg hogy a pokol melyik bugyrának tüzén süsse a rántotthúst hétkor, amikor rendes dolgozó emberek ki akarják pihenni magukat. Keziccsókolom.

Ott hagyta a levegőért kapkodó Margit nénit, és felfelé indult. Így botlott bele az éppen lefelé tartó fiatalasszonyba és két gyerekébe. A nő szemérmetlenül Gergő idomait bámulta, miközben a fiúkat húzta maga után. Az egyik a kabátját rángatta, hogy anya, anya, de a nő rá sem nézett, majd egyszerre észbe kapott, és ráparancsolt, hogy nyughassál, mert szájon váglak, haladjál lefelé.

Gergő akkor már nem állt meg.

– Anyám is így beszélt velem gyerekkoromban, és tudod mit? Tíz éve nem láttam, a széjjelpiált kamaszkoromról meg kevesebb emlékem van, mint arról, hogy megszülettem. Szépen szóljál hozzá, mert olyan hülye lesz, mint én voltam.

Ilyeneket kellene a fejükhöz vágni, hevült fel teljesen a képzeletébe merült Orsi az ágyban fetrengve. Jó lenne, ha tényleg megismerne egy ilyen szelídített állatot, mint ez az álomgergő. Aki nem csak akkor tudja már, mit kellene mondani, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Aki nem hagyná, hogy egyedül töltse a péntek estéket, és hogy aljas cetliháborúba bonyolódjon a Margit nénivel. De addig is marad a magány, a képzelet, az olajszag, a lábdobogás, a rohadjál meg, a hatórási hírek meg a jó környék szép kilátással.

 

 

 (Illusztráció: mosaic)

Míg az északi völgyeket még fogságban tartja a csüggedtség és a hideg, a gazdag és hatalmas Dél a maga irdatlan városaival már készül a perzselő forróságra.
Ám minden emberi településnek megvan a maga saját ritmusa, gondolta Hákim. Mintha lomha, óriási állatok volnának, amiket nem lehet a saját ritmusukból kidöccenteni. Viszont könnyű kiismerni, ha megfigyeled a hangjait.

Félénk trappolás, mocorgás, nyüszítés, dobogás, horkantás.
Mert ahogy a függőkertekben lassan elhal a lárma, az éjszaka szívében, az éjszaka utolsó óráiban, a piac mélyén új zajok támadnak.
Mintha nem is rabszolgák, hanem állatok ébresztenék a cádizi hajnalt. Még fel sem ébred a nap, de az öszvérek már prüszkölve vonszolják a piacra a salátát, a hagymát, a tojást, a hajcsárok csak fáradt kísértet módjára imbolyognak utánuk. Még alszik a müezzin, de ezek a fújtatások, horkantások máris egyetlen zsibongássá egyesülnek, és a korhely levegő megtelik friss hangokkal – és nemcsak hangokkal, hanem a frissen szedett zöldség illatával, a bárányok és tyúkok kipárolgásával, melyek szép lassan beszüremkednek a cádiziak álmába.
Ám ez a sokféle illat és  nesz még nem kavarja föl a cádizi utcákat, ahol a hajnal előtti órákban csak tolvajok és házasságtörők járnak. De eltelik néhány perc, és a lassú dongás, a monoton sürgés-forgás megreszketteti a piacot körülvevő házakat, mintha tengeri áram kavarná fel a mozdulatlanságba dermedt zugokat – akár a dagály, amit előbb érzünk a szívünkkel, és csak később halljuk a morajlását.  És most már a müezzin éneke is értelmet ad a tétován áradó dongásnak. Lassan felbátorodnak a piac hangjai, élesebb lesz a tyúkok kárálása, a ládának koppanó zöldség zaja, a kosarat lóbáló cselédek dobogása, az árusok rikoltozása, hogy aztán a lassan dagadó lárma felébressze a kikötőben horgonyzó hajókat.
Reggel van, mondják a háziasszonyok is. Ugyan mire várjunk?
Hogy néhány perc múlva már fújtató teherhordók induljanak a hajók felé hatalmas ládákkal – talán ugyanazokkal, amiket számtalanszor körbehurcoltak a föld körül, hogy néhány hónap múlva szitkozódva megint visszavonszoljanak egy itteni kereskedő házába.
Mindennapos tavaszi reggel Cádizban.
És még tetőzni sincs ideje a dagálynak, mikor már izzanak a kikötő fölötti házak, pedig nem a napsugarak, hanem az ütemes zsibongás forrósítja föl az utcákat: hallottad-hogy-mennyiért, hallottad-hogy-visszajött?, hallottad-hogy-hallotta…? Mindenki hall valamit, mindenki tud valamit., mindenki tudja, sőt mindenki mindenkinél jobban tudja…  Asszonyok nevetgélnek, gyerekek rohangálnak, kereskedők rikoltoznak, a suhancok pedig már annyian vannak, hogy azt hiszed, minden utcasarkon ugyanazt a vigyorgó arcot látod tízezerszeresen megsokszorozva.  Hát nem ugyanaz a bárány béget-e mindenhol, nem minden cádizi ház előtt ugyanaz a szamár toporzékol ?A kovács mintha átvetné a pörölyét a zsibongáson keresztül, a fazekas pedig úgy pörgeti a korongot, hogy a városfal is beleszédül. Szikráznak a színek, áradnak a fények, mintha a takács színes fonalai életre kelnének, a teherhordók pedig úgy lökdösik a ládákat, hogy beleremeg az egész kikötő.
Aztán ide-oda-szaladgálásokból, véletlen találkozásokból tervek és célok lesznek: a fazekas elkészül, a zöldségek javát eladják, és a város testőrökkel őrzött házaiban a hajósok előveszik a legféltettebb térképeiket, és az összekulcsolt kézzel bámuló kereskedők előtt ráböknek egy szigetre…
Mint valami irdatlan hangyavár, mormogja a fellegvár csúcsáról bámészkodó Hákim.

