Címke: műfordítás

Középkori japán költőnők versei


Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből 4.

 

Koóikimi

 Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; ősz, 1147.)

Az ünnep hírvivője, aki elküldte ünnepi nadrágját festésre, megsürgette, mikor készül már el a ruhája, mire ezzel a verssel válaszolt:

a trónörökös herceg hivatalnoknője, Szakon

Hamarább! – mondod,

s felolvasztom, festem én,

ám az égszínkék

festék, mint hegyi forrás,

újra és újra befagy.

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; gratulációk, 1201.)

Amikor Aszamicu nagytanácsos alacsony rangú nemes volt, titokban meglátogatta a trónörökös herceg hivatalnoknőjét, Szakont, majd így szólt: – Nem kívánok hajnalban hazamenni. Erre a hölgy a következő verssel felelt:

Mint az a kőhíd[1],

éjjel kötött frigyünk sem

épülhetne fel.

Szégyen a virradat, mint

Kazuraki rémének.

Fittlerhet

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 784.)

A hetedik hónap hetedik napjának éjjelén Aszamicu nagytanácsos beszélgetett vele, másnap pedig azt híresztelték, hogy együtt vannak. Erre ezt a verset küldte a férfinak:

                                                                                     Koóikimi

Szövőleányra[2]

bízhattam – azt gondoltam –

szerelmem sorsát,

most mégis épp ez éjjel

kelt hírem temiattad.

 Fittler Áron fordítása

[1]A vers egy legendán alapul. En no Gjódzsa (a hegyi szerzetesség megalapítója) megparancsolta a mai Nara megyében lévő Kazuraki- és Josino-hegyek szellemének, Hitokotonusinak, hogy a két hegy közé építsenek egy kőhidat, ám Hitokotonusi, mivel rondasága miatt szégyellt nappal mutatkozni, csak éjjel dolgozott a hídon, így sosem épült fel.

[2]Két csillag, a szövőlány és a pásztorfiú románcának Ázsia-szerte ismert legendáján alapul. A szövőlány (Vega) és a pásztorfiú (Altair), mivel munkájuk helyett egymással enyelegtek, büntetésül csak egy évben egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak egymással, átkelve a Tejúton. Ez a legenda a klasszikus japán szerelmes versekben rendszeresen visszatérő motívum, gyakran hasonlítja a költő a találkozni nem tudó szerelmesek, vagy a kedvese által elhanyagolt hölgy bánatát a két szerelmes csillag sorsához, illetve jelen vershez hasonlóan nem egyszer a szerelem beköszöntét remélik ettől az estétől.

Ralph Waldo Emerson: Napok  

Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.

 

Kőszeghy Anna fordítása

Ingeborg Bachmann versei

 

Ingeborg Bachmann

 

 

Sötétet mondani

 

Mint Orpheusz, játszom

az élet húrjain a halált,

s a szépségbe, amit a föld hordoz a hátán,

vagy ami csillagjárást igazító szemedben ül,

mást mondani nem tudok, csak homályt.

 

Ne feledd: egy pillanatra,

azon a reggelen, amikor házadban

szállást kért a harmat, és a virág

ott szunnyadt szíveden,

te is megláttad a sötét folyót,

ami csontjaid körvonalát kirajzolva

melletted végigvonult.

 

A hallgatás húrja

az érverés hullámai között feszül:

rajta érintettem hangzó szívedet.

Tincseid átváltoztak

az éjszaka árnyékhajává,

a sötétség fekete kristályai

telehavazták arcodat.

 

És én nem tartozom hozzád.

Most csak a jajpanaszon osztozunk.

 

De mint Orpheusz, tudom

a halál húrjának oldalán az életet,

és kéklik nekem

örökre lehunyt szemed.

 

(1952)

 

 

árnyék rózsa árnyék

 

idegen ég alatt

árnyék rózsa

árnyék

idegen föld felett

rózsa és árnyék között

idegen vízben

az árnyékom

 

(1956)

 

 

rózsafúvásban

 

amerre a rózsák viharában szélkakasként fordulunk,

ott az éjszakát kivilágítják a tövisek

 

a bozótban csak suttogott a szél

a lombok dörgése most talpunkra tapadva követ

 

(1957)

 

 

Ködország

 

Télen az én szeretőm

erdei vadak közé menekül.

Engem nem érhet utol

a hajnali derengés, kísér, már

sarkamban a siető rókanevetés.

Felhők zizzenéséből szakad

s szegként megakad ruhám hószegélyén

törékeny jégből egy réteg csipkedísz.

 

Télen az én szeretőm

fává lesz a fák között, ágai szép ketrecébe,

dús koronájába úgy fogad

elanyátlanodott varjakat.

Tudja, hogy a szél szürkületbe dermedt,

jégvirággal sűrűn hímzett  estélyi ruháját

felemeli, s engem hazakerget.

 

Télen az én szeretőm

a halak között rejtőzik némaságba.

A víz villanásai kitöltik uszonyaik

áttetsző karcolásait, kardél-színeit.

A hullámok zúgásának magam megadva

állok a parton, nézem testét, hajlik,

alábukik, majd csillannak pikkelyei,

míg tovább nem űz a jégtáblák zajlása.

 

Egy madár terjeszti fölém

megfagyó szárnyait, kinyíló

vijjogása eltalál, leterít, üres,

fedetlen mezőre zuhanok. Szeretőm

kakasokat kopaszt, kulcscsontot hajít felém:

vállamra veszem, keserű hófúvásba indulok.

 

Hűtlen az én szeretőm,

néha látom szikrázó cipője fölött

alakját a város felé ellebegni.

Szalmaszállal csókolja szájon

a poharakat, és mindenki asztalára

hullnak a szavai.

