Ki lehet ez az ügyes mester?

Ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?

Illighaen róla tudakozódott minden közeli és távoli, minden jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. A Hákim nevű tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat – vagy elhozta kelet csodáit a napnyugat kapujába. Ízléstelen játékszerek, gyerekeknek való, haszontalan cifraságok, bizonygatták a történészek, Illighaen idős barátai. Cádiz egy szörnyűséges, műveletlen város, ami – sajnos – vevő az effélékre is.

De hol lakik a nagy ezermester?

Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Vagy ismert valakit, aki megfogadta, hogy rendel tőle egyszer egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, amivel majd elbűvöli a legjobb barátait a piacon. Na de melyik utcában lakik?

A fáradhatatlan kutatást megnehezítette egy furcsa, lassan növő, kézzel is kitapintható csomó a hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de ott volt, vele volt reggeltől estig, és még félálomban is érezte. És mintha a kis csomó lassan-lassan elszívta volna Illighaen életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, és felkelt, hogy nyakába vegye a várost, dél körül le kellett rogynia egy utcakőre, annyira kifáradt a keresésben. Hiába, megöregedtem, elkoptatott a sok-sok történet, gondolta kimerülten.

Lassan-lassan, utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, a Narancsárusok utcájához. A tenger felől áramló ködben ernyedtnek, tehetetlennek látszottak a házak, mintha ők is felkészültek volna a pusztulásra.

– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy beteges arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk igazi mesterember. De nem gépeket alkot, hanem törvényeket. Ő az idő felelőse, te talán érted – és dünnyögve odavezette Illighaent egy alagsori műhelyhez.

Illighaen egy torzonborz, alázatos kis ezermesterre számított, de a kész és félkész rovarok közt sürgő-forgó, ráncos képű férfiból sütött valami megfoghatatlan fölényesség. Nem a szorgos kézművesek, hanem a bőbeszédű, délutánokat végigszunyókáló tudósok fölényessége.

– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, és nem a tér, nem a határok. Ha nem figyelnénk egymást, az idő is szétesne. Értelmetlen lenne. Mindig minden újrakezdődne.

Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán nagyon fiatal arcra. Honnan került ide? És mennyi ideje építgeti ezeket a szörnyeket?

Hákim mintha belelátna a másik fejébe, gúnyosan felnevetett.

Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Te-semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.

Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához.

Szerető szülő és az édes egyszülöttje, gondolta gyomrára szorított kézzel Illighaen. A kis műhely lassan-lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, bizsergésekkel. Most már ellenállhatatlan hányingert érzett.

Vajon nem szörnyeteg-e az összes rovar? Az éjszaka katonái, a hálókat fonók, a hímeket felfalók, a sejtelmesen cirregők, az emberek háta mögött városokat építők? Mit gondolnak erről a hithű mohamedánok? Talán őket is Allah teremtette, ugyanaz az Allah, aki minden reggel kegyelemmel árasztja el a világot?

– Egy történész mindenre figyel – vetette közbe Illighaen. – Ezek szerint velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy piaci kofával? Gyorsabban, mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?

A pókjai közt elnyúló Hákim mintha magához beszélt volna.

– Igen, igen, a férfiak semmibe veszik a nőket. A piaci kofákat, a hárem mélyén elnyúló özvegyasszonyokat. És mért is ne? Hisz csak a szemük látszik ki a fekete ruhájukból. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik, ha valaki mögéjük lép, hogy előre tudják, ha a gyereküknek baja esik. Ilyenek a nők, hiába. A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, olyan csendben, olyan illatosan, mint mag a barackban, nem hagyja őket megnyugodni.

Persze Hákimot senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja volna.

Őt csak a titkos látás érdekelte, a furcsa képesség, az a képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál sötét villódzása, amit az anyák észrevesznek az éjszaka sötétjében is.

Illighaen legyintett. Ez amolyan ábrándozás, költőknek való beszéd.

– A nők tudományos célokra használhatatlanok, hát nem tudod? Az ő furcsa érzékük csak a kedvenc lovacskájuk vagy a kedvenc kismacskájuk irányában fejlődött ki. Látnak a szívükkel, mondják, de mivel soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket, ugyan mi közük lehetne a világegyetemhez?

És hogy a beszélgetést a nőkről elterelje, beszélt a hányadékukban fetrengő, bűvigéket skandáló kelta papnőkről, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb, legkifinomultabb képviselőiről…

De Hákimot se a gúnyos mondatok, se a csudanők nem érdekelték. Csak a sötétben-látás képessége, amely ugyanúgy megvan a boszorkákban és a parasztasszonyokban is. – A testek – magyarázta Hákim – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását felfokozott izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  

– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes…

Hákim megrántotta a vállát, és lassan, vontatottan a serdülőkoráról kezdett beszélni. Illighaen csak hallgatott, és a sarokban lustán növekvő pókokat figyelve megint elöntötte a fájdalom.  

