Címke: műfordítás

Johan Airas: Don Beeito kemény gyerek (Don Beeito, home duro)

Don Beeito kemény gyerek,
ajkaival rést keresett
szép szerelmemen.
 
Mivel vágyott a kalandra,
ajkával a rést kutatta
szép szerelmemen.
 
Lássátok hát, nagy pechemre
nyelve a nyílást meglelte
szép szerelmemen.
 
Nézzétek hát, ó a francba,
nyelve a nyílást kinyalta
szép szerelmemen.
 
Borbáth Péter fordítása

Arnaut Catalan: Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom (Amics N’Arnautz, cent dòmnas d’aut paratge)

„Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom,
kit messzi partra vinne át a bárka,
de nem juthatnak túl a tengeráron,
mert nem fúj szél se előre, se hátra.
   De ha ön egy jó nagyot fingana,
   támadna abból szél, de akkora:
   ön lenne mindük mentőangyala.
Érdeklődnék, nem bízhatnánk magára?”
 
„Őrgróf Uram, a hölgyeket imádom
és a szerelmet; hát, ahogy kivánja,
segítek rajtuk szívből, s mindenáron,
még akkor is, ha tán káromra válna.
   Ha nem tenném, az volna bűn s hiba,
   s hogy vesztüknek ne én legyek oka,
   s hogy mindenképpen érjenek oda,
egy jó nagyot még szarnék is utána.”
 
   „Arnó barátom, csúf minden szava,
   mert száz bájos hölgy sérelmet soha
   nem szenvedett el olyat, mint ha a
seggével űzi őket Szíriába!”
 
  „Kedves Őrgróf, a fing nélkül hova
   jutna a sok hölgy? csak az ostoba
   illemnek lenne mind áldozata!
Majd moshatok, de nem szartam hiába.”
 
Horváth Viktor fordítása

Cecco Angiolieri: Elégne a világ, ha tűz lehetnék (S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo);

 
Elégne a világ, ha tűz lehetnék
S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo
 
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
 
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
 
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
 
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
 
Havasi Attila fordítása 

 
 
 
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed
Pelle chiabelle di Dio, no ci arvai
 
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed,
később annyira lesz csak szűz mint Róma.
– Luccai vagyok. Honnan a hírneved?
– E hölgyeket jó pénzért árulom ma.
 
– De jó neked, utad hová vezet?
– E gyümölcsöket viszem Arezzóba.
– Én egy bognártól vettem ezeket,
és ollót raktam gyorsan a hajukba.
 
– Szörnyű csapás érhet e nők miatt,
de Firenzében nagy vagyont szerezhetsz
belőlük, sőt ha jól megy milliókat.
 
– Az Istenért! A szamarat ereszd meg,
e gyümölcsöktől Siena is vigad,
már nem szedhetsz te ennél soha jobbat.
 
Karácsonyi Zsolt fordítása

Neri Moscoli: Falánk farkas, de kielégítetlen (Quello affamato, ensaziabel lupo)


Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
 
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
 
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
 
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor. 
 
