„Emítte lucem tuam, et veritátem tuam”

            Salakba tettük a kezünk, hogy kevésbé érezzük forrónak. A bányahegynél kirándultunk. Sokan járnak fel ide, még normális munkaidőben is. Mindenkinek megvan az oka rá, hogy miért szabad, a gyerekek például azért, mert tényleg szabadok. Úgy remegett a kezem, hogy elkezdtem dörzsölni a kabátot. Odalent a domb alján ismerősök. Ammoniteszt keresnek, ép, érett mozdulatokkal.

            Rám szólt, hogy ne ténferegjek körbe, mint a kocsma után hazafelé, de csak gondolkodom, teljesen mindegy ki az az ismerős, mert lehet, hogy csak arcról ismerem, de az is lehet, hogy valamikor egy helyen dolgoztunk.

            Lelket kéne cserélni.

            Beütemezem az életembe a válságot, és még mindig gondolkodom, hogy miért nem tudtam tisztán nemet mondani soha, hogy milyen szarba vezetett a halogatás. Hogy végül vizeletmintát kell adni a gondolataimból, és reménykedni, hogy sikerül kilobotomizálni a fejemből a rossz múltdarabokat. Ha most lesétálnék a régi archoz, és a tenyerünk összeérintésével cserélni tudnánk, elöntené a verejték, és a földön hemperegne, segítség, mentő, vagy visszasétálna a babákhoz kőcsigákat keresni. Lassan leporlik a hideg salak, tudok sétálni, és elfog a röhögés valami hülyeségen, amit mesélek, a pillanatnyi jókedv miatt. Pedig kilátástalan, ugyanúgy, mint neki, de ő csak néha, néhány percre ér rá, hogy bepánikoljon, nekem meg sok időm van rá.

            Ha nem lennék tehetetlen, ráfeküdnék az analízisre. Bár semmivel nem tartom tudományosabbnak a sámándobolásnál, de mégiscsak egy tevékenység, egy placebo, ami diagnosztizálható. A gyógyfüves mantrának nincs terápiás kódja. Sétál felfelé egy nyugdíjas pár, és nagyon másra kéne gondolni. Elveszteni azt, csak egy pillanatra, hogy velem mi lesz, és nagy dízelmotornak látni a társadalmat, amibe az is belefér, hogy egyik gyertya kopott, és jobban megéri kicserélni, mint megpucolni. A nyuggerek az eget nézik, én utálom, és irigylem őket. Pedig aranyosak. A régi ismerősök eltűntek, fagyiznak valahol. Az a normális ilyenkor.

            Megkértem, hogy sétáljunk az öregek után, és jött velem, mert valami nem stimmel, úgyhogy nem kell megmagyaráznom. A tetőn már kifulladtunk. Élveztem, még futni is hajlandó lettem volna, megint erős voltam. Vagy vagyok. Túl sok az idő a jelenhez. Muszáj követni őket. Tőle nem merem megkérdezni, mit tud, hogy nem olyan, mint én, de talán ezektől ellesünk valamit. Vékony jég van, tavasszal alig száz méter magasan. Jó éjt, mikroklíma! Semmi más nem történt, csak két okosabbat követtünk a jégig. Semmi nem változott meg, és elkopott kézfejjel figyelek, csak a gondolat szedál, a hold a buszmegállóra remeg, az égi szürreál, De nincsen álom, amibe beleférek. Ezt elfogadtam, azt hiszem, az égi kis rekeszt.