Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor.
Térey János fordítása
Címke: műfordítás
Álvaro Cunqueiro: Merlin udvara
(A Merlin és családja című kötetből )
Merlin uraságnak – mint az a históriákból ismeretes – édesanyja hajadon leány volt, ő maga pedig egy messzi országban látta meg a napvilágot. Egy örökség miatt érkezett Mirandába, amely anyai ágon a második nagyénje után járt neki – de ez oly régen történt, hogy a részletekre már senki sem emlékszik. Csak egy idős quintas-i szobalánynak rémlett még, hogy amikor kislány korában elvitték a mirandai nagyasszony temetésére, a reigosai plébános mögött – aki csodaszépen énekelt –, ott lépkedett don Merlin is, a nyaka köré tekert sálat kivéve talpig feketében. Gazdámnak már akkoriban is ősz volt a szakálla. Az öregasszony a belvís-i grófra is emlékezett, aki madártollas kalapban tette tiszteletét a temetésen. Jól emlékezett az uszályát vivő törpére is, no meg az asszonyokra, akik Lugóból jöttek elsiratni a halottat. Voltak közöttük hajadonok is, szinte mind mezítlábasok, akiknek járás közben meg-megvillant a pucér lábszáruk. Don Merlin egy csöppet sem öregedett az évek során, és erről úgy panaszkodott, mintha ez valami átok volna. Na persze csak ritkán, hiszen mindig olyan nyíltnak és őszintének mutatkozott – ez illett is a természetéhez. Könnyen mosolyodott el, és sokszor bő lére eresztette a mondandóját. Elégedett volt a világgal, és azért látszott olyan őszintének, mert a szeme világos volt, a homloka magas, nemes, melyet gyakran végigsimított, ha beszélgetett veled. Terjedelmes pocakja ellenére is sovány volt, szép szál ember, aki szívesen barangolt az erdőben. De most nem Merlin uraságról szeretnék mesélni, hanem arról, hogy milyen volt az udvara, amikor én is ott éltem, én, a hímzett gallért viselő kiscseléd, aki koszt-kvártélyért és évi tizenegy pesóért szolgál, meg még ami jár hozzá: a klumpa, amit hordtam, a kinőtt kabátom és nadrágom átszabása, és újévkor négy pár harisnya, két fehér és kettő fekete.
Don Merlin után rangban a gazdasszonyom volt az első a házban, doña Ginebra. Ő méltóságteljes hölgy volt, aki télen-nyáron a gyöngyökkel hímzett fekete pelerinjébe burkolózott. Ő is távoli országból érkezett hozzánk, és néha-néha megbicsaklott a beszédben, ha galegóul szólt hozzánk. Meseszép, hosszú szőke haját hatalmas kontyba fogta össze. Én még soha életemben nem láttam olyan hófehér bőrt, amilyen az övé. Magas és eléggé telt asszony volt, büszkén járt-kelt, de borzasztó nevetséges volt, amikor hirtelen parancsolt valamit, és felemelt hangon hadarni kezdett. Néha gorombáskodott, de különben jól tartotta az embereit és a jószágokat. Ritkán lépett ki a házból, esténként a szalonban üldögélt, miközben valami hosszú terítőt hímezgetett, melyet aztán apránként egy ezüstözött nádszálra tekert fel. Télen ujj nélküli gyapjúkesztyűt viselt, nyáron meg fehér fonálból kötöttet, amelynek áttört mintáján virágocskák díszelegtek. Néha abbahagyta a hímzést, és megvakargatta a hátát egy puszpángból faragott kis kézzel, amely egy mogyorófavesszőre volt ráerősítve. Mintha valami bánat bújkált volna Ginebra úrnő fekete szemében, legalábbis én úgy éreztem, és ha rád mosolygott, – ami csak ritkán esett meg –, akkor úgy tűnt, mintha mosolyt koldult volna tőled. Tudtuk róla, hogy egy nagy király özvegye, aki a háborúban halt meg. Azt beszélik, hogy egy holló hozta a halálhírét, amikor Ginebra asszony éppen Mirandában tartózkodott, és egy aranyfésűt próbálgatott. Nemesi származása miatt don Merlin mindig úrnőmnek szólította, és az úrnő bizony be se tette a lábát a konyhába, ha csak nem azért, hogy feltegye a marcipánrózsát az ünnepi torta tetejére. Engem valamiért nagyon megkedvelt, és ezért vasárnaponként kivasalt nekem egy fehér zsebkendőt, hogy a misén legyen mibe fújnom az orromat. Mikor úri népek jöttek Mirandába, az összes látogató felment a szalonba, és kezet csókolt neki. Doña Ginebra ilyenkor letekerte a terítőt az ezüst nádpálcáról, és minden vendég elébe járult, hogy megcsodálhassa a hímzést. Még most is emlékszem a santiagói Deán úrra, aki Mirandába jött diótörőt venni, milyen hosszan bámulta szemüvege mögül a színes fonalat. Trisztán úr lenyűgözően daliás – mondta kissé meghajolva, – doña Oriana pedig olyan élethű, hogy éppen csak meg nem szólal. Én közben a szalon ajtajában álldogáltam, és vártam, hogy felajánlhassak úrnőmnek egy pohárka getaféi bort és egy darabka rácsos süteményt.
A házban minden rendű és rangú munkát egyetlen kéz fogott össze, Marcelináé, a negyvenéves szobalányé. Alacsony termetű, tenyeres-talpas, pirospozsgás és bőbeszédű asszonyság volt, akit kiválóságai tettek főszakácsnővé. Mindennel ő törődött, a házimunkával, a szárnyas- és lábasjószággal, a szolgákkal, a birtokkal, a vásárokkal és az emberek járandóságával. Hétköznapjait a pletykák fűszerezték meg, s amikor valami uracska jött látogatóba, – még ha hitetlen mór volt is –, egy hónapra ő lett Marcelina örök szerelme. A vendégek sokszor hitték azt, hogy ő Merlin felesége, vagy éppen a zamorai érsek unokahúga, de ami a leginkább hízelgett neki, (a doña Marcelina megszólítás után), az az volt, ha azt hitték róla, ismeri Merlin vendégeinek titkait.
– Ez a lovag – súgta nekem – aki ma jött estefelé, a francia király egyik követe, akinek várandós a lánya, és attól fél, hogy nem lesz egészséges az unoka… Hát hogyne ismerném fel a fekete sarkantyújáról, meg arról az ezüstkulcsról, amit az övében tart…
Marcelina mindent tudott, hogy ki, mikor és miért jön, és nem volt olyan titok, melynek ne ismerte volna mind a hét pecsétjét. Nekem jó mostohám volt, kivéve, mikor kicsúfolt, és azt pletykálta, hogy csipkedem a lányokat.
Aki pedig Turpín, a csődör, és a kutyák, Ney és Norés gondját viselte, aki Meirába ment, és akit mindenért el lehetett szalasztani, aki beoltotta a cseresznyefákat, és felügyelt a birtok munkásaira, az Xosé do Cairo volt, egy magas és tagbaszakadt fiú. Göndör haja bozontos volt, a szeme csak úgy szikrázott, és mestere volt a gonosz tréfáknak. Emellett jól értett mindenféle masinához, és bolondult a vadászatért. Gúnyolódó természete miatt nemigen voltak barátai. Ő aztán nem félt senkitől, és a legsötétebb éjjelen is elindult Lugo felé, átvágva Eirís őserdején, ahol pedig farkasok fenik a fogukat az emberre. Az egyik kutyánk, Ney mindig ott aludt az ágya előtt. Xosé do Cairo engem csak akkor kezdett megbecsülni, amikor a másik kutya rákapott arra, hogy a szobámban éjszakázzon. Norés nagy vidravadász volt, fekete, mint a szurok, (kivéve a fehér foltot a fenekén), az idegenekkel mogorva volt, a háziakkal igazi kezesbárány, s én az ő állandó horkolásban úgy aludtam, mint a bunda.
Aztán ott volt még a házban Manueliña de Calros is. Az ő haja szőke, a szája pici, és az ajkai melegek, mint a frissen fejt tej. Ő a konyhában segédkezett, meg a háztartás többi dolgában. Utána jött Casilda, az outes-i vak szeretője, aki a jószágnak és a veteményesnek viselte gondját. És a legvégén ott voltam én, don Merlin parancsait várva.
A ház Miranda közelében épült, tetejét nehéz cserepek fedték. Hatalmasnak, erősnek építették, az erkélye délre nézett, a meirai útra. A ház oldalába gazdám tűzhelye épült, és azon kívül még két szoba, meg hátul egy istálló a látogatók hátaslovainak. Velük én törődtem, elláttam és felszerszámoztam a kancákat és a csődöröket. A nagyszobában pedig maga don Merlin ült egy zöld bársonyfotelben, és egy állványra helyezett könyvből históriákat olvasgatott. Mindig így várta vendégeit. Az üvegkalickában szarvasbogár motoszkált, a fiebrai üvegcséből pedig halkan csöpörészett a monterrosói aranyozott csapocskán át egy kis ezüstpohárba az illatos, vörös párlat. Én ott álldogáltam az állvány mellett kezemben egy gyertyatartóval, melyben a belvísi kaptárak gyertyája égett. Vigyázva követtem don Merlin mutatóujját, ahogy végigfutott a titkos könyvek lapjain, sorról sorra, a világ varázslatait betűzgetve. Közben Cerís, a vak és albínó macska a lábaimhoz telepedett.
Gergely Veronika fordítása
Álvaro Cunqueiro: Ta pura mikala
(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)
Perrín de Buriz mindig is az egyik legkedvesebb barátom volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Nagy vadász és halász volt, jól ismerte a gyógyfüveket. Jó kedélyű, mosolygós ember lévén készséggel segített mindenkinek. Egyre csak az erdőt járta, és úgy ismerte a hegyeket, a Cordát és a Cadramónt, mint a tenyerét. Talán harmincnégy éves lehetett, mikor eltört az egyik lába, és egy egész hónapon át nyomta az ágyat. Akkoriban kezdett el arról álmodni, hogy az állatokkal beszél, főleg a kutyájával, Kolumbusszal. Micsoda eszmecserék voltak ezek! Az állatok elmesélték ügyes-bajos dolgaikat, életüket, bánatukat. Sokszor álmodta azt, hogy elmegy hazulról, fel a hegyre, és összetalálkozik egy mezei nyúllal. A nyúl már-már menekülőre fogja a dolgot, ám Perrín ilyenkor rákiált a vadnyulak titkos nyelvén, mire az állat sarkon fordul, és elindul felé a farkát csóválva. Aztán eldiskurálnak. Perrínt olykor elfogta a vágy, hogy megsüsse és megegye vadas szószban, idei uborkasalátával, de aztán mégsem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Álmában ilyenkor így szólt a nyúlhoz:
– Eredj innen, mert a végén még újra vadásszá változom, és lelőlek!
Eztán a nyúl mindig elmenekült. De Perrín nem lőtt utána. A végén még szegre akaszthatom a puskámat a barátaim miatt, akikkel olyan jól elbeszélgettünk – gondolta. Ettől fogva már csak halászni járt. Egészen addig, míg egy nap azt nem álmodta, hogy egy pisztrángot vigasztalgat a folyónál. Egy sírdogáló özvegyet.
– Na de, bátyám! Na de, Perrín! Egy özvegy pisztráng?!
– Így van, uram! Egy özvegy pisztrángasszony, mégpedig igen takaros. A férjét kihalászták a luarcai suhancok. Isten nyugosztalja szegényt.
Perrín azonban, mikor álmából felébredt, egyetlen szóra sem emlékezett. Viszont annál izgatottabb lett, és egyre csak azt kérdezgette tőlem, hogyan is tudna visszaemlékezni a titokzatos álombeli nyelvre. Mondtam neki, hogy nem volt olyan könyv a kezemben, amely erről szólna, de azért azt hiszem, a legjobb lenne, ha kezdetben nem az egész nyelv áradatát próbálná megjegyezni, hanem először csak egy-két szót… És így tovább mindennap, amíg nem tud vagy két tucatot. De még ez is túl nagy feladat volt Perrínnek. Álmában mindig biztos volt benne, hogy két vagy három szót megjegyzett, de amikor felébredt, már semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:
– Ta pura mikala… Hát ezzel most mit kezdjek?
