Címke: műfordítás

Charles Bukowski: Fiatalon New Orleansban

 ott éhezni, csak ülni a bárokban,

és éjszaka járni az utcákat

órák hosszat,

a holdfény mindig hamisnak

tűnt, talán az is volt,

és a Francia Negyedben néztem

az ügető lovakat elhaladni,

mindenki magasan ült a nyitott

kocsikon, a fekete kocsis, és

hátul a férfi és a nő,

általában fiatal és fehér mindig.

és én fehér voltam mindig.

és alig kápráztatott el a

világ.

New Orleans elrejteni való

volt.

elbaszhattam volna az életem,

zavartalanul.

eltekintve a patkányoktól.

a patkányok a kis sötét szobámban

igen nehezteltek, hogy megosszák

velem.

kövérek voltak és nem féltek

és mereven néztek rám,

ahogy

farkasszemet néz

a halál.

 

a nők túltették maguk rajtam.

láttak valamit, ami

züllött.

volt egy pincérnő,

kicsit idősebb, mint

én, inkább mosolygott,

időzött, mikor

hozta a

kávét.

 

sokat jelentett,

elég volt

bőven.

 

volt valami ezzel

a várossal, mégsem

engedte bűnösnek érezni magam,

mert semmi nem kötött azokhoz a

dolgokhoz, amik másoknak

kellettek.

békén hagyott.

 

felülök az ágyon,

a fények alszanak,

hallani a kinti

hangokat,

felveszem az olcsó

borosüveget,

hagyom, hogy a szőlő

melegsége, a nap

belém

folyjon,

ahogy hallom a patkányokat

mozgolódni a

szobában,

jobban kedvelem őket,

mint

az embereket.

 

elveszve,

megőrülve talán,

nem is rossz,

ha így tudsz

létezni

zavartalan.

 

New Orleans ezt adta

nekem.

soha senki nem mondta

a nevem.

 

nincs telefon,

nincs kocsi,

nincs munka,

nincs

semmi.

 

én és a

patkányok

és a fiatalságom,

egyszer,

akkor

tudtam,

hogy

senkiházasságomban,

ez

ünnep volt,

amit nem

csinálni,

inkább csak

tudni kell.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Bukowski

 

Karikacsapás (Patrick de Mela: Fordított)

Egy igazi férfi sosincs biztonságban. Akkor sem, ha a kerítését levágott emberfejek díszítik, akkor sem, ha a szomszéd kutyái sem mernek az engedélye nélkül ugatni. Mindig vigyáz, mindig résen van. Akkor is, ha eljő az este, és már csak a fegyvereit tisztogatja. Nagyúr, birtokos. feljebbvaló. Nála egy igazi nő biztonságban érezheti magát. Persze csak akkor, ha szót fogad. És mit számít, hogy nő vagy? A hajón mind a négyen egy ilyen nagyon nagyúr védelméről ábrándoztak. Akitől életet kapsz, akinek zokszó nélkül engedelmeskedsz. Kit érdekel már a költészet? A szerelem hetvenhét módja? A viták, amit a könyvtárak mélyén az idő természetéről folytatnak? A kis szerencsefalatok, amiket vacsora után a mesékre éhes háziasszonyok osztogatnak?
A jövő most már semmi jót nem tartogathatott, csak meleget és biztonságot. Hiszen van-e nagyobb szerencsétlenség az örökös esőnél, mikor tetőtől a talpadig – vagy a szíved mélyéig – elborít a lucskos szürkeség? Rábízva magad egy hajóra, aminek az első szélroham leszakította a vitorláit. De meglehet, nem a hajó volt az egyetlen, ami  belebetegedett az örökös esőbe, hanem maga a tenger is… Riolda alig tudta elképzelni, hogy ebben a reménytelenül szomorú vízben nemcsak félig felbomlott testek,  hanem eleven lények is élnek.
Aludni napok óta nem tudott, a körmét rágva, émelyegve csak a hullámokat figyelte. Minek álmodozol annyit, kérdezte Sjön. Mert ő bizony nem álmodozott: mihelyt a szél letépte az orrvitorlát, a két útitársuk, az Ulrik úr falujából való testvérpár rögtön beletemetkezett a félálomba. Néha felriadt, tántorogva kimerte a befreccsenő vizet, aztán mint aki át akarja magát aludni a megsemmisülésbe, visszatemetkezett a saját karjaiba. Talán arról álmodott, hogy ébren van.