Térey János fordítása

Álvaro Cunqueiro: Merlin udvara

(A Merlin és családja című kötetből )
          Merlin uraságnak – mint az a históriákból ismeretes – édesanyja hajadon leány volt, ő maga pedig egy messzi országban látta meg a napvilágot. Egy örökség miatt érkezett Mirandába, amely anyai ágon a második nagyénje után járt neki – de ez oly régen történt, hogy a részletekre már senki sem emlékszik. Csak egy idős quintas-i szobalánynak rémlett még, hogy amikor kislány korában elvitték a mirandai nagyasszony temetésére, a reigosai plébános mögött – aki csodaszépen énekelt –, ott lépkedett don Merlin is, a nyaka köré tekert sálat kivéve talpig feketében. Gazdámnak már akkoriban is ősz volt a szakálla. Az öregasszony a belvís-i grófra is emlékezett, aki madártollas kalapban tette tiszteletét a temetésen. Jól emlékezett az uszályát vivő törpére is, no meg az asszonyokra, akik Lugóból jöttek elsiratni a halottat. Voltak közöttük hajadonok is, szinte mind mezítlábasok, akiknek járás közben meg-megvillant a pucér lábszáruk. Don Merlin egy csöppet sem öregedett az évek során, és erről úgy panaszkodott, mintha ez valami átok volna. Na persze csak ritkán, hiszen mindig olyan nyíltnak és őszintének mutatkozott – ez illett is a természetéhez. Könnyen mosolyodott el, és sokszor bő lére eresztette a mondandóját. Elégedett volt a világgal, és azért látszott olyan őszintének, mert a szeme világos volt, a homloka magas, nemes, melyet gyakran végigsimított, ha beszélgetett veled. Terjedelmes pocakja ellenére is sovány volt, szép szál ember, aki szívesen barangolt az erdőben. De most nem Merlin uraságról szeretnék mesélni, hanem arról, hogy milyen volt az udvara, amikor én is ott éltem, én, a hímzett gallért viselő kiscseléd, aki koszt-kvártélyért és évi tizenegy pesóért szolgál, meg még ami jár hozzá: a klumpa, amit hordtam, a kinőtt kabátom és nadrágom átszabása, és újévkor négy pár harisnya, két fehér és kettő fekete.
           Don Merlin után rangban a gazdasszonyom volt az első a házban, doña Ginebra. Ő méltóságteljes hölgy volt, aki télen-nyáron a gyöngyökkel hímzett fekete pelerinjébe burkolózott. Ő is távoli országból érkezett hozzánk, és néha-néha megbicsaklott a beszédben, ha galegóul szólt hozzánk. Meseszép, hosszú szőke haját hatalmas kontyba fogta össze. Én még soha életemben nem láttam olyan hófehér bőrt, amilyen az övé. Magas és eléggé telt asszony volt, büszkén járt-kelt, de borzasztó nevetséges volt, amikor hirtelen parancsolt valamit, és felemelt hangon hadarni kezdett. Néha gorombáskodott, de különben jól tartotta az embereit és a jószágokat. Ritkán lépett ki a házból, esténként a szalonban üldögélt, miközben valami hosszú terítőt hímezgetett, melyet aztán apránként egy ezüstözött nádszálra tekert fel. Télen ujj nélküli gyapjúkesztyűt viselt, nyáron meg fehér fonálból kötöttet, amelynek áttört mintáján virágocskák díszelegtek. Néha abbahagyta a hímzést, és megvakargatta a hátát egy puszpángból faragott kis kézzel, amely egy mogyorófavesszőre volt ráerősítve. Mintha valami bánat bújkált volna Ginebra úrnő fekete szemében, legalábbis én úgy éreztem, és ha rád mosolygott, – ami csak ritkán esett meg –, akkor úgy tűnt, mintha mosolyt koldult volna tőled. Tudtuk róla, hogy egy nagy király özvegye, aki a háborúban halt meg. Azt beszélik, hogy egy holló hozta a halálhírét, amikor Ginebra asszony éppen Mirandában tartózkodott, és egy aranyfésűt próbálgatott. Nemesi származása miatt don Merlin mindig úrnőmnek szólította, és az úrnő bizony be se tette a lábát a konyhába, ha csak nem azért, hogy feltegye a marcipánrózsát az ünnepi torta tetejére. Engem valamiért nagyon megkedvelt, és ezért vasárnaponként kivasalt nekem egy fehér zsebkendőt, hogy a misén legyen mibe fújnom az orromat. Mikor úri népek jöttek Mirandába, az összes látogató felment a szalonba, és kezet csókolt neki. Doña Ginebra ilyenkor letekerte a terítőt az ezüst nádpálcáról, és minden vendég elébe járult, hogy megcsodálhassa a hímzést. Még most is emlékszem a santiagói Deán úrra, aki Mirandába jött diótörőt venni, milyen hosszan bámulta szemüvege mögül a színes fonalat. Trisztán úr lenyűgözően daliás – mondta kissé meghajolva, – doña Oriana pedig olyan élethű, hogy éppen csak meg nem szólal. Én közben a szalon ajtajában álldogáltam, és vártam, hogy felajánlhassak úrnőmnek egy pohárka getaféi bort és egy darabka rácsos süteményt.