Nem emberkéz emelte város, hanem eleven test, ami azért dagad, azért fészkelődik, hogy legyőzhessen más testeket.
Mert mire menne egy ostoba hangya egymagában? Vagy egyetlen magányos ember? De ha sokan vannak, akkor a rengeteg zizegés, reszketés, lótás-futás, céltalan ügyködés összeáll valami tervszerű mozgássá. Egyetlen legyőzhetetlen testté vagy egy nagyvárossá.  Ahol szépen, okosan egymásba gabalyodnak a butácska lények, és némi tétovázás után örömmel együttműködnek.
Ám igaz-e az, hogy a sokaság mindenkit okossá tesz? Igaz-e, hogy a vízcseppek vagy a homokszemek, ha megsokszorozzák őket, akkor hadsereg módjára cselekszenek?
Egy marék por nem több egy marék pornál.

Allah ezermestere, Hákim már nem foglalkozott rovarokkal, mert megértette, hogy a győzelemhez a Mindenhatónak nemcsak katonákra, hanem hadvezérekre és kémekre is szüksége van.
Hiszen ki eszeli ki a terveket? Ki tartja a fejében? Ki az, aki előre látja, hogy késni fog a tavaszi eső, hogy Muszram sejk hadakat vezényel Egyiptomba, és hogy jövőre ideér a járvány Itáliából?
Talán itt trónol a Mindenható egy sürgő-forgó város közepén, és jó tanító módjára bólogat, mikor a rengeteg ember – és velük az öszvérek, a kövek, a lepkék, a szúnyogok, a tehenek – a kívánt módon  alakítják a dolgokat?
Hákim nem hitte. Hiszen épp az összekapcsolódások varázslatosan sokféle módjában, és nem a gőgös fölényben mutatkozik meg a magasabb értelem.
Ki az, aki leírja és számon tartja ezeket a varázslatos egymásba-kapcsolódásokat?
És vajon az emberek – mint a hangyák – tényleg mind egyformák-e?
Ebben a pillanatban vajon hányan töprengenek azon, hogy belül vagy kívül lakozik-e az Isten? Í
Hákim elfordította a fejét a nyüzsgő belvárostól, és egy lefátyolozott, de rongyos asszonyt figyelt, aki karján csecsemővel a városkapu felé igyekezett.
Az ilyen koldustarisznyával bóklászó példányoknak Hákim nem adott túl sok évet, de még csak hónapokat vagy heteket sem. Az efféle néhány napig turkál a város szemetében, száraz kenyérért óbégat a mecset előtt, miközben az okosok találgathatják, hogy miben pusztul el: az erőszakba, a szégyenbe vagy valami alattomos betegségbe.
No de hogy találnak ide a legmesszibb falvakból is ezek a szerencsétlenek? Árvák, megerőszakolt gyereklányok, özvegyek? Nemcsak a madarak vagy a rovarok tájékozódása csodálatos, hanem az úttalan utakon bóklászó embereké is. Még akkor is, ha szép csendesen a haláluk felé menetelnek.
Egy ember természetesen esendő egy madárrajhoz vagy akárcsak a tengereket átszelő magányos sirályhoz képest. A cádizi tengerészek olyan madarakról is mesélnek, akik a nyílt tenger fölött pihennek, és csak azért térnek vissza a szárazföldre, hogy a fiókáknak életet adjanak. Egy ilyen tökéletes lényt nem nyűgöz le a távolság! Ilyen csodálatos madarat meghalni sem láthat senki emberfia.
Ám honnan tudhatná egy ennyire hatalmas madár, hogy mit kell látnia?
Egy olyan madár, akinek az sem kerülne fáradtságába, hogy a jelent a jövőtől elválasztó falon átlebbenjen?
Hiszen nem halakat vagy kősziklákat akar leigázni Allah, hanem embereket és városokat. Vajon kíváncsi-e a tengerben magányosan ágaskodó kősziklákra? Vagy a magányosan tátongó sivatagra?
No de hol lehetnek most a legeslegfontosabb, a legelevenebb városok?
A műhelyek, ahol azokat a fegyvereket kovácsolják, amikkel meg akarják állítani a diadalmasan előrenyomuló Prófétát? Hogy merre vannak, arra egyetlen, a könyvtára mélyén tespedő tudós sem felelhet meg. Mert a történelem könyvét nem betűk, hanem ide-oda mozgó élőlények formálják. És egyes egyedül ők jelentik Allah akaratát.

Hákim biztos volt benne, hogy Sába királynője nem aranyat és drágaköveket, felesleges és nevetséges luxustárgyakat hozott Salamon királynak, hanem híreket. Tudósítást a hadseregek mozgásáról, az őserdők mélyén szervezkedő törzsekről, a sivatagban szertefutó karavánutakról. Ámde hogy Salamon, ez a hírhedten tunya és kéjsóvár király ennyi kinccsel, ennyi hírrel sem tudott mit kezdeni, az egyes egyedül a zsidóság tragédiája. Semmi köze ehhez a hithű muszlimoknak.
Szerencsére nekik vannak a hódításért mindenre kész, ragyogó uralkodók.
Vannak hadseregeik és vannak magukat feláldozni kész katonáik.
Ám hol vannak a ragyogó királynők, akik tudnak és látnak, akik a vágytól remegve önként jönnek el Hispániába, hogy beszámoljanak arról, hogy ő, Hákim milyen irányba indítsa el a gyilkos angyalokat – a halhatatlanná tett, mindent látó és mindent számon tartó, csakis az ő parancsaira váró madarakat.
Akik a mindenséget a hadseregek előtt veszik birtokba.
Akik az emberek előtt megsejtik, ki lesz majd a történelem ura.

 

Éjjel, vagy nappal van, nem tudom, épphogy kilátok  a pokróc alól, nézem a homályos ajtót, az összes redőny leengedve, félek… főleg itt a hűvös csempéken, az üres fürdőszobában, egy alak járkál le-föl, egy ismeretlen recsegteti a felázott padlót, barátkoznom kéne vele, hogy barátok lehessünk, ne ellenségek…

Majd egy gyermeket hoz magával, kézen fogva nevetgélnek, nem látom az arcukat, egy falovat húznak maguk után, „ajándék az életnek”. Egy ártatlan lelket tesz vidámmá, valaki végre játszhat boldogan anélkül, hogy álmodnia kéne… de Ő átveri, és kihasználja, a hálóban vannak, a kilincs csuklik egyet, a faló már nem billeg oda-vissza, késfenés hallatszik, aztán csönd, mintha kifacsarták volna körülöttem a levegőt. Fekszem mozdulatlanul, a zárt ajtó mögött fuldoklás hallatszik, gyötrelem, kattog valakinek a gégéje, kattog az álkapocs, (tudom drágám, ez az átkozott fájdalom, tudom mit érzek, mit álmodom). Bugyborékol a háló, még mindig elfojtott a fuldoklás, de szünet, megpihenés, aztán újra gargalizál az, aki szenved, aki köpköd a reménytelenségben.

Belépek én is a szobába, hiszen idehívtak, kihűl a testem, súrlódnak a porcikáim, állok a megkínzott előtt, arca lenyúzva, babérlevekkel feldíszítve. „Ajándék a halálnak”, rámutat az élettelen állatra, nekem is annak kéne lennem. Eladom magamat, megsimogatom a csípős testet, a nyirkos rostokat, ringatni kezdem a véres falovat. Hát igen, eladom magamat, barátkozom az élettel, kivel még nem tudtam szeretkezni a megnyúzott előtt, nyalom minden sótlan hajlatát, mielőtt engem vinne el, de végül megölöm, széttöröm apró szilánkokra a testét, mert engem törne szét egy megalázott előtt… Nyugodtan álldogál a faló a játszótársa mellett. Boldogan megpihenek, altatom magam, és most azt kívánom, bárcsak én is ajándéka lehetnék annak a „valaminek”, vagy legalább egy tárgy, mit elringatnának minden este…

 

 

(Illusztráció: sb)

Léptek zaja törte meg a csöndet. Két pár láb, az egyik nehézkes, csoszog, a másik hegyes cipősarkak ideges kopogása. Az alakok a sűrű ködben csak lassan haladnak az egyetlen fényforrás – egy hotel neonvilágítása felé. A sötétben két felirat világít, az egyiken az áll, hogy Zimmer Frei, a másikon pedig, kicsit megkopva, az establishment neve – Nefelejcs Hotel. Fénykorában talán három csillag is díszeleghetett a név mellett (vagy csupán az akkori tulajdonos tett fel reménykedve több csillagot a felirat mellé?), de azóta egyet leszámítva kifakult az összes.

A páros, miután végre elérte a hotelt, először az ajtón szeretett volna bemenni, de miután az nem sikerült, a férfi keresett egy csöngőt, amit jó hosszan lehetett nyomni, amíg valaki meg nem jelenik. Azon az éjszakán ez különösen hosszú időnek tűnt.

Amíg a férfi a kinti nyirkos hidegben kitartóan nyomta a csöngőt, a hotel meleg, poros belsejében a portás felnyitotta egyik, majd másik szemét és fejét elfordítva, a csipáján keresztül a vekkerje világító számlapja után kutatott a sötétben. Miután megállapította, hogy istentelenül késő van, morogva magára húzta a kabátját és a lehető leglassabban elindult a bejárati ajtó felé.

Mivel nem szerette volna elsietni a dolgokat, az ajtóhoz vezető úton még egy kicsit elidőzött a sötétben derengő Mária előtt. A napelemes üvegszobor jelenlétével lecsillapítja a kedélyeket és békét hoz a házra, állt a brosúrában. A portás ennek semmiképpen sem szeretett volna ellentmondani, mégiscsak vallásos ember. Röviden a szájához emelte a nyakában csüngő aranykeresztet és némi gondolkodás után folytatta az útját a bejárati ajtó felé, ahol a csöngő továbbra is engedelmesen adott hangot a látogatók türelmetlenségének.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a portás felkapcsolta a villanyt, hogy lássa, kik azok, akik csöngetnek.

A folyosó fénye megvilágította a két látogatót. Az alacsony, köpcös férfi mellett egy divatos ruhákba öltözött nő állt. A férfi szó nélkül belépett az ajtón, a nő pedig követte a hotel belsejébe. Először úgy tűnt, hogy egyikük se vette észre a portást, amíg az üres recepció nem engedett arra következtetni, hogy valahol másutt kell keresni az illetékes személyt.

A portás, amilyen lassan csak tudott, becsoszogott a recepciós pult mögé. Lepedékes fogai közül csak egy morgásszerű mibensegíthetek-et sikerült kifacsarni. A férfit ez azonban nem izgatta különösebben, mert bár későn értek ide, de mégiscsak foglalása van, már régi vendégek, szeretné elfoglalni a szobát.

Alig húszpercnyi adminisztrációt és kulcskeresést követően, elindultak az emeletre, ahol az elnöki lakosztály leledzett, ami nevéhez méltán, kellő körültekintéssel volt berendezve. A lakosztály közepén hatalmas ágy terült szét, mellette kétoldalt elegáns, csipkés kis terítővel díszített komódok. A falakat enyhén megsárgult tapéta és két gobelin ékesítette, az egyiken nagy szemű kiskutya, a másikon vadregényes táj. Persze minibár és tévékészülék sem hiányozhatott a szobából, előbbi egy csöndesen doromboló, dohos hűtő, utóbbi egy enyhén poros, méretes LCD TV.