images

Riolda belefúrta a tekintetét a szürkeségbe, és megpróbált az egyetlen elevenre, a felhők mögött csendesen vonuló napra gondolni.
Aztán néhány óra múlva úgy kellett a többieknek felrázni, mikor a hajó végre valahára befutott egy hallgatag öblöcskébe.

Az összecsomósodott szürkületben egy katona sietett feléjük, balján a kötelességtudón lemaradó feleséggel. Katona? Olyan mogorván unott volt, mintha minden nap normandiai menekültek sodródnának a földjére. Ha itt vannak, hát itt vannak. Nem kérdezősködött, nem szörnyülködött, még csak a nevükre sem volt kíváncsi.
A felesége beterelte a lányokat az istállóba, üljenek le, melegedjenek, miközben a két fiút rögtön munkára fogta az öreg: fogd meg a végét, hozd ide. Riolda az ajtóból hallotta, ahogy a fiúk elmesélik: nem, nem történt semmi, fújt a szél (mi mást tehetett volna?), de a tenger megbecsüli azokat, akik szeretik.
– Október van – mormogta az öreg.
Aztán árpaleves szalonnával, petrezselyemlevélkék közt úszkáló, körömnyi vajdarabokkal. Micsoda barbárok ezek a dánok, gondolta Riolda: tejben-vajban fürösztik őket, de az eszükbe sem jut, hogy ne az istállóban vessenek ágyat.
Aztán szép lassan elfogytak a vajdarabkák. Most már ne tereferéljetek!  Gyorsan-gyorsan, gyrsn.. gyrsn.. gyrsn… A sok dühös mássalhangzó már-már beledöngölte őket a földbe. De közben elképedve látták, ahogy az idős pár meglazítja a ruháját, és ledől melléjük a szénára.
Talán mindig itt alszanak? A fülledt melegben, az állataikkal? A házukban csak letörölgetik a port, és várják az igazi vendégeket?
Akár a karikacsapás, eddig úgy ment minden, ismételgette magában Riolda. Talán mert ők az igazi vendégek, az öreg, meglehet, nem is véletlenül téblábolt a tengerparton…. Holnap majd elárulja, tönkreteszi mind a négyüket… Vagy ezek a derék juhtenyésztők csak olcsó szolgákat keresnek? Erős, fiatal szolgákat, akiknek holnap kapát, kaszát nyomnak a kezükbe? Ám a szolgálat most nem tűnt olyan vonzónak, mint mikor az esőszálakat bámulva hányódtak a tengeren.
Még a szénának is döglött hal-szaga volt, így hát nem  csoda, hogy a hányinger hajnalban fölébresztette.  No de most hova tűntek?
Az istálló ajtajához osont. Az öreg az orrát piszkálgatva, brummogva morfondírozott, míg a felesége az udvart söprögette. Lesz  nemulass… Gyrskrvsgsn…gyrskrvsglsn…zumbum…

