Amritszarból a különvonat délután kettőkor indult el és nyolc órával később érkezett meg Mughalpurába. Útközben sokakat megöltek, sokan megsebesültek, és sokaknak nyomuk veszett.
Amikor Szirádzsuddín délelőtt tíz órakor a menekülttábor hideg földjén kinyitotta a szemét, felnőttek és gyerekek egymást lökdöső áradatát látta maga körül. Ettől még jobban összezavarodott és hosszú ideig üveges szemmel bámult a porfelhőtől szürke égre. A táborban mindenfelől zaj hallatszott, de az öreg Szirádzsuddín mintha megsükerült volna. A világon semmit sem hallott. Ha bárki látja, úgy gondolhatta, hogy mélyen belemerült a gondolataiba, pedig tudata teljesen üres volt, egész létezése a semmiben függött.
Szirádzsuddín kifejezéstelen tekintettel bámult a napba, amelynek fénye minden porcikáját átjárta. Ettől felriadt. Gyors egymásutánban számtalan kép futott át a tudatán: rablás, lángok… eszeveszett menekülés… egy vasútállomás… lövedékek… éjszaka és Szakíná…
Szirádzsuddín hirtelen felpattant, és mint egy eszelős, elkezdte tűvé tenni érte a tömeget. Három teljes órán át fel-alá futkosott a táborban, egyre csak kiabálva, hogy „Szakíná! Szakíná!”, de az ő egy szem lánykájának se híre, se hamva. Nagy felfordulás támadt; volt, aki a kisfiát kereste, más az édesanyját, megint más a feleségét, és volt, aki a kislányát.
Szirádzsuddín lehangoltan leült, agyát megerőltetve próbált visszaemlékezni, hogy Szakínát mikor és hol veszítette el. Lelki szemei előtt viszont Szakíná édesanyjának teste jelent meg, akinek kifordultak a belei… ennél tovább képtelen volt gondolkodni.
Szakíná édesanyja meghalt. Szirádzsuddín szeme előtt vívta haláltusáját… de hol van Szakíná, aki miatt anyja halála előtt sürgette őt… „Miattam ne aggódj, gyorsan fogd Szakínát, és meneküljetek innen!…”
Szakíná pedig vele volt, mindketten mezítláb menekültek. A lány dupattá-kendője leesett a földre, amikor pedig ő meg akart állni, hogy felvegye, Szakíná rákiáltott:
– Abbá dzsí, ne törődj vele!
Ámde ő felvette a dupattát. Amint ez eszébe jutott, belekotort kabátja felső zsebébe, ahonnan kihullott a dupattá, Szakíná dupattája. De hol lehet Szakíná?
Szirádzsuddín próbált visszaemlékezni, de képtelen volt rá. Vele volt-e Szakíná, amikor az állomásra értek? Felszállt vele együtt a vonatra? Elájult-e vajon ő, amikor útközben megállt a vonat, és megtámadta a csőcselék? Elrabolták talán?
Szirádzsuddín tudatát elárasztották a kérdések, de egyikre sem talált választ. Együttérzésre volt szüksége, habár körülötte mindenki másnak is ugyanez kellett volna. Sírhatnékja támadt, de szemei cserbenhagyták: könnyeinek nyomuk veszett.
Hat nappal később Szirádzsuddín összeszedte magát, és felkereste azokat az embereket, akik hajlandóak voltak neki segíteni: nyolc fiatal férfi, teherautóval és fegyverekkel. Elhalmozta őket áldásával, és megadta nekik Szakíná személyleírását:
– Világos bőrű és igazán elragadó lányka… nem rám hasonlít, hanem az édesanyjára… körülbelül tizenhét éves… nagy szemű, fekete hajú, jobb orcáján szezámmag-alakú anyajegy… egyetlen kislányom… kutassátok fel… Isten majd megfizet érte…
A muszlim önkéntes fiatal férfiak lelkesen biztosították az öreg Szirádzsuddínt, hogy ha a lánya életben van, akkor pár napon belül visszakapja.
Mind a nyolcan megpróbálták. Életük kockáztatásával Amritszarba mentek; sok nőt, férfit és gyereket mentettek meg és helyeztek biztonságba. Szakínát viszont tíz nap elteltével sem találták sehol.
Egy nap, amikor ugyanezért Amritszarba indultak a teherautójukkal, Csehratá falu mellett megláttak egy lányt az út szélén. Amint meghallotta a teherautó hangját, futásnak eredt. Az önkéntesek leállították az autót, és utána iramodtak.
Egy mezőn érték utol a lányt: gyönyörű volt, szezámmag-alakú anyajeggyel az arcán.
Az egyik fiatal férfi azt mondta a lánynak:
– Ne ijedj meg! Szakínának hívnak?
