Címke: műfordítás

J. L. Borges: A PILLANAT

El Instante
 
Dónde estarán los siglos, dónde el sueño
de espadas que los tártaros soñaron,
dónde los fuertes muros que allanaron,
dónde el Árbol de Adán y el otro Leño?
El presente está solo. La memoria
erige el tiempo. Sucesión y engaño
es la rutina del reloj. El año
no es menos vano que la vana historia.
Entre el alba y la noche hay un abismo
de agonías, de luces, de cuidados;
el rostro que se mira en los gastados
espejos de la noche no es el mismo.
El hoy fugaz es tenue y es eterno;
otro Cielo no esperes, ni otro Infierno.
 
A Pillanat
Hová lesznek a századok, hova
a kard, amit tatárok álma álmodott,
hová az összerontott falú városok,
hol van Ádám fája s a másik – az a Fa?
Csak a jelen van. Csakis az emlékezet
önámítása az idő. Illúzió
az egymásutániság. Hiábavaló
a történelem: és sehova nem vezet.
A hajnal és az éj közötti tartomány
a kínok, fények, gondok pusztasága;
s az éj kimerült tükreibe látva
már más arcot takar ki a homály.
Csak a mulandó ma örök; nincs más, csak ez;
ne várj másik Eget; másik Pokol se lesz.

 