A meghitt dohogást különös lárma, patazaj szakította félbe. Hallani talán még nem is hallotta Riolda a hangokat, de megérezte az ünnepi vibrálást a levegőben. Egy nagyon nagyúr érkezik a kíséretével? A dánok ilyen zenebonával fogadnak minden normann menekültet? Mint a karikacsapás… suhant át megint rajta.
Berohant az istállóba, hogy vállára kanyarítsa a köpenyét. A kék szín majd biztonságot ad. Lassan, nyugodtan lépett ki az öregek udvarára.
A testeken gondosan megmunkált vértek, az arcokon kimért nagyképűség – íme, az igazi férfiak.
Egy idősebb katona meghajolt előtte:
– Üdvözlünk hercegnő! Hírül vettük, hogy a szolgáiddal szerencsésen megérkeztél.
Hírül vettük? De hogyan? Az öregember és a felesége egész éjszaka mellette horkoltak. Talán füstjelekkel üzentek? Vagy az álmok mélyéből felrebbenő madarakkal? De nem azt rebesgetik a dánokról, hogy tengeren és szárazföldön is különös módon tájékozódnak?
Riolda körbe-körbe pillantott, hogy időt nyerjen. Bízott benne, hogy ez a nagyon-nagyúr hosszabb üdvözlésre is hajlandó, amíg ő nyugodtan végiggondolja a hercegnőséget. .

