Sötétet mondani
Mint Orpheusz, játszom
az élet húrjain a halált,
s a szépségbe, amit a föld hordoz a hátán,
vagy ami csillagjárást igazító szemedben ül,
mást mondani nem tudok, csak homályt.
Ne feledd: egy pillanatra,
azon a reggelen, amikor házadban
szállást kért a harmat, és a virág
ott szunnyadt szíveden,
te is megláttad a sötét folyót,
ami csontjaid körvonalát kirajzolva
melletted végigvonult.
A hallgatás húrja
az érverés hullámai között feszül:
rajta érintettem hangzó szívedet.
Tincseid átváltoztak
az éjszaka árnyékhajává,
a sötétség fekete kristályai
telehavazták arcodat.
És én nem tartozom hozzád.
Most csak a jajpanaszon osztozunk.
De mint Orpheusz, tudom
a halál húrjának oldalán az életet,
és kéklik nekem
örökre lehunyt szemed.
(1952)
árnyék rózsa árnyék
idegen ég alatt
árnyék rózsa
árnyék
idegen föld felett
rózsa és árnyék között
idegen vízben
az árnyékom
(1956)
rózsafúvásban
amerre a rózsák viharában szélkakasként fordulunk,
ott az éjszakát kivilágítják a tövisek
a bozótban csak suttogott a szél
a lombok dörgése most talpunkra tapadva követ
(1957)
Ködország
Télen az én szeretőm
erdei vadak közé menekül.
Engem nem érhet utol
a hajnali derengés, kísér, már
sarkamban a siető rókanevetés.
Felhők zizzenéséből szakad
s szegként megakad ruhám hószegélyén
törékeny jégből egy réteg csipkedísz.
Télen az én szeretőm
fává lesz a fák között, ágai szép ketrecébe,
dús koronájába úgy fogad
elanyátlanodott varjakat.
Tudja, hogy a szél szürkületbe dermedt,
jégvirággal sűrűn hímzett estélyi ruháját
felemeli, s engem hazakerget.
Télen az én szeretőm
a halak között rejtőzik némaságba.
A víz villanásai kitöltik uszonyaik
áttetsző karcolásait, kardél-színeit.
A hullámok zúgásának magam megadva
állok a parton, nézem testét, hajlik,
alábukik, majd csillannak pikkelyei,
míg tovább nem űz a jégtáblák zajlása.
Egy madár terjeszti fölém
megfagyó szárnyait, kinyíló
vijjogása eltalál, leterít, üres,
fedetlen mezőre zuhanok. Szeretőm
kakasokat kopaszt, kulcscsontot hajít felém:
vállamra veszem, keserű hófúvásba indulok.
Hűtlen az én szeretőm,
néha látom szikrázó cipője fölött
alakját a város felé ellebegni.
Szalmaszállal csókolja szájon
a poharakat, és mindenki asztalára
hullnak a szavai.
De nekem beszéde idegen nyelv,
rozsdás lakat marad.
Ködországban jártam,
Ködszívbe haraptam.
(1956)
Kihajózás
A partról felszálló füstben
csak a halászkunyhót ne téveszd szem elől,
mert még tíz mérföldet sem hagysz magad mögött,
s a nap máris lehanyatlik.
A sötét víznek ezer szeme van,
a fehér tajték érintésére rád nyitja mindet,
hogy lásson téged, tetőtől talpig,
csak nézzen harminc hosszú napon át.
A hajó vészjóslóan billen,
zátonyra futással fenyeget,
de akkor is nyugodtan állj a fedélzeten.
A terített asztalra teszik most
vendégek elé a füstölt halat,
aztán a férfiak letérdelnek,
hogy megfoltozzák a hálókat.
De éjjel mindenki aludni tér
legalább néhány órácskára,
és kezük puha lesz,
tiszta a sótól, szabad az olajtól,
lágy lesz a kezük, mint az álom kenyere,
amiből törnek.
Az éjszaka első hulláma a partra csapódik,
a második már elér téged.
De ha elég éles a szemed,
láthatod a túlsó parton a fát,
amint dacosan felemeli karját
– az egyiket már letörte a szél –
és azt gondolod: még mennyi ideig,
vajon még meddig
bír a hajlott deszka ellenállni az ítéletidőnek?
A partból nem látni már semmit.
Egyik kezeddel a homokzátonyba kellett volna markolnod,
vagy legalább egy hajtincsedet hozzáfűzhetted volna a szirtekhez.
Kagylóhéj-kürtbe fújva siklanak a tenger szörnyei
a hullámok hátán, vágtatnak rajtuk,
és meztelen kardjukkal darabokra szelik a napokat,
vörös nyom marad utánuk a vízen, oda fektet téged az alvás,
maradék óráid színére,
s szédülve elhagy eszméleted.
De történt valami a kötelekkel,
utánad kiáltanak, és örülsz,
hogy szükség van rád. Legjobb
dolgozni olyan hajón,
ami messzire siklik,
legjobb a kötélcsomózás, a víz kimerése,
deszkák tákolása, rakomány őrzése.
Legjobb egészen kimerülni, és este
összeroskadni. Legjobb reggelente
az első fénnyel kivilágosodni,
a mozdíthatatlan egekkel szembeállni,
és nem törődni a járhatatlan vízzel.
Legjobb a hajót a hullámok fölé emelni,
és szüntelen tartani a nap örökkön visszatérő partja felé.
(1957)
András Orsolya fordításai