Horváth Viktor fordítása

Dragan Velikić: Orosz ablak

A szerb Casablanca
Szerdai nap volt, az utolsó előtti márciusban, sütött a nap, majd beborult, kirakatok és autóbuszok a Ferenciek terén, munkaidő utáni tolongás az utcán, a gondolatokat Sonja foglalta el, az ínyen az Odeonban frissen elfogyasztott kávé zamata, itt volt az Erzsébet híd a végtelen oszlopba szorult autók százaival, a mellkas feszítő érzés, hogy e percben hatalmában áll mindent, amit elgondol, megvalósulva látni, fülében ott még anyja jajszava, volt az egész város, itt, a pesti aszfalttal, és egy másik amott, messze lenn a Dunánál, hét év óta is bevehetetlen, megvolt a saját mítosza, megvoltak a római császárok, itt volt ő, Rudi, túlnőve a világot, amely mindenestül benne lakik, repülőgépek a levegőben, keselyűk vörös nyaka volt, és fél hetet mutatott az óra.
Az éjszakát a tévé képernyője előtt gubbasztotta végig, cigarettázott, folyton váltogatta az adókat, hallgatta a sokféle nyelven izgatottan hadaró kommentátorokat, a kísértetiesen fénylő négyszögbe meredt, amelyen tűzcsóvák íveltek át, robbanások villództak, átlátszó kupolák alatt pilóták, hazájának helységnevei mulatságosan kifacsart alakban, egy lágy szó: Aviano – a légi bázis neve, ahonnan egymás után szállnak fel a gépek, anyja hangja a telefonkagylóban, jó, hogy nem vagy itthon, miattam ne aggódj, csak katonai célpontokat támadnak, gyorsan vége lesz, és akkor éjféli hívás, Sonja hangja, csak hallani akartalak, igen, holnap négy után az Odeonban.
Két nappal később a Váci utcában járva minden sarkon anyanyelve szavait hallotta. Belgrádiakból volt a legtöbb. Tele voltak velük a cafék, izgatottan beszélgettek, ismerős arcokat is látott. Abban a meggyőződésben futottak idáig, hogy a bombázások hamarosan befejeződnek, lakást béreltek, hosszú órákat töltöttek az internetkávézókban. Folyton a fiatalabb évjáratok csoportjaiba botlott. Derült, meleg idő járta. A Gerbeaud café közeli kioszkban belgrádi lapokat is árusítottak. Rudit utolérte a Goethe Intézet igazgatójának hívása. Német újságírók, riportot készítettek a „szerb Casablancáról”. Az a szóbeszéd járta, hogy legalább ötvenezer menekült érkezett Szerbiából Budapestre. Rudit fordítással bízták meg. Az Eckermann kávézóban forgattak. A helyiség egy részét kiürítették, felállították a kamerákat. A résztvevők közt ott volt két belgrádi újságíró, egy fiatal rendező Újvidékről meg Konstantin Ivanic író. Rudi még a tanulmányai idejéből ismerte az Emigránsok című regényét.
Középtermetű ember volt, nagy feje még nagyobbnak látszott húsos arca folytán, orra hajlott, szája érzéki, vastag. Zöld szeme különleges erővel valósággal megbabonázta az embert. Bemutatkozásukkor Rudoban az a benyomás támadt, hogy olvas mások gondolataiban, mert alig néhány szót váltottak, és Konstantin megjegyezte, a tolmács olyan, mint a színész: nem a szavak lefordítása a fő gond számára, hanem az, hogyan tudja kezelni azt a mechanizmust, amelyből e szavak fakadnak. Miközben éppen ekkor ötlött fel Rudiban, hogy a forgatás, amelyre készülnek, valójában színielőadás, s benne fontos szerepe van. Tudtára adta Konstantinnak a tényállást, hogy első ízben tolmácsol élőben. Nem kétlem, hogy feladatát kitűnően el fogja látni, mondta az író megszorítva Rudi vállát.
Az ifjú rendezőtől eltérően, aki makacsul igyekezett provokatív válaszaival meglepni a német újságírókat, Konstantin Ivanic higgadtan beszélt. De amit mondott, azt egy vulkán ereje vetette ki, s a nyilatkozó csak néha-néha érintette össze tanácstalanul az ujjait. Szép keze volt, és bármilyen nehéz lett volna előnyös küllemét dicsérni, ahogyan a szabott térben mozgott és szavaival elárasztotta e kérdezőt, az ellentmondott e benyomásnak. Már félórányi beszélgetés után kiviláglott, négyük közül ki az, akinek van mit mondania. Nagyon élesen kétségbe vonta a világmédiumokban Jugoszlávia bombázásának megkezdése óta hangoztatott megállapításokat. Beszélgetőtársaitól eltérően, akik legfőképp a szerb rezsimet hibáztatták a saját népére zúdított katasztrófáért, Konstantin Ivanic gunyorosan megjegyezte, hogy a világ színpadán vaudeville megy Frankestein doktorral a főszerepben. Elszabadult a szörnyeteg, amelyet ő hozott létre. Csak még nem hullottak le a maszkok. Hozzánőttek az archoz. A kérdező nyilvánvalóan elégedetlen volt a képes beszéddel, nyers fogalmazást várt, és a rendezőhöz fordult, aki aztán szépen kifejtette a világmédiumok konstatációit. Majd pedig a további két részvevő szóba hozta a Nyugat felelősségét. A leforgatott részlet után a forgatócsoport egy klubba készült, ahol fiatal belgrádiak egy csoportja várta őket. A megállapodás szerint ott angolul folyik majd a társalgás, de a német újságíró megkérte Rudit, tartson velük minden eshetőségre, természetesen plussz tiszteletdíjért. Zsebéből egy lapot előhúzva megmutatta Rudinak a névsort. A legalján ott látta a Vöröshajú nevét is.
Konstantin Ivanic egy fiatalabb forma, hosszú barna hajú nővel társalgott, eközben többen is hozzáléptek, egész kis csoport verődött össze. Egyszerre találkozott a tekintetük, s odaintett Rudinak, lépjen közelebb, azután bemutatta a feleségének. Marijana, mondta a nő elnyújtott hangon.
Pár szót váltottak. A társaság a caféból kisebb csoportokra oszolva elindult a klub felé, ahol az ifjú belgráédiakkal találkozik a tévéstáb. Az Abdrássy úton az Oktogon felé mentek, majd befordultak balra a kávézó mellett, ahol Rudi az új év első reggelét töltötte Sonjával. Egyszer csak mellette termett Marijana. Lemaradtak az utolsó csoporttól. Konstantint német újságírók gyűrűje övezte. A fiatal rendező emelt hangon magyarázott valamit, szavai felverték az éjszaka csendjét.
Értelmetlen, mondta Marijana.
Mi értelmetlen, kérdezte Rudi.
Ez az egész, válaszolta. Ha a világot érdekelné a mi igazságunk, nem bombázna bennünket.
Akkor miért teszik, kérdezte Rudi.
Hogy betörjenek bennünket, felelt készségesen, és nagy, sötét szemével rápillantott. Akárcsak Konstantin, ő sem volt mutatós jelenség, de magával ragadó sárm és erő jellemezte. Hogyhogy nem érted, túl nagyok lennénk rezervátumnak. De sziget sem vagyunk. Előbb vagy utóbb el kell fogadnunk a játékszabályokat. Éppen ezért bombáznak bennünket. Hát te? Mit csinálsz itt?
Rudi elmondta, hogy már kilenc hónapja él Pesten, és egész idő alatt vár valamire, maga sem tudja, mire.
Rosszul teszed, mondta Marijana. Túl fiatal vagy hozzá, hogy egy váróteremben rostokolj.
Rudi megtudta tőle, hogy szociológus, egy ideig Párizsban élt, ott is doktorált. Belgrádban a bölcsészkaron asszisztenslént dolgozott. De most minden felborult. És jó, hogy így van. Rudit lenyűgözte, ahogyan teketóriázás nélkül világított meg minden problémát. Csak egy világ létezik, Rudi. A te világod. Ami kívül van rajta, az csak az anyag, annyit merítesz belőle, amilyen ügyes és eszes vagy.
Az emberekből is?
Főképp az emberekből, mondta Marijana. Fel nem tudom fogni, hogy teheti meg egy magadfajta fiatal ember, hogy csaknem egy éven át ilyen szétszórtan lézeng és várakozik. Mire vársz? Itt Budapesten kitűnő amerikai egyetem működik. Miért nem vettél fel valamilyen tanfolyamot? Miért nem magisztráltál? Vagy vissza akarsz térni?
Mikor a szemébe nézett egyszerre hatott keménynek és lágynak. Rudi még soha nem találkozott senkivel, akit ennyire szélsőségekből gyúrtak volna, mégis szilárd és határozott.
Négy éve él Konstantinnal. Az egyedüli hely, ahol érdemes élni, Amerika. Jártál ott, kérdezte Rudi. Igen, tavaly. Európa periféria, elhasználódott és tele van előítéletekkel. Csak Amerikában kezdhetsz mindent elölről. Miután előadásokat tartottam a New York-i New Scoolban, azt mondtam magamnak: Marijana, ide kell jönnöd. Hallottál a New Scoolról? A fő szám Amerikában. Konstantint nem tudom rávenni, hogy elpályázzunk. Ő eurocentrikus alkat, valójában a könyvei hatósugarában mozog. Lefordították a franciák és a németek, és kötéllel se lehet messzebbre vonszolni. De ez most száműzetés. Megmondtam neki, hogy az emigrálás uralkodó témája nem véletlenül vezérfonala majd mindegyik regényének. Ráérzett a nagy történetre. És most muszáj megragadnia az alkalmat. Ma ez az első számú téma a világban. Nyugaton az emberek legtöbbje rendezett életet él. Amikor könyvet vesznek a kezükbe vagy filmet néznek, meg szeretnének érezni valamit abból az életből, amely nem ismer szabályosságot. Ha művész vagy, bele kell kapaszkodnod valamilyen külső történetbe. Nem elég a saját történeted. Konstantin azt képzeli, hogy karriert stratégia nélkül is lehet építeni. Tudod, Rudi, minden, amit elért, a véletlen műve volt. És ez valóban szép dolog. Csakhogy ő abban a hiszemben van, hogy örökké így lehet folytatni tovább.
