Fehér kastély magányos-fehéren.
Halk borzongás fut át üres szobákon.
Enyésznek beteg indák falba vájón,
s hó fed utakat világnyi térben.
Fölötte ég függ, tört és tágas ott.
Fénylik a kastély. S fehér falak végig
a vágyat őrült kezekkel segélik.
Az órák állnak: az idő halott.
Botár Attila fordítása
(Illusztráció: Caspar David Friedrich)
hűhó
az illúzió az, hogy te csak szimplán
olvasod ezt a verset.
a valóság az, hogy ez
több, mint egy
vers.
ez egy csöves kése.
ez egy tulipán.
ez egy katona menetelése
Madridon át.
ez te vagy a saját
halálos ágyadon.
ez Li Po nevetése
a föld alatt.
ez nem egy istenverte
vers.
ez egy alvó ló.
egy lepke az
agyadban.
ez az ördög
cirkusza.
te ezt nem olvasod
egy lapon.
a lap olvas
téged.
érzed?
mint egy kobra. ez egy éhes sas, a szobában köröz.
ez nem egy vers. a versek ostobák,
elalszol tőlük.
ezek a szavak kényszerítenek
egy új
őrületbe.
áldott lettél, kivágtak oda és ott vagy, ahol
a fény foltja
vak.
az elefántok rólad
álmodnak
most.
a tér görbülete
hajlik és
nevet.
most meghalhatsz.
most meghalhatsz úgy
ahogy az embernek meg kellene
halni:
nagyszerűen,
győztesen,
hallva a zenét,
zenévé lenni,
üvölteni,
üvölteni,
üvölteni.
Farkas Kristóf Liliom fordítása
(Illusztrációk: Brecht Vandenbroucke)
Vigyél a gyerekkori szobádba, ahol
öreg kapitányok sose hátráltak meg és a padlóra löktek.
A perzsák nyílvesszői olyan sűrűn és gyorsan
szálltak, hogy ezzel eltakarták a napot.
Annál jobb, mondta a kapitány, majd a homályban csapunk össze.
Össze se hasonlítható nagynéném ajtón lévő tűhegyével—
Áld meg ezt a házat és mindazt, aki meglátogatja.
Odalent a család szunnyad, akár a falikárpit,
a katonák egészen délig állnak, amikor a felhők elvállnak
és a nap eláztatja a csatamezőt.
Kicsavart lábunkat a tigris árnyéka csíkozza be,
miközben a könyveket éppen elemelik, ahova
az életem az alvó lábadhoz kötött,
mintha a lehullott nyílvesszők mögött meglátták volna,
ahogy a harci szekér leveti nyergéből a napot,
fejtől a törhető fejedig, a formák elsőre
ahogy elmennek mellettünk alig kivehetőek,
majd felerősödtek a testek, lábak, hüvelyujjak előtt.
Először átgázolunk a sebesre zúzott hátakon,
majd kirántjuk a merev fekete szálakat.
(Nagypál István fordítása)
Hótól zihálnak a fenyőfák,
pólyálva minden utazót:
a fényükkel úgy simogatják.
Lesz a fehér út halkulóbb,
csöndesebbek meghitt szobácskák.
Ott óra zeng, rezzen sok gyermek:
zöld kályhában rogy a hasáb,
és lángviharok csüggedeznek –
S pehelydíszben kint nekivág
egy fehér nap a végtelennek.
Botár Attila fordítása
A Dong, kinek Orra Világol
(The Dong with the Luminous Nose)
Midőn rémes homály lebeg
a Nagy Durcamező felett
hosszú, zord téli éjen,
midőn a sós hab a mogorva
parti sziklákat ostromolja,
s vad fellegek viharködében
a Héttavi Csonk-hegyek orma –
akkor a tompa és sötét
homályban izzó szikraként
moccan valami furcsa fény:
ezüst pászmája föl-le jár,
mint Üstökös csóvája száll
s tör át az éj komor körén,
magányos tűzsugár.
Lassan lopódzik, imbolyog,
illanva csillan itt meg ott,
s amint halad: villan tovább,
Piszkancsfák törzsén siklik át;
s kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
e bal jelenésre riadva sikong:
„Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!
Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!
Ez a Dong! Ez a Dong!
A Dong, kinek Orra Világol!”
Ó, volt idő,
hogy a Dong még gondtalan élt,
de megszeretett egy ponyigóc lányt,
aki ottani partokat ért –
mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,
a Smargli-fövenynél napszállat után,
ott, hol az Esztergált Osztriga nő,
és szép simaszürke a bérc.
És erdőn, völgyön, réteken át
a hős ponyigóc nép kardala szállt:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
És el nem hagyta se este, se reggel
a lányt, aki jött a vitézi sereggel
(kék keze égbolt, zöld haja tenger),
míg el nem jött ama gyászteli perc,
és a hős csapat új partok fele kelt,
rideg fövenyén otthagyva a Dongot –
s ő nézte a távoli bús horizontot,
és bámult, bámult egyre csupán
egy borsózöld vitorla után;
és kardalukat halkan dudorászván
ült csak egész nap a bucka gyepágyán:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
De mikor nyugaton már esteledett,
fölkelt a Dong, és szólt:
„A józan eszem most mind odalett,
az a csöpp, ami valaha volt!”
