(A Merlin és családja című kötetből )
Merlin uraságnak – mint az a históriákból ismeretes – édesanyja hajadon leány volt, ő maga pedig egy messzi országban látta meg a napvilágot. Egy örökség miatt érkezett Mirandába, amely anyai ágon a második nagyénje után járt neki – de ez oly régen történt, hogy a részletekre már senki sem emlékszik. Csak egy idős quintas-i szobalánynak rémlett még, hogy amikor kislány korában elvitték a mirandai nagyasszony temetésére, a reigosai plébános mögött – aki csodaszépen énekelt –, ott lépkedett don Merlin is, a nyaka köré tekert sálat kivéve talpig feketében. Gazdámnak már akkoriban is ősz volt a szakálla. Az öregasszony a belvís-i grófra is emlékezett, aki madártollas kalapban tette tiszteletét a temetésen. Jól emlékezett az uszályát vivő törpére is, no meg az asszonyokra, akik Lugóból jöttek elsiratni a halottat. Voltak közöttük hajadonok is, szinte mind mezítlábasok, akiknek járás közben meg-megvillant a pucér lábszáruk. Don Merlin egy csöppet sem öregedett az évek során, és erről úgy panaszkodott, mintha ez valami átok volna. Na persze csak ritkán, hiszen mindig olyan nyíltnak és őszintének mutatkozott – ez illett is a természetéhez. Könnyen mosolyodott el, és sokszor bő lére eresztette a mondandóját. Elégedett volt a világgal, és azért látszott olyan őszintének, mert a szeme világos volt, a homloka magas, nemes, melyet gyakran végigsimított, ha beszélgetett veled. Terjedelmes pocakja ellenére is sovány volt, szép szál ember, aki szívesen barangolt az erdőben. De most nem Merlin uraságról szeretnék mesélni, hanem arról, hogy milyen volt az udvara, amikor én is ott éltem, én, a hímzett gallért viselő kiscseléd, aki koszt-kvártélyért és évi tizenegy pesóért szolgál, meg még ami jár hozzá: a klumpa, amit hordtam, a kinőtt kabátom és nadrágom átszabása, és újévkor négy pár harisnya, két fehér és kettő fekete.
Don Merlin után rangban a gazdasszonyom volt az első a házban, doña Ginebra. Ő méltóságteljes hölgy volt, aki télen-nyáron a gyöngyökkel hímzett fekete pelerinjébe burkolózott. Ő is távoli országból érkezett hozzánk, és néha-néha megbicsaklott a beszédben, ha galegóul szólt hozzánk. Meseszép, hosszú szőke haját hatalmas kontyba fogta össze. Én még soha életemben nem láttam olyan hófehér bőrt, amilyen az övé. Magas és eléggé telt asszony volt, büszkén járt-kelt, de borzasztó nevetséges volt, amikor hirtelen parancsolt valamit, és felemelt hangon hadarni kezdett. Néha gorombáskodott, de különben jól tartotta az embereit és a jószágokat. Ritkán lépett ki a házból, esténként a szalonban üldögélt, miközben valami hosszú terítőt hímezgetett, melyet aztán apránként egy ezüstözött nádszálra tekert fel. Télen ujj nélküli gyapjúkesztyűt viselt, nyáron meg fehér fonálból kötöttet, amelynek áttört mintáján virágocskák díszelegtek. Néha abbahagyta a hímzést, és megvakargatta a hátát egy puszpángból faragott kis kézzel, amely egy mogyorófavesszőre volt ráerősítve. Mintha valami bánat bújkált volna Ginebra úrnő fekete szemében, legalábbis én úgy éreztem, és ha rád mosolygott, – ami csak ritkán esett meg –, akkor úgy tűnt, mintha mosolyt koldult volna tőled. Tudtuk róla, hogy egy nagy király özvegye, aki a háborúban halt meg. Azt beszélik, hogy egy holló hozta a halálhírét, amikor Ginebra asszony éppen Mirandában tartózkodott, és egy aranyfésűt próbálgatott. Nemesi származása miatt don Merlin mindig úrnőmnek szólította, és az úrnő bizony be se tette a lábát a konyhába, ha csak nem azért, hogy feltegye a marcipánrózsát az ünnepi torta tetejére. Engem valamiért nagyon megkedvelt, és ezért vasárnaponként kivasalt nekem egy fehér zsebkendőt, hogy a misén legyen mibe fújnom az orromat. Mikor úri népek jöttek Mirandába, az összes látogató felment a szalonba, és kezet csókolt neki. Doña Ginebra ilyenkor letekerte a terítőt az ezüst nádpálcáról, és minden vendég elébe járult, hogy megcsodálhassa a hímzést. Még most is emlékszem a santiagói Deán úrra, aki Mirandába jött diótörőt venni, milyen hosszan bámulta szemüvege mögül a színes fonalat. Trisztán úr lenyűgözően daliás – mondta kissé meghajolva, – doña Oriana pedig olyan élethű, hogy éppen csak meg nem szólal. Én közben a szalon ajtajában álldogáltam, és vártam, hogy felajánlhassak úrnőmnek egy pohárka getaféi bort és egy darabka rácsos süteményt.
