Mindig rajongtam érted, Rosa, mindig. És most, hogy megöregedtünk, végre elmondhatom. Régen nem tehettem: te Ignacio Braceras nője voltál. Micsoda véletlen, hogy itt találkozunk újra: a kávéházban, ahol hajdan dolgoztál. Te, hogy telik az idő! Alig hiszem el, Rosa, hogy most itt beszélgetünk. Egészen zöldfülű voltam még, amikor a kávéházba jártam, csak hogy lássalak. A környék istennője voltál, Rosa, a kávéház istennője. Onnan föntről, a gramofon mellől stírölted a sok idióta fickót. De hisz az emelvény már nincs is ott! És már tangót se hallgat senki, Rosa. Emlékszel még? Te feltetted a lemezeket a gramofonra, mi pedig hesszeltük a lábaidat. Közönyösen nézted a falat. Látom magam előtt, Rosa; látom magam előtt a felszaladt harisnyádat, és sírhatnékom van. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy te énekelsz, nem pedig Libertad Lamarque, Azucena Maizani vagy la Merello. Te voltál, Rosa, te voltál a legszebb közülük. Sosem mondhattam el, mert kissrác voltam, téged meg figyelt az urad, a környék futtatója, aki elvitt a belvárosba. Buszra ültetek, és felmentetek a lakásra. Aztán megtörtént, Rosa, ami megtörtént, a szerencsétlenség, amit az újságok is megírtak. Később rájöttem, hogy Ignacio Braceras megcsalt és megvert téged, te pedig a vonat alá lökted. Ne sírj, Rosa, már elmúlt, már elmúlt! Sokáig voltál a sitten, ez tény, és ez bárkit tönkrevágna. De már újra itt vagy. Lejárt sok lemez, eltelt sok éjszaka, de én sosem felejtettelek el. Ha gondolod … ha nem veszed rossz néven … ha nincs más dolgod, szeretném, ha eljönnél a kérómba; matéznánk, és közben szólna a tangó. Ugyan, nincs késő. De a mondás szerint amúgy is jobb későn, mint soha. És még valami, Rosa: vettem egy gramofont, pont olyan, mint a régi. Minden nap kiglancolom. Csodaszép. Csak te hiányzol már.