S azóta folyton vándorol,
át lápon-éren, és így dalol:
„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen
kis Ponyigócom hol lelem?
A partot, a réteket is bejárom,
s kis Ponyigócom megtalálom!”
És fútta ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kereste, kereste a lánykát;
és mivel éjszaka nem jól látott,
kérget a Csöngöm-fáról hántott
termőhelyén, a pitypangos réten,
és orrot font magának belőle szépen,
orrot és takaros pántot,
s e pompás Orrot pirosra mázolta,
s tarkóján átkötve magához pántolta,
s a hegyén üreget hagyott, kereket,
s egy nagy fényes mécsest beletett,
és becsomagolta
erős, puha gyolcsba,
hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;
s így kis lukakon tört által a fénye
pazar sugarával a búskomor éjbe.
S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,
ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;
s a majmok, a fajdok gyászricsaján át
hallod ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kutat – de mindhiába,
nem lel a kis Ponyigóc nyomára;
és egymaga jár-kel az éjben a vándor,
a Dong, kinek orra világol!
S kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
sikong, amint a csóva száll
s az éji homályban föl-le jár:
„Itt az idő már, indul a vándor,
a Dong, kinek orra világol!
Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,
a vándor,
a vándor:
a Dong, kinek Orra Világol!”
Havasi Attila fordítása
Az ablaknál ülsz
és havazik.
A hajad fehér
és fehér a kezed,
de fehér arcod két tükrébe
mozdíthatatlanul befészkelt a nyár:
ott a hely, egy egész ország a láthatatlanba emelkedett réteknek,
a csermelyeknek, hol éjszakára meghúzódnak az árnyékszarvasok.
Jajgatva hullok fehérségedbe,
zokogok, amint beborít havad:
belőle az élet oly halkan távozik,
mint a végigmondott imádság nyomán.
Ó, belealudni a te havadba,
a világ tűzlélegzetének minden kínjaival,
míg az arcodból eredő ráncok,
a hajadból húzódó vonalak
mélyebbre merülnek a tengeréjszakába
az új születés gyökere felé.
(Sternverdunkelung, 1949)
*
Amikor a szürkületben
kiürül a nap,
és megindul a képtelen idő –
amikor összefonódnak a magányos hangok,
és az állatok már csak vadászók
vagy csak űzött vadak –
amikor a virágokból csak az illat marad –
amikor minden elhagyja nevét,
és megnevezhetetlen, mint kezdetben volt:
akkor alászállsz az idő katakombáiba
(megnyílnak azok előtt, akik a véghez közel járnak),
ahol a szívcsírák tenyésznek,
a sötétség mélye felé
merülsz,
már túl a halálon,
– hisz az csak huzatos átjáró –,
s a kilépés szelében fázva
nyitod fel szemeidet:
ideghártyájukon már új csillag
hagyta ott visszfényét.
(Sternverdunkelung, 1949)
*
A szemhéj mögött
kék erek
az idő holdkövein.
Kakasszó
üt sebet
a próféta koponyáján.
Csigavonalban
lobbannak el a karok – a lábak
boltívein kívül hervadnak el,
a törzs csak szakad, hull,
pornak gyümölcse,
jeges vetésében
halálos őrlésnek.
(Und niemand weiß weiter, 1957)
*
Másként futnak, ágyazódnak
vérereid, már az anyaméh derengésében
visszafelé olvasnak fényed rügyei.
Nagy kerülővel jelek és képek útvesztőjén át:
vissza a homokba, a porba.
Az idő árnyékaira
szívverésed kalapálja rá
az éjszakák szétszaggatott tagjait –
A gyerekkor zöld rétjein
betűket rajzol ki a sírokat lélegző
örökzöld sövény.
Alóla kiáltasz, hazahívod
a szavakba tévedt új ábécét,
te építőmester, városok alapítója, kertek gondozója,
levegőfestményekbe dermedt vérző szőlőhegyek
bűvölődnek szemed alkímiájába –
Húgom, húgom,
arcok kártyajátékán
ébenfa rémülettel,
katonák lángköpenyeinek lebbenő ostromában –
zuhanásokkal szemben merülnek imáid,
amint a hajnal felizzó köve elárvul –
(Noch feiert Tod das Leben, 1959)
*
a fény gyökereitől átjárt homokszemek
a sírok előtt levetik és a szélre bízzák titkukat
próféták haját fűzik a lángnyelvek rejtvényeibe
és a halál fehér máglyarakásában
az igazság minden vakító fényével szikráznak fel
a test ott hever
a levegőben a lélegzet maradéka
és zizzen a visszatérés
és csörren a vasmagány
minden szem előtt elfeketül a sötétség
(Noch feiert Tod das Leben, 1959)
András Orsolya fordításai