E percben utolérték az utolsó csoportbelieket, vbefelé tartottak már a klub tágas előcsarnokába, odabent dzsesszzene szólt. Marijana rászáll az emberre, vetette oda Konstantin. Szó se róla, mondta Rudi. Magyszerűen elbeszélgettünk.
Marijana elnevette magát, és könnyű csókot lehelt Konstantin arcára. Tudod, drágám, Rudi remek fickó, csak épp, mint te is, kissé elveszett. Úgy gondolja, hogy a világot a spontaneitás alakítja.
Miért kellene egyáltalán alakítani? Nem mindenki hittérítő, mint te.
A klubba belépve Rudi az alacsony emelvény mellett, amelyen a zenekar játszott, megpillantotta a Vöröshajút. Tíz perc elteltével vele együtt a német újságírók meg néhány fiú és lány társaágában ült már, akik a Vöröshajúhoz hasonlóan a film – A pokol tanúi – részvevői körét alkották. A filmet a múlt hónapban bemutatták a berlini fesztiválon. Kihasználva a szünetet a németek bekapcsolták a kamerát és a mikrofonokat. A Vöröshajú az emelvényhez lépve jókedvűen beszélgetett a szaxofonossal. Visszatérve Rudi mellé telepedett le, és megkérdezte tőle, mivel foglalkozik Budapesten. Nem tudta végigmondani, mert az újságírók elkezdték az interjúolást. Valahonnan felbukkant a fiatal újvidéki rendező is, e film segédrendezője. Megkezdődött a beszélgetés, a jelenlevők egymás szavába vágtak, legtöbb szó Belgrádról esett. A világ legizgalmasabb helye, jegyezte meg a Vöröshajú. Különösen most, vetette közbe a rendező. A politika engem nem érdekel, mondta a Vöröshajú, ugyan mi mondanivalóm lehetne egyáltalán a rezsimről, az olyan, amilyen, de mi nem akarunk a túszai lenni, erről beszél a mi filmünk. Maradjunk normálisak mindenáron, semmi egyebet nem tehetünk. Valami keveset tudunk arról, ami ott lenn, Koszovóban történik. Minden meg van rendezve, mondta egy keskeny képű, vékony bajszú és fekete, göndör hajú fiatalember. Azt akarja mondani, hogy egy nép exodusa is megrendezett, kérdezte a német újságíró. Úgy bizony, vágta ki a fiatalember. Maga ezt jobban tudja, mint én. Ekkor a zenekar újra az emelvényre vonult, és a beszélgetés félbeszakadt. Később felveszünk még egy blokkot, mondta az újságíró.
Nagy felfordulások ideje
Hajnalodott, mire Rudi az Erzsébet körúti lakására ért. A New York kávéház széles üvegein át kísérteties látvány volt a sok üres asztal. A sarkon fénylett a Juliu Meinl önkiszolgáló reklámtáblája. A körúton végigcsörömpöltek az első reggeli villamosok. A város még egy éjszakából ébredt. A budai lankákon végigömlött az eljövendő nap aranyfénye.
Nem érzett fáradtságot az ébren töltött éjszaka után. Arra gondolt, elsétál az Oktogon felé, és a Liszt Ferenc téren, az Incognito caféban megvárja, amíg átellenben ki nem lép az épületből Sonja. Csakhogy szombat volt, munkaszüneti nap. Sonja ilyenkor délig alszik. Köré képzelte a tárgyakat, a sok holmit, amelyek képe élesen megmaradt benne, noha teljes három hónap óta járt utoljára a lakásában.
Az utcán álldogálva tanakodott, merre induljon. A klubbeli éj erős vibrációkkal töltötte fel. Könnyűnek érezte magát, valami kibillentette a monotóniából, amelyben hetekre, hónapokra megfeneklett az élete. Ott kavargott a fejében Konstantin, Marijana, a Vöröshajú, a fiatal rendező, a német újságírók, Djordje és kubai nője, a szőke debütáns, Marina. Mindőjük csinál valamit, stratégiákat épít, tervezget, csak ő sodródik örökös várakozásban. Felcammogott a harmadik emeletre, bement a lakásba, kávét főzött magának és bekapcsolta a televíziót. Váltogatta a sávokat, a kommentátoroknak mindenhol ugyanaz az izgatott hadarása, robbanások visszfénye, világító rakéták fénycsíkjai az éjszakai égen. Fáradtságot érzett. Kikapcsolta a készüléket, behúzta a sötétítő függönyöket, és nyomban elaludt.
A következő napokban Rudi lakásában reggeltől kezdve folyton csörgött a telefon. A Goethe Intézet igazgatója megadta a telefonszámát német és osztrák újságíróknak. Rudit mindenhová hívogatták. Rövidnek bizonyult a nap a sokasodó feladatokhoz. Már nem kóborolt céltalanul a pesti utcákon. Egy láthatatlan, de hatóképes gépezetnek lett a része. Egy délután a a Nádor utcában összetalálkozott Marijanával. Éppen ekkor tartotta meg az első előadását az emrikai egyetemen. Senki se tudja, meddig fog ez tartani. Őszre mindenképpen íratkozz be valamilyen tanfolyamra. Tán csak nem akarsz visszatérni Belgrádba? Nyilván azt hitte, hogy Rudi belgrádi illetőségű. Vissza is térne örömest abba a városba, ha oda tudna visszatérni. A vajdasági kisváros gondolatától azonban, az üre utaktól, az alacsony kerítésektől, a virágoskertek temetői csendjétől és a hosszú, értelmetlen délutánok vontatott óráitól szorongás fogta el. A hidakat a visszatéréshez felégette. Pontosabban azon volt, hogy felégesse.
E napokban rombolták le az újvidéki hidakat.
Rudi aláírt egy petíciót, amit valahova valakinek küldtek, elment az amerikai egyetemre, tudakozódott a tanfolyamok felől, összebarátkozott Marijanával és belgrádi társaságával, amelynek számos tagja költözött Budapestre. Ez most a mi városunk, mondta egy reggel kávé mellett az egyetem legfelső szintjén működő étteremben. Persze csak ideiglenesen, mert tovább kell mennünk a nagyvilágba. Felmondást kaptam Belgrádban. Már semmi sem fűz oda. Konstantin olyan furcsa. Valami köztes időben él, mintha nem változtak volna meg a koordinátáták. Folyton keresik a németek és a franciák, írást kérnek. Mondtam neki, hogy nyárra könyve lehet. Csak az a baj, hogy ő azt a könyvet nem látja. Azt mondja, nem vagyok én kalmár. Micsoda idióta! Még címet is adtam neki: A szerb Casablanca. Gyere el hozzánk szombaton, vacsorát adunk. Érdekes társaságot várunk, többeket ismersz már. Nagy felfordulások ideje ez.
Ezt a szót, felfordulás, sokszor hallotta tőle a következő napokban. A külvilág eseményei felforgatták a bevett rendet Rudi lelkének kamaraszínpadán. Semmi sem volt már olyan, mmint addig. Néhanapján találkozott Sonjával az Odeonban, munkából hazamenet. Nem tudta feltárni magatartásának indítékait. Mert noha bizonygatta, hogy nincsen senkije, elutasította közeledését. Nincs kedvem. Igen, csodálatos volt, minden olyan váratlanul történt. Hagyjuk meg ilyen kereknek. Rudi csak gyanította az okát. Ki tudja, milyen csalódások kísérték addigi életét? Úgy lehet, a pasijai rendre lerázták. A sántasága miatti komplexusa gyanakvóvá tette. Előre látta a kapcsolat kifulladását. Elvetette az oly olcsó újrakezdés lehetőségét. De azrt hetente egyszer találkozott vele az Odeonban. Rudi nagy hévvel mesélte el, mi minden történt vele az eltelt napokban. Sorolta az új neveket. Sonja elégedetten mosolygott, mintha ez a sok izgalom őt érte volna, nem Rudit. Úgy tűnt, a környező világot valamiféle mozdulatlnaságból szemléli, és hogy az újévi kaland is csak kiruccanás volt a magány falai mögül, amelyet az ő számára ismeretlen okból önként választott. Mindennapjairól lepergett minden változás kísértése. Rudi pedig hetek óta a nagy felfordulás idejét élte, és bármennyire aggódott is anyjáért, bármennyire félve hallgatta is minden reggel a televízióban a hazája városainak éjszakai bombázásáról szóló híradásokat, életében először nem érezte magát kiközösítve, része volt a világnak. Összehaverkodott Marija tanítványaival, látogatta az előadásait, fordított német újságíróknak, új ismeretségeket kötött, esténként elüldögélt Konstantinnal egy Kecskeméti utcai pubban. Csak két házzal odébb a Kálvin tér felé állt az épület, amelyben Marijana és Konstantin laktak, átellenben pedig, egy szecessziós háromemeletes épületben Djordje és Aparesida, egy Kelet-Berlinben felnövekedett kubai nő. Ha száz méterrel továbbmenne és befordulna balra, Edina fodrászüzletéhez érne.
Konstantin
Aznap este Konstantin jól találta magát. Épp végzett egy svájci tévének adott interjújával. Az Astoria kávézójában beszélgettek. Sötét intarziák, pompázatos csillárok, tükörfalak, nesztelen pincérek. Az Astoria volt Krleza kedvenc helye Budapesten, mondta Konstantin. Eörsi István úgy mondta, a hetvenes években gyakran megfordult itt Danilo Kissel. Aztán a bőr hátizsákból elővette az Emigránsok német kiadását. Egy példány magának, hátha felfedez benne valami ferdítést. Rudi elolvasta az ajánlást és elmosolyodott. A jövő hónapban egy tucat bemutatóm lesz Németországban. E percben a kávézóba magas termetű ötvenes lépett be lenyalt hajjal. Konstantin hirtelen úgy fordult el, hogy háttal legyen a bejáratnak. Csak észre ne vegyen. Nyilván keres valakit, mondta Rudi. Engem biztosan nem, de ha észrevesz, rám száll. Ehol e, elmegy. Konstantin a bejárat felé kémlelt. Micsoda alak. Ügyvédkedett, de már évek óta antikvitásokkal foglalkozik. Dúsgazdag, nagy nőcsábász, beutazta a világot, gyakran megfordul Londonban, a volt feleségénél. Egy fogadáson ismerkedtem meg vele két éve. Néhány nap elteltével felkeresett. Megkért, olvasnám el a verseit. Soha életemben ilyen reménytelenül tehetségtelen szerzőt. Azok közé tartozik, akik azt képzelik, hogy az íráshoz a legfontosabb izgalmas életet élni. Olvashatatlan fércműveket írt. És tudod, hogy mi foglalkoztatott az ostobaságait lapozva? Kik lehettek azok a nők, akiket levett a lábáról egy ilyen mentális felépítéssel? Nincs nagyobb ökör annál, aki azt képzeli magáról, hogy költő. Önmagában véve a butaság nem olyan szörnyű, mint a költői beképzeltség, a szánalmas életuntság, a betegesség fuvallata. Később megismertem a volt feleségét, akivel továbbra is kapcsolatban állt. Szép és elbűvölő teremtés. Angolra fordította a verseit. Mennyi tragikus komolyság ebben az egészben! Vajon annak a nőnek valaha is megfordult a fejében, hogy ez egy idióta? A világ tele van olyanokkal, akik mindent bekebeleznek maguk körül.
Konstantin kortyolt egyet a barackpálinkából. Maga pedig, úgy hallom Marijanától, maga is ír. Próbálkozom, mondta Rudi. Nagy korforduló játszódik le ezeken az utcákon, mondta Konstantin. Ez önmagában véve nem elegendő ahhoz, hogy írjunk. Hány meg hány rossz regény ölt majd alakot önhitt fajankók fejében. Hogyha esztrádigények kiszolgálására írna, akkor persze nincs gond. Mindig akadnak elegen, akiknek ez tetszik.
Én valójában színsz szerettem volna lenni, kétszer próbálkoztam a színiakadémián.
Minden valahol számít, Rudi. Maga még fiatal, nem kétlem, hogy magára talál majd. Izgalmas kor megélése adatott meg magának. Személy szerint nem terhelik előítéletek. Érti? Biztos vagyok benne, hogy az én helyemben nem habozna. Életkora szerint közelebb jár Marijanához, mint énhozzám. Sokszor emlegeti. Valamelyik nap azt mondta, minden könyvemet elolvasta. Nincs okosabb dolga?
Rudi nem árulta el meghökkenését, csak elmosolyodott. Konstantin még egy kört rendelt. Elárulta, hogy Amerikába fiatalon kell elmenni. Feladta a Szerb Casablancát, nem mert erkölcsösebb másoknál, hanem mert az a vereségével volna egyenlő. Hiszen ő író, nem pedig publicista, aki a pillanatnyi divathoz igazodik. Mindezek az újságírók a keselyűkre emlékeztetnek. Amikor lecsontoznak bennünket, a pusztaságnak egy másik fertályára repülnek új zsákmány reményében. Itt, a szemünk láttára ma külön kis stratégiák valósulnak meg. Mindenki siránkozik és áruba bocsátja saját szenvedését. De a tehetségtelenek nem reszketnek, ők semmit sem veszítenek. Nincs kedvem visszamenni abba az infernóba, de Amerikba sincs mehetnékem. Ugyan, hagyjon már azzal a Nabokovval, mellesleg ő angolul írt. És jegyezze meg, az írás mindent magának követel, éppen mindent, ha erre nem képes, akkor kereskedjen, írjon irodalmi fattyakat, mert mindig van elég kedvetlen ember, akinek ez kell. Az egyetlen lobbi, amely minden időkben és mindenütt fennállt, a tehetségtelenek lobbija. Ez rém egyszerű történet, a plebs mindig a plebs, kivétel nélkül, és ezt el kell fogadni. Ahhoz, hogy ünnepeljenek, eggyé kell válnod vele, mert csak azt ünnepli, amiben magára ismer, és egészen természetes, hogy minél inkább eltérsz, minél különbözőbb vagy, annál erősebb a vágy, hogy kikezdjenek vagy megsenmmisítsenek, vay talán észre se vegyenek. És csak amikor kellő idő telt el, amikor már senki sem él, aki egy padban ült veled vagy játszótárad volt az udvarban, amikor már nincs összehasonlítási alap, hogyha halott vagy, csak akkor dicsérhetnek, akkor szerethetnek azért, amit valóban érsz. Nem mert az emberek íyg akarják, hanem csak mert ilyennek vannak teremtve, biológiai értelemben, hogy gépiesen harcba szállnak mindennel, ami másféle, ami más. Ezen múlik a fennmaradás, fiatal barátom!
Fejébe szállt az ital. Felemlítette a híres belgrádi színésznőt, akivel ekkoriban találkozott a Váci utcában, és szörnyülködött felette, hogyhogy senki nem veszi észre, milyen ostoba és tehetségtelen. Azzal magyarázta a tehetségtelenek sikereinek fenoménját, hogy ezáltal nyernek elégtételt azok, akik propagálják őket. Mindig talál majd szörnyeket, akik a saját nyomorúságuk miatt mindent egybemosnak maguk körül, és a talentumtól félnek, mint örödög a szenteltvíztől.
Konstantin monológját hallgatva Rudi azt kérdezte magától, miért foglalkozik egyáltalán ez az ember mellékes dolgokkal. Mi nyomja a lelkét? De mindennél inkább Marijanan hivatkozott mondata hozta zavarba. Soha nem mondta neki azt, hogy Konstantin minden könyvét elolvasta volna, soha nem is beszélgettek a könyveiről. Vajon így akarta erősíteni Konstantin önbizalmát, így bátorította, hogy az új kezdés kalandjába bocsátkozzon? Mire lelt ő ebben az ambiciózus és veszélyes nőben? Előadásait hallgatva Rudit mindig feszélyezte valami, sőt ellenérzése támadt. Zavarta Marijana erős igénye, hogy tetsszék, hogy mindenáron elbűvölje a hallgatóságot. Szünetet nem hagyva magának beszélt, emelt hangon, ami időnként kiabálásba csapott át. Nem hagyott helyet a párbeszédnek. A maga szerepét alakította, le nem lépve a színről, a púder és a smink vastag rétegétől védve. Ki tudja, mi minden rejlik lelke kazamatáiban, tanakodott Rudi bámulva, ahogyana láthatatlan piedesztálról ostja az igát nekik, halandóknak. Mert ők csakis azért vannak, hogy az ő nagyságát bizonyítsák. Arra gondolt, hogy Sonja sántaságkomplexusa semmi ahhoz a meghasonláshoz képest, amit ez a nő visel magában.
Konstantn pedig mesélt tovább, ki tuidja, hanyadik barackpálinkát hajtva fel egymás után. Tudja-e, hogy gyermekfővel egyszer elvesztem Budapesten? Iskolai kiránduláson jártunk itt. Emlékszem, hogy megálltunk egy vasútállomásnál valószínűleg a Keleti volt az, és amikor visszatértem, az autóbusz már nem volt ott. Később rendőrök vittek el a hotelbe. Az az érzésem, hogy ez a mostani jövetelem Budapestre valójában kísérlet arra, hogy magamra leljek.
Rudi bólogatott, és néha-néha megtoldotta valamivel. Megemlítette azt az interjút, amelyet Konstantin két évnek előtte adott egy hetilapnak. Politikai botrányt váltott ki azzal, hogy egyers ellenzékieknek felhánytorgatta kétes múltjukat. Maga olvas a lelkemben, mondta Konstantin. És folytatta a monológot. Noha mindig távol állt tőle minden hatalom, csak az irodalom érdekelte, és soha nem mulasztotta el hangot adni a véleményének – éppen erről jegyezte meg magának Rudi ezt az írót, amikor Belgrádba ment egyetemre –, megjelenésében volt valami ellenérzésre késztető, valami léhaság, amivel megsértette azokat is, akik egyetértettek vele. Vajon ez az ember, kérdezte megától Rudi, nem csak a magányára szerez elégtételt, morfondírozott Rudi. A könyvekkel is, amelyeket megírt, az életrajzával is külön világ volt magának, ár ellen úszó , magányos jelenség, aki bosszantotta az irodalmi közvéleményt, mert nevetségessé tette a középszerűséget. Az nap este az Astoriában Rudi végtére megértette Marijana és Rudi szimbiózisának értelmét. A férfi a világítótorony volt, a nő pedig táplálta gőgjétt, eltávolítva őt a parttól, amelynek továbbra is fényjeleivel üzent.
Cirkuszi sátorbontás egyik napról a másikra
Hetek teltek el. Rudi felhagyott Marijana előadásainak látogatásával. Megígérte neki, hogy őszre felvesz egy tanfolyamot az egyetemen. Egy este a Váci utcában meglátta Edinát. Kézen fogva ment egy hosszú, egyenes hajú, magas fickóval, aki olyan volt, mint valami hun vitéz. Csak egy mosolyt küldött a fejét biccentve az üdvözlés jeléül.
Sonja két hétre elment pihenni az anyjával Sopronba. Szilárd szokások magas falai között folyt az élete, a kérlelhetetlen elhatározás megszabta mederben, hogy nem teszi ki magát a szerelmi kisiklásoknak. Mert a végén mindig magára maradna még egy meghiúsult lehetőség keserű szájízével. Ezt mondta Rudinak elutazása előtti este, miközben a parti sétányon a Parlament felé tartottak. A pontonhidat, amelyen át újév éjszakáján Rudi bejutott a világába, felhúzta. Nem akart oolyan kapcsolatba keveredni, amelynek nincs távlata. Hiszen Rudi előbb vagy utóbb továbbáll Budapestről. Hiába tájékoztatta szándékáról, hogy ősztől nekivág a doktori képzésnek az amerikai egyetemen, és hogy a Goethe Intézet igazgatója állást ígért neki a könyvtárban. A ki nem mondott dolgok szakadéka egyre tágult közöttük.
Egy júniusi napon véget ért az előadás. Megszűntek a bombázások. Egyik napról a másikra lebontották a cirkuszi sátrat, a vadállatokaz beterelték a ketrecükbe, az akrobaták és a zsonglőrök összepakolták a kellékeiket, a bohócok lemosták a festéket az arcukról, és a mezőn, ahol valaha cirkusz állt, csak a letaposott fű maradt meg keréknyomok. A budapesti lakások bérleti díjai nagyot zuhantak. Akik ide menekültek, elhagyták a várost.
Marijana és Konstantin Amerikába készültek. Djordje a kubai nőjével, Aparesidával úgy döntött, egy ideig még Budapesten maradnak. Konstantintól eltérően Djordje nem lógatta az orrát, olyannak fogadta el a dolgokat, amilyenek. Aparesida születésnapi buliján hosszasan fejtegette, hogy valakinek meg kell írnia a szerb Casablancát. Hivatása szerint szociológus volt, akárcsak Marijana, de már évek óta újságírással foglalkozott. Gazdag volt. Néhány évet Berlinben töltött. Ott ismerkedett össze Aparesidával. Német magazinoknak írt kelet-európai riportokat. Könyvet adott ki a fehérkereskedelemről. Megbeszélték, hogy a hó végén búcsúestet tartanak.
Az Eckermann kávézóból hazafelé menet egy délután Rudi a Múzeum körúti könyvesboltokban császkált. A Nemzeti Múzeum épületénél eszébe jutott, hogy valaki a magyar enteriőrök kiállítását emlegette. Odabenn gyér látogatóság. Bebújt a kalyibába, amilyeneket ezer évnek előtte az akkori magyar lakta részek széltében-hosszában építettek. Kibomlott előtte az idő szalagja. Középkori kastélyok termeiben forgolódott, keresztülment a korcsmán, amelyben viaszarcú betyárok ültek csendben. Lelassultak a léptei, amikor a huszadik század küszöbére ért. Az időutazáson olybá tűnt, valójában egyik énjéből a másikba lép át. Igen, jól mondta Marijana, csak a bensőnk világa létezik. Sokáig állt a szabadkőműves páholyban, szemügyre véve a titkos társaság rekvizitumait. Egy harmincas évekbeli pesti moziterembe érve leült az utolsó sorban. A falakat színészek képei borították, a nemlét mélyéből küldték mosolyukat. Sárgállott a mozivászon. Városok körvonalai derengtek, amelyeket bejár majd, tárgyak és holmik homályos foltjait látta a lakásokban, amelyekben időzni fog, nők hangját hallotta, akik az övéi lesznek. A moziterem félhomályában visszatért belé az érzés, hogy mindennek, valóban mindennek, ami megtörtént vele, így kellett lennie. Hogy a diákévek szürkesége egy viharos élet záloga, amelynek áramát már akkor megsejtette, amikor gyermekfővel a színházi kelléktárban járkált. Ugyanaz a levegő, amely a mellében előadások alatt áradt, meg később, a Kraljevica Marka utcai lakása tornácán, a Brankov híd alatt, amikor leszállt a villamosról, a kalemegdani terasz platóján, amelyet magányos sétáin mindig útba ejtett, üres kávéházakban reggelenként, a Kinoteka sötétjében. Kilépett a pesti moziteremből, egy idősebb külföldi pár jött vele szembe, északi nyelven seppegtek, s bement a tanterembe. A falon a térkép a trianon előtti Magyarországot ábrázolta. Megérintette kezével a földgömböt. A következő térképen, valamiféle irodában, Magyarország már sokkal kisebb volt. A szürkével jelzett elcsatolt területek most a Jugoszláv Királysághoz, Romániához, Ukrajnához, Csehszlovákiához tartoztak. Végül egy ötvenes évekbeli konyhában találta magát. Ilyeneket látott a Vajdaságban gyermekkorában. Alumíniumedények, bádogcsővel, szenesláda, hosszú piszkavasak, három különböző nagyságú mozsár, pirospaprika-füzér, üvegvitrázsos ajtajú kredenc.
Mikor az utcára lépett, a város felett bíborban úszott a nyári alkonyat. Elhaladván az Astoria Szálló mellett a Rákóczi úton hazafelé tartott. Már nem ütötte meg a fülét minden sarkon hazai szó, a cafékban és a kertvendéglőkben nem futott ismerős arcokra. Némelyik életrajznak még csak egy udvara sincs, hallotta vissza Konstantin hangját. A Sas utcai Kör caféban ültek. Gyanítván, hogy talán ez az utolsó beszélgetésük négyszemközt, Rudi elmondta Konstantinnak, hogy bő egy éven át Belgrádban szakmányban sétáltatott rokkantakat. Az író figyelmesen hallgatta. Nem, miért is hinné azt, hogy hamarabb kellett volna elkezdenie? Mindenkinek megvan a maga üteme. Csak az a fontos, van-e valami fontos mondandója. Honnan fogja tudni? Ez a kérdés tárgytalan, mondta Konstantin. Miért képzeli, hogy a céhbe kell tartozni? Karriert építeni elsősorban azt jelenti, hogy fülelsz, nem sértődsz meg, soha nem tudhatod, kire lesz egyszer szükséged. Mert mi más lenne az, mint béklyó. Így vesztegeted el magad a legkönnyebben. És már mincs mit közölnöd. Az írás ásatás, az archeológus munkája. Némely felfedezésekhez csak saját magad kíméletlen leleplezésével juthatsz el. Amit Danijelről, amit Marija Lehotkajról hallott tőle, azok csak pőre tények, ki is lehet gondolni ilyet. De az irodalom nem valaminek az elmesélése. A módosíthatatlan szubsztanciát, ami a tehetség egyedüli foglalata, nem lehet művileg létrehozni. Annak a színházi levegőnek az illata, a jelmezekkel, kellékekkel telezsúfolt szekrények, saját magadnak ez az elhúzódó keresése, igen ez az egyedüli, az igazi út. És nincs jelentősége, mennyi időbe telik, amíg a bensődben őrzött világot szavakba nem tudod önteni. Műveld saját kertedet, mondta Voltaire. De némelyik életrajznak még csak udvara sincs. Ezt mondva azokra a megbabonázó képekre gondolok, amelyek sokkal előbb megvannak, mint ahogy feltámad az igény valaminek a lejegyzésére, megfestésére, megkomponálására. A kert már közösség. Mi pedig pincelakók vagyunk.
A következő nap útvonalát a többes szám első személy alkalmazása határozta meg, amellyel Rudit az irodalom világával megkínálta. A Nyugati pályaudvarral szemben, a Skála Áruházban vett egy Toshiba laptopot. Egész télen át, amikor a Blaha Lujza téri mozgólépcsőn aláereszkedett a metróba, elhaladt a népviseletbe öltözött bácsika képe mellett, aki a hóna alatt egy japán márkájú laptopot szorongat. S most, miközben hazafelé villamosozott, szeme előtt falak, reklámtáblák, bolti kirakatok, a pesti utcák névtelen járókelői vonultak el. Ez a meleg, ez a meleg, hallotta vissza a Keleti pályaudvaron látott kövér ember szavait egy évvel ezelőttről, amikor a városba érkezett. És nem lehet véletlen, hogy pontosan akkor akadt útjába az az ismeretlen. Meleg, meleg, ismételgette magában a szavakat, amelyekről azon a júniusi délutánon azt gondolta, hogy a jövevénynek szánt jókívánságok.
Minden láttál már
Lassan távolodott a Keleti állomásépülete, a Népstadion a reflekorok fürtjeivel, a kerepesi úti temető magas kerítése. Rövid időre be lehetett látni az utakra, a zöldterületek mértani rendjébe, ahol már egy éve nyugszik Radoje Lalovic teteme. Tavasszal Sonjával kint járt a sírkertben. Visszamenet meghívta magához egy kávéra, de Sonja nem fogadta el a meghívást. Rudi vállára tette a kezét, és annyit mondott, az Odeonban fogják meginni azt a kávét.
Rudi az ablak mellett ült a Bartók Béla expresszen. Borús szeptemberi reggel, szitáló eső, gépkocsioszlopok, esernyőrengeteg a járdák felett, ezek a város díszletei, amelynek színterét odahagyja. Jó szelleme, amelyet a Goethe Intézet igazgatója személyesített meg, kijárta, hogy Rudi német vízumot kapjon egy év időtartamra. Az elutazása előtti estét Djordjével és Aparesidával egy Kecskeméti utcai pubban töltötte. Marijana egyetlenegyszer jelentkezett náluk telefonon Amerikából, mondta Djordje. Közölte velük, hogy Konstantinnal együtt jól vannak, egy Nem York közeli kis egyetemen tanít, Konstantin a Szerb Casablancát írja. Felőled is kérdezősködött. Amikor megmondtam, hogy hamarosan Münchenbe mégy, azt üzente, nem vagy már olyan fiatal, hogy mindenbe belekapj. Rudi egy pillanatra úgy érezte, Marijana ott van közöttük, és a jól ismert pattogással tanácsokat oszt. Nem tűrhette az ellenvetést, és ha beszélgetőtársa mást vallott, addig nem nyughatott, amíg meg nem győzte róla, hogy nincs igaza. Eszébe jutott, hogy egyszer megállapította róla, soha nem találkozott még olyan emberrel, aki, mint ahogy Rudinak szokása, hallatlan precizitással eltervezi minden következő napját, de az egész következő hét már teljesen kívül esik a látókörén. A jövőt is el kell tervezni, nem sodródhatsz csak úgy a véletlenek egymásra következésének kiszolgáltatva. Nem tengerbe vetett palack vagy, hanem tudatos lény, akinek tudnia illene, hova milyen úton juthat el.
Valóban tengerbe vetett palack lenne? Vagy Konstantin látja jól, aki azon az estén a Kör caféban kijelentette, hogy az igazi művésznek a megtörtént élettel van dolga? Az írás mindig visszatekintés. Mindent láttál már, a véglegesség körvonalai ott vannak a kezdeteknél.
Viszagondolt arra az estére, amikor Konstantint feldobta az iszogatás. Lám, az a pár ott a szögletben. Rudi a szeme sarkából odanézett. A félrenyalt hajú, sápadt, széles sötét ajkú fiatalember áhítattal csüggött a nőn, aki élénken gesztikulálva valósággal belehajolt az arcába, mint aki meg akarja győzni valamiről. Egész idő alatt csak ő beszélt. Mit látunk, kérdezte Konstantin. Egy tétova fiút. Nem szükséges tudnunk egyetlen adatot sem az életéről. Elegendő megfigyelni. Akkor lesz legjobban magánál, ha elszállt belőle a lélek. Minél jobban halott, annál életszerűbb. Ez az ember még nem hitelesítette a saját életét, nem tart önmaga felé, hanem ott áll az út közepén, a külsőleges dolgok között elveszetten.
Konstantin beszélt, homályosan, szaggatottan, hosszú szüneteket tartva, amikor csak egy grimaszt vágott és szemével intett a pár felé. Egyszer csak összehajtogatott papírt húzott elő a zsebéből, és az asztalra tette. Mutatóujjával a papírt böködve beszélt tovább. Lám, a bombázásoknak is vége, mondta elgondolkodva. Mindenki megy tovább. Marijanának valamiképpen mégis igaza van. Nem vagy fa, hogy a mezőben meredezz. Mert hisz mindig van egy mellékvágány, amelyre letérhetsz. És ezt nem tartod megalkuvásnak. Én mindig a fősodoron kívül éltem, nekem a szubverzió a normális lélekállapot. Soha nem fogtam magam az állandó foglalkozás satujába. Éveken keresztül minden pályázatra jelentkeztem, nem volt olyan újság, amelynél ne próbálkoztam volna. Húsz évbe telt, mire önálló hasábot kaptam. Még sincs bennem keserűség, irigység, rosszindulat azért, mert mindenhez nagy kerülővel jutottam. Valamiben mélységesen hibáztam. Micsoda könnyelműség, hogy egyik oldalhoz sem csatlakoztam. Később, az első regényemmel megérintett a siker is. És jött Marijana.
Egyszerű a dolog azzal, ami hiányzik, mondta Konstantin. Az a veszélyes, amiből több van. Mindig félvállról vettem a törtetőket. Szánalmas teremtések, gondoltam. Mennyi hiábavaló ügyködés, boszorkányság, mennyi öncsalás és hamisság. A szerencsétlenek csak valamilyen ellenszolgáltatásért érnek el valamit, az pedig akkor nem is valami, hanem egy nagy semmi. Ez az engedmények, mimikri általemelt építmény még az életükben omladozni kezd. Mivel nem tudja megérinteni őket a szépség békéje és csendje, állandó görcsben élnek, hogy ne kelljen szembesülniük azzal, amit állítólag óhajtanak. Emlékszem, évfolyamtársam volt egy pofa, tiszta és nyers, valahonna a juszélről jött. Szerette Csehovot. Még az egyetemen szíyndarabok írására adta a fejét. Nagy ambíciókkal, mégis hiába törte magát. Örökös feszültség volt az arcára írva, amit elkezdtek céltudatosságnak látni. Minden erejével azt az utat kereste, ahogyan a nők révén beljebb férkőzhet a belgrádi körökbe. Később esszéket, kritikákat írt, de valójában semmi nem forrósította fel. Mégsem süllyedt el, fogást talált és helyet a kulturális minisztériumban, most is ott van. Vétettem ellene. Egy interjúban kifiguráztam. Mire volt ez jó? Úgy hiszem, őszintén szerette Csehovot. A szerelemig is el kell jutni, Rudi. Szeretni is meg kell tanulni. És ne aggassza, hogy még nem találta fel magát. Csak a becsvágytól tartózkodjon. Ez az önemésztők betegsége.
Felvette az asztalról az összehajtogatott papírdarabot, és lassan kihajtogatta. Mindig szökni próbáltam, soha nem arra a területre összpontosítva, ahol vagyok. Tavaly télen egy éjszakai vonattal Berlinbe utaztam. A vonat sokáig vesztegelt Hof állomásán. A behavazott táj Divacára emlékeztetett. Járt már Divacán? Rudi bólintott. Konstantin feltette a szemüvegét. Két héttel ezelőtt kaptam ezt a levelet egy barátnőmtől. Festőművész, Belgrádban él. Felolvasom.
„Kedves barátom, az élet egy erdő, félelmetes és sötét. Benn, az erdő belsejében vándorol az ember jelképek között, amelyek meghitt ábrázattal fogadják útján. Tudom, hogy jártas a jelképek megfejtésében, így aztán nem kételkedem vlasztásában. Épenn ezt akarom értésére adni. Természetesen örülök választásának, hogy elhagyja az országot, de nem rejthetem véka alá, ami adottságaiból eredő kötelességem. Ez pedig az, hogy én szentimentálisan vonzódom alkotó lényéhez, de csak abban az értelemben, hogy önző módon szeretem a tehetségét, amely a mai időkben fehjér holló. E tehetségből fakad az Ön egészséges arroganciában megmutatkozó ereje, a középszerűség megvetése. Nevezze ezt, aminek akarja, de ez váltotta ki vonzódásomat Önhöz. És ha talán néhanapján valamiféle kételynek adok hangot, ami magának azt sugallja, hogy megvonom magától baráti egyetértésemet, ez azért van, mert nem szeretem azt, amit maga vérátömlesztésnek nevez. De, látja, ezt önmagamra vonatkoztatom. Azt hiszem, nekem ez nem is sikerülhetne. Magának azonban nyilvánvalóan van ereje ilyesmihez. Én egy régi tündérvilág csökevénye vagyok. Ezt alighanem tudja. Hát gondolja csak el, milyen áldozatot hozok magáért, amikor elküldöm ezt a levelet. Sok szerencsét. A maga Dijanája.”
Minden elmúlik, mondta Konstantin elmerülten. Megarad néhány épület, park, temető, holmi. Cserélődnek a tulajdonosok, semmi sem állandó. Valójában a képek, a szobrok, a könyvek, a szimfóniák maradnak meg.
Ott volt már, ahová érkeznie kell.
A vonat a hídon át Buda felé suhant. Jobb felől feltűnt a Citadella, az erdős lankák, a hegy tövénél a Gellért Szálló szürke falai. A Duna túlpartján, a síkon, a Belgrád rakparti házak sorakoztak. Egy pilalnatra látta a Margit-szigetet, a hidakat, a Parlamentet. Aztán a szerelvény belevszett az ötvenes években épült lakótelepek egyformaságába. Másféle gondolatokat ébresztett bámészkodása. Alacsony esőfelhők nehezedtek rá. Lassan mozgott. Nem tudta felismerni sem az utcákat, sem a várost, sem önnön magát. Élményei kavargásában elvesztek a vények, összekeveredtek a jelmezek és a maszkok, a látványok és az emberek. Tágult benne a térség, rég hallott mesék szörnyetegei népesítették be. Formátlan arcok, egy szabóműhelyben eltöltött délutánnak csak a gondolata, légyzümmögés egy vajdasági ház tornácán, hangok moraja, amely elhal, amikor felmegy a függöny. És elég volt hozzá, hogy az ég szürke szőnyegén keresztültörjön a nap egy vékony sugara, és Rudi egyetlen pillanatba sűrűsödve megérezze a létezés teljes szépségét. Ott volt már, ahova meg kell érkeznie.
Záradék: szólongató szellemhangok 
KONSTANTIN IVANIC
Hogy hol vagyok? Nem fontos. A hely nem ír életrajzot. Ezért nem sikerült befejeznem a szerb Casablancát. Heteken át kínlódtam a campus csendjében. Marijana reggel órákra megy, én pedig, mint a selyemhernyó, kihúzok egy szálat magamból. Az írásban csak az gyötrelmes, hogyha hazudsz, ha nem tudsz megnyílni. Ha nem vagy rá képes, hogy az igazi énedet szólaltasd meg. Az írás feltárás, visszájáról közelítesz általa magadhoz. A kórus az, amiből gazdálkodsz, nem a szólószakasz. Hogy vergődj ezzel zöld ágra? Kezdetnek légy őszinte saját magadhoz. Kis nagy lépés. Ezt a szerb Casablancán dolgozva láttam be. És ezért visszakoztam. Hadd legyek békében magammal. Én pedig mindig törleszteni akartam. Innen az örökös elégedetlenség. Mit akartam bevasalni? Nevetni fogsz. Ó, micsoda perverz hiúság. Hát épp a gőggel törlesztettem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Jó, mint a legtöbben. Hogy nekem nincs stratégiám, hogy amiben hiszek, az kincset ér. Hogy nem adtam el magam, nem üzleteltem vele. De mondd meg nekem, hát nem ez a legnagyobb kalmárkodás? Pontosan ez, hogy úgy teszel, mintha nem üzletelnél, valójában pedig valahol legbelül, magad elől is titkolva, a legszámítóbb számítás mozgat. Olyannyira hiú vagy, hogy mindenen túlteszed magad, rá se hederítesz, merthogy erős vagy. Erő? Honnan ered? Az erő a szélekről jön, a sötétségből, az erő a leélt életek egymásra rétegeződésének terméke, századok ülepítik, és minden egzisztencia archetípusát adja. Nem fontos, eleven-e bennünk azoknak az elődöknek, a tudatalatti zóna protagonistáinak az alakja, akik forgatókönyve alapján a szabad választás teljes pompázatosságában az életünket éljük. Jelen vannak a tulajdonságainkban, szokásainkban, előérzeteinkben és ráhangolódásainkban, az ösztönök fanyar késztetéseiben. Hú, de szépen mondtam…
Semmit, ami rád vár, nem szalasztasz el. Ne kételkedj a menetrendben. Sínpárok szabnak utat. Ehol e, írj a transzszibériai vasútvonalról. Ez a a te bénázásod a lehetetlennek tartott előtt. Nem tudod, mit akarsz, kínlódsz, de valami sehogy sem hagy nyugton. Ilyesmihez egy egész élet kell.
MARIJANA
Ne figyelj rá, Rudi. Miféle transzszibériai vasút. Hiszen egész életében csak ide-oda szökdécsel. Érzelmi rokkant. Azért is mondja neked, hogy mindegy, hol leledzik. Már épp elhinnéd, hogy végre kitárulkozott, és ő, mint valami kétéltű, kisiklik, nem tudod megérinteni. Ez az ember senkit sem szeret. Mindig rám hárult a neheze. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy nem szeretem eléggé. Mindenben az elképzelhető legnagyobb közelség – csak szex, erotika, vágy, szerelem sehol! És aztán, faramuci helyzet, minél kevesebb szex, annál több átszellemültség. Kárpótlásul. Szépen megmondta az én apám: szimbiózis. És itt aztán nem lehet tudni, melyikünkben több az önszeretet. Benne-e, aki körül forog minden, vagy bennem, aki őszerinte csak egy tákolmány vagyok. Megérted-e hát, hogy szeretetlenség minden, a szerelempótlék is? És ki hat melegszívűbbnek, ő vagy én? Hát messze ő. Kinek a kezében volt a kapcsoló? Nyilván az enyémben. Mivel nem kapott szeretetet, pótszernek az általános elfogadottságot és az elismeréseket kereste, az ő sajátos stílusában, a pálya széléről. De hiszen ezt mindenki másnak magának kell belátnia. Én pedig a szeretet helyett, amit megvontam tőle, a vállamra vettem a gondoskodást róla, egy nevelői, majdhogynem kutatói viszonyulást öltve magamra. Bedugtam a mikroszkóp alá, és ahelyett, hogy szeretném, én ismerem, mint a tenyeremet, minden idegszálát, minden gondolatát. És ez lett volna az én élethivatásom. Az ő dolga meg bizonyítani, hogy érdemes a szeretetre, ezért mindenkinek szeretnie kell; mert így talán én is a végén megszeretem. Később ez az egész homályba vész, a kezdeti impulzusoktól a mechanizmus önjáróvá válik. Az volt a szerencsém, hogy nem akart ezzel megbékülni, folyton lázadozott ellene. A poklok poklát jártuk meg Amerikában. Beismerem, ha békesség van, én biztosan életem végéig húztam volna az igát, egyformán merítve a fölényességemből és az alávetettségemből.
Álló éven át bajmolódott azzal a kézirattal. Még Budapesten adtam neki ezt a címet: A szerb Casablanca. Feladta. Nem azért, mert nem tud hazudni, hanem mert nem találta meg a módját, hogyan őrizhetné meg elhatárolódását mindenkitől, és adhatna közben mégis leckét megvesztegethetetlenségből és erkölcsiségből. Vagyis az ő baja az volt, hogy nem lelt alkalmas hazugságra. Akkor megundorodtam. Otthagytam. Ezért sulykolja beléd, hogy a hely nem ír életrajzot. Gondolhatod. Ő mondja ezt, aki minden ízében a környezetéből tevődik össze. Hát mit ír, ha nem a helyet írja? Hányszor, de hányszor emlegette, hogy ha véletlenségből Amerikába születik, angol nyelven írna, és világhírű író lenne. Mekkora képmutatás. És még ő akar másokat okítani.
KONSTANTIN IVANIC
Soha nem vágyakoztam dicsőségre, csak tiszteletre és tekintélyre. De ahhoz mifelénk csak az esztrádban vezet út. Abba a mocsárba nem mentem be. Csak az esztrád juttat hatalomhoz, mert a mi Mucsánkon nincs tisztelet és igazi tekintély. Ott az összevont szemöldökű nagy atyákért vannak oda, ha szenilis hatökrök is, vagy az esztrád rongyrázókért. Mindig hidegen hagyott az, ami jelentéktelen, ami pozőrség, noha most, amikor a lapokat nemcsak hogy leosztották, de jobbára el is használták, mindinkább azt hiszem, hogy az én kis autisztikus világomban halvány fogalmam sem volt róla, hogyan működnek ezek a dolgok.
A kérdés csak a gyomor. Van hozzá gyomrod vagy nincsen? És nem segít itt az életrajzok bolygatása. Mert azokban mindenről szó van, csak a gyomorról nincs. Sehol nem emlegetik, hogy milyen valakinek a gyomra. Ezt síri csönd övezi. Puha a gyomortájék, páncél veszi körül, mindegy, hogy teknősbéka az ember, sündisznó vagy művész. Ezért aztán, ha gyönge a gyomrod, ne hibáztass érte másokat. Nem az erkölcs a kérdés, hanem a gyomor. A gyomor szab nekünk sorsot.
Város a semmi szélén
Már mindent látott. Minden elgondolt életszelet ismerős volt. Könyvek? Minek venne kezébe könyvet, hogyha egyikben sincs semmi abból, ami őt kínozza. A lélek szakadékai, félelmetes sötét fellegek, napsütötte lankák, a Titanicot elsüllyesztő jéghegyek, dermesztő Tűzföld. Reggeltől estig ilyen tájakon utazni. A könyvek a fejben íródnak, mert ott egyik gondolatot sem muszáj lekerekíteni, egymással párhuzamosan sorakoznak, nincs bevezetés-kidolgozás-befejezés, csak elmosódó színek, körvonalak, választóvonalak, határmezsgyék nélkül. Egyetlen tegnap-ma-holnap a Semmelweiss utcában, Pesten, amely a platánok lombján át felsejlik, miközben egy müncheni parkban sétál. Az Isar hullámaiban elenyészik a bánat, csak a létezés valamiféle nemessége van. És az emlékezés arra nyomorúságos, elátkozott városra a semmi szélén, ahol százévente kísértetek mennek végig a dorcoli utcákon. Mondják, hogy kentaurok is, de ez régen volt, bizonytalan. A mindenható Duna, Szent Petka csodatévő vize a Kalemegdanon, Konstantinápoly megvívásának visszhangja.
Minden egyetlen hatalmas történet, mondta Konstantin nehezen forgó nyelvvel az Astoria Szálló kávézójában. Egyáltalán minek regényt írni? Csak azért, hogy tudjuk, léteztünk? Nem természetesebb szétszóródni idegen életekben? Melengetni magunkat egy régi ismerős mosolyánál, valakit elmenőben megsimogatni a tekintetünkkel, szeretetet és megértést adni, ahol csak lehet, a csorda közepén, amely saját elviselhetetlenségében fortyog, fénysugárként megmaradni valaki emlékezetében, lépteinkkel simára koptatni egy város utcáit, amelyet száz év alatt a töredéke sem fog látni annak a világnak, amelyt e pillanatban hord hátán a föld. Mindenből, Rudi, csak az utcákra emlékezem, nemcsak azokra a dubrovnikiakra, amelyek nem változnak sosem, de ezekre a belgrádiakra is, amelyeknek az aszfaltját tízévente feltúrják. Az én házam csak a föld, amit bejárok, egyetlen szoba falai nem tartanak meg engem. Mert akkor részese leszek valami sokkalta nagyobbnak annál, ami egyáltalán elmesélhető, én öröktől fogva egyedül vagyok, se gyerekem, se senkim, csak apám lakik a szívemben, ez nem pátosz, a színigazság, meg az ő apja, aki 1915-ben megjárta az albániai golgotát, s a cserkesz dédanyám, akiről soha nem fogom megtudni, hogyan és miért jött le a Kaukázus ormai közül. Így viszem én őket magammal a városon át odalent séta közben, a városon át, amelyet sosem szerettem, s amely minden ízében elhibázott, épp ezért az igazi, mert, jegyezd meg, Rudi, nincs rá esély, hogy megúszd az elhibázottságot, bárhogyan is igyekszel, és bárhogy összeszeded minden erődet. Pontosan ezért egy elhibázott város éppen megteszi.
                                                                                                          Fordította Bognár Antal