De nekem beszéde idegen nyelv,

rozsdás lakat marad.

 

Ködországban jártam,

Ködszívbe haraptam.

 

(1956)

 

 

Kihajózás

 

A partról felszálló füstben

csak a halászkunyhót ne téveszd szem elől,

mert még tíz mérföldet sem hagysz magad mögött,

s a nap máris lehanyatlik.

 

A sötét víznek ezer szeme van,

a fehér tajték érintésére rád nyitja mindet,

hogy lásson téged, tetőtől talpig,

csak nézzen harminc hosszú napon át.

 

A hajó vészjóslóan billen,

zátonyra futással fenyeget,

de akkor is nyugodtan állj a fedélzeten.

 

A terített asztalra teszik most

vendégek elé a füstölt halat,

aztán a férfiak letérdelnek,

hogy megfoltozzák a hálókat.

De éjjel mindenki aludni tér

legalább néhány órácskára,

és kezük puha lesz,

tiszta a sótól, szabad az olajtól,

lágy lesz a kezük, mint az álom kenyere,

amiből törnek.

 

Az éjszaka első hulláma a partra csapódik,

a második már elér téged.

De ha elég éles a szemed,

láthatod a túlsó parton a fát,

amint dacosan felemeli karját

– az egyiket már letörte a szél –

és azt gondolod: még mennyi ideig,

vajon még meddig

bír a hajlott deszka ellenállni az ítéletidőnek?

A partból nem látni már semmit.

Egyik kezeddel a homokzátonyba kellett volna markolnod,

vagy legalább egy hajtincsedet hozzáfűzhetted volna a szirtekhez.

 

Kagylóhéj-kürtbe fújva siklanak a tenger szörnyei

a hullámok hátán, vágtatnak rajtuk,

és meztelen kardjukkal darabokra szelik a napokat,

vörös nyom marad utánuk a vízen, oda fektet téged az alvás,

maradék óráid színére,

s szédülve elhagy eszméleted.

 

De történt valami a kötelekkel,

utánad kiáltanak, és örülsz,

hogy szükség van rád. Legjobb

dolgozni olyan hajón,

ami messzire siklik,

legjobb a kötélcsomózás, a víz kimerése,

deszkák tákolása, rakomány őrzése.

Legjobb egészen kimerülni, és este

összeroskadni. Legjobb reggelente

az első fénnyel kivilágosodni,

a mozdíthatatlan egekkel szembeállni,

és nem törődni a járhatatlan vízzel.

Legjobb a hajót a hullámok fölé emelni,

és szüntelen tartani a nap örökkön visszatérő partja felé.

 

(1957)

 

András Orsolya fordításai

Jorge Luis Borges: Férfiszerelem

El enamorado

Holdak, elefántcsontszobrok, műszerek,

rózsák, lámpák, a Durero vonala,

a számok kilencig és az ingatag nulla

– dolgok, amikről azt kell hinnem: léteznek.

 

Úgy kell tennem, mintha valaha létezett

volna Perszepolisz és Róma, mintha

porszemeken múlt volna a bástyák sorsa,

s hogy a vasszázadok kora szétesett.

 

Mímelnem kell a fegyvereket, az eposzok

máglyarakásait, a part menti oszlopokat

vízbe marcangoló tengerhullámokat.

 

Úgy kell tennem, mintha lennének mások.

Hazugság. Csak Te vagy. Kaland és sorscsapás.

Egyetlen, örök és tiszta forrás. Nincs más.

 

Vajdics Anikó fordítása

Borges2

(Lawrance Furniture: Endless love)

Charles Bukowski: Fiatalon New Orleansban

 ott éhezni, csak ülni a bárokban,

és éjszaka járni az utcákat

órák hosszat,

a holdfény mindig hamisnak

tűnt, talán az is volt,

és a Francia Negyedben néztem

az ügető lovakat elhaladni,

mindenki magasan ült a nyitott

kocsikon, a fekete kocsis, és

hátul a férfi és a nő,

általában fiatal és fehér mindig.

és én fehér voltam mindig.

és alig kápráztatott el a

világ.

New Orleans elrejteni való

volt.

elbaszhattam volna az életem,

zavartalanul.

eltekintve a patkányoktól.

a patkányok a kis sötét szobámban

igen nehezteltek, hogy megosszák

velem.

kövérek voltak és nem féltek

és mereven néztek rám,

ahogy

farkasszemet néz

a halál.

 

a nők túltették maguk rajtam.

láttak valamit, ami

züllött.

volt egy pincérnő,

kicsit idősebb, mint

én, inkább mosolygott,

időzött, mikor

hozta a

kávét.

 

sokat jelentett,

elég volt

bőven.

 

volt valami ezzel

a várossal, mégsem

engedte bűnösnek érezni magam,

mert semmi nem kötött azokhoz a

dolgokhoz, amik másoknak

kellettek.

békén hagyott.

 

felülök az ágyon,

a fények alszanak,

hallani a kinti

hangokat,

felveszem az olcsó

borosüveget,

hagyom, hogy a szőlő

melegsége, a nap

belém

folyjon,

ahogy hallom a patkányokat

mozgolódni a

szobában,

jobban kedvelem őket,

mint

az embereket.

 

elveszve,

megőrülve talán,

nem is rossz,

ha így tudsz

létezni

zavartalan.

 

New Orleans ezt adta

nekem.

soha senki nem mondta

a nevem.

 

nincs telefon,

nincs kocsi,

nincs munka,

nincs

semmi.

 

én és a

patkányok

és a fiatalságom,

egyszer,

akkor

tudtam,

hogy

senkiházasságomban,

ez

ünnep volt,

amit nem

csinálni,

inkább csak

tudni kell.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Bukowski