– Várjunk még, hátha holnap többet fogsz tudni!
Sose tudott másra visszaemlékezni; de oda se neki, mert nekem bizony nem ment ki a fejemből ez a ta pura mikala. Elmondtam vagy százszor a kutyáknak, elmondtam a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben a házinyulaknak, mindhiába. Azt se vették észre, hogy hozzájuk beszélek. De ha Perrín de Buriz mondaná, akkor talán megtörne a jég, gondoltam.
– Tudod mit, Perrín? Menj, és mondd Kolumbusznak!
Perrín így is tett. Hogy aztán mi történt, ő maga mesélte el nekem.
A kutya döbbenten nézett rá.
– Ta pura mikala!
Háromszor is elismételte. Kolumbusz teljesen megtört, és meghunyászkodva oldalgott el a Moncín felé vivő úton.
– Ta pura mikala! – kiáltott utána Perrín, miközben tehetetlenül nézte, hogy kullog el szegény pára, hogy ballag Kolumbusz, a nagy fogolyvadász, az ő cimborája és egyetlen társa.
A kutya örökre elment, és Perrín többé sose látta. De még sokáig előtte volt Kolumbusz, ahogy először csak meglepődve, később rettegve néz a gazdájára.
– Majdnem elsírta magát!
Telt-múlt az idő, és két évvel később Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Kolumbusz. Bárcsak most is ott sétálna mellette! És láss csodát, két rekettyebokor mellett Kolumbusz tűnt fel az egyik ösvényen. Felemelte a fejét, és rátekintett egykori gazdájára.
– Kolumbusz! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a szavakat. Perrín megborzongott. Kolumbusz harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!
Spanyol akcentusa volt, úgy beszélt, ahogy a városban szokás. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte –, úgy érezte, menekülnie kell, és visszafordult a gontáni útra. Valami láthatatlan erő taszította. A hátában érezte Kolumbusz kemény tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya, (ő mesélte így), meghátrált, és nyomban hazaindult, engedelmeskedve a titkos parancsnak. Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Kolumbusz nem engedi!
Gergely Veronika fordítása
Álvaro Cunqueiro: Rello Pontemilből
(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)
Rello uram hallgatag ember volt. A kocsmában egy sarokban húzta meg magát, és onnan figyelte, ahogy a többiek pénzben kártyáznak, míg ő egy kancsó San Fiz-i vörösbort kortyolgatott. Még Listo a kutyája is csendes és hallgatag volt; fejét gazdája lábára hajtotta, hosszú füleit pedig szemére csapta, úgy aludt.
Rellonak nem voltak történetei. Végigkibicelt egy játszmát, s átült egy másikhoz. Meg-megkérdezték tőle néha, hogy mért nem játszik, de csak annyit felelt rá, hogy ő nem játszik pénzben.
– Mindig túl sokat tennék rá!
Ha elütötte az óra az éjfélt, Rello feltápászkodott, Listo pedig farkcsóválva ment utána. A kocsmából felkapott egy újságot, ami legtöbbször már egy igen régi példány volt, vagy már hiányzott belőle náhány lap. Rello nem volt mestere az olvasásnak, csak úgy-ahogy boldogult a betűkkel. Leginkább sehogy; mégis ott volt az újság a keze ügyében.
Rozas úr, egy kiváncsi és kötekedő természetű vendég, aki arról mesélgetett, hogy mit beszélnek a népek Madridban – merthogy ő a királynál szolgált ám – Joselito haláláról, egyszer megkérdezte Rellot, hogy ugyan minek is neki a Debate. Rello mélyen elvörösödött, s csak azt motyogta, hogy a háznál mindig elkél egy kis papír.