Melahoz

Egy tizenhét éves fruskától úgysem várja senki, hogy kielégítő módon ismerje a viking történelmet. Knut elkezdte hát az ősapjával, majd folytatta Dánia kalandos meghódításával, (Gyrskrvsglsn…, gyrskrvsglsn…), míg végül eljutott oda, hogy a normann uralkodó, szegény, jó Vilmos herceg hányszoros atyafiságban-unokatestvérségben van az ő szüleivel. Riolda nem az atyafiakon lepődött meg, hanem a herceg különös szóhasználatán. A jó Knut egyetlen igeidőt ismert csak, egy semmihez sem tartozó, üresen kongó, soha be nem fejezett múltat.
Ám akármilyen nyelvjárást beszélt, a hórihorgas dán nem volt se ostoba, se barátságtalan. Lapátkezével végigsimított Riolda köpenyén:
– Hogy van a drága hercegné, Marcenda, az én jó unokanővérem? Ezt a köpenyt még én küldtem neki ajándékba.
Riolda megremegett. Ezek a mindentudó és nagyképű dánok hogy-hogy nem vették hírül a dánok a legeslegszörnyűbb hírt? A két ország között ingázó tengerészek épp a hercegné meggyilkolásáról feledkeztek meg? Próbált úgy tenni, mintha összezavarodna a keresztnevek között.
– Igen, igen, kitűnő egészség… szerencsére… csak az időjárás.
A herceg megnyugodva bólogatott. A sokat próbált köpeny mintha személyessé tette volna az ő kapcsolatukat is. – Hogy én milyen otromba fráter vagyok! Hagyom, hogy egy törékeny lány órák hosszat  itt ácsorogjon! – Intésére az öregek kirángattak egy lócát a házukból, és mint valami trónszéket, odaállították az udvar közepére.
Rioldát, a hercegnőt Knut bizalmasan átölelve odakísérte.
És bizony, Riolda támaszra is szorult, egészen úgy, mint egy földöntúli vihar után partra vetett királylány. Veszélyes és értelmetlen játék volt, de ha egyszer belekezdett, nem volt szabad elhibázni. Meglehet, ez az ostoba hercegnőség sem a vélelmezett rangjára, hanem csak az udvarral való kapcsolatára vonatkozik.
Odaintette Sjönt magához. – Engedd meg nagyúr, hogy bemutassam neked a kitűnő védelmezőmet, Sjönt, Thor, Eric, Gyrskrvsglsn és Gyrskrvsglsundun fiát. Kérlek, felség, vedd pártfogásodba!
Knut bólintott. De Riolda még mindig igyekezett a tekintetét a herceg szemébe bele mélyeszteni. – Normandiában azt mesélik, hogy nektek, dánoknak, akiket testvéreinknek és mestereinknek tekintünk, csodás napköveitek vannak. Olyan kristályok, amikkel felhős ég alatt is képesek vagytok a nap járásához igazodni, és irányítani a hajókat. De vajon vannak-e szívköveitek is? Olyan kristályok, amik megmutatják, hogy merre járnak a rokonaitok?
A herceg önelégülten mosolygott.
– Te csak távoli rokon vagy, és mégis mindent tudunk rólad, Riolda. Hallottuk, hogy egy katona elszakított szülőapádtól, Bandemag királytól, és azt is tudjuk, mennyi csodát tettél Normandiában. Bujkáltál a hercegnével, üzenetet vittél a rejtőző trónörökösnek. Tündér vagy, de olyan, akit jóindulat és lelkiismeret vezérel. Úgyhogy nincs más vágyunk, minthogy teljesítsük Vilmos utolsó kívánságát, és oltalmat nyújtsunk neked. Mi nem a fekete hajadat nézzük hanem a szívedet. A jóindulatot, a segítőkészséget…
Riolda összerezzent.
Ha csak ennyire megbízhatók a dánok napkövei, akkor elég sokszor eltévedhetnek a tengeren. Vilmos jólelkű ember volt, de az összeomláskor nem egy szökött dadusért, hanem a gyerekeiért aggódott. De vajon kevéssé rejtélyes-e egy olyan varázspálca, ami játékból néha nem engedelmeskedik?
A dánok sokat tudtak róla. Ha nem is mindent, de szívszorítóan sokat.
Persze aki lélekmadarak vagy lovagi mesék  fogságában él, az az ő sorsa mögé is odaképzelhet egy messziről jött királylányt. De ki az, aki egy szolgáló életét annyira fontosnak, hogy a „kalandjairól” hosszú meséket szövögessen egy udvarban?
Hogy küldöttséget menesszen egy birkatenyésztő udvarába?
No de előbb-utóbb előbb-utóbb minden hazugság leleplezi magát. A dán királynő nyilván sohasem bocsátaná meg, ha ő szántszándékkal félrevezeti az unokaöccsét.
De talán nem a számtalan kitalált történet miatt olyan nehéz a föld?
– Túl sokat gondolsz rólam, nagyúr – suttogta rekedten –. Nekem  eszembe sem jutna eszembe, hogy ellenőrizhetetlen mesékkel traktáljalak titeket.
A herceg nagylelkűen elmosolyodott. De még ezen a nagyon-nagyúrinak szánt mosolyon is átütött a rokonszenve.
– Nem kell aggódnod. Az a szerencse, hogy Vilmos egy titkos levelet hagyott a hajótokon. Hogy te vagy a normann udvar szolgálatkész tündére!
Jóravaló! Szolgálatkész! Mielőtt Riolda feleszmélt volna, a herceg már indult is lefelé, az öblöcskéhez.
Ő persze rögtön tiltakozni próbált: nem, ez nem lehet igaz, ez valami félreértés… Ez csak egy lopott hajó…, ami nem is lopott…, helyesebb úgy mondani, hogy birtokba vették…
De akárhogy hadonászott, akárhogy próbálta beérni, a hórihorgas dán megelőzte. Számára lelki, mi több erkölcsi kérdés volt, hogy még egy jöttment hercegnő, de még egy szolgálatkész tündér sem tarthatja vissza semmiben.
Benyúlt az evezőpad alá, rákacsintott, majd büszkén kiegyenesedett.
– Hát látod! Nem vagyunk mi tökkelütöttek! – és elégedetten felnevetett.
És mielőtt Riolda odaérhetett volna, egy gondosan csomagolt, vastag aranyfonállal átkötött borjúbőr paksamétából előhúzott egy hivatalosnak látszó levelet.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

Rose Ausländer költeményei

 

Befejezetlenül

 

A tenyerembe

írva

fény- és árnyék-

vonalak

a szívvonal, az életvonal

egy kereszt

belesimuló karcolások

keresztül-kasul

az A betű

befejezetlenül

 

 

 

 

 

Levegő

 

Hány szárnyon

nyugszik a levegő

 

A lebegés súlyos,

ami fent van,

az feneketlen

 

Levegőtükröződések:

egy álom a homokban

 

Szavakat ültetünk

a levegő földjébe

és szótól szóig

lépkedünk

 

Hány szárnyon

nyugszunk

jártunkban

 

 (Ausländer, Rose: Hügel aus Äther unwiderruflich. Gedichte und Prosa 1966-1975. Frankfurt am Main: S. Fischer, 1984. 110. 255.)