A férfi lesegítette a nőről a bundát és maga is elkezdett volna vetkőzni, de a portást észrevéve, benyúlt a zsebébe és előhúzott egy kisebb köteg pénzt. Kettesben szeretné tölteni az estét a feleségével, reggelig semmi esetre se zavarják. A portás készségesen elfogadta a pénzt és a szobából kihátrálva becsukta maga mögött az ajtót.

A portás még a szobájába sem ért vissza (pedig ezúttal sietett), a lakosztályból máris felcsendültek az ilyenkor szokásos zajok – tompa hangok, bizonyára felborították a komódot, vagy mintha valamit többször leejtettek volna a földre, az ágy nyikorgása és elfojtott sírás.

Reggel volt már, mire a lakosztályból érkező hangok elcsendesedtek, a portás pedig kipihenten köszöntötte az új napot. Fütyörészve elkészítette a kontinentális reggelit, kitette a Mária szobrot a napra, majd kiült a hátsó kertbe elszívni a jól megérdemelt reggeli cigarettáját.

 

 

(Illusztráció: Margaret Glew)

Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

 

 

(Illusztráció: Dan Gheno)

Alekszandr Petrovics nagy levegőt vett, mert a nedves, októberi szél ismerős illatot sodort a harckocsiba.  Mintha a növények üzennének nekem, sóhajtotta. Vagy csak ujjonganának a fák, hogy viszontlátnak.
Persze nagyot változott Pest ennyi idő alatt.
Pöffeszkedő paloták, óriáskígyók módjára tekergő körutak, feltépett villamossínek. A környék valamikor városszéli senkiföldje volt, rossz raktárakkal, kocsmákkal, egy aprócska piaccal, laktanyával. De Sándor sohasem volt hajlamos az oktalan melankóliára, nem mélázott túl sokat, kimászott a harckocsiból, megállt egy hirdetőoszlopnál. Rabok legyünk vagy szabadok?
Nem szerette, mikor a szavait a neve feltüntetése nélkül idézgetik, keresett a zsebében egy kincstári ceruzát, megnyálazta, és aláírta: Petőfi Sándor.
Így már igen.

A Corvin köziek nem is nagyon csodálkoztak a felbukkanásán. Hallottak már egy kárpátaljai magyar kiskatonáról, aki „ledobta a mundért”, és lelkes kiáltásokkal a felkelők közé csatlakozott. Sándor nem hallatott „lelkes kiáltásokat”, nem bizonygatta, hogy ő is magyar, csak üdvözült arccal ténfergett a felkelők között, sebesülteket ápolt, üzeneteket vitt.
Ha már ennyire óvatos, elküldték stencilezni. Egy ügyefogyott, hozzá hasonlóan alacsony papnövendékkel  másolgatta a röpcédulákat, végül befogták szórólapszerkesztésre – ámde mit lehet elvárni egy olyan fiútól, aki az utcát átjavítja „utczá”-ra, és ha belejön a fogalmazásba, akkor követeli, hogy az ellenség „miszlikbe szabdaltassék”, a szabadság csillaga „felemeltessék”
Sokan jöttek, hogy kezet rázzanak vele.
– Én a Dzsingisz kán vagyok – mondták.
– Én meg Al Capone Amerikából.
– Humphrey Bogart, tiszteletem.
Petőfi életében nem hallotta ezeket a neveket, de mindenkire mosolygott, és ők is visszamosolyogtak rá, mert szinte mindenki magasabbnak, boldogabbnak, erősebbnek érezte magát a jelenlétében. De nem volt sok idő örülni. A szomszéd utcákban ugattak a gépfegyverek,  ez pedig azt jelentette, hogy hamarosan mind meg fognak halni, a leggyötrelmesebben ő, a „szovjet”.
Mert Petőfiről mindenki tudta, hogy élve akarják elkapni.
De a vég előtt Sándor még kénytelen volt néhány kínos órát eltölteni két kalapos tudós és kritikus társaságában, akik azt kutatták, milyen különleges Petőfi-kultusz vert gyökeret a Szovjetunióban. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben nagyítóval végig vizsgálnák Petőfi minden porcikáját.
– Seggfejek – vigyorgott Sándor. – Seggfejek, dzsingiszek, műdisznók, bogartok!.
A kirobbanó nevetés neki is erőt adott. Én vagyok az, aki követelhetném, hogy igazoljátok magatokat. De jön a végítélet, nem huzakodom. Éljen a forradalom!
Ám a szovjet előrenyomulás elakadt. Igen, már minden pillanat ajándék. És most annyiféleképpen ragyog, ahogy szeretnéd. Sándor tiszta inget szerzett, mert megfogadta, hogy elugrik a Dohány utcába, elbúcsúzni a feleségéhez.
November 6-a után már nem látták Pest utcáin.