Igaz volt a szóbeszéd, Hákim Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, úgyhogy tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésésére. De nem maradt sokáig az asszonyok szoknyája mellett, az óriássáskák földjére, Djerba szigetére küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, a megbízható Hákim szabott, vágott, tömött, megfigyelt… egyre csak szabott, vágott, tömött és megfigyelt. A Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe. A Salamon-barlang a maga izgő-mozgó lényeivel az otthon hagyott háremre emlékeztette.

– Büszke lehet rád a gazdád, hiszen nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket te kitömsz, mozognak és éreznek, és ahogy mesélik, nem kopnak és nem öregszenek.  De mi köze van a te állataidnak az időhöz?

– A kitömött lények erősebbek, ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek – magyarázta Hákim. – Nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, megelégednek azzal az életerővel és figyelemmel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.

– No de mit szól ehhez a Mindenható? Mit szól a munkálkodásodhoz… Allah, aki minden teremtménynek egyetlen életet adott?

Az állatpreparátor úgy bámult rá, mintha valami pók ereszkedne vele vitába.

–Te ostoba! Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Isten nem kézbe veszi a lényeket, hanem átjárja a végtelenségével. Vagy Isten helyett te is egy szakállas aggastyánt képzelsz el, aki leskelődik a teremtményei után, és csak csóválja a fejét, ha azok rossz fát tesznek a tűzre…? Az én lényeim olyan tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Isten az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem ezeket a műszereket. Mert rajtuk, a teremtményeken keresztül folyik az idő, az igazi, a megmásíthatatlan történelem. De mit ér a te tudásod? Mit ér a te életed? Ugyan ki vagy te?

Az óriáspók fájdalmasan megrezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.

– Miféle dolog az a történelem, amit te ismersz? Amiről évszámokat jegyezgetsz fel! Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… A tízedik nap felvonulnak a seregek, hogy letaszítsák a trónról az álnok Torzsaherceget… Te ostobán azt hiszed, valamiféle meder az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat? A hadüzenet és a háború, a fejedelmek és a hadseregek? Mintha nem a lények figyelme alakítaná, amit időnek neveznek az emberek?

– És a teóriád szerint, akire nem figyel senki, az soha nem öregszik meg…?

– Ugyan! Minek is ez a szócséplés, hiszen nem lehet egyedül, nem lehet láthatatlanul élni! Rovarok mindenhol vannak, valaki mindig figyel hát, valaki mindig tud rólad. – Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott, és ahonnan Rioldát magával hozta. – Isten szétárasztotta magát – harsogta tovább Hákim – nem kell könyörögnöd, nem kell imádkoznod, elég, ha figyeled a lényeket, mert te magad vagy Isten, aki körbe-körbe áramlik, és a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.

– És női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?

Hákim bólintott, és Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a kegyetlen, ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a fura masináiba életet leheljen.

– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! És nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas az oroszlán, hogy lépked a fák közt közt koronás hercegként a szarvas! Milyen büszkék, milyen hatalmasak, milyen magányosak! De nincs az a magányos hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. Igazságos a világegyetem, hisz a gyengéké a túlélés, egyszersmint a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, ő mindig érzi a másikat: épp ezért halhatatlan.

– De ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot, a rengeteg tükörképet összefogja? Talán valami csodanő? És itt rejtegeted?

Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen ráereszkedett vállára. Illighaen megrándult.

Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, tulajdonképpen nem is számít. De belehasított a gondolat, hogy ez a bizarr gépecske, ez a megjavított teremtmény húsz-harminc év múlva is itt fog a vendégek fölött röpdösni.

– Ugye, nagyon félsz a haláltól? – kérdezte Hákim.

Illighaen megrezzent. Hány éves is lehet ez a bolond Hákim? Talán egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját ezekkel az izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű, idős mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló furcsa energiáról képzeleg? Az elmélet az ide-oda áramló, a pillantások kereszttüzében születő időről szép elmélet, de ő, Illighaen nem láthat bele a bogarak fejébe, így nem is tudja elképzelni, hogy a képek egyetlen tapasztalattá rakódnak össze.

A surrogásokkal teli műhelyben alig volt képes bármi ellenvéleményre.

Utolsó erejével azért legyintett egyet.

– Benned, Hákim, egy igazi költő veszett el. Vagy csak egy szélhámos, aki ügyes kis történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.

A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is megszállottan figyelsz, tizennyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.

Illighaen hátat fordított. Ő úr volt, ez a vakarcs pedig csak egy fölényeskedő szolga.