Nuno Fernandes Torneol: Eszmélj, kedvesem

Eszmélj, kedvesem, hűvös hajnalt űz bűvös reggel,
szerte e földön gerlice búg telve szerelemmel.
            Boldogságom ez.
Eszmélj, kedvesem, hűvös hajnalt űz bűvös reggel,
szerte e földön gerlice zsong telve szerelemmel.
            Boldogságom ez.
Szerte e földön gerlice zsong telve szerelemmel,
csacsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
            Boldogságom ez.
Szerte e földön gerlice zsong telve szerelemmel,
locsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
            Boldogságom ez.
Csacsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
Rügyező vesszeikről miattad rebbentek el.
            Boldogságom ez.
Locsognak mindarról, miben hiszünk és hiszel.
Virágzó kertünkből miattad rebbentek el
            Boldogságom ez.
Rügyező vesszeikről miattad rebbentek el,
s csőrük nem meri többé a tiszta víztükröt.
            Boldogságom ez.
Virágzó kertünkből miattad rebbentek el,
s forrásból nem szereznek több üdvöt.
Boldogságom ez.
                                                                                              Kalugyar Roland fordítása

Névtelen szerző: Gaia pusztulása

Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?
A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméletére tért, a fiáért, Don Ordonho infánsért és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotádban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.
Jánossy Gergely fordítása

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)

Rosaria de Castro két versének fordítása

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

 

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

 

 

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!