A szovjet katonai hatóságok Egressy Gábor dagerrotípiájának másolataival felszerelkezve kutattak utána. Ám a  XIX. századi fénykép olyan homályos volt, hogy sokan minden mokány, alacsony, fekete, bajszos vagy nem bajszos harcos holttestében ráismerni véltek Petőfi Sándorra. Ráadásul a kutatást az is nehezítette, hogy a Budapesten eltűnt Alekszandr Petrovics tizedes katonai kartotékja és bajtársai szerint is szőkésbarna, köpcös fiatalember volt, akinek a vonásai nem is hasonlítottak az Egressy-féle dagerrotípián látható fiatalemberre. A szovjet hatóságok kihallgatták a Petőfi Irodalmi Múzeum két Corvin-közben feltűnt munkatársát is: ők azt állították, a felkelők által Sanyinak nevezett fiú bár folyékonyan beszélt magyarul , olyan pimasz és műveletlen volt, hogy a nagy költővel való azonosság teljességgel kizárható. Szerintük Alekszandr Petrovics csak egy tanulatlan, kárpátaljai kiskatona, aki viccből – és persze a többi felkelővel egyetértésben – nem színésznek vagy gengszternek, hanem költőnek titulálta magát.
November 8-a után  megalakult a Petőfi Sándor Ellenállási Mozgalom a Pilisben. Látni ugyan nem látták az ottani szabadságharcosok Petőfi Sándort, de ismertek valakit, aki a Corvin közben Petőfivel személyesen találkozott.

A Petőfi Sándor halálával kapcsolatos híreknek 1957 elején a Népszabadság próbált meg utánajárni. Két ferencvárosi kamaszlány, Szabó Piroska és Szabó Kornélia (unokatestvérek) a velük barátságban lévő Barta Rozália vőlegényének, Csöpinek a keresésére indultak, és a Bakáts téri holttestek között Alekszandr Petrovics tetemében felfedezni vélték a hajdani Csöpit. A halott katonát behúzták a Bakáts tér 9. számú ház pincéjébe, az arcát lemosták, a kezét a mellén összekulcsolták. De mire Barta Rozália a 4. emeletről lemerészkedett a szénpincébe, a holttest eltűnt.

Petőfit 57 és 59 között kiiktatták a középiskolai tantervekből, később – a konszolidáció nevében – bizonyos verseket mégiscsak be- vagy vissza-iktattak a szöveggyűjteménybe, talán mert 1959 végén megalakult a Petőfi Sándor-Védők Társasága, akik küzdöttek minden retrográd kisajátítási kísérletek ellen. És talán nehéz lett volna a töménytelen teret, utcát, tsz-t egyetlen év alatt átnevezni. De nem késtek azok az irodalomtörténeti szakvélemények, melyek Petőfi költői önkifejezésének  tarthatatlan egyszerűségére mutattak rá.
Ám  hol lehet a nem-Petőfi, a magát viccből költőnek mondó kiskatona holtteste?
A legvalószínűbbnek az látszott, hogy a Bakáts tér 9. számú ház felügyelője megtalálta a szénpincében a holttestet, gondosan elrejtette és 1957 elején kiszolgáltatta a magyar hatóságoknak.
Hogy hogy került a gondosan mumifikált holttest a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat páncélszekrényébe, rejtély. Mindenesetre a magyar állam értékesített a California Egyetemnek néhány – feltehetőleg XIX. századi – „anyagmaradványt” kizárólag tudományos kutatás céljaira.
Kellett a valuta.
A rendszerváltás után újságírók megpróbáltak rábukkanni a Bakáts tér 9-ben élő Baráth Rozália nyomaira. A lakók esküdöztek, hogy semmiféle Baráthék nem éltek soha a házban, életükben nem hallottak se Csöpiről, se Rozáliáról. Ez valami kommunista legenda.
Az az igazság, hogy…

Petőfi 1958 elején megérkezett Párizsba.

A nedves, tavaszi szél ismerős illatot sodort a körutakra.
Ismerőset, de nem igazit. Talán mert kevesebb lelkesedés szorult a fákba.
Talán még nincs itt az idő, gondolta szomorúan.
Ha eljön, akkor minden pillanat ajándék lesz.
És annyiféleképp ragyog, ahogy szeretnéd.