Az ellenségességét látva meg se merte kérdezni: egy ügyes mesterember a minden izmot, szövetet, gondolatot megemésztő halált ki tudja-e javítani? Meg tudja-e változtatni?

Csóka Kata fordítása

Régebbiek:

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Amritszarból a különvonat délután kettőkor indult el és nyolc órával később érkezett meg Mughalpurába. Útközben sokakat megöltek, sokan megsebesültek, és sokaknak nyomuk veszett.

Amikor Szirádzsuddín délelőtt tíz órakor a menekülttábor hideg földjén kinyitotta a szemét, felnőttek és gyerekek egymást lökdöső áradatát látta maga körül. Ettől még jobban összezavarodott és hosszú ideig üveges szemmel bámult a porfelhőtől szürke égre. A táborban mindenfelől zaj hallatszott, de az öreg Szirádzsuddín mintha megsükerült volna. A világon semmit sem hallott. Ha bárki látja, úgy gondolhatta, hogy mélyen belemerült a gondolataiba, pedig tudata teljesen üres volt, egész létezése a semmiben függött.

Szirádzsuddín kifejezéstelen tekintettel bámult a napba, amelynek fénye minden porcikáját átjárta. Ettől felriadt. Gyors egymásutánban számtalan kép futott át a tudatán: rablás, lángok… eszeveszett menekülés… egy vasútállomás… lövedékek… éjszaka és Szakíná…

Szirádzsuddín hirtelen felpattant, és mint egy eszelős, elkezdte tűvé tenni érte a tömeget. Három teljes órán át fel-alá futkosott a táborban, egyre csak kiabálva, hogy „Szakíná! Szakíná!”, de az ő egy szem lánykájának se híre, se hamva. Nagy felfordulás támadt; volt, aki a kisfiát kereste, más az édesanyját, megint más a feleségét, és volt, aki a kislányát.

Szirádzsuddín lehangoltan leült, agyát megerőltetve próbált visszaemlékezni, hogy Szakínát mikor és hol veszítette el. Lelki szemei előtt viszont Szakíná édesanyjának teste jelent meg, akinek kifordultak a belei… ennél tovább képtelen volt gondolkodni.

Szakíná édesanyja meghalt. Szirádzsuddín szeme előtt vívta haláltusáját… de hol van Szakíná, aki miatt anyja halála előtt sürgette őt… „Miattam ne aggódj, gyorsan fogd Szakínát, és meneküljetek innen!…”

Szakíná pedig vele volt, mindketten mezítláb menekültek. A lány dupattá-kendője leesett a földre, amikor pedig ő meg akart állni, hogy felvegye, Szakíná rákiáltott:

– Abbá dzsí, ne törődj vele!

Ámde ő felvette a dupattát. Amint ez eszébe jutott, belekotort kabátja felső zsebébe, ahonnan kihullott a dupattá, Szakíná dupattája. De hol lehet Szakíná?

Szirádzsuddín próbált visszaemlékezni, de képtelen volt rá. Vele volt-e Szakíná, amikor az állomásra értek? Felszállt vele együtt a vonatra? Elájult-e vajon ő, amikor útközben megállt a vonat, és megtámadta a csőcselék? Elrabolták talán?

Szirádzsuddín tudatát elárasztották a kérdések, de egyikre sem talált választ. Együttérzésre volt szüksége, habár körülötte mindenki másnak is ugyanez kellett volna. Sírhatnékja támadt, de szemei cserbenhagyták: könnyeinek nyomuk veszett.

Hat nappal később Szirádzsuddín összeszedte magát, és felkereste azokat az embereket, akik hajlandóak voltak neki segíteni: nyolc fiatal férfi, teherautóval és fegyverekkel. Elhalmozta őket áldásával, és megadta nekik Szakíná személyleírását:

– Világos bőrű és igazán elragadó lányka… nem rám hasonlít, hanem az édesanyjára… körülbelül tizenhét éves… nagy szemű, fekete hajú, jobb orcáján szezámmag-alakú anyajegy… egyetlen kislányom… kutassátok fel… Isten majd megfizet érte…

A muszlim önkéntes fiatal férfiak lelkesen biztosították az öreg Szirádzsuddínt, hogy ha a lánya életben van, akkor pár napon belül visszakapja.

Mind a nyolcan megpróbálták. Életük kockáztatásával Amritszarba mentek; sok nőt, férfit és gyereket mentettek meg és helyeztek biztonságba. Szakínát viszont tíz nap elteltével sem találták sehol.

Egy nap, amikor ugyanezért Amritszarba indultak a teherautójukkal, Csehratá falu mellett megláttak egy lányt az út szélén. Amint meghallotta a teherautó hangját, futásnak eredt. Az önkéntesek leállították az autót, és utána iramodtak.

Egy mezőn érték utol a lányt: gyönyörű volt, szezámmag-alakú anyajeggyel az arcán.

