„Emítte lucem tuam, et veritátem tuam”

            Salakba tettük a kezünk, hogy kevésbé érezzük forrónak. A bányahegynél kirándultunk. Sokan járnak fel ide, még normális munkaidőben is. Mindenkinek megvan az oka rá, hogy miért szabad, a gyerekek például azért, mert tényleg szabadok. Úgy remegett a kezem, hogy elkezdtem dörzsölni a kabátot. Odalent a domb alján ismerősök. Ammoniteszt keresnek, ép, érett mozdulatokkal.

            Rám szólt, hogy ne ténferegjek körbe, mint a kocsma után hazafelé, de csak gondolkodom, teljesen mindegy ki az az ismerős, mert lehet, hogy csak arcról ismerem, de az is lehet, hogy valamikor egy helyen dolgoztunk.

            Lelket kéne cserélni.

            Beütemezem az életembe a válságot, és még mindig gondolkodom, hogy miért nem tudtam tisztán nemet mondani soha, hogy milyen szarba vezetett a halogatás. Hogy végül vizeletmintát kell adni a gondolataimból, és reménykedni, hogy sikerül kilobotomizálni a fejemből a rossz múltdarabokat. Ha most lesétálnék a régi archoz, és a tenyerünk összeérintésével cserélni tudnánk, elöntené a verejték, és a földön hemperegne, segítség, mentő, vagy visszasétálna a babákhoz kőcsigákat keresni. Lassan leporlik a hideg salak, tudok sétálni, és elfog a röhögés valami hülyeségen, amit mesélek, a pillanatnyi jókedv miatt. Pedig kilátástalan, ugyanúgy, mint neki, de ő csak néha, néhány percre ér rá, hogy bepánikoljon, nekem meg sok időm van rá.

            Ha nem lennék tehetetlen, ráfeküdnék az analízisre. Bár semmivel nem tartom tudományosabbnak a sámándobolásnál, de mégiscsak egy tevékenység, egy placebo, ami diagnosztizálható. A gyógyfüves mantrának nincs terápiás kódja. Sétál felfelé egy nyugdíjas pár, és nagyon másra kéne gondolni. Elveszteni azt, csak egy pillanatra, hogy velem mi lesz, és nagy dízelmotornak látni a társadalmat, amibe az is belefér, hogy egyik gyertya kopott, és jobban megéri kicserélni, mint megpucolni. A nyuggerek az eget nézik, én utálom, és irigylem őket. Pedig aranyosak. A régi ismerősök eltűntek, fagyiznak valahol. Az a normális ilyenkor.

            Megkértem, hogy sétáljunk az öregek után, és jött velem, mert valami nem stimmel, úgyhogy nem kell megmagyaráznom. A tetőn már kifulladtunk. Élveztem, még futni is hajlandó lettem volna, megint erős voltam. Vagy vagyok. Túl sok az idő a jelenhez. Muszáj követni őket. Tőle nem merem megkérdezni, mit tud, hogy nem olyan, mint én, de talán ezektől ellesünk valamit. Vékony jég van, tavasszal alig száz méter magasan. Jó éjt, mikroklíma! Semmi más nem történt, csak két okosabbat követtünk a jégig. Semmi nem változott meg, és elkopott kézfejjel figyelek, csak a gondolat szedál, a hold a buszmegállóra remeg, az égi szürreál, De nincsen álom, amibe beleférek. Ezt elfogadtam, azt hiszem, az égi kis rekeszt.