          A házban minden rendű és rangú munkát egyetlen kéz fogott össze, Marcelináé, a negyvenéves szobalányé. Alacsony termetű, tenyeres-talpas, pirospozsgás és bőbeszédű asszonyság volt, akit kiválóságai tettek főszakácsnővé. Mindennel ő törődött, a házimunkával, a szárnyas- és lábasjószággal, a szolgákkal, a birtokkal, a vásárokkal és az emberek járandóságával. Hétköznapjait a pletykák fűszerezték meg, s amikor valami uracska jött látogatóba, – még ha hitetlen mór volt is –, egy hónapra ő lett Marcelina örök szerelme. A vendégek sokszor hitték azt, hogy ő Merlin felesége, vagy éppen a zamorai érsek unokahúga, de ami a leginkább hízelgett neki, (a doña Marcelina megszólítás után), az az volt, ha azt hitték róla, ismeri Merlin vendégeinek titkait.
          – Ez a lovag – súgta nekem – aki ma jött estefelé, a francia király egyik követe, akinek várandós a lánya, és attól fél, hogy nem lesz egészséges az unoka… Hát hogyne ismerném fel a fekete sarkantyújáról, meg arról az ezüstkulcsról, amit az övében tart…
          Marcelina mindent tudott, hogy ki, mikor és miért jön, és nem volt olyan titok, melynek ne ismerte volna mind a hét pecsétjét. Nekem jó mostohám volt, kivéve, mikor kicsúfolt, és azt pletykálta, hogy csipkedem a lányokat.
          Aki pedig Turpín, a csődör, és a kutyák, Ney és Norés gondját viselte, aki Meirába ment, és akit mindenért el lehetett szalasztani, aki beoltotta a cseresznyefákat, és felügyelt a birtok munkásaira, az Xosé do Cairo volt, egy magas és tagbaszakadt fiú. Göndör haja bozontos volt, a szeme csak úgy szikrázott, és mestere volt a gonosz tréfáknak. Emellett jól értett mindenféle masinához, és bolondult a vadászatért. Gúnyolódó természete miatt nemigen voltak barátai. Ő aztán nem félt senkitől, és a legsötétebb éjjelen is elindult Lugo felé, átvágva Eirís őserdején, ahol pedig farkasok fenik a fogukat az emberre. Az egyik kutyánk, Ney mindig ott aludt az ágya előtt. Xosé do Cairo engem csak akkor kezdett megbecsülni, amikor a másik kutya rákapott arra, hogy a szobámban éjszakázzon. Norés nagy vidravadász volt, fekete, mint a szurok, (kivéve a fehér foltot a fenekén), az idegenekkel mogorva volt, a háziakkal igazi kezesbárány, s én az ő állandó horkolásban úgy aludtam, mint a bunda.
          Aztán ott volt még a házban Manueliña de Calros is. Az ő haja szőke, a szája pici, és az ajkai melegek, mint a frissen fejt tej. Ő a konyhában segédkezett, meg a háztartás többi dolgában. Utána jött Casilda, az outes-i vak szeretője, aki a jószágnak és a veteményesnek viselte gondját. És a legvégén ott voltam én, don Merlin parancsait várva.
          A ház Miranda közelében épült, tetejét nehéz cserepek fedték. Hatalmasnak, erősnek építették, az erkélye délre nézett, a meirai útra. A ház oldalába gazdám tűzhelye épült, és azon kívül még két szoba, meg hátul egy istálló a látogatók hátaslovainak. Velük én törődtem, elláttam és felszerszámoztam a kancákat és a csődöröket. A nagyszobában pedig maga don Merlin ült egy zöld bársonyfotelben, és egy állványra helyezett könyvből históriákat olvasgatott. Mindig így várta vendégeit. Az üvegkalickában szarvasbogár motoszkált, a fiebrai üvegcséből pedig halkan csöpörészett a monterrosói aranyozott csapocskán át egy kis ezüstpohárba az illatos, vörös párlat. Én ott álldogáltam az állvány mellett kezemben egy gyertyatartóval, melyben a belvísi kaptárak gyertyája égett. Vigyázva követtem don Merlin mutatóujját, ahogy végigfutott a titkos könyvek lapjain, sorról sorra, a világ varázslatait betűzgetve. Közben Cerís, a vak és albínó macska a lábaimhoz telepedett.
                                                                                       Gergely Veronika fordítása

Méndez Ferrín: A bakó

Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása