Ki lehet ez az ügyes mester?

Ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?

Illighaen róla tudakozódott minden közeli és távoli, minden jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. A Hákim nevű tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat – vagy elhozta kelet csodáit a napnyugat kapujába. Ízléstelen játékszerek, gyerekeknek való, haszontalan cifraságok, bizonygatták a történészek, Illighaen idős barátai. Cádiz egy szörnyűséges, műveletlen város, ami – sajnos – vevő az effélékre is.

De hol lakik a nagy ezermester?

Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Vagy ismert valakit, aki megfogadta, hogy rendel tőle egyszer egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, amivel majd elbűvöli a legjobb barátait a piacon. Na de melyik utcában lakik?

A fáradhatatlan kutatást megnehezítette egy furcsa, lassan növő, kézzel is kitapintható csomó a hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de ott volt, vele volt reggeltől estig, és még félálomban is érezte. És mintha a kis csomó lassan-lassan elszívta volna Illighaen életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, és felkelt, hogy nyakába vegye a várost, dél körül le kellett rogynia egy utcakőre, annyira kifáradt a keresésben. Hiába, megöregedtem, elkoptatott a sok-sok történet, gondolta kimerülten.

Lassan-lassan, utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, a Narancsárusok utcájához. A tenger felől áramló ködben ernyedtnek, tehetetlennek látszottak a házak, mintha ők is felkészültek volna a pusztulásra.

– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy beteges arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk igazi mesterember. De nem gépeket alkot, hanem törvényeket. Ő az idő felelőse, te talán érted – és dünnyögve odavezette Illighaent egy alagsori műhelyhez.

 

Illighaen egy torzonborz, alázatos kis ezermesterre számított, de a kész és félkész rovarok közt sürgő-forgó, ráncos képű férfiból sütött valami megfoghatatlan fölényesség. Nem a szorgos kézművesek, hanem a bőbeszédű, délutánokat végigszunyókáló tudósok fölényessége.

– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, és nem a tér, nem a határok. Ha nem figyelnénk egymást, az idő is szétesne. Értelmetlen lenne. Mindig minden újrakezdődne.

Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán nagyon fiatal arcra. Honnan került ide? És mennyi ideje építgeti ezeket a szörnyeket?

Hákim mintha belelátna a másik fejébe, gúnyosan felnevetett.

Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Te-semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.

Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához.

Szerető szülő és az édes egyszülöttje, gondolta gyomrára szorított kézzel Illighaen. A kis műhely lassan-lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, bizsergésekkel. Most már ellenállhatatlan hányingert érzett.

Vajon nem szörnyeteg-e az összes rovar? Az éjszaka katonái, a hálókat fonók, a hímeket felfalók, a sejtelmesen cirregők, az emberek háta mögött városokat építők? Mit gondolnak erről a hithű mohamedánok? Talán őket is Allah teremtette, ugyanaz az Allah, aki minden reggel kegyelemmel árasztja el a világot?

– Egy történész mindenre figyel – vetette közbe Illighaen. – Ezek szerint velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy piaci kofával? Gyorsabban, mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?

A pókjai közt elnyúló Hákim mintha magához beszélt volna.

– Igen, igen, a férfiak semmibe veszik a nőket. A piaci kofákat, a hárem mélyén elnyúló özvegyasszonyokat. És mért is ne? Hisz csak a szemük látszik ki a fekete ruhájukból. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik, ha valaki mögéjük lép, hogy előre tudják, ha a gyereküknek baja esik. Ilyenek a nők, hiába. A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, olyan csendben, olyan illatosan, mint mag a barackban, nem hagyja őket megnyugodni.

Persze Hákimot senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja volna.

Őt csak a titkos látás érdekelte, a furcsa képesség, az a képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál sötét villódzása, amit az anyák észrevesznek az éjszaka sötétjében is.

Illighaen legyintett. Ez amolyan ábrándozás, költőknek való beszéd.

– A nők tudományos célokra használhatatlanok, hát nem tudod? Az ő furcsa érzékük csak a kedvenc lovacskájuk vagy a kedvenc kismacskájuk irányában fejlődött ki. Látnak a szívükkel, mondják, de mivel soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket, ugyan mi közük lehetne a világegyetemhez?

És hogy a beszélgetést a nőkről elterelje, beszélt a hányadékukban fetrengő, bűvigéket skandáló kelta papnőkről, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb, legkifinomultabb képviselőiről…

De Hákimot se a gúnyos mondatok, se a csudanők nem érdekelték. Csak a sötétben-látás képessége, amely ugyanúgy megvan a boszorkákban és a parasztasszonyokban is. – A testek – magyarázta Hákim – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását felfokozott izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  

– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes…

Hákim megrántotta a vállát, és lassan, vontatottan a serdülőkoráról kezdett beszélni. Illighaen csak hallgatott, és a sarokban lustán növekvő pókokat figyelve megint elöntötte a fájdalom.  

