Így néz ki a leírhatatlanul természetes álmom:
két majom ül földhöz láncolva az ablakpárkányon,
az ablak mögött nyugtalan az ég,
a tenger fürdőzik benne.
Emberismeretből vizsgázom.
Hebegek-habogok, majd körbeírom.
A majom, amelyik bennem kutakodik, gúnyosan hallgat,
a másik mintha elszundítana—
de ahogy a kérdést a hallgatás váltja fel
beszédre buzdít csendesen
láncának csörgésével.
Nagypál István fordítása
Illusztráció: id. Pieter Brueghel Két majom c. festménye
Szárnyéjszaka, messziről jött és most
már örökre itt feszül
a mészpor és a mészkő fölött.
Sima kavicsok gördülnek a szakadékba.
Hó. És még több fehérség.
Láthatatlan,
ami eddig sötétlett,
gondolatszínű, és vadul
benövik a szavak.
Mészkő és mészpor.
És kopott kavicsok.
Hó. És még több fehérség.
Te, te magad:
beágyazva
az idegen szembe,
ami fölötte elnéz.
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
András Orsolya fordítása
A KASTÉLY VENDÉGE
(Im Schlosse mit dem roten Zinken…)
Lorisé
Kastélyvendég, sok piros ágat
vinnék át este boldogan.
Zsarát az ablak, függöny bágyad,
s intnek enyéim: hószín vágyak
a palota lángjaiban.
Nézzem végig a hallok hosszát
eltökélten s mély kertekig,
amint a tartományt takarják.
Tavacskákon asszony-mosoly, lágy,
s a rét pávája kérkedik.
Botár Attila fordítása
Azt beszélték
Hallottam: azt beszélték, van
a vízben egy kő és egy kör
és a víz fölött van egy szó,
ami a kört vonja, a kő gyűrűjét.
Láttam az én nyárfámat lemenni a vízhez,
láttam, ahogy sudár karja a mélységbe kap,
láttam a gyökereit az ég felé nyúlva éjszakáért könyörögni.
És nem siettem utána,
csak kiolvastam a földre hullt morzsából
a te szemed alakját és csiszolt ragyogását,
levettem nyakadról a szavak láncát,
szegélynek az asztalra, amin a morzsa volt.
És nem láttam többet az én nyárfámat.
Ma este is
Teljesebben,
mert a hó ráhull erre
a nap átúszta tengerre is,
teljesebben virágzik a jég a kosaraidban,
amiket a városba cipelsz.
Homokot
koldulsz össze érte cserébe,
mert az utolsó
rózsa otthon
ma este is csak azt akarja, hogy
kimarják gyökereit a szitáló időből.
És a szépség
És a szépség, amit szaggatsz, és a hajad,
amit tépsz:
milyen fésű
simítja ki a szép hajad?
Milyen fésű,
milyen kéz?
És a sok kő, amit gyűjtesz,
amit raksz:
hova vetül az árnyékuk,
milyen nagy?
És az a szél, ami ott fúj,
az a szél:
kér azokból egy árnyékot,
amit hozzád mér?
(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)
Az ágy és az asztal
Az éjszaka illata a te ágytakaród, árnyékában hozzád fekszik a sötétség.
Simogatása megkarcolja bokádat és halántékodat, így ébreszt életre és alvásra,
rád talál a szavaidban, a vágyadban, a gondolatodban,
mert mindenikkel összefekszik, így csábít, így csalogat elő.
Szempilláidból kifésüli a sót, azt teszi eléd az asztalra,
kihallgatja pergő óráidból a homokot, azzal kínál.
És ami rózsa korában volt, árnyék és víz,
azt tölti poharadba.
(Mohn und Gedächtnis, 1952)
András Orsolya fordításai
Illusztráció: Paul Klee
“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.
“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.
S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”
És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.
És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?
Havasi Attila fordítása
Régi és új versek gyűjteménye (Elválás, 404.)
Akkor költötte, amikor a sigai szorosnál beszélgetett valakivel, majd elváltak:
Ki no Curajuki
Még tenyeremből
csorduló vízcsepptől is
felkavarodik:
hegyi kút nem oltja szomjam,
s most tőled is válnom kell.
Régi és új versek gyűjteménye (Keleti dalok, 1093.)
Ismeretlen költő
Ha én tégedet
elhagyván mást szerető
csapodár leszek,
Szue-hegy fenyvesein
csapjanak át a hullámok!
Szemelvények gyűjteménye (Tavasz, 15.)
Reizei császár paravánképéhez, melyen egy virágzó szilvafás házhoz vendég érkezik:
Taira no Kanemori
Kertemben nyíló
szilvafa magas ágát
láttad meg talán?
Nem gondoltam, és mégis
eljöttél ma énhozzám.
Fittler Áron fordításai