 

András Orsolya fordításai

 

paul_klee_pflanze_und_fenster_stilleben_d5369377h

 

Illusztráció: Paul Klee

(bélyegkép: Salvador Dalí) 

 

 

 

 

Illusztráció: Paul Klee

Paul Celan: Ma és holnap

Így állok, kővé válva támaszkodok
a távolságnak, amibe téged vezettelek:

futóhomok
mossa ki
a mélyedéseket
homlokom szegélylécei alatt,
szemét vették
benne a sötétségnek. 

Hallgatagon lökött kalapácsok
lüktetnek, átdobogják
a helyet,
ahol meghorzsoltak a szárnyas szemek.

Hátul a falban
egy kihagyás,
üresség a lépcsőfoknak:
hogy legyen mire az emlékeknek felkuporodni.

Arra
szivárog egy hang
tele az éjszakák ajándékaival:
hogy legyen miből inni adj.

(Sprachgitter, 1959)

András Orsolya fordítása

 

Paul Celan: Ma és holnap - András Orsolya - ÚjNautilus
Paul Klee: Tájkép zászlókkal (1915)

John Donne: Imák felmerülő alkalmakra XVII. elmélkedés

 

 Donne

 

Nunc lento sonitu dicunt, morieris.

 

Talán, akiért a harang szól, olyan beteg, hogy azt sem tudja, érte szól. Vagy talán én hiszem, hogy sokkal jobban vagyok, mint ahogy, és a körülöttem lévők, akik látják állapotom, szólaltatták meg értem, és én nem tudok erről. Az egyház katolikus, egyetemes, csakúgy, mint összes tettei; mindegyik mindenkire hat. Ha gyermeket keresztel, az engem is érint; mert ezentúl a gyermek ahhoz a főhöz tartozik, mely az én főm is, és ahhoz a testhez kötődik, melynek tagja vagyok. És ha temet, az engem is érint; az egész emberiség egy szerzőtől való, egy kötet; ha valaki meghal, a fejezet nem kitépődik a könyvből, hanem jobb nyelvre fordul; és minden fejezetnek le kell fordulnia; Isten fordítói különfélék; néhány részt az idő fordít, néhányat betegség, néhányat háborúság vagy igazságszolgáltatás; de Isten keze van minden fordításban, és ő fogja újra egybefűzni összes szétszóródott lapunkat ahhoz a könyvtárhoz, ahol minden könyv nyitva áll majd a többi előtt; amint a szertartásra hívó harang nemcsak a prédikátornak szól, hanem a gyülekezetnek is; úgy szól ez a harang mindannyiunkhoz: de leginkább hozzám, akit a betegség ilyen közel sodort a halál kapujához.

Pörlekedésig fajult a vita (melyben jámborság, méltóság, vallás és nagyrabecsülés vegyült), hogy mely felekezet harangozzon először imára reggel, és úgy határoztak, harangozzon elsőként, aki legelőbb kel. Ha jól értelmezzük a harang méltóságát, mely esti imánkra hív, örömmel érezzük sajátunknak, és kelünk fel érte korán; úgy gondoljuk, hogy értünk is ugyanúgy szólhat, mint azért, akiért valójában szól. A harang azért szól, aki azt gondolja, hogy érte; és bár ismét elcsendesül, attól a perctől kezdve, hogy hatott valakire, az illető Istenben él. Ki nem tekint a fölkelő napra? de ki tudná elfordítani tekintetét a kihúnyó üstökösről? Ki nem fülel a harang felé, ha bármi alkalomból szól? de ki tudná elfordítani fülét a harangtól, amely az ő egy darabkáját búcsúztatja a világból?