Az egyik fiatal férfi azt mondta a lánynak:

– Ne ijedj meg! Szakínának hívnak?

A lány még jobban elsápadt, nem válaszolt. Amikor az összes férfi megnyugtatta, és a félelme elszállt, csak akkor vallotta be, hogy ő Szirádzsuddín lánya, Szakíná.

A nyolc önkéntes mind csak Szakíná kedvében akart járni: megetették-megitatták, felültették a teherautóra. Egyikük levette a kabátját és ráadta, mert a lány – dupattája nem lévén – rendkívül zavarban volt.  Karjával újra és újra sikertelenül próbálta mellét eltakarni.

Eltelt jó néhány nap, de Szirádzsuddín semmiféle hírt nem kapott Szakíná felől.

Egész nap a különböző menekülttáborokat és hivatalokat járta, de sehol nem tudtak semmit Szakíná hollétéről. Éjszaka sokáig az önkéntes fiatalok sikeréért imádkozott, akik biztosították, hogy amennyiben a lánya életben van, akkor pár napon belül visszakapja.

Egy nap a táborban Szirádzsuddín észrevette az önkénteseket, akik épp indulni készültek a teherautóval. Lélekszakadva hozzájuk rohant, és megkérdezte:

– Megtaláltátok… a kislányomat, az én Szakínámat?

Mindannyian egyszerre feleltek:

– Megtaláljuk, megtaláljuk… – Majd a teherautó elindult.

Szirádzsuddín ismét imát rebegett a fiatalok sikerének érdekében, s ettől kissé meg is nyugodott.

Aznap este a táborban, nem messze onnan, ahol Szirádzsuddín üldögélt, fejetlenség támadt. Négy férfi cipelt valamit. Szirádzsuddín megtudakolta, hogy egy lányt találtak eszméletlenül a vasúti sínek mellett, őt hozzák.

Utánuk sietett.

A férfiak a lányt a tábori kórházra bízták, majd távoztak. Szirádzsuddín egy kis ideig még a kórház kapujában levő faoszlopnak támaszkodott, majd lassan beóvakodott a kapun.

Az egyik szobában senki sem volt, csak egy hordágy, rajta egy test hevert.

Szirádzsuddín apró léptekkel közelebb lopódzott hozzá.

Ekkor a szoba hirtelen fényárba borult. Elvakítva meredt a sápadt arcon levő anyajegyre, majd felüvöltött:

– Szakíná…!

Az orvos, aki felkapcsolta a villanyt, megkérdezte tőle:

– Mi történt?

Szirádzsuddín torkából csupán suttogás tört elő.

– Én… én… vagyok az apja…

Az orvos ránézett a hordágyon heverő testre, kitapintotta a pulzusát, majd így szólt Szirádzsuddínhoz:

– Az ablak… Nyisd ki.

Az élettelen test kissé megrázkódott. Kioldotta nadrágja zsinórját és letolta salvárját.

Az öreg Szirádzsuddín az örömtől magánkívül kiabált.

– Él! A lányom él!

Az orvost erre tetőtől talpig kiverte a hideg verejték.

Fordította Király Péter

Szaádat Haszan Mantó 1912-ben született egy pandzsábi muszlim családban, unokahúga a pakisztáni történész Ájsa Dzsalál (Ayesha Jalal). Iskoláit főként Amritszarban végezte, majd 1931-től kezdve külső hatásra kezdett el orosz és francia irodalmat olvasni. 1933-ban készítette el Victor Hugo: Egy halálraítélt naplója c. regényének urdú fordítását Szarguzást-é aszír (Egy elítélt naplója) címmel. 1935-ben Aligarh-ban jelent meg első önálló urdú nyelvű műve Inqiláb paszand (A forradalmár) címmel. India felosztása után Láhórba (Lahore), Pakisztánba távozott, hogy az ottani egyetemen dolgozzon. Az indiai közvélemény ezt sosem tudta neki megbocsátani, ezért Mantó művei még manapság is érezhetően méltatlanul mellőzöttek. Leghíresebb novellái mind a felosztás személyes tragédiáit és borzalmait mutatják be könyörtelen naturalizmussal, amiért hat esetben bíróság elé is citálták.

Király Péter az ELTE-BTK indológia-spanyol alapszakának harmadéves, és a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakának másodéves hallgatója. Nemzetközi tanulmányok szakosként érdeklődése középpontjában a regionalizmus, a civilizációkutatás, valamint a migrációs folyamatok állnak, indológia-spanyol szakosként pedig a modern India társadalmi-politikai dinamikája és ennek megjelenése a modern hindí és urdú nyelvű irodalomban. Eddig főleg hindí nyelvű 20. századi novellákat fordított, Angolul, spanyolul, hindíül és urdúul beszél.