A házban minden rendű és rangú munkát egyetlen kéz fogott össze, Marcelináé, a negyvenéves szobalányé. Alacsony termetű, tenyeres-talpas, pirospozsgás és bőbeszédű asszonyság volt, akit kiválóságai tettek főszakácsnővé. Mindennel ő törődött, a házimunkával, a szárnyas- és lábasjószággal, a szolgákkal, a birtokkal, a vásárokkal és az emberek járandóságával. Hétköznapjait a pletykák fűszerezték meg, s amikor valami uracska jött látogatóba, – még ha hitetlen mór volt is –, egy hónapra ő lett Marcelina örök szerelme. A vendégek sokszor hitték azt, hogy ő Merlin felesége, vagy éppen a zamorai érsek unokahúga, de ami a leginkább hízelgett neki, (a doña Marcelina megszólítás után), az az volt, ha azt hitték róla, ismeri Merlin vendégeinek titkait.
– Ez a lovag – súgta nekem – aki ma jött estefelé, a francia király egyik követe, akinek várandós a lánya, és attól fél, hogy nem lesz egészséges az unoka… Hát hogyne ismerném fel a fekete sarkantyújáról, meg arról az ezüstkulcsról, amit az övében tart…
Marcelina mindent tudott, hogy ki, mikor és miért jön, és nem volt olyan titok, melynek ne ismerte volna mind a hét pecsétjét. Nekem jó mostohám volt, kivéve, mikor kicsúfolt, és azt pletykálta, hogy csipkedem a lányokat.
Aki pedig Turpín, a csődör, és a kutyák, Ney és Norés gondját viselte, aki Meirába ment, és akit mindenért el lehetett szalasztani, aki beoltotta a cseresznyefákat, és felügyelt a birtok munkásaira, az Xosé do Cairo volt, egy magas és tagbaszakadt fiú. Göndör haja bozontos volt, a szeme csak úgy szikrázott, és mestere volt a gonosz tréfáknak. Emellett jól értett mindenféle masinához, és bolondult a vadászatért. Gúnyolódó természete miatt nemigen voltak barátai. Ő aztán nem félt senkitől, és a legsötétebb éjjelen is elindult Lugo felé, átvágva Eirís őserdején, ahol pedig farkasok fenik a fogukat az emberre. Az egyik kutyánk, Ney mindig ott aludt az ágya előtt. Xosé do Cairo engem csak akkor kezdett megbecsülni, amikor a másik kutya rákapott arra, hogy a szobámban éjszakázzon. Norés nagy vidravadász volt, fekete, mint a szurok, (kivéve a fehér foltot a fenekén), az idegenekkel mogorva volt, a háziakkal igazi kezesbárány, s én az ő állandó horkolásban úgy aludtam, mint a bunda.
Aztán ott volt még a házban Manueliña de Calros is. Az ő haja szőke, a szája pici, és az ajkai melegek, mint a frissen fejt tej. Ő a konyhában segédkezett, meg a háztartás többi dolgában. Utána jött Casilda, az outes-i vak szeretője, aki a jószágnak és a veteményesnek viselte gondját. És a legvégén ott voltam én, don Merlin parancsait várva.
A ház Miranda közelében épült, tetejét nehéz cserepek fedték. Hatalmasnak, erősnek építették, az erkélye délre nézett, a meirai útra. A ház oldalába gazdám tűzhelye épült, és azon kívül még két szoba, meg hátul egy istálló a látogatók hátaslovainak. Velük én törődtem, elláttam és felszerszámoztam a kancákat és a csődöröket. A nagyszobában pedig maga don Merlin ült egy zöld bársonyfotelben, és egy állványra helyezett könyvből históriákat olvasgatott. Mindig így várta vendégeit. Az üvegkalickában szarvasbogár motoszkált, a fiebrai üvegcséből pedig halkan csöpörészett a monterrosói aranyozott csapocskán át egy kis ezüstpohárba az illatos, vörös párlat. Én ott álldogáltam az állvány mellett kezemben egy gyertyatartóval, melyben a belvísi kaptárak gyertyája égett. Vigyázva követtem don Merlin mutatóujját, ahogy végigfutott a titkos könyvek lapjain, sorról sorra, a világ varázslatait betűzgetve. Közben Cerís, a vak és albínó macska a lábaimhoz telepedett.
Gergely Veronika fordítása