Hetek múltán valami unokaöcsse révén Rozas úr fülébe jutott, hogy Rello bátyám esténként kiül az erkélyére, ami a folyóra néz, kiteríti maga előtt az újságot, mintha olvasná, és így pihenget jó egy órát. Mivel bennem Rello megbízott, megkérdeztem tőle, mire is jó ez a nagy olvasás.
– De ugye nem mondja el senkinek?
– Dehogy mondom, ember, dehogy mondom!
Egyszer Rello, amint kora este hazafelé ballagott, találkozott egy bizonyos Xestoso úrral, aki Montesbe valósi volt. Az út Pontemilből a folyópartig visz egy tölgyerdőn át, amit az itteniek csak Adrela-nak hívnak, s amint a mezőre ér, átszel egy zsombékost, ami jobbára csupa sár. Semmi más nincs arra, csak egy-két árva fűz és néhány vén, hajlongó gesztenyefa. Megvan már vagy tíz-tizenöt éve is annak, hogy ez a Montesi Xestoso meghalt. Kisujjában voltak a cselszövések, a nemzetközi politika, hallott még Kuba elestéről is, és a 14-es háborúban a The Sphere-t járatta, mert gyűjtötte Matania haditudósító tusrajzait, és azokkal tapétázta ki az egész házat. A túlvilágról is lángolt a mi világunkért érzett aggodalomtól, nem vitás, mert Rellotól akarta megtudni – ezért jelent meg neki, nem kevés szívdobogást okozva – hogy a Császár visszatért-e már trónjára Berlinben. Rello félelmében azt sem merte neki elárulni, hogy nem tud olvasni, s hogy fogalma sincs, ki az a császár. Ekkor Xestoso heti két pesot ajánlott neki, hogy figyelje a császárról szóló híradásokat. Rello, hogy Xestoso is jól lássa, az erkélyre ült ki újságot olvasni.
– Xestoso sosem késik a fizetéssel!
Eztán egy kicsit elgondolkodott, bal kezével megemelte kopott kalapját, jobb kezével megvakarta feje búbját, és a fülemhez hajolva megkérdezte:
– Na, akkor hát visszatért már az a császár?
Elmagyaráztam neki, ki is volt valójában II. Vilmos császár, micsoda nagy bajsza van, s milyen rövidke karja, és hogyan is menekült el Németországból. Hollandiában telepedett le, ahol igen sok jóféle alma terem meg sok jóféle sajt, újra megnősült, elvett egy szőke, kicsikét molett szépséget, és most egy tanyán éldegélt.
– Na, és él még?
Nem akartam becsapni, s elárultam neki, hogy a császár bizony már halott. Láttam rajta – hiszen jó ember volt ő – hogy nem nyugszik a lelkiismerete. Ha egyszer a császár halott, és nem térhet vissza Berlinbe, és ha nem mondja el az igazságot, azzal becsapja a Montes-i Xestoso-t. Rello az Adrelan át ballagott, mélyen elgondolkozva…
Kevéssel eztán egy este a kocsmában láttam viszont. Nem is ült le, a hordók mellett toporgott. Már indulófélben volt, és ahogy máskor is, Listo most is ott lihegett a nyomában. A vörösboros hordón ott hevert az újság. Rello felvette, kétrét hajtotta, közben felém biccentett a fejével és elindult, még csak jóéjszakát sem kívánt. Később hallottam, hogy még mindig heti két pesot kap Xestosotól, mert egyre csak figyeli, figyeli, hogy a császár vajon visszatér-e.
Bata Péter fordítása
Méndez Ferrín: Lorelai
Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.
A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.
A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.
– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?
– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?
– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?
– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…
– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.
A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.
– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.
– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?
– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.
Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:
– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?
– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…
– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.
– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?
– Igen. Mi az?
– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…
Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:
– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?
– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!
Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:
– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?
– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.
– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.
Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!
– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.
– Nahát…!
–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.
Az öregasszony idegesen közbekérdezett:
– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?
– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…
– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…
A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:
– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:
– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.
– És mi lenne ez?
– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.
Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:
– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.
– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.
A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.
– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.
– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.
– Nos, hogyan?
– A mosolyával…
– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…
– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.
Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.
Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.
A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.
Kovács Lenke fordítása