Igaz volt a szóbeszéd, Hákim Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, úgyhogy tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésésére. De nem maradt sokáig az asszonyok szoknyája mellett, az óriássáskák földjére, Djerba szigetére küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, a megbízható Hákim szabott, vágott, tömött, megfigyelt… egyre csak szabott, vágott, tömött és megfigyelt. A Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe. A Salamon-barlang a maga izgő-mozgó lényeivel az otthon hagyott háremre emlékeztette.

– Büszke lehet rád a gazdád, hiszen nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket te kitömsz, mozognak és éreznek, és ahogy mesélik, nem kopnak és nem öregszenek.  De mi köze van a te állataidnak az időhöz?

– A kitömött lények erősebbek, ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek – magyarázta Hákim. – Nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, megelégednek azzal az életerővel és figyelemmel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.

– No de mit szól ehhez a Mindenható? Mit szól a munkálkodásodhoz… Allah, aki minden teremtménynek egyetlen életet adott?

Az állatpreparátor úgy bámult rá, mintha valami pók ereszkedne vele vitába.

–Te ostoba! Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Isten nem kézbe veszi a lényeket, hanem átjárja a végtelenségével. Vagy Isten helyett te is egy szakállas aggastyánt képzelsz el, aki leskelődik a teremtményei után, és csak csóválja a fejét, ha azok rossz fát tesznek a tűzre…? Az én lényeim olyan tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Isten az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem ezeket a műszereket. Mert rajtuk, a teremtményeken keresztül folyik az idő, az igazi, a megmásíthatatlan történelem. De mit ér a te tudásod? Mit ér a te életed? Ugyan ki vagy te?

Az óriáspók fájdalmasan megrezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.

– Miféle dolog az a történelem, amit te ismersz? Amiről évszámokat jegyezgetsz fel! Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… A tízedik nap felvonulnak a seregek, hogy letaszítsák a trónról az álnok Torzsaherceget… Te ostobán azt hiszed, valamiféle meder az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat? A hadüzenet és a háború, a fejedelmek és a hadseregek? Mintha nem a lények figyelme alakítaná, amit időnek neveznek az emberek?

– És a teóriád szerint, akire nem figyel senki, az soha nem öregszik meg…?

– Ugyan! Minek is ez a szócséplés, hiszen nem lehet egyedül, nem lehet láthatatlanul élni! Rovarok mindenhol vannak, valaki mindig figyel hát, valaki mindig tud rólad. – Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott, és ahonnan Rioldát magával hozta. – Isten szétárasztotta magát – harsogta tovább Hákim – nem kell könyörögnöd, nem kell imádkoznod, elég, ha figyeled a lényeket, mert te magad vagy Isten, aki körbe-körbe áramlik, és a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.

– És női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?

Hákim bólintott, és Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a kegyetlen, ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a fura masináiba életet leheljen.

– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! És nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas az oroszlán, hogy lépked a fák közt közt koronás hercegként a szarvas! Milyen büszkék, milyen hatalmasak, milyen magányosak! De nincs az a magányos hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. Igazságos a világegyetem, hisz a gyengéké a túlélés, egyszersmint a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, ő mindig érzi a másikat: épp ezért halhatatlan.

– De ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot, a rengeteg tükörképet összefogja? Talán valami csodanő? És itt rejtegeted?

Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen ráereszkedett vállára. Illighaen megrándult.

Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, tulajdonképpen nem is számít. De belehasított a gondolat, hogy ez a bizarr gépecske, ez a megjavított teremtmény húsz-harminc év múlva is itt fog a vendégek fölött röpdösni.

– Ugye, nagyon félsz a haláltól? – kérdezte Hákim.

Illighaen megrezzent. Hány éves is lehet ez a bolond Hákim? Talán egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját ezekkel az izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű, idős mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló furcsa energiáról képzeleg? Az elmélet az ide-oda áramló, a pillantások kereszttüzében születő időről szép elmélet, de ő, Illighaen nem láthat bele a bogarak fejébe, így nem is tudja elképzelni, hogy a képek egyetlen tapasztalattá rakódnak össze.

A surrogásokkal teli műhelyben alig volt képes bármi ellenvéleményre.

Utolsó erejével azért legyintett egyet.

– Benned, Hákim, egy igazi költő veszett el. Vagy csak egy szélhámos, aki ügyes kis történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.

A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is megszállottan figyelsz, tizennyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.

Illighaen hátat fordított. Ő úr volt, ez a vakarcs pedig csak egy fölényeskedő szolga.

Az ellenségességét látva meg se merte kérdezni: egy ügyes mesterember a minden izmot, szövetet, gondolatot megemésztő halált ki tudja-e javítani? Meg tudja-e változtatni?

 

 

  

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/