Címke: műfordítás

Edward Lear: Miszter és Miszisz Diszkobolosz

Első rész

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz
kiült egy fal tetejére,
s míg villództak halkan a kozmikus fények,
s a távolban búgtak a Buktabölények,
ők néztek a csillagos éjbe.
És volt náluk tea meg vajkrémes zsömle,
és ültek egy darabig boldogan, csöndbe —
de így szólt az asszonyka: “Hú!
És Ó, és Pé, és Kú!
Most hirtelen rámtört a bú:
nehogy már leessünk innen a mélybe,
drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

“Hogy lezúgunk innét, mint két darab kő,

csak ettől az egytől félek!

Odalenn tüskés meg mély is az árok

nem élné túl a zöld télikabátod,

és amúgy se maradnánk épek.

Aggasztó gyanútól vagyok most döbbent:

lehet, hogy sohasem jutunk le többet?”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Hogy micsoda hibbantagyú,

sőt abszurd egy ötlet volt fölmászni, kérlek,

drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

És így felelt Miszter Diszkobolosz:

“Sötét lett előttem minden,

és éreztem, fülcimpám feldúltan reszket,

mikor a szavaid ráébresztettek,

hogy aligha jutunk le innen.

De rájöttem mostmár: a legbölcsebb érvek

mind amellett szólnak, hogy maradjunk végleg.”

És így szólt az emberke: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Nos meglehet, ez szomorú,

de lássuk be, másegyéb megoldás nincsen,

drága nejem, Miszisz Diszkobolosz.”

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz

rágyújtott tehát egy dalra:

“Mostantól idefönt élünk mi, távol

a nyüzsgő és rohanó földi világtól,

trallala, tillárom, tralla.

Puffok és csillárok, smukkok és nippek:

ezentúl nélkülük hányunk mi fittyet

a földi javakra: juhú!

És Ó, és Pé, és Kú!

És messze száll tőlünk a bú!

És vidáman fütyülünk gondra és bajra,

kettecskén, két boldog Diszkobolosz!”

 

Második rész

 

Miszter és Miszisz Diszkobolosz

a falnak a lakói lettek

húsz esztendőn meg egy hónapon át,

míg megőszült fejük, és hovatovább

már a foguk is ritkulni kezdett.

De kórral vagy rosszkedvvel sosem vesződtek,

és tisztelet-becsület övezte őket —

ám így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Ez a helyszűke már iszonyú!

S ugye belátod te is, hogy ez csak a kezdet,

drága uram, Miszter Diszkobolosz?”

 

“Tizenkét csemeténk: róluk van szó,

hiszen már egyik se pöttöm!

Mind ideszülettek, és azidő óta

még egy sem esett le, mert széltül is ótta

őket az anyai ösztön!

Hisz családjuk kell legyen néhány év múlva,

de erre a falon az esélyük nulla!”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Hat lány és hat nagy fiú!

Ha jót akarsz nekik, hát költözzünk rögtön,

drága uram, Miszter Diszkobolosz!”

 

“Zsúron és búcsúban sohasem voltak,

s a lányok még bálban sem jártak,

és udvarlók körében nem hódít bájuk,

és kedélyes partikon nem mondják rájuk:

mily helyesek, életvidámak!

Én képtelen vagyok már aludni tőle,

úgy aggaszt a drágáink sorsa, jövője!” —

De így szólt az emberke: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Miket nem mondasz, anyú!

Egy kitömött vasliba okosabb nálad,

te bumborék Miszisz Diszkobolosz!”

 

Hirtelen Miszter Diszkobolosz

lecsusszant lazán a földre,

s a fal alá irdatlan gödröket furdalt,

és eszelős hangon a családhoz fordult,

a gödröket lőporral töltve:

“Üvöltsön rugófütty,

bőgjenek méhek,

mert itt értek mindnyájan borzalmas véget!”

És így szólt az asszonyka: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Már ránk a halál szele fú!

A fal tetején tehát meg leszünk ölve,

ó rettentő Miszter Diszkobolosz!”