A lány még jobban elsápadt, nem válaszolt. Amikor az összes férfi megnyugtatta, és a félelme elszállt, csak akkor vallotta be, hogy ő Szirádzsuddín lánya, Szakíná.
A nyolc önkéntes mind csak Szakíná kedvében akart járni: megetették-megitatták, felültették a teherautóra. Egyikük levette a kabátját és ráadta, mert a lány – dupattája nem lévén – rendkívül zavarban volt. Karjával újra és újra sikertelenül próbálta mellét eltakarni.
Eltelt jó néhány nap, de Szirádzsuddín semmiféle hírt nem kapott Szakíná felől.
Egész nap a különböző menekülttáborokat és hivatalokat járta, de sehol nem tudtak semmit Szakíná hollétéről. Éjszaka sokáig az önkéntes fiatalok sikeréért imádkozott, akik biztosították, hogy amennyiben a lánya életben van, akkor pár napon belül visszakapja.
Egy nap a táborban Szirádzsuddín észrevette az önkénteseket, akik épp indulni készültek a teherautóval. Lélekszakadva hozzájuk rohant, és megkérdezte:
– Megtaláltátok… a kislányomat, az én Szakínámat?
Mindannyian egyszerre feleltek:
– Megtaláljuk, megtaláljuk… – Majd a teherautó elindult.
Szirádzsuddín ismét imát rebegett a fiatalok sikerének érdekében, s ettől kissé meg is nyugodott.
Aznap este a táborban, nem messze onnan, ahol Szirádzsuddín üldögélt, fejetlenség támadt. Négy férfi cipelt valamit. Szirádzsuddín megtudakolta, hogy egy lányt találtak eszméletlenül a vasúti sínek mellett, őt hozzák.
Utánuk sietett.
A férfiak a lányt a tábori kórházra bízták, majd távoztak. Szirádzsuddín egy kis ideig még a kórház kapujában levő faoszlopnak támaszkodott, majd lassan beóvakodott a kapun.
Az egyik szobában senki sem volt, csak egy hordágy, rajta egy test hevert.
Szirádzsuddín apró léptekkel közelebb lopódzott hozzá.
Ekkor a szoba hirtelen fényárba borult. Elvakítva meredt a sápadt arcon levő anyajegyre, majd felüvöltött:
– Szakíná…!
Az orvos, aki felkapcsolta a villanyt, megkérdezte tőle:
– Mi történt?
Szirádzsuddín torkából csupán suttogás tört elő.
– Én… én… vagyok az apja…
Az orvos ránézett a hordágyon heverő testre, kitapintotta a pulzusát, majd így szólt Szirádzsuddínhoz:
– Az ablak… Nyisd ki.
Az élettelen test kissé megrázkódott. Kioldotta nadrágja zsinórját és letolta salvárját.
Az öreg Szirádzsuddín az örömtől magánkívül kiabált.
– Él! A lányom él!
Az orvost erre tetőtől talpig kiverte a hideg verejték.
Fordította Király Péter
Szaádat Haszan Mantó 1912-ben született egy pandzsábi muszlim családban, unokahúga a pakisztáni történész Ájsa Dzsalál (Ayesha Jalal). Iskoláit főként Amritszarban végezte, majd 1931-től kezdve külső hatásra kezdett el orosz és francia irodalmat olvasni. 1933-ban készítette el Victor Hugo: Egy halálraítélt naplója c. regényének urdú fordítását Szarguzást-é aszír (Egy elítélt naplója) címmel. 1935-ben Aligarh-ban jelent meg első önálló urdú nyelvű műve Inqiláb paszand (A forradalmár) címmel. India felosztása után Láhórba (Lahore), Pakisztánba távozott, hogy az ottani egyetemen dolgozzon. Az indiai közvélemény ezt sosem tudta neki megbocsátani, ezért Mantó művei még manapság is érezhetően méltatlanul mellőzöttek. Leghíresebb novellái mind a felosztás személyes tragédiáit és borzalmait mutatják be könyörtelen naturalizmussal, amiért hat esetben bíróság elé is citálták.
Király Péter az ELTE-BTK indológia-spanyol alapszakának harmadéves, és a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok mesterszakának másodéves hallgatója. Nemzetközi tanulmányok szakosként érdeklődése középpontjában a regionalizmus, a civilizációkutatás, valamint a migrációs folyamatok állnak, indológia-spanyol szakosként pedig a modern India társadalmi-politikai dinamikája és ennek megjelenése a modern hindí és urdú nyelvű irodalomban. Eddig főleg hindí nyelvű 20. századi novellákat fordított, Angolul, spanyolul, hindíül és urdúul beszél.