Senki sem sziget önmagában; mindenki a Kontinens darabja, része az egésznek; ha egy rög a tengerbe hull, kevesebb lesz Európa, lehet az hegyfok, barátaid földje vagy saját birtokod. Minden halállal fogyatkozom, mert rész vagyok az emberiségben. Ezért soha ne küldess, kiért szól a harang: hiszen teérted.

Nem nevezhető ez sem nyomorúságért való könyörgésnek, sem a nyomorúság kölcsönvételének, mintha ugyan nem lennénk elég nyomorultak, és a szomszédba kéne mennünk még többért, hogy magunkra vegyük másokét. Valóban bocsánatos mohóság lenne, ha megtennénk, mert a szenvedés kincs, és keveseknek adatott belőle elég. Senkinek sincs elég szenvedése, ha még nem lett kiforrott, érett és Istenhez méltó azon szenvedés által. Ha kincsét valaki aranytömb vagy aranyrúd formájában hordozza magával, és nincs használatos pénzneme, kincse nem fogja fedezni költségeit útja során. A megpróbáltatás természeténél fogva kincs, mégsem használatos pénznem, pedig általa egyre közelebb vitetünk otthonunkhoz, a mennyországhoz. Másvalaki is lehet beteg, halálos beteg, a szenvedés pedig úgy rejtőzhet szívében, mint bányában az arany: számára haszontalanul; csakhogy a harang, mely nekem az ő szenvedéséről beszél, kiássa és rámtestálja az aranyat: a másik veszedelmének ilyesfajta megfontolásakor a magamén is eltöprenkedem, és oltalomba ajánlom magam: Istenemhez fordulok, ki egyetlen oltalmazónk.

 

Donne, John. The Works of John Donne. vol III.
Henry Alford, ed.
London: John W. Parker, 1839. 574-5.

 

A kép és szöveg forrása:

http://www.luminarium.org/sevenlit/donne/meditation17.php

Charles Bukowski: A ház

egy házat építenek

fél háztömbbel lejjebb

és én itt ülök bent

leengedett sötétítőkkel

hallgatva a hangokat,

a kalapácsok beütik a szegeket,

takk takk takk takk,

és aztán hallom a madarakat,

és takk takk takk

és lefekszem,

nyakamig húzom a takarót;

már egy hónapja, hogy építik

ezt a házat, és lassan megkapja

lakóit… aludni, enni,

szeret(kez)ni, jönni, menni,

de valahogy

most

ez nem jó,

sejlik valami őrület,

férfiak sétálnak a tetőn szájukban

szögekkel

és Kubáról és Castróról olvasok,

és éjszakánként arra járok

és látszik a ház bordázata

és benn macskákat látok járkálni,

ahogy a macskák járnak,

és aztán egy fiú húz el bicklin,

és a ház még mindig nincs kész

és reggel a férfiak

majd visszajönnek

járkálni a ház körül

kalapácsaikkal,

és talán az embereknek nem kéne házat építeniük

többé,

talán az embereknek nem kéne megházasodniuk

többé,

talán az embereknek abba kéne hagyni a munkát

és ülni kicsi szobákban

a másodikon

árnyak nélküli elektromos világítás alatt;

úgy tűnik van mit bőven felejteni

és nem megtenni,

és a gyógyszertárakban, üzletekben, bárokban,

az emberek fáradtak, nem akarnak

mozdulni, és én ott állok éjszaka

és nézek keresztül a házon és a

ház nem akarja, hogy megépítsék;

az oldalain keresztül látom a lila hegyeket

és az este első fényeit,

és hideg van

és begombolom a kabátom

és ott állok, nézek keresztül a házon

és a macskák megállnak és néznek

amíg zavarba nem jövök

és megyek Észak felé végig a járdán

ahol majd

cigit és sört veszek

és visszatérek a szobámba.

 

 

                                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

albednij_11

(Kép: Alekszej Bednij)