Egy dilettáns medve alászállt az égből. A Gazeta aktuális száma a negyedik oldal alján cikket közölt róla.: „November 22-én Szurgutban -30 fokot mértek, az előrejelzés szerint további lehűlés várható. A felső világ aranyfényű hősei is megérezték a rekordméretű hideget, s a fagyos autonóm körzetbe égi medvét telepítettek hajnalban. Kutatók szerint csupán egy amatőrről van szó, méretei megegyeznek a többi Szibériában őshonos medvéével. Vadászata engedélyhez kötött, de nem tilos. Felhívjuk a külföldi prémkereskedők figyelmét is, hogy amennyiben az említett állat bundáját kereskedelmi forgalomba bocsájtják, tüntessék fel vonalkódja mellett, hogy égből alászállt medvéről van szó.” A következő cikk egy kisvárosi balesetet közölt.
A medve átcammogott az Ob tarkította deres pusztákon, megmászta a környék legmagasabb csúcsát, messzelátó szemeivel felfedezte a vogulok legeldugottabb falvait, mancsát keresztbe fordította a Nap vándorútjával, s türelmesen, méltósággal várta, mikor ejtik rituális fogságba. De a tajga felől napokon át senki nem érkezett.
– A saját dilettáns középszerűségének köszönheti, hogy csak ott tobzódik a Lunyenka tetején, mint egy rakás szerencsétlenség, és pár napon belül halálra fagy, összekeverik majd egy jégdarabbal, elviszik süllyesztőnek, vagy nyáron találnak rá, s addigra már csak dögcsalinak tudják használni. – monda Juri, miközben sajnálattal nézte távcsövén a rendíthetetlen égi tüneményt. Időnként teájába kortyolgatott, leült az asztalához, és átszámolta a heti halkitermelés gazdasági előnyeit. Karp egy másik asztalnál ült, munkabeosztásokat készített Excelben. Sóhajtozott, nem volt kedve nevetni, pedig sokat nevetett a Nyugat Ugriai Halgazdálkodási hivatal irodáiban. Helikopter hangját hallották, az ablakhoz mentek, s fel is fedezték a ködszürke égen áthasító negyvenkettest. A csúcs felé tartott.
– Valaki csak megnézi. – állapította meg Karp – Mikor gyerek voltam, a nagyapám minden évben megmászta a Lunyenkát. Azt mondta nekünk, Szárnyu-atér Szent Medvét küld a hegybe, mely rettenetes zsákvarró körmével kikarmolja innen az oroszokat. Apám hiába kérte, ne beszéljen hülyeséget a gyerekeknek, rendíthetetlenül felcsatolta azt a két óldeszkaszerű sítalpat, és nekivágott.
– Szerencséd van, hogy ilyen idealista volt az öreg. – válaszolt Juri, miközben visszaült a monitorhoz. – Az enyém vodkázott, és zabálta a kenyeret.
Délután már nem lehetett ellátni a hegyekig a felkavart hó és köd miatt, de Karp kicsit kíváncsi lett, vajon tényleg az alászállott medve felkutatására szállt oda a helikopter, s ha igen, mit kezdhettek vele?
Természetesen nem kezdtek semmit. Az állami olajtársaság egy felderítője volt csupán, hagyományosan a tél beállta előtt a műholdas rettenetnél pontosabb térképet készítettek a tajgáról, hogy a télen is működő kutak koordinálását gördülékenyebben tudják végezni.
A medve megpróbált érdeklődni sorsa felől, rövidesen tájékoztatást kapott róla, hogy a régi szovhoz iroda helyén létesült információs házban kell jelentkeznie. Ott befásult öreg recepciósok fogadták, fogalmuk sem volt, mit csináljanak vele, nem akartak hagyományos bunkó portásnak tűnni, ezért leültették a váróteremben, teát főztek neki, s megígérték, telefonálnak feletteseiknek az ügyében. Az égből alászállt medve újságot talált az asztalon. Színes megrendelőkatalógus volt, angol és francia ruhákkal. Hosszasan, érdeklődéssel tanulmányozta, mintha az emberek lelkét akarná megismerni belőle. Az információ zárása előtt öt perccel tájékoztatták, semmi eredmény az elhelyezésével kapcsolatban. Amennyiben óhajtja, visszafáradhat a Lunyenka tetejére, semmilyen törvény nem tiltja, hogy ott várakozzon.
Kelet felé, Szurgutra leszállt az éjszaka. Felragyogtak a panelek szemei, Karp hatodik emeleti lakása is a rövid alvásra készült. A halkitermelési iroda már zárva volt, ahogyan az információs pult is. A medve kevés ambícióval visszamászott a hegyre, s ugyanúgy keresztbe tette a jobb mancsát. Éjfél után kibújt a hold két felhő közt. Farkasok hangja, a rének monoton vándorlása ütötte meg a fülét. Nem igazán várta már az embereket. Inkább Karp álmára volt kíváncsi. Karp álmában előléptetést kapott, Novgorodba ment továbbképzésre, ahol megismert egy szőke ügyésznőt. Ez nagyon szórakoztatta a dilettáns medvét, beásta magát a hóba, és megpróbálta elképzelni, ahogy valamelyik novgorodi kaszinóban kártyán dönti el Karppal, kié legyen a csinos vállalati ügyész. Karp fordult egyet az ágyában, közelgett a hajnali négy. Fél óra múlva már szólt az ébresztője. Hideg tea szikkadt az ágya mellett, reggelre tette oda, mert így tíz perccel tovább aludhatott.

Szegény Vezsakori!, 2. fejezet

(Illusztráció: Maxim Sukharev)