 

De nem felelt Miszter Diszkobolosz,

és hátát vetette a falnak,

és gyulladt a kanóc, és táncolt a szikra,

és bömbölő visszhangját verte a szikla

egy rettenetes robajnak!

És ezer meg ezer kis cafattá tépve

az egész klán szétszállt a levegőégbe,

és nem szólt már senkise: “Hú!

És Ó, és Pé, és Kú!

Ez a vég ugyebár sanyarú,

mert borzasztó halált mind egyszerre haltak

mind-mind az összes Diszkobolosz.”

 

Havasi Attila fordítása

Rainer Maria Rilke: Fehér kastély

 

 

Fehér kastély magányos-fehéren.

Halk borzongás fut át üres szobákon.

Enyésznek beteg indák falba vájón,

s hó fed utakat világnyi térben.

 

Fölötte ég függ, tört és tágas ott.

Fénylik a kastély. S fehér falak végig

a vágyat őrült kezekkel segélik.

Az órák állnak: az idő halott.

 

Botár Attila fordítása

 

morning-mist-in-the-mountains-1808

 

 

 

 

 

 

 

(Illusztráció: Caspar David Friedrich)

Charles Bukowski: hűhó

 

hűhó

 

az illúzió az, hogy te csak szimplán

olvasod ezt a verset.

a valóság az, hogy ez

több, mint egy

vers.

ez egy csöves kése.

ez egy tulipán.

ez egy katona menetelése

Madridon át.

ez te vagy a saját

halálos ágyadon.

ez Li Po nevetése

a föld alatt.

ez nem egy istenverte

vers.

ez egy alvó ló.

egy lepke az

agyadban.

ez az ördög

cirkusza.

te ezt nem olvasod

egy lapon.

a lap olvas

téged.

érzed?

mint egy kobra. ez egy éhes sas, a szobában köröz.

 

ez nem egy vers. a versek ostobák,

elalszol tőlük.

 

ezek a szavak kényszerítenek

egy új

őrületbe.

 

áldott lettél, kivágtak oda és ott vagy, ahol

a fény foltja

vak.

 

az elefántok rólad

álmodnak

most.

a tér görbülete

hajlik és

nevet.

 

most meghalhatsz.

most meghalhatsz úgy

ahogy az embernek meg kellene

halni:

nagyszerűen,

győztesen,

hallva a zenét,

zenévé lenni,

üvölteni,

üvölteni,

üvölteni.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

 

Brecht Vandenbroucke

 

 

(Illusztrációk: Brecht Vandenbroucke)

 

Meghan O’Rourke: Thermopülai-szoros

 

Vigyél a gyerekkori szobádba, ahol

öreg kapitányok sose hátráltak meg és a padlóra löktek.

A perzsák nyílvesszői olyan sűrűn és gyorsan

szálltak, hogy ezzel eltakarták a napot.

Annál jobb, mondta a kapitány, majd a homályban csapunk össze.

Össze se hasonlítható nagynéném ajtón lévő tűhegyével—

Áld meg ezt a házat és mindazt, aki meglátogatja.

Odalent a család szunnyad, akár a falikárpit,

a katonák egészen délig állnak, amikor a felhők elvállnak

és a nap eláztatja a csatamezőt.

Kicsavart lábunkat a tigris árnyéka csíkozza be,

miközben a könyveket éppen elemelik, ahova

az életem az alvó lábadhoz kötött,

mintha a lehullott nyílvesszők mögött meglátták volna,

ahogy a harci szekér leveti nyergéből a napot,

fejtől a törhető fejedig, a formák elsőre

ahogy elmennek mellettünk alig kivehetőek,

majd felerősödtek a testek, lábak, hüvelyujjak előtt.

Először átgázolunk a sebesre zúzott hátakon,

majd kirántjuk a merev fekete szálakat.

 

 (Nagypál István fordítása)

 

 Meghan

 

Edward Lear ponyigóc-verseiből

 

A Dong, kinek Orra Világol

(The Dong with the Luminous Nose)

 

Midőn rémes homály lebeg

a Nagy Durcamező felett

            hosszú, zord téli éjen,

midőn a sós hab a mogorva

parti sziklákat ostromolja,

            s vad fellegek viharködében

            a Héttavi Csonk-hegyek orma –

akkor a tompa és sötét

homályban izzó szikraként

            moccan valami furcsa fény:

            ezüst pászmája föl-le jár,

            mint Üstökös csóvája száll

s tör át az éj komor körén,

            magányos tűzsugár.

 

Lassan lopódzik, imbolyog,

illanva csillan itt meg ott,

s amint halad: villan tovább,

Piszkancsfák törzsén siklik át;

s kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

e bal jelenésre riadva sikong:

                        „Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!

            Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!

                        Ez a Dong! Ez a Dong!

            A Dong, kinek Orra Világol!”

 

                        Ó, volt idő,

            hogy a Dong még gondtalan élt,

de megszeretett egy ponyigóc lányt,

            aki ottani partokat ért –

mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,

a Smargli-fövenynél napszállat után,

                        ott, hol az Esztergált Osztriga nő,

            és szép simaszürke a bérc.

És erdőn, völgyön, réteken át

a hős ponyigóc nép kardala szállt:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

Oly boldog, boldog volt ama kor,

                        míg ottan időztek e lények!

            A víg Ponyigócokat éjjeli táncra

            igézte a Dong panaszos pikulája,

                        kivált, ha a hold odafénylett.

És el nem hagyta se este, se reggel

a lányt, aki jött a vitézi sereggel

(kék keze égbolt, zöld haja tenger),

míg el nem jött ama gyászteli perc,

és a hős csapat új partok fele kelt,

rideg fövenyén otthagyva a Dongot –

s ő nézte a távoli bús horizontot,

és bámult, bámult egyre csupán

egy borsózöld vitorla után;

és kardalukat halkan dudorászván

ült csak egész nap a bucka gyepágyán:

                        „Kis Ponyigócia távoli föld,

                        de seregnyi vitézt terem,

                        aki ott navigál – keze kék, feje zöld –

                        szitával a tengereken.”

 

De mikor nyugaton már esteledett,

                        fölkelt a Dong, és szólt:

            „A józan eszem most mind odalett,

                        az a csöpp, ami valaha volt!”

S azóta folyton vándorol,

át lápon-éren, és így dalol:

„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen

kis Ponyigócom hol lelem?

A partot, a réteket is bejárom,

s kis Ponyigócom megtalálom!”

 

            És fútta ezüstpanaszú pikuláját,

            míg egyre kereste, kereste a lánykát;

            és mivel éjszaka nem jól látott,

            kérget a Csöngöm-fáról hántott

                        termőhelyén, a pitypangos réten,

                        és orrot font magának belőle szépen,

            orrot és takaros pántot,

s e pompás Orrot pirosra mázolta,

s tarkóján átkötve magához pántolta,

            s a hegyén üreget hagyott, kereket,

            s egy nagy fényes mécsest beletett,

                        és becsomagolta

                        erős, puha gyolcsba,

                        hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;

            s így kis lukakon tört által a fénye

            pazar sugarával a búskomor éjbe.

 

S még most is, azóta, ha eljön az éjjel,

ődöng a mezőkön a Dong szanaszéjjel;

s a majmok, a fajdok gyászricsaján át

hallod ezüstpanaszú pikuláját,

míg egyre kutat – de mindhiába,

nem lel a kis Ponyigóc nyomára;

és egymaga jár-kel az éjben a vándor,

a Dong, kinek orra világol!

S kit ébren ér éjféli óra,

bús Termek és Tornyok lakója,

sikong, amint a csóva száll

s az éji homályban föl-le jár:

                        „Itt az idő már, indul a vándor,

                        a Dong, kinek orra világol!

                        Mert künn ődöng a mezőkön a vándor,

                                   a vándor,

                                   a vándor:

                        a Dong, kinek Orra Világol!”

 

Havasi Attila fordítása